Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-03 / 102. szám
4 1989. MÁJUS 3., SZERDA Szájtátva VACAKOK Mosolyogva indult útnak. Sírt, amikor haza érkezve betette maga mögött az ajtót. Azt hitte ... Azt hitte, azért, mert ő is adott féltett holmijaiból a tegnapra emlékezte- tésnek, másnak is olyan fontos lesz ez a tegnap, mint neki. Tévedett. Pedig a szívéhez nagyon közel állót invitálta és vitte magával a közös rácsodálkozásra: a dédunokáját. Közös akarattal, közös igyekezettel alakult ki az a szlovák tájház, amelyet tavaly Péteriben a közös gyarapodás új darabjaként vett át a közösség. A tízéves kislány illedelmesen és engedelmesen igent mondott a dédnagymamának, amikor a dédi azt javasolta, menjenek már el együtt, nézzék meg, majd ő elmagyarázza. Mentek. Az illedelmes türelem tartott is egy ideig — azért nem olyan sokáig ... —. de aztán kibukott a gyerekszájon a sebet ütő szó: „ ... nahát, ezek a \Taca- kok most mire lennének jók?!” Könnyes a szeme most is a dédnagymamának, amikor meséli a történteket. Pici, a mezei munkában sötétre pácoló- dott bőrű kézfejét tördeli, úgy ismétli, ezek a vacakok, ezek a vacakok... S kérdi, tényleg ennyire semmi az, amiről ő, s a hozzá hasonlók azt hiszik, fontos? All szájtátva az ember, mert hiszen egy cseppnyi történetben nem két, távoli korosztály, hanem két világ gondolkodásmódja sűrűsödik össze. Az egyik világ képviselője szeretné a tegnapot a folytonosság, a folyamatosság érdekében oda kötni a mához, a másik képviselő pedig szinte ösztönösen irtózik minden olyasmitől, ami köt, ami emlékeztet. A korkülönbség tenné? A tíz év, meg a majdnem kilencven közötti irdatlan távolság? Gyanítjuk, nem csupán az életkorok nagy különbsége mondatott vacakokat, s ütött akaratlanul sebet. Hanem az is, hogy az igyeket megtanították valamire a szülők, a másikat nem. S hogy kit mire igen meg nem, azt kitalálni könnyű. Pótolni azonban . • • MOTTÓ Aranykönyvesek klubja Rangos a névsor Nem nemesfémből készült, nem ékszerész formálta, mégis méltán viseli homlokán az Aranykönyv feliratot. A Ceglédi Tanács művelődési osztályának vezetője — dr. Szabó Alfréd — a nagy értéket megillető gonddal őrzi szekrényében a bőrkötéses albumot. Váci György, az ismert könyvkészítő művész, sok szeretettel formálta azt a kötetet, hiszen azoknak nevét őrzi meg az utókor számára, akik a ceglédi kulturális élet egy-egy területén különösen kiemelkedőt, maradandót alkottak. A városi tanács és a Pedagógus Szakszervezet helyi szervezetének közös kezdeményezésére — 1982-ben — határoztak az Aranykönyv létesítéséről. Merített lapokon Az akkor elkészített alapító okirat meghatározta, hogy évente 3-5 olyan személy, vagy testület neve kerülhet, a merített papírlapokkal bélelt album oldalaira, akik új alkotásokkal vagy hosszas gyümölcsöző munkával jelentősét alkottak a város kulturális életében, esetleg országos fórumokon szereztek dicsőséget Cegléd városának. A gondos kiválasztást biztosítja, hogy évente az Aranykönyvben megörökítendőkről a különböző társadalmi szervezetek ajánlása után döntenek. A nyilvánosság biztosítása érdekében, a beiktatásra váró személyek nevét közhírré teszik. A piros bőrbe kötött Aranykönyv első oldalán — 1982-es dátummal — két név szerepel. A ceglédi zenei oktatás — érdekében kifejtett különlegesen rangos munkájáért Garas Kálmánnét és Palatínus An- dornét, a Táncsics Mihály ÁlElnyelte a színház a pecsenye árát Vakaródzni nem engedett Lesz-e végre új színháza a nemzetnek? címmel az április 8-i számban jelent meg Takács István írása a Pest Megyei Hírlapban. Cikkében rövid áttekintést ad a Nemzeti Színház eddigi történetéről, amely 1837. augusztus 22-én félig kész állapotban nyitotta meg kapuit, Pesti Magyar Színház néven. Egy országgyűlési törvénycikk értelmében 1840. óta viselte a Nemzeti elnevezést. Hogyan és milyen körülmények között jött létre? „ Az 1832. évi országgyűlésen Széchenyi gróf izgatása (!) következtében, főleg a nemzetiség, nyelvünk, s a központosítás előmozdítása tekintetéből egy a hon méltóságának mindenképp megfelelő nagy nemzeti színház Pesten leendő építtetése s fenntartása törvényesen elhatároztatott." Grassalkovich herceg felajánlott egy telket a Kerepesi úton. Ekkor még nem sejtette senki, hogy két ember, aki a magyar szónak akart oltárt emelni, egymás ellenfelévé válik. Egyiküket — gróf Széchenyi Istvánt — nem szükséges bemutatni. Ellenfele — Föld- váry Gábor —, akkoriban Pest megye alispánja volt és a Játékszín: Küldöttség elnöke. Széchenyi elképzelésének szűk volt a kerepesi telek, ö a Duna-partra álmodta színházát, ahova nem csak a művészet. hanem a nemzeti büszkeség is emelt fővel beférhetett volna. Földváry megelégedett volna egy szerényebb kis házzal, de azt azonnal akarta, mondván, ha néhanapján megtelik, legalább úgy hisszük, hogy sokan vagyunk .. Földváry Gábor a Pest megyei Domony szülötte (1787. május 11.). Nagy buzgalommal fogott az építkezési munkák irányításához. így jellemzi őt Vas Gereben az Egy alispán című regényében: „Volt valami varázs a kemény emberen. Sem hunyászkodást, sem követelést nem tűrvén, gyakran megmondd, hogy az igazságot ő nem árulja el, nem is lehet tőle megvenni. Mindenki félt a haragos úrtól, ki forgácsot lopni, téglát tördelni, vakaródzni, beszélgetni, nyújtózkodni nem engedett. A hulladék téglát maga is összeszedte aztán föl-alá járt az állványokon.” Az építkezésre összegyűlt pénzösszeg fogvatkozóban volt már, mikor Földvárynak hirtelen 100 forintot ki kellett volna fizetnie. A történtekről ismét Vas Gerebent idézem: „A legnagyobb óvatossággal ment az asszony szobájába, éppen sétálni volt Földváryné asszonyság, a férje a rejtett fiókot szépen kivadászta. Talált pénzt, de még ez is kevés volt, már a konyhapénzhez keile (!) nyúlni, s annak a beszámításával kikerült a száz forint: csak öt bankó forint maradt a reggeli vásárra az alispánt háznál. Földváryné gya- nítá, hogy a színház nyelte be a holnapi ebédnek pecsenyéjét, hirtelen tájékoztál!) magát, tenyerébe tartó a maradék összeget. — Ennyi maradt csak, Gábor? — Ugye megleptelek, asz- szony? — mondja Földváry először remegve, hogy az asz- szonyt megkeseríti. i— Nagyon megleptél kedves férjem, holnap meg én leplek meg az ebéddel." Ezek után mi volt ebédre Földváryéknál, azt nem tudni, de a színház felépült. így vált valóra Széchenyi nagy eszméje — Földváry Gábor munkája által. Az erélyes színházépítő alispán 135 éve, május 4-én halt meg. Borsos Hedvig talános Iskola zenei tagozatában végzett tevékenységéért tartották érdemesnek arra. hogy a dicsőségkönyv lapjára kerüljenek. Az első bejegyzés óta harminc név került díszes betűkkel beírva az Aranykönyvbe. Minden alkalommal részletesen indokolják, hogy a kitüntetettek mivel érdemelték ki ezt az elismerést. A legidősebb pedagógus Külön fejezetet jelent az albumban azoknak névsora, akik Cegléden végzett kiemelkedő kulturális feladatok teljesítésével különböző országos elismerésben részesültek. Az újonnan beiktatott neveket — évente két alkalommal, a pedagógusnapon és a népművelők napján — ünnepélyesen ismertetik a nyilvánossággal. Megható pillanat, amikor az újonnan beiktatottak nevét a legidősebb pedagógus felolvassa. Az idén egyébként az Aranykönyvbe bejegyzettek kezdeményezésére létrehozzák az Aranykönyvesek klubját. Ügy tervezik, hogy e jeles kollektíva, tekintélyét is lat- bavetve, segít a város kulturális életének — ezen belül a tanulóifjúság körében végzett nevelőmunkában, példamutató aktivitást kifejteni. Az utókor szamara Június első napjaiban — a pedagógusnapon — három újabb névvel bővül a dicsőségkönyvben szereplők sora. A beérkező javaslatokat e napokban dolgozzák fel, s dönt a bírálóbizottság az elismerést elnyerő személyekről. A ceglédi Aranykönyv értékes dokumentumként őrzi majd hosszú évtizedek rangos tevékenységének emlékét. Az utókor számára, a később, majd a levéltárban elhelyezendő kötet, tár tükröt napjaink jeles személyiségeiről. K. Z. I KIÁLLÍTÓIÉ RM EK BÖLl Közérthetőség és művészeti etika Űj festő- és szobrásztársulás a Bagatell Művészcsoport ■ százhalombattai, gyömrői, maglódi, verőcei, váci, pomázi és szentendrei alkotókat is tömörít soraiba. Általuk erősödik Pest megye részvétele a képzőművészeti életben. A ceglédi születésű Buják József Gyomron festi falus: tanyáit, erdőrészleteit, aktjait a formálás őszinte odaadásával. Detzky Júlia szintén Gyomron él, kulturált ízléssel és rajzi erővel szerkeszti sűrített felületű, ornamentális díszekkel, különös ábrákkal hangolódó bati’kjait. Fischbein Nándor ezúttal is szobrokkal, grafikákkal jelentkezik karakteres formarenddel. Kilián Miklós Százhalombattán örökíti meg a tél: táj gazdag színvilágát Oltvai- né Dancsó Ilona pomázi részleteket, pompás csendéleteket vonultat fel, a tőle megszokott frissességgel. Patkós József pedig sajátos maglódi hangulatokat közvetít. Ribe Márta kanadai és verőcei részleteket, királyréti pihenőt örökít meg. Szatmári Varga Ágnes Szentendrén született; ez a város művészetének forrásvidéke. Jelenleg Pomázon él. Festészetünk komoly ígérete. Tamási János és Toman Gyula művei Vácról keltezettek. Meggyőzően érvelnek érett világuk megbízható értékeivel. A Bagatell Művészcsoport közös tárlata május végéig látható Nagyatádon, a Pannónia Solar Hotelban. Minden bizonnyal Nagyatád után hamarosan Pest megyében is bemutatkozik a Bagatell-csoport; számot adva új alkotásairól. Fegyó Béla következetes. Abban mindenekelőtt, hogy őrzi tehetségét és szerzett szakma: tudását, őrzi és növeli. Abban is, hogy ügyel a közérthetőségre, mert azt a Fegyó Béla: A ráckevei híd művészet etikájának tartja, hiszen a festő az emberért, a nézőért dolgozik. Mindezt sokan kompromisszumnak érzik, de Fegyó Béla — helyesen — úgy ítéli meg, hogy a festészet a jelen emberét óhajtja látványörömökben és gondolati felismerésekben részesíteni, hiszen így halad előre a világ, így boldogulhat az egyén és a közösség. Következetes abban is, hogy a látomásigényű felületet eszmékkel ötvözi. Ráckeve szemlélődésének központja. Ifjúsága volt ez a táj, s forrásvidéke maradt. Az is osztályrésze, hogy a rég: élményekhez újakat csatol a véletlenek szükségszerűsége alapján. Ezek azok az együtthatók, amelyek örömmel töltik el növekvő budapesti, ráckevei, nagykőrösi, gyáli, salgótarjáni, dunaújvárosi, dabasi közönségét. Ezeken a településeken önálló kiállításokat is rendeztek alkotásaiból. Egyre érzékenyebben ragadja meg a ráckevei Duna-part színekben kifejezett nádaszi- zegését, a tónusokban meglelt csöndet, az évszakok békességben oly gazdag pompáját. Foglalkoztatják a műemlékek; elsősorban a görögkeleti, szerb templom belső tere, amelyről több vázlatot festett. Enteriőrt és csendéletet. Nemcsak a rajz: biztonság érhető tetten nála, hanem a maradandó és folyamatos élmény is. Feltárja képein a vízparti házak tükröződését, az intenzív fényjátékot, a ráckevei kapuk benső- ségét, az öreg kapu íves boltozatát, a hidat, amelynek előtere csónak és nádas, háttere a tornyos tájkép. Virágcsendéletein is átsüt az erő, az egészség. Ezen az úton halad előre tudatos és szerkesztett energiával. önnön megelégedésére a társadalom dúsuló elismerése közepette — hiszen művészetét szívébe zárta a közönség. Fegyó Béla festőművész alkotásaiból Nagykőrösön az Arany János Múzeumban rendeztek kiállítását, amely május végéig tekinthető meg. Losonci Miklós Amerikai levelek Vigyázó szemetek merre is vessétek? Keressük, kutatjuk, hogy merre is menjünk, hogyan juthatunk ki a sötét alagútból. Tehát időszerű minden olyan mű, amelyik segít a gondolkodásban, igyekszik számot vetni a hazai helyzettel. Arról van szó, hogy Magyarország nem kerülhet a legelmaradottabb országok közé. hogy megtartsa európaiságát, hogy együtt haladjon a világgal. Ezért üdvözlendő Gombár Csaba könyve, amelynek a szerző a Vigyázó szemetek merre is vessétek? címet adta, utalva Batsányi János híres sorára a Vigyázó szemetek Párizsra vessétek-ve, amelyben a költő a haladásra, az európaiság fontosságára hívott fel. Ma hasonló helyzetben vagyunk, ha nem tudunk rövid idő alatt felzárkózni Nyugathoz. akkor menthetetlenül lemaradunk. Merre is van ez a ma időszerű „Párizs”? Mire is kell nekünk figyelni, illetve lehet-e haszonnal forgatni olyan könyvet, amely Amerikában íródott? Ugyanis Gombár Csaba 1987-ben és 1988- ban egy esztendőt Amerikában, pontosabban az ohió: Toledo városban töltött. Ez idő alatt hazánkban fontos, jelentős belpolitikai események játszódtak le. Azok ismertek, nemcsak a pártban, hanem a közéletben is fordulat állt be. megindult hazánk a politikai pluralizmus útján, amelynek elébb vagy utóbb el kell vezetnie a gazdasági megújuláshoz is. Gombár Csaba érthetően nem foglalkozott a magyarországi eseményekkel, annál jobban tanulmányozta az amerikai viszonyokat, s tapasztalatairól, benyomásairól levelekben számolt be barátainak, ismerőseinek, mégpedig őszintén igyekezett számot vetni éleményeiről, olvasmányairól. Miről is szól ez a könyv? Amerikáról, amely vagy másfél évszázadig a zarándokoknak volt az otthona, ide mentek a világ sok részéről megtapasztalni egy új világot. Ez az Újvilág fogalommá vált. Amerika a lehetőségek, a szabad vállalkozás hazája volt. Hogy aztán a világ egyik legnagyobb. majd a leghatalmasabb imperialista államává változzon, amely az egész világ felett igyekezett megszerezni a felügyeletet. Kétségtelen, hogy hatalmas gazdasági potenciál halmozódott fel. igen fejlett technika alakult ki. amely lépést tudott tartani a világ leghaladottabb gazdasági formáival, míg mostanában már igencsak igyekezniük kell az amerikaiaknak, hogy le ne maradjanak a világszínvonal, főleg Japán mögött. Ahogyan a szerző fogalmaz: mostanában az amerikai utazók, kutatók, gazdasági szakemberek válnak egyre inkább zarándokká. Üti céljuk: Kelet-Ázsia, közelebbről Japán. Érdemesnek látszott tehát tájékozódni arról Gombár Csabának, hogy mit jelent mindez ma az amerikaiaknak, ami mögé mindig odagörbült a kérdés is: mit jelent ez számunkra, Magyarország számára? Gombár Csabát tehát kint is a hazai események izgatták. A reform lehetősége, az, hogy mi mindent mulasztottunk, hogy az 1968-ban megkezdett gazdasági reformfolyamat megrekedt, hogy nem is lehetett másképpen, mert a gazdaság: folyamatokat nem követte a politikai, vagyis pártállamban nem lehetséges sem gazdasági, sem politika: pluralizmus. a reformfolyamat kibontakozása. Beszélgetéseiben, utazásai során olyan kérdésekre kereste a választ, amelyek választ adhatnak lemaradásunkra, egyben figyelmeztetőek is számunkra. Kérdések kérdése manapság Amerikában, hogy mi történik a kelet-ázsiai térségben. Ezek hogvan hatnak Amerikában? Hogyan változott a jaoánok iránti gyűlölet, majd lenézés, lekezedő közömbösség egv emberöltő alatt ingerült csodálkozássá? Mit akarnak eltanulni az amerikaiak. és miért megy ez nehezen? Lezárulóban van-e a Pax Americana? Janán hálnál hasad, avagy csak egy zűrzavarosabb időszak következik a világra? Sok érdekes kérdést vet fel. Gondolkozik és kérdez, morfondírozik is. Reformra nem csak nálunk van szükség. Hogy itt nehezebb, mint máshol? Nem biztos. Egy országot lelkesíteni, felrázni mindig nehéz. Az indulás még csak hagyján, de megtartani, sőt fokozni a sikert biztosító folyamatokat még nehezebb. Példákat említ az amerikai tapasztalatokból, például hány éve mondják már, hogy bajok vannak az amerikai oktatási rendszerben. Mégsem tesznek meg mindent, hogy fordulat álljon be. Pedig az amerikai oktatás sokáig első volt a világon. Ügy tűnik azonban, hogy a japán oktatási rendszer jobb. s követni kellene a példát, nemcsak az amerikaiaknak, hanem nekünk is. Más példákat is említ, van, amiben az amerikaiaknak kell tanulniuk, ha meg akarnak maradni az élen. nekünk magyaroknak pedig nemcsak az amerikaiaktól, a japánoktól, hanem a világ sok más nemzetétől van mit tanulnunk. A világ változóban van. s ha együtt akarunk haladni a változó világgal, akkor hazánknak fel kell készülnie ezekre a változásokra. A világfejlődés szempontjából csikorogva halmozódó kültelki problémáink és — ahogyan Gombár Csaba fogalmaz — a malom alatti politizálásra való hajlamaink ellenére képesek vagyunk-e számot vetni a mi lehetőségeinket is behatároló változásokkal? Bizonyára igen. Bár erre a szerző könyvében nem ad határozott választ de a sorokból kitetszik: erre akar leveleivel figyelmeztetni, felhívni a figyelmet: a világgal való együtt haladásra. Gáli Sándor
