Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

1989. Április 29., szombat

j.

13

Novak Béla Dénes:

Happy end nélkül

Egy fiatal gyári munkásnak két-há- rom rizlingfröccs mellett elmesélt történetét jegyeztem le, a külső, kocsmai zajokon kívül teljes szó- és hangulati hűséggel.

A jó kovács, ha kalapáccsal üt a vasra, a szikra csillagvirágzásából, minden technológiai és anyagismeret nélkül tudja, érzi, mi ötvözet formálódik keze alatt, s végül is azt hi- hetnők: a munka az munka, egyre megy, ekevas készül-e, avagy emberirtó szerszám.

Nem jó, ha túlságosan védett valaki — vélte József —, az testi-lelki impotenciát okoz, legó-személyiség- gé, összerakható bábuvá válik idővel az ilyen ember. Én ellenben államigondozatlan vagyok! Miután elvégeztem a szakmunkásképzőt, kiraktak a nagy magyar Hortobágy fővárosának közepire. 17 évesen kerültem a vasmű öntödéjébe, gyakorló utolsó évem itt végeztem, szakmaiból jelesre, magyarból annyi volt a vizsga: tudom-e, ki kapott luest Nagyváradon, mondtam, hogy Ady, o. k., így lettem közepes műveltségű értelmetlenség!.

Ekkor ismertem meg Zoli bácsit, az ő feladata volt engem betanítani a szakmai, munkavédelmi és egyéb dolgokra.

Ez idő tájt abban a különös megtiszteltetésben volt részem, hogy nevezés nélkül indulhattam az Ismerd meg szép fővárosunkat vetélkedőn, miután nem laktam sehol, mindenütt jelenvaló voltam mint az Ür, ám nem a fákban és füvekben, inkább pályaudvarokban. A gyár munkásszállására nem voltam jogosult, nem lévén vidéki lakos és állami gondozott, az otthonból pedig kirúgtak, mondván: már kereső, felnőtt ember vagyok. gondoskodjak magamról.

De vissza Zoli bácsihoz. Nem mondhatok rosszat róla. főleg, hogy ilyen borzasztóan végződött az egész. Minden energiáját arra fordította, hogy belőlem jó szakember legyen. Kezdetben nem is volt baj, de később már' kínossá vált atyáskodása, egy pohár sört se ihattam meg. a többiek gúnyoltak. kiröhögtek emiatt. Furcsa dolog volt, mint amikor két sündisznó találkozik, kifelé szúrnak, befelé védtelenek és gven- gék. boldogtalanok. Ilyenek voltunk mi. két árva, független a korkülönb- 6 égtől.

Zoli bácsi fia disszidált az NS7K- ba. bennem látta testet ölteni örökre eltűnt gyermekét. Számomra, aki nem ismertem soha a boldog gyermekek tejszagú álmát, s csak ragasztószag és ideges lucsok volt minden ébredésem, szokatlan és különös érzés volt, hogy szeretetet érzek magam körül, mégha virágnyelv helyett a szerszámok nyelvén beszélgettünk is az öreggel. De az idillnek vége szakadt. Már akkor jóval többet tudtam a munkafolyamatokról mint a többi társam, elég volt ránéznem az olvasztótégelyre, s meg tudtam mondani, hány fokos az acél, szén van-e benne, vagy szilícium. Ekkor jött a farsangi mulatság. Zoli bácsi, aki megvetett minden lumpolást, és szinte betegesen csak a munkájának élt, természetesen nem jött el, sőt engem is óva intett a murizástól.

De kérdem én, ki az a hülye, aki 18 évesen nem megy el fröccsözni egyet, nem beszélve az irodaépületben csajok kebleiről, mely doboru- latok lentről, az olajos, piszkos üzemcsarnokból legalább olyan távolinak és nehezen megközelíthetőnek tetszettek számomra, mint a Gyergyói havasok. Fehér asztal mellett leszálltak hivatalkirálynői trónusukról, s ugyanolyan esendőkké lettek, mint más „hétköznapi” emberi lények.

Ne csodálkozzon, ha túl civilizál- tan fogalmazok, amikor nem volt szállásom, s éppen nem dolgoztam, időm java részét könyvtárakban töltöttem. így lettem kultúrcsimpánz. Nem értem, a melósokat mi okkal tartják bunkónak, tahónak, hadd ne folytassam még minek. Az életnek, ennek a közép-kelet-Kárpát-meden- cei életnek ők legjobb ismerői, s persze szenvedői is egy valós, de inkább vélt történelemcsinálásnak.

Szóval, itt a farsangon hallottam a szaktárcáktól meg a kapatos adminisztrátor lányoktól, hogy Zoli bácsi így meg úgy. Hogy ötvenhatban ez. meg az. Azért jiem lett belőle főnök. Mert, ugye. 'dolgozni nem elég, mozgalom, közösség, egyebek... Én hiába mondtam, ha csak tíz ilyen tudású ember volna a vállalatnál, nem kéne három műszakban dolgozni, mindenkinek megvolna a nyeresége, a bérpótlékot nem a túlórák, hanem az okosan és szervezetten töltött nyolc órákból is összehozhatnánk.

Legyintettek, te is olyan begyepesedett vén hülye leszel, mint a Zoli szaktárs! Szó szerint ez hangzott el. Akárhogyan gondolkodtam, nem értettem miért Irigykednék mestereimre, vagy ahogy én magamban neveztem: félapámra? Máig se értem. Hiszen mást se hallani manapság: kivesztek az igazi mesteremberek, megszűnt a szakmák szeretete, s hogy aki nem talál örömet napi dolgaiban, az más emberekben se fog.

Azután, mármint a farsang után elmentem Zoli bácsihoz, aki táppénzen volt, nekem ez nem volt furcsa, de voltak, akik azt mondták, valami nem stimmel, az öreg harminc éve nem betegeskedett.

Nagyon örült nekem, azt mondta. Idegkimerültsége van, én marha, pedig elmeséltem neki, miket mondtak róla a többiek. Nem szólt semmit, csak bámult maga elé, gondoltam előbb-utóbb úgyis megtudta volna valakitől, jobb ha tőlem hallja.

Másnap, a délutáni műszakban voltam, amikor hozták a borzasztó hírt: Zoli bácsi gázzal megmérgezte magát és meghalt. Azóta nem bírok nyugodtan aludni, állandóan az zakatol a fejemben, én öltem meg, pedig tudom, ez nem igaz. Akárhogy is van, lehet, hogy idejét múlta, régimódi volt a viselkedése, mindene, de én nagyon sokat tanultam tőle. Még halálával is becsületre akart nevelni. Hogy megmaradni, fönnmaradni ne tanított volna meg? Én azért élek és dolgozom. Csak Így. Happy end nélküL

Az élettől mámoros emberek

...1945. május 1.! Egy részeg, Ital

nélküli hippifesztivál volt ez az egész nap — ma úgy érzem, minden azon az egy napon történt! Az élettől mámoros emberek vonultak, énekeltek, levették kifordított bundájukat, ollóval lenyesték hajukat, kardlapozás nélkül vonulhattak — szabadon!

A liget. A színészek mindenütt ott voltak. A Szabad Színházban a Both Béla rendezte Géprombolókat játszották, de műsort adott a Pódium Kabaré, a Vígszínház, az Operett, a Bábszínház, felléptek artisták, énekesek — ilyen szép, őszinte színházi fesztivált akkor láttam utoljára.

Mi, a Nemzeti Színház tagjai, jelmezben, kifestve — azt hiszem, az utolsó el nem fogyasztott mecklen- burgi ló segítségével egy ócska stráf- szekéren vonultunk végig az And- rássy úton —, az áradó tömeg énekelt, bömböltek a hangszórók, akiknek nem jutott más, seprűnyélre szögezett, pirosra festett inget lobogtatott ...

Egy csíkos trikós suhanc, Pataky Jenő művésztársam piros-fehér-zöld

krepp-papírral díszített bringáján toborozta előadásunk közönségét.

Hé, hé, ide! Közönség, Katonák,

Hé, álljatok meg, mért mentek

[tovább7

Itt van Karnyóné, itt láthatni csak! Ez nem tetszett a Csorba bácsinak. Gonosz darab, de jó röhögtető! ...Itt látható! Nyű. micsoda nő!

Itt látható a Gobbi Hilda,

Aki két évig be volt tiltva.

Itt látható a legnagyobb blamázs, Itt játszik ma a Major Tamás.

Ami itt lesz, jobb, mint a bab és a

lgersli

Apáthi, Ungvári, Somogyi Erzsi. Gyertek, gyerekek, egy vasba se

[kerül,

És röhöghettek rajta emberül. Gyertek, gyertek mulatni, isteni, Hogy ezt sem tilthatja be Kiss

[Feri..

És aznap, május elsején szólalt meg a Magyar Rádió is.

Budapest ostrománál elpusztult valamennyi stúdió és technikai felszerelés. Egy szemtanú leírása: „A rádió udvarán a véres, piszkos hó lótetemet takar... Szanaszét autóroncsok, leomlott falak, törött fegyverek, fel nem robbant lövedékek és kézigránátok tömege... Az első emeleti, később elnöki szoba küszöbét gránátok borítják ... A szerkesztőség papírkosarában páncélököl. Végig az épületben törött bútorok halmaza, kidőlt ajtók, tátongó lyukak a falakon ...”

„A magyar rádió végre magyar!"

— ez volt az első mondat, amely az éter hullámain elhangzott, s amelyet a főváros ünneplő népe a köztereken fölállított hangszórókon hallhatott. 12 óra 15 perckor az ideiglenes kormány miniszterelnöke, Dalnoki Miklós Béla köszöntője hangzott el. Az első adásnap műsorából: Feren- csik János a rádiózenekart vezényelte, Major Tamás és én mondtunk verseket, Palló Imre kurucnótákat énekelt, majd Zilahy Lajos tartott előadást: A romok felett címmel.

(Részletek Gobbi Hilda Közben... című önéletírásából.)

Tódor Jánosi

Alkalmi munka

Nincs még öt óra, amikor baritonos ultrahangján megszólal a kaputelefon. A Tulaj hangját hallom: csipkedjem magam, mert már magasan jár a nap. Mit mondjak, nem vagyok oda az örömtől, de nincs mit tenni. Nem vagy te normális, duzzog bennem a széplélek, hogy egy ilyen ragyogónak ígérkező szombati napon képes vagy elmenni tróge- rolni.

No de az ígéret szép szó, márpedig én megígértem az ismerős Tulajnak, hogy beállók az építkezésre alkalmizni. Megegyezésünkkor piszkos anyagiakról nem esett szó. bár ő tréfásan megjegyezte, hogy engem biztosan nem vet fel a pénz. Mindemellett, hogy ez szerintem magánügy, el kell ismernem, beletrafált.

Középkorú figura a Tulaj, azok közül a szarrágók közül való, akik azt képzelik magukról, hogy jópofának szánt obszcánkodásaikkal mindenkit paffra tesznek. Az ilyenek szoktak alattomosan, mintha csak véletlenül járna arra az egyébként a sebességváltón nvugvó kezük, benyúlni a stoppos lányok szoknyája alá miközben fapofával bámulják az utat, és csonkig ég szájukban a ma- gyár Marlboro.

Az igazságos Mátyásról elnev°zett kacskaringós szerpentinen autózunk. s a Tulaj egyre jobban lelom- boz.ódik, mert nem veszem a lapot, nem vagyok hajlandó együtt röhögni vele azokon az idiótaságokon, amiket szórakoztatásomra talál ki. Még el sem kezdődött, de már most unom az egész.et...

Villaként „előadott”, ám azok eleganciáját nélkülöző családi téglamonstrumok mellett húzunk el. Némelyik már első látásra is a célsze- rűtlenség házikápoinájának tetszik, amihez az ember kénytelen mindjárt odaképzelni az OTP-Mammon hitelés kölcsöri’evelekkel ki tapétázott oltárát is. .Tói tudom persze, hogy panelben félévéit irigységem délibábos tréfálkozásai ezek a torz látomások, amelyek még abból az időből maradtak vissza tudatalattimban, amikor pontosan ezen a hegyen újságkihordónak álcázva magam, maszek szociológiai felméréseket végeztem. Bevallom, olykor-olykor kafkai szorongás vett rajtam erőt, amikor a folyosó hosszúságú vagy éppen csarnoknyi előszobákban várakoztam, mert ezen a környéken nem volt szokás hellyel kínálni az újságpénzt kunyizó, előnytelen kinézetű alakokat.

Akkor még igyekeztem megérteni, ezeket a gyeses, vagy csupán háztartásbeli anyukákat, akik egy, maximum két csemetéjükkel lakták be a családfő esti hazatéréséig a hatnyolc szobás minikastélyokat.

Mostanára csak irigységem maradt.

Mire mindezt végiggondolom, mert hogy a Tulajt nem éreztem elégnek ahhoz, hogy megosszam vele, már meg is érkeztünk. A kétszintesre készülő családi ház emeletének falazása vár ma ránk, pontosabban a kőművesekre, akiket arról lehet megismerni, hogy a Tulaj kitüntető, behízelgő alázattal érdeklődik éjszakai nyugalmuk felől. A csomagtartóból zöld, csatos üveg kerül elő, a szalonnával, kolbásszal és kenyérrel egyetemben. Elsőbbre, lévén még csak fél hat, „egy kis kaparós reggeli beöntésre” kerítünk sort, ahogy a töltögető Tulaj mondja. Magától értetődőnek veszem, hogy én is kapok a szilvát sejtető párlatból, holott. mint az később kiderül, ez korántsem az. Akiket én, még a pálinka előtt hozzám hasonló culágernek néztem, merthogy a kőművesek olyan fensőbbséggel mozogtak, mintha nem is kemény hétvégi pénzért, hanem fene nagy szívességből lennének itt. szóval a katonai zsávolycs és az Adidas-melegítős érettebb korú fiatalemberek, nos ők tulajdonosai az épülő társasháznak.

Persze, ha figyelmesebb vagyok, nem pedig marhára álmos, ezt rögtön kiszúrhattam volna választékos

beszédmódjukból, alkalmazotti kézszorításukból (mindketten állami hivatalnokok), s ha ebből sem, hát abbéi a sürgető igyekezetből, ahogy a „beöntés” után rögvest munkához is láttak.

Én nem kapkodok, tudom, hosszú még a nap. A Tulajt figyelem inkább, aki mint bordélyban a madame a lányokat, úgy ajánlgatja a mesternek majdani ebéd gyanánt a paprikás csirkét fejfölös uborkasalátával, a rántott húst rizibizivel, harmadikként pedig a vadast „valódi” nyűiből. A kőművesek fintorognak, úgy látszik, még ennél is bővebb az üzemi konyha választéka. Hármójuk közül kettő csirkét kíván, a harmadik meg vadast. Végül is „hogy ne okozzunk gondot a mamának”, a többség győz, és a vadas ugrik.

Benne járunk már a hatban, amikor megérkeznek sorstársaim. Öten vannak, hárman a budai „rabszolgapiacról”, vagyis a Moszkva térről, ketten pedig egy közeli munkásszállásról.

Jóformán megnézni sincs Időnk egymást, mert a kőművesekkel az élen máris kapaszkodunk a tatra. Egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy a korábban már felhordott lyukacsos téglát a kőművesek keze alá termeljük.

Unalmas, egyhangú, de legalább nem fárasztó. Nem sokat beszélünk, a monotonitás elaltatja a szavakat, Arra leszek figyelmes, hogy a Tulaj által odakészített műanyag marmon- kannából közbe-közbe a két kistulaj töltögeti a bort. A kőműveseknek.

Mivel minket nem kínálnak, fogom magam, odabattyogok, és töltök magamnak egy pohárral. A kistula- jok, mint akik nem akarnak semmit észrevenni, épp hogy csak odapillan- tanak, nem szólnak semmit. Alkalmi

társaim is felbuzdulnak ezen, indulnának a marmonhoz, ám megelőzi őket a zsávolyos kistulaj, és valami olyasmit kezd el magyarázni, hogy ma a Tulaj az ügyeletes élelmező, övé a bor is, és meghagyta: abból csak a kőművesek kaphatnak.

Ilyet még egyikőnk sem pipált, de a kőművesek kezében is megáll a kanál. Béla, a sárga hajú, köpcös fiú, akiről utóbb tudom meg, hogy tök absztinens, káromkodik egy cifrát, belefoglalva, hogy mit csináljon a tulaj a borával, majd köp egyet.

— Rühellem az Ilyen kicsinyes jenkiket — dörmögi.

— A mestereket borral itatják, nekünk meg idelökik a vizet. Tudjátok kit fognak ezek a felkapaszkodottak megalázni?! Délig maradok, aztán fájront...

A gumicsizmás, kopott munkaruhás, erősen borostás arcú Pista — köztünk a legidősebb: túl az ötvenen — maga a megtestesült nyugalom avgy fásultság, sarus Rákosrendezőn. A megátalkodott vasutasok kitartása szól belőle: — Mit vagytok úgy megindulva? Én maradok, de még előbb, ha ezt földobtuk, leugrunk ide a Faházba, és megisszuk a keserűségünket.

— Voltam már egy-két helyen alkalmizni, de ilyen sóherokkal még sehol sem találkoztam — fejti ki véleményét a tetovált karú Laci, akivel én is — aki bizonyos szempontból kivételezett helyzetben vagyok — egyetértek abban, hogy „itt kell ezeket hagyni a francba”.

Tizenegy körül jár az idő, elfogy mellőlünk a tégla. A kistulajok megszeppenve figyelik készülődésünket. Nagy kő eshet le a szívükről, amikor Pista közli velük, hogy nem kell izgulni, csak ide, a Faházba megy a csapat.

— Egyelőre... — teszi hozzá a csupa izom, hallgatag Gyuri, aki a csont és bőr Imrével együtt végig úgy dolgozott, mint a gép. Fantasztikus a tizennyolc éves Imre munkabírása, kivált, ha meggondoljuk, hogy alig két hete hagyta el a tüdőszanatóriumot.

Laci és Imre kihozzák az első kört, sört iszunk, csupán a szürke inges Béla előtt árválkodik kóla.

Béla nem szűnik meg háborogni. Kézfején a dobókocka ötösét imitáló tetoválás sejteni engedi, hogy volt már alkalma négy örökösnek tűnő fal között is eltöprengeni az élet méltánytalanságai felől.

— Ezek a pancserok eltévesztették a házszámot. Nem tanulták meg, pedig lassan felépül a kacsalábon forgó palotájuk, hogy a melós is ember... — kezdi újra, minekelőtte fejben hu- szonegyeztünk, és lemosta a társaságot.

Mire visszaérünk, javában tart az ebédidő. A mesterek a fal tövében heverésznek, a Tulaj a Lada csomagtartójából varázsolja elő a menüt. Porcelán eszcájg, jégtől párás kőbányais üvegek, meg amit akartok ... A Tulaj, mint valami kiérdemesült főpincér, örül a teli szájú csámcsogásnak. Bizalmasan magához int, arrébb megyünk, majd diszkréten érdeklődik, nem kérek-e esetleg én is. Köszönettel elhárítom: már nem vagyok éhes.

Engedünk Pista bölcsességének, igaza van, magunkkal szúrunk ki, ha most lelépünk. Ugrik a pénz, meg aztán mi a fenét lehet kezdeni egy félbevágott nappal? Keverjük és hordjuk a maltert, kedvünk újra a régi. A kistulajok elfordítják fejüket, ha valamelyikőnk a marmonkanná- hoz indul.

— Látjátok, gyerekek, a türelem lóvét terem — mosolyog tiszteletbeli brigadérosunk, Pista, amikor atyai igazságossággal osztja szét köztünk a megszolgált summát.

— Teszek én az ilyen türelemre — füstölög megfáradt ingerültséggel Béla, a meg nem alkuvó, de most senki sem figyel a szavára.

KORNISS PÉTER: NÉPI TÁNC