Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

4 ^Sitop 1989. Április 29., szombat Legalább százharminc 6rás munka volt, amíg a tiszta fe­hér vászonból madeirázott, ko­rai kalocsai mintákkal hímzett terítő lett. Ráadásul ezt az Időt úgy kellett összegyűjtöget­ni napi két-három óránként A nagykőrösi Arany János Művelődési Központ díszítő­művészkörének egyik tagja küldte el munkáját a Buda­pesti Művelődési Központba. Érkezett még ezen kívül számtalan használati tárgy ide a megye többi részéből is. Szőttesek, csont- és fafaragá­sok, mázas korsók, cseréptá­nyérok. Itt gyűjtik ugyanis a IX. országos népművészeti kiállítás pályázati anyagát. A zsűrizés után mától, két hétig kiálításon lesznek láthatók a Pest megyéből és Budapestről elfogadott pályamunkák, mi­előtt tovább utaznak Nyíregy­Oszodl József: Szőlőtaposó házára, az országos tárlatra. Kétévenként rendezik meg ezt a szemlét, amelyen teljesen amatőr alkotók is pályázhat­nak. A szakemberekből álló zsűri értékeli munkájukat és további segítséget, támogatást is nyújt azzal, hogy felhívja a figyelmet az esetleges hiányos­ságokra, pontatlanságokra. Vélhetően a minták eredeti­ségével nem lesz baj, hiszen mindegyik autentikus forrás­ból származik. Szemet gyö­nyörködtető a szálhúzásos át­töréssel készített hímzett te­rítő, vagy Bodrogi Sándornak, a népművészet mesterének lószőrrel díszített, faragott pi­pája. Ö már ismert, sőt elis­mert. művész, de természete­sen vannak itt olyanok, akik első alkalommal lépnek a nyil­vánosság elé alkotásukkal. Mindenesetre ezt laikus szem­mel nehéz észrevenni. Ahogy arra is külön kell felhívni a figyelmet, hogy nem csupán felnőttek áldoztak szabadide­jükből erre a nemes célra. El­küldték kézi szőtteseiket a Vá­ci Siketek Általános Iskolájá­nak tanulói is. Állunk, sétálunk a tárgyak között és új, meg új szép for­mák, minták ragadják meg a tekintetet. Például egy festett szálas futószőnyeg, egy öreg­ember arca fából megfarag­va. Nem ismerem az alkotót, de úgy vélem, sűrítette ebben a munkában gondolatait a vi­lágról, környezetéről eddigi életének minden tapasztalatát. És a véső meg az anyag en­gedelmeskedett neki, a keze alá simult. Hogy mi a titka? Alighanem a türelem és a sze­retet. Szereti és érti azt, amit csinál. Ahogy a hímzett térí­tőre is rászánták a szabadidő perceit. Méghozzá, hetek-hóna- pok minden szabad pillanatát. Valami szép és megnyugtató dolog árad ezekből a tárgyak­ból. A formai tudás, a szak­mai magabiztosság lenyűgöző fenségessége. Tudom, az is motiválta, motiválhatta az al­kotókat, hogy a zsűri által el­fogadott, diplomával jutalma­zott tárgyakat a Népi Ipar- művészeti Tanács ingyen vizs­gaszámmal látja el. Sőt, az or­szágos pályázaton is osztanak ki díjakat minden kategória legjobbjainak. De osszunk-szo­rozzunk gyorsan. A legmaga­sabb elismeréssel, a Gránát­alma-díjjal ötezer forint jár. Száz órát számítva ez ötven forintos óradíjat jelent. Meg lehet élni belőle, de akad en­nél nagyobb jövedelem is. Kü­lönösen a gyerekek esetében valószínűtlen, hogy alkotó kedvüket haszonszerzés cél­iából kamatoztatnák. Vagyis örüljünk, hogy még mindig vannak — és szerencsére nem is olyan kevesen —, akik a szépre, a tartalmasra vágynak. És ezt összekötik nemzeti kin­csünk ápolásával, hagyomá­nyaink őrzésével. Csupán ezért is minden elismerést megérde­melnének. Reméljük, megyénk alkotói az országos megméret­tetésen sem vallanak szégyent. Mörk Leonóra Címképünk: Padlosszkl Fe- rencné drávaszögi térítője (Pék Veronika felvételei) Trükkök, titkok, fortélyok Bálint gazda mesterfogásai Ismét fénykorát éli a ker­tészkedés. Ki csak kedvtelés­ből, más a szabadban eltölthe­tő idő miatt, sokan a családi költségvetés csökkentése ér­dekében vállalkoznak kiseöb- nagyobb földterület művelé­sére. Van, aki ért hozzá, ta­nulta a tudományt, vagy ép­pen szüleitől, szomszédjaitól leste el. Kezdő és haladó egy­aránt ismeri Bálint gazdát. Újságokban, televízióban egy­aránt találkozunk nevével, s még inkább szaktanácsaival. A napokban került forga­lomba a Mesterfogások kez­dők és haladó kertészek szá­mára című könyvecskéje. Eb­ben dr. Bálint György, a Me­zőgazdasági Kiadó jóvoltából az évszakok rendje szerint 75 mesterfogást szed csokorba. Olyan „féltett titkok”, trük­kök, fortélyok szerepelnek e könyvecskében, amelyek hoz­zásegítenek a sikeresebb mun­kához, az elkedvetlenítő ku­darcok elkerüléséhez. Az áb­rákkal illusztrált kisméretű zsebkönyvet — a nem éppen megszokott spirálfűzés is erre enged következtetni — a napi forgatásra szánták. Érthető, hiszen a kertbarát akár hetente talál benne hasz­nos tanácsot. A szőlősgazdák a hordómosástól a bujtásig, a szobanövények ápolói miku­lásvirág újravirágoztatásától a difenbachia szaporításáig, a konyhakertek tulajdonosai a palántázástól a tarackirtásig megannyi mesterfogást ismer­hetnek meg. A szerző bizakodó á síkéri*' ben, s várja olvasói javasla­tait, melyek alapján folytatás is következhet. Gy. A. A maga lelkét is felmutatta Két művész közös hullámhosszon Az alkotó a maga lelkét is felmutatta ebben a szoborban — jegyezte meg az ünnepi csendben a szónok, dr. Czine Mihály irodalomtörténész. Az esemény résztvevői félkaréj­ban álltak az újdonatúj port­ré előtt. Váci Mihály, a költő bronzba öntött vonásait, tekin­tetét keresték. . Ez alkalommal vette föl a nagykátai általános iskola Vá­ci Mihály nevét. Köztudott, hogy a költőnek kultusza van a városban, s hogy most már szobra is — az nem csupán a véletlen műve. Mint ahogy az sem, hogy ezt Győrfi Lajos, a fiatal püspökladányi művész alkotta. Történt ugyanis, hogy Hei- mann Győző, az iskola igazga­tója felfigyelt egy rádióriport­ra. Egy ifjú szobrászt kérdez­tek életéről, gondolatairól. Olyan rokonszenvesnek talál­ta, hogy elhatározta: őt kérik meg földijükké választott köl­tőjük megörökítésére. Könnyen megtalálta hozzá az utat, a Nagykátán élő Pal­kó Tibor festőművészen ke­resztül. Győrfi Lajos örült a megbízatásnak. — Természetesen ismertem Váci Mihály verseit — emlék­szik vissza. — Ezt azonban kevésnek éreztem ahhoz, hogy megmintázzam őt. A nyíregy­házi megyei könyvtártól kér­tem segítséget,, hiszen ott egy egész Váci-gyűjtemény talál­ható. A fotókról vázlatokat készítettem, sorra olvastam köteteit. Az Utazás Bürokro- n óziában különöset hatott rám. Hiszen ezt saját kezűleg illusztrálta. Mindez másfél évvel ezelőtt kezdődött, közben azonban fél esztendőre katonai szolgálatra hívták be, így csak tavaly no­vemberben fogott a szobor el­készítéséhez. Azon szerencsé­sek közé tartozik, akik a főis­kolán Borsos Miklóstól tanul­hattak. — Rám is hatott Borsos Miklós — vallja a zömök, bar­na hajú fiatalember. — Első­sorban nem a formavilága, hanem egyetemes szelleme. Példaképeimet egyiptomi, ógö­rög kultúrában találtam meg, de éppen úgy tisztelem Mi- chelangelót, mint Rodint. Kedvenc témáim a nők és a lovak. A Fiatal Művészek Klubjá­ban éppen most látható fele­Váci Mihályról készített szob­rát Nagykátán, az általános is­kola udvarán állították föl ségéről, vörös kőből faragott portrészobira. E tárlat annak a nemzetközi szobrász mű­vésztelepnek kiállítása, amely­nek létrehozásában Győrfi La­jos is részt vett. Három évvel ezelőtt határozták el megala­kítását a frissen képzett kép­zőművészek. — Ahhoz, hogy valaki mű­vész legyen, nem kell iskola — jelenti ki —, de az érvénye­sülés enélkül nem lehetséges. Ez azonban kevés. Dolgozni kell, mégpedig keményen. Máskülönben a társadalom nem ad lehetőséget a fiatalok­nak. Pályám elején igyekez­tem minden szakmai tudást megszerezni, mert a vidéken élő alkotó önmagára van utal­va. Ügy is fogalmazhatnánk: a képzőművészeti szakközép- iskola elvégzése után a Vár­bazárban nőttem fel — sok művésznél megfordultam. Minden olyan témában készí­tek pályamunkát, amelyet ma­gamhoz közelállónak érzek, így nyílt lehetőségem Szom­bathelyen egy köztéri szobor megalkotására, amelynek Me­lankólia lesz a címe. Azt meg­előzően készítettem Földes községnek egy emlékművet. A Kun-emlékmű pedig tavaly készült el) ö maga is kun. egy Karcag melletti tanyán nőtt fel, az ap­ja csikós volt. Bátyja, Győrfi Sándor szobrászművész ma is ott él. Az első volt Magyaror­szágon, aki 34 évesen Munká- csy-díjat kapott. Mégis vissza­ment Karcagra. A fiatal alkotóművész legszí­vesebben kővel dolgozik — Többek példáját követ­tem — mondja Győrfi Lajos •—, amikor vidéken, Püspökla­dányban telepedtem le. Nem szeretem a Budapest-centri- kusságot. Túl sokan vannak itt a presszóban elveszett művész­zsenik, akik képtelenek össze­hozni egy kiállítást. Szerencsés vagyok, mert többen együtt maradhattunk, bár mindegyi­künk máshol él, de a bará­taim gondolatban — sokszor az alkotómunkában is — ve­lem vannak. Ha nem többet, de egy hónapot együtt töltünk az alkotótáborban. Az idén Mérk községben egy kastély­ban, a Mátészalka menti tele­pülés azért támogat bennün­ket, mert a nagyváros galériát akar létesíteni a régi zsinagó­gában, s mi fölajánlottunk al­kotásokat. A szobrászművész eddigi műveiből most a Nagykáta Baráti Köre kiállítótermében láthatunk tárlatot, amelynek anyagát a közeljövőben Tápió- szelén is bemutatják. Kár, hogy nem került ezek közé né­hány olyan rajz, gipszminta, amely a Váci Mihály-szobor születését megelőzte. Szép él­mény lehetett volna figyelem­mel kísérni: miként kerül két művész közós hullámhosszra. Vennes Aranka Hí SZÍNHÁZI LEVÉL'M Szilágyi Zsuzsa cs Beregi Péter az Aki mer, az nyer egyik jelenetében Habkönnyű csacskaságok Már a nagy gazdasági világ­válság után, s még a második világháború kezdete előtt, a 30-as években, volt néhány igen színes esztendeje a bu­dapesti színházi életnek. Nem volt ez (sem) felhőtlen perió­dus. Bukások, színházi csődök, pénzügyi krachok, igazgató­válságok akkor is kísérték az évadokat. Voltak botrányok, voltak szolidan és csendben tönkre menő vállalkozások. De voltak hangzatos sikerek is, felnőtt egy nagyszerű szí­nésznemzedék, és működtek a neves nagy színházak mellett a néha nagyon színvonalas kis színházak. Virágzott a ka­baré (melynek szintén nagy képviselői léptek fel akkor estéről estére). Nagy számban írtak új zenés vígjátékokat, könnyű operetteket. Nyaranta több nyári színházban léptek fel a korszak legjobb erői, habkönnyű csacskaságokban is, melyeknek színészi tehetsé­gük súlyával adtak mégis ran­got. Elég belelapozni a legen­dássá vált Színházi Élet he­tenként vaskos kis füzetet al­kotó számaiba, hogy észlel­jük: azok a 30-as évek min­den gonddal-bajjal együtt is a színházi élet pezsgő idősza­kát jelentették. Természetesen magánszín­házakról beszélünk, hiszen csak az Operaház és a Nem­zeti Színház tartozott állami irányítás alá. (Igaz: ez utób­biban, a harminc-egynéhány évesen az igazgatói székbe ki­nevezett Németh Antal jóvol­tából, gyakran nem éppen „ál­lami” — vagy ahogyan akkor nevezték: kincstári — műsor­terv, illetve színjátszási stílus uralkodott.) A kis magánszín­házak sem voltak azonban csak gyönge színvonalú, kizá­rólag a fejletlenebb ízlésű kö­zönség kegyeit kereső intéz­ménye]:.''Akadt köztük' olyan, amelyik épp abban ment tönk­re, hogy színvonalat akart ad­ni, s ragaszkodott a kvalitásos darabokhoz, a jó írók fémje­lezte drámákhoz. A sok színház értelemsze­rűen igényelte a sok művet. Jóval több bemutatót tartot­tak a színházak, mint manap­ság. A szezononkénti tíz-tizen- két új darab megszokott volt, ami annyit jelentett, hogy egy-egy új bemutatót össze­sen átlag huszonötnél többször nemigen játszottak. Színház- történeti visszaemlékezésekből, régi műsornaptárakból tudjuk: akadt új előadás, amely tíz estét sem ért meg. A nagy széria ritka volt; ha ötven előadásig eljutott egy darab, az már igazi nagy sikernek számított. A kisebb színházak nem a ma szokásos repertoár- rend szerint dolgoztak, azaz nem tartottak sok művet egy­szerre műsoron, s nemigen vittek át egyik évadról a má­sikra előadásokat, mint az ma dívik, amikor nem ritka az öt-hat éves, sőt, régebbi pro­dukció műsoron tartása sem a prózai színházakban. (Az Ope­ra persze akkor is nagyon hosszú ideig játszott egy-egy bemutatót, felújítást, néha év­tizedekig is.) Könnyed darabokat azonban nemcsak a kisebb, s nem is mindig a város központjában lévő színházak játszottak. A Városligeti Színkör, az Eskü (ma: Petőfi) téri Színház, a Bethlen téri Színpad, a József­városi Színpad, s még vagy három-négy kisebb színház biztos otthona volt a nagy számban „előállított” zenés játékoknak. Zerkovitz, Eise- mann Mihály, Sándor Jenő, Fé­nyes Szabolcs s a kor többi zenés színpadi komponistája, ontotta a fülbemászó számok­ból álló zenéket. Máig élő slá­gerek tucatjai születtek ekkor. És ha a helyzet úgy kívánta, a rangosabb színházak sem átallották kasszájuk egyenlegé­nek javítására felhasználni a népszerű komponisták mun­káit. Így tett 1934-ben a nagy múltú Király Színház is. E ki­váló intézmény akkor (törté­nete során már sokadszor) anyagi es műsorgondokkal küzdött. Ezért úgy döntött az igazgatóság: új darabnak be­hoznak a színházba egy nyá­ri bemutatót, mely a Budai Színkörben már bizonyította életképességét. (Hasonló lépé­seket azóta is megfigyelhetünk színházaink táján ...) E darab két fiatal szerző, Rejtő Jenő és Kellér Dezső szövegköny­vével és Sándor Jenő muzsi­kájával aratott sikert; hozzá­járult ehhez Honthy Hanna és a nagyon népszerű prózai szí­nész, Törzs Jenő fellépte. A kis játék címe ez volt: Aki mer, az nyer. Az úgyne­vezett bemondás értékű cím butuska történetet takart: az elbocsátott telefonoskisasszony, aki nemcsak roppant csinos, hanem igen talpresett is, addig ügyeskedik, míg eredeti szán­dékán (hogy t. i. visszavéteti magát), messze túlmenően a morc vezérigazgató szívét és házassági ajánlatát is elnyeri. Rejtő Jenő (azaz P. Howard) librettója kellemesen kitalált történetecskét mesélt el szel­lemesen, előre kiszámítható, de épp ezért rokonszenves fordulatokkal. Kellér Dezső dalszövegei pedig olyan teli­találatokat jelentettek, hogy mindmáig népszerűek (például a címadó induló-fox, s az Elmondani jaj de nehéz, mit érzek én, az Oly jól csúszik ez a banánhéj, s még vagy fél tucat szám). A csacska mese azóta is fel­felbukkan színpadjainkon. Most, évadzáróként, a József­városi Színház (sok régi nagy zenés siker színhelye) vette elő, s Petrik József rendezte. Tekinthető ez a felújítás egy sorozat részének is, hiszen ma is játsszák itt az Én és a kis- öcsém című Eeisemann-ope- rettet, az Egy bolond százat csinál című zenés vígjátékot (Szüle—Walter—Harmath mű­ve). Ez a felújítás azért kelle­mes este, mert a rendezés egy­szerűen eljátszatja a darabot, nem talál ki hozzá mai „ideo­lógiát”, nem persziflál, nem gúnyolódik a műfajon s a mű­fajjal. Ez a butuska sztori amúgy is, önmagában is idé­zőjelben van már egy kicsit. Felesleges „rálapátolni” S mi­vel van a darabban két kitű­nő szerep (Lia, a robusztus temperamentumú táncosnő, és Roser úr, a slemil főpénztá­ros), és ezeket igazán kitűnően játssza Szilágyi Zsuzsa és Be­regi Péter, és kellemesen mu­tatkozik be a primadonna sze­repkörben is a színházhoz újonnan szerződött Szeren­csi Éva, azt mondhatjuk: ez a habkönnyű csacskaság jó választás volt, a sikerszéria biztosra vehető. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom