Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
mentek a termelőszövetkezetbe, a gazdaságba, illendően bekéredzkedni, a letelepedési jogot megváltani, parolázni, ha az üzlet megköttetik. A régebbi helyet adótól dolguk végezetlen kellett elsomfordálni. Azt mondták, életet oda vinni lehetetlen, mert mérgeztek, vegyszereztek. Maradt hát a messzibb terep, virágfürtök kipattanó ezreit kínáló akácerdő széle a csenevész tölgyes szomszédságában. A házaik helyét ki kellett jelölni, a területet szépen egyengetni, fölös füvet lekászálni, az utat szabadon hagyni. Amikor pedig a messzi szelő hírnökként az illatárat hozta, menetkész volt az egész utcasor, valamennyi házával. A szállító éjszaka érkezett, az éj leple alatt költöztették a családokat. Házastul — a méhcsaládokat. Ifjú Géza és Csaba hórukkolta az ötven-hatvan kilós építményeket. Tomi, az általános iskolás öcskös elpusztult volna, ha nem téblábolhat a nagyok nyomában, pedig éjfél felé járt az óra. Anya a pakkot készítette, éjszakai friss sütésű, még meleg dunakeszi kenyér került bele, hagyma, szalonna, üdítő és papra- morgó is, mert fogvacogtató a hajnali harmat. öreg Géza a régmúlt időket emlegette. Szülőhelyét, a Dunántúlt, ahol falusi gyermek korában megismerkedett a méhészkedéssel. Mialatt a mormogó motorú autó az első kaptárpiramissal az akácosnak indult, emlékei bőségkosarából idézett történeteket, az időt múlatni, míg a járművel a következő fordulóra vissza nem érkezik a kitelepítő csapat. Élénk és csodálatos az idős ember memóriája — öreg Géza is túl a kilencvenen —, eleven fényekkel csillan fel a régmúlt. A szavak, mintha az esemény tegnap történt volna, aranyló friss mézként peregnek. Édesek is, lévén múlt —, a hallgatónak pedig nincs szüksége élénk fantáziára, hogy maga elé képzelje a hallottakat. A történetek szinte videóként elevenednek, ha az ember megkapaszkodik a mese fonalában. Miről szólna a történet, ha nem a messzi ifjúságról, szépségekről és rémségekről, az adriai tengerészkedésről, az első világháborús katonáskodásról, a kotori-öböli, a kattarói matrózlázadásról, no meg arról, kőműves-használta vízmérce a víz- szintezéshez. Kelet felé, a kelő nap irányába fordítva egymagasságban a képtárak „kapus” oldala, ám még zárva a röpnyílás. A házakban élén- kebb a zsolozsmázás, ez érthető, hiszen a benne élők ilyen tortúrához nincsenek szokva. Az őrség fegyverben és támadásra készen, a felébresztett munkás a téli álmot törli a szeméből, indulásra mozgatja tagjait. A hajnal érkezését szalonnapirítva, adomázva, mesélgetve várják a költöztetők. Emlékezetes méhes-mézes napok elevenednek fel, száll a sóhaj az égnek, hogy bárcsak megérné ez a cseppet sem könnyű és cseppet sem olcsó foglalatoskodás. Az egyik kaptár alá mérleg kerül, segítségével majd tippelni lehet menet közben, milyen lesz a hozam. Ellopott kaptáraikról, világgá ment méhcsaládokról kerekedik a történetek sora, igaz valóságában átélt valamennyi. A kitelepülés? Az hagy- ján. A pergetés, az lesz a neheze! Kelet felől dereng az ég, narancs- színűsödnek a felhők. Óriás arany tükörként jelenik meg a nap korongja, elégedetten láthatja, amit lát. A méhészkedők annak rendje s módja szerint befejezték a munkájukat. A negyven kaptár ajtaja sorra nyílik, rajzanak kifelé az apró bogaraik, falkában tolongnak a házuk oldalán, azután huss! Ki-ki a dolgára! A kilencven-egynéhány esztendős Vas Géza otthon várja a fiatalokat, Dunakeszi egyik kis kertes házában. Ifjabb Géza délután még visszatér a méhekhez tenni-venni, amit kell. Régi méhész, szakcsoportos. Itt dolr gozik egyébként a Szikra Nyomdában, a Pest Megyei Hírlap „bölcsője” közelében. Csaba fiú szeme majd’ lekoppan. Hosszú volt az éjszakai műszak egy szakmunkástanulónak. Legifjabb Géza szintén nyomdász, majd napközben még segít. Anya pedig? Főz, mos, takarít, vásárol, ügyintéz és színre lép kétkezi munkára, amint pergetni kell. A méhek az akácos szélén szorgosan dolgoznak. Azután ismét felkerekednek velük, északabbra, VA étkei meg Nógrád felé. Ott kicsit később nyílik az akác. Nemcsak a szellőtől, hanem a munkálkodó méhekíől is rezdülnek a virágszirmok (Hancsovszki János felvételei) Szűr József mutatja: itt a sereg! Ki a kaptárból, be a kaptárba! A méhek ádáz ellensége: az atka. Fésűforma kis szerszámmal távo- lítják el és megsemmisítik Kertes házban él Erden, a Petőfi Sándor utcában Szűr József. Kenyere javát megette, nyugdíjas már, hetvennyolc esztendő súlya nyomja a vállát, hol könnyedebben, hol nehezebben. Napjai dolgosán telnek, életében nem ismerte a tétlenséget, az unatkozást. A sorsa is így hozta. A méhek nagyjából akkor kerültek a házhoz, amikor az asszony: megnősült, akkor kezdett méhész- kedni. Kedvvel, érdeklődéssel, szeretettel foglalkozott mindig a mézet gyűjtögető, apró dolgos bogarakkal. Kitanulta a foglalkozás fortélyait, meghallgatta a már ehhez értők beszédét, gyűjtötte a saját tapasztalatait, belelapozott újságokba, könyvekbe, méhészkedéssel kapcsolatos tudnivalókat szerzett magának. Gyűjtögette az ismereteket, mint méhecskéi a mézet. Szűr József a Buda Környéke ÁFÉSZ Melis Méhészeti Szakcsoportjának a tagja. Tavaszonként s nyaranta már nem kerekedik fel kap- társerepével gyűjtögető körútra. A kertben sorakoznak a méhcsaládlakosztályok, onnan indulnak, oda térnek vissza a mézet gyűjtögetők. Gondos gazdájuknak tavaly 11 mázsa leadni való mézet hoztak. A nyugdíj mellé ez is jelentett valamit a konyhára, — bár szentigaz, hogy a felvásárló nem fizeti túl cseppet sem a méhészkedőket. Mondják is többször, említik többen is: közmondással élve néha többe kerül a leves, mint a hús. De akit a méhészkedés egyszer megfogott, azt nehezen engedi. Szűr József is úgy mondogatja, miközben tesz-vesz a kaptársorok, mézeslépes keretek, mézes bödönök között. Kedvvel szemléli a mézgyűjtök nótáját kórusban zsongó, kaptárból ki-be röppenő sereget. Reménykedik, nem dolgoznak hiába. Most épp gyönyörűen nyílnak az akácok! A költözést jó előre kitervelték, a házbeliieik erről szinte semmit sem tudtak, az igazak álmát aludták a jól végzett munka utáni hosszú szabadságon. A népes családi házak csendesek voltak, odabenn kellemes meleg, élelem elegendő, s ha valaki félálomba’ a „kamra” felé indult, még az éberebbek sem hurnogták le, hogy ácsi, nincs itt az ebédidő, vacsoraidő. Költői hasonlattal élve a tavaszidő puli-pillanat körmei még a fagyon koppantak akkoriban, de öreg Géza, fia-Géza, ifjú Géza, Csaba meg Tomi, Anya és a talpas kamasz kutya már készítették a menetrendet. A házhelyet bérelni kellett, kis időre, nagy időre. Kilincseltek hát, hogy amikor Pula felé egyszer egy másik hazai hajóval találkoztak, hát egy ismerős épp azon hozott otthonról pakkot, de át nem tudta adni, mer szétlőtte az ellen a hajót, s hullámsírba veszett rajta az isme- rős-hozta jóféle hazai is. Közben hírnök jő, pihegve szól: a költöztetés befejeződött, terepmunkások és hírhordók, vissza nem térő pillanatot megörökítők a fedélzetre! Irány a fóti határ! Holdfény szűrődik a felhők mögül, szerencsére nem áld sírásra az ég szája, a faházikó kaptáruk ott sorakoznak a kis erdő szélén. Ott, de nem mindegy, hogy hogyan. Most jön az aprólékos igazgatás, előkerülnek a magasító, rögzítő tiplik, a Kelő nap felé b -v> < «Änyitott kapuk Eszes Katalin ÁGG KAROLY: JÉGVILÁG
