Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

1989. Április *9 , szombat 11 Két svájcisapkás,fáradt ember Integetnek a felvonulók Rettegésnek kínzó relikviái Májú* elseje. Az embernek a fel­vonulás jut eszébe, a tarka-barka tö­meg, amely végighömpölyög a buda­pesti Felvonulás téren. Kopog a sok­ezernyi cipő, végig a macskakövön, viszi viselőjüket a dísztribün elé, ahol lehet integetni virággal, zászló­val. Sok embernek viszont az Jut a dísz­tribünről eszébe, hogy valamikor ott állt a Sztálin-szobor, később sokáig két gazdátlan csizma. Van viszont, akinek a dísztribünről mindig, és nemcsak a munka ünnepén, a mun­ka jut eszébe. Munka esőben, hideg­ben, a tűző napon — mindig a sza­bad ég alatt, verítékezve, mindig sietve. A márványmonstrumot ugyanis minden évben meg kellett erősíteni, felújítani. Hiszen a Felvonulás tér köveit nemcsak a felvonulók taposták, ha­nem díszszemléző tankok is évről évre. Súlyos lánctalpaik alatt meg­remegett a föld s megrepedezett a tribün díszborítása. Ezért kellett ta­vaszonként befoltozni a külső-belső repedéseket, kicserélni az eltörött kö­veket, pótolni a lepergett vakolatot. Ezzel a munkával hosszú éveken keresztül két Pest megyei, pátyi il­letőségű kőművest bíztak meg. őket kérte név szerint egy nehezen meg­határozható beosztású százados: Tóth Lajost és Szili Károlyt. A tribün területére csak engedély- lyel lehetett belépni, szigorúan zárt objektumnak számított, a tűzszeré­szek is hol rendszeresen, hol alkal­manként, rajtaütésszerűen hagyatták abba a kőművesmunkát. Olyan szi­gorúan őrizték a tribünt, hogy ha az csen állami erőforrásokból fedezett lakásépítés Cegléden. Az évente el­készülő hetven-nyolcvan új otthon a kölcsön és a magánerő ötvözésére alapozódik, s arra, hogy aki épít­kezik, annak a rokonságban, az is­merősök körében mindenki segít, amikor csak tud. A ház bepucolatlan még itt a Jászberényi úton, de már lakják: a szél gyerekholmikat, pelen­kákat lobogtat a kötélen. Megijed tő­lem Paulovics Istvánná, arra kér, jöjjek vissza késő délután, amikor a férje is otthon lesz, mert „ő tud mindent”. Van mit tudnia. Hat esztendeje kezdtek bele az építkezésbe és ta­valy jutottak el oda, hogy október­ben beköltözhessenek. Decemberben született meg a második gyerek... Túrja a haját Paulovics István, lát­szik, ideges, úgy beszél. „Tíz év múl­va, ha egyenesben leszünk...! Hu­szonhat évre adták a kölcsönt, nem szólhatok egy szót sem, mindenki támogatott, a Volán is, igaz, ahogy leszereltem, náluk helyezkedtem el, kiváló dolgozó lettem gépkocsiveze­tőként, igaz, nem tud a főnökség olyan munkát adni, amit én ne vál­laljak, csak pénzt kapjak érte ... ők is adtak kölcsönt... de ezeket a köl­csönöket egyszer csak-csak vissza kell fizetni! S akkor most azzal rio­gatják az embert, hogy fölemelik visszamenőleg a kamatokat, hát ho­gyan van ez, kérdezem én, az új ki­rályok új törvényeket hoznak?" Keserű, mert úgy érzi, ő ennél többet már nem tud dolgozni, s mégis, egyre nehezebb. „Tudja, mintha minden oldalról szorítanák az embert, még .. . még ... hát a jó francba is, mikor lesz ennek vége?! így a politika, meg úgy a politika, a demokrácia, a választás... na nézze, én se ellensége, se barátja nem vagyok se a rendszernek, se azoknak, akik más rendszert vagy mit tudom én, mit akarnak, szeret­nék egész egyszerűen nyugodtabban élni, ennyi az egész. Tőlem azután mindenki úgy politizál, ahogyan akar, de nekem először arra felelje­nek, ha például felemelik a kölcsön kamatát, akkor azt mi miből fizes­sük meg, amikor ...” Két évtizedre visszamenően átte­kintve az adatokat, a mélypont 1987- ben következett be a megyében a la­kásépítésben. Akkor 4855 új otthon került tető alá, szemben az 1986. évi 6288-cal, vagy az 1985. évi 6673- mal. Tavaly valami kicsit javult a helyzet. A tanácsok 1988-ban 4973 lakásra adtak ki használatbavételi engedélyt. A megyében korábban őröknek valahol másutt akadt dol­guk, szigorúan meghagyták a két munkásnak: aztán jól vigyázzanak, amíg oda vagyunk, nehogy beenged­jenek valakit. Így hát dolgoztak Is, résen Is vol­tak egyszerre a tankok nyomait el­tüntető kőművesek. Arról is beszél­tek nekik, van a tribün alatt vala­mi bunker, aminek túlsó kijárata az akkoriban még létező MÉMOSZ-szék- házba vezet. Ezzel azonban nem tö­rődik az, akinek keményen kell for­gatni a vakolókanalat. Malterkeve­rés, kenés, locsolás, malterkeverés ... Csak gyorsabban, sietősebben, mert közeleg a munka ünnepe! Kész is lett mindig a tribün időre. A két kőmű­ves kapott tiszteletjegyet a közelben levő lépcsőre, de nem sokszor gubbasztottak ott május elsejéken. Tóth Lajos már nincs az élők sorá­ban, Szili Károly a kezét erőltette túl a munkában, a munka ünnepén otthon tesz-vesz, mert valamiből meg kell élni. A tribün pedig áll azóta Is. Sok politikus, vezető integetett már on­nan egészen a legutóbbi Időkig. S az emberek visszaintegettek: hogyne, hiszen volt kenyér, bizalom, siker. Mostanában, ha visszagondolok azokra a május elsejékre, amikor én is ott toporogtam a felvonulók kö­zött, valahogy máshogyan látom azt a tribünt. Az az érzésem, talán nem igazán a tribünt kellene köszönte­nünk. Hanem azokat, akik nem is látszanak: két svájcisapkás, fáradt embert ott belül. sem volt jelentős az állami lakásépí­tés, napjainkra azonban szó szerint jelentéktelenné vált: száz alatt van az ilyen erőforrásból emelt otthonok­nak a száma. A terhek egyre na­gyobb hányada hárul azoknak a vál­lára, akik önálló lakást akarnak. Ta­valy, az esztendő végén a megyében a lakosság hitelállománya 31 mil­liárd forintot tett ki, ez az összeg tizenöt százalékkal magasabb az egy évvel korábbinál. Öreg épületben újdonság: ez a közgazdasági szakközépiskola Gyá- lon. A nevek pergetése közben Ilona akad fenn a rostán: öten van­nak testvérek. Vékonyka, sápadtka, csendes. Illedelmes-riadtan felel a kérdésekre. Igen, öten vannak test­vérek. Édesanyja neveli őket. Édes­apjuk elhagyta a családot. Ivott. Nem adott haza egy fillért sem. Oly­kor küld tartásdíjat, olykor nem. ö úgy tudott az iskolába jelentkezni, hogy a nővére és a bátyja dolgozni ment. Pedig szerettek volna tanulni. És mond egy gallért megszorító mondatot. „Mi mind az öten szeret­nénk tanulni, hogy ne legyünk any- nyira szegények, amilyenek va­gyunk.” Édesanyja betanított munkás, nő­vére irodán van, tisztviselő, de na­gyon kicsi a fizetése, „a bátyám az rakodó, ö szépen keres, egy héten háromszor két műszakot csinál, s amikor otthon van, alszik, alszik, de anyu hiába mondja neki, kisfiam, ne dolgozzál ennyit, ö azzal felel, ha beledöglök is ...” Ilonának van egy szoknyája és egy farmernadrágja, de „nem is akarok én versenyezni sen­kivel, hiába mondja némelyik lány, felhúzott orral, ne legyél már annyi­ra snassz... engem az ilyesmi nem érdekel.” Neki az volt az egyedül fontos, hogy felvegyék az iskolába: kitűnő volt az általánosban, itt sem szeretne a gyengék közé tartozni. Makacsul összeszorított szájjal várja a további kérdéseket, mint aki minden pillanatban ugrásra kész a maga és övéi védelmében. Csak ak­kor mosolyodik el, ha édesanyjáról, testvéreiről beszél. Indoka nyomós erre a mosolyra: „Mi nagyon szeret­jük egymást.” Mit kívánna, ha kívánhatna? Árulkodó a sorrend. Édesanyjának könnyebb, egy műszakos munkát, mert most három műszakba jár „a pótlék miatt”. Bátyjának valami jobb beosztást, ne legyen annyira fáradt. Nővérének nagyobb fizetést, mert „az egyik lába hibás, nem tud fizikai munkára menni.” És még? Még ha kívánhatna mást is, akkor „Tisztelt szerkesztőség! Amikor nyugdíjasok lettünk, kaptunk az egyháztól — amelynek csaknem öt évtizeden át harangozol voltunk — egy kis darabka kertet, amely a ha­rangozol lakáshoz tartozik. Amikor ezt bevetettük zöldséggel, és a ter­ményeket megérlelve, azokat fo­gyasztani kezdtük, beteggé lettünk, mert valaki (véleményünk szerint jogutódunk, id. Kövecses Sándorné) méreggel a veteményeskert terüle­tét bepermetezte.” Szellemkezek Itt talán megáll egy pillanatra, át­néz a házra, a konyhaablakon ke­resztül szembe, az új házra, az új ha­rangozó új házára. És egyszerre ész­reveszi. Mintha pofon ütötték volna. A karfán, melyre eddig támaszkodott egy zöld folt éktelenkedik. Úristen! — pattan fel. Rongyot ragad, hoz vi­zet, súrolószert. Szimatol rémülten. Hihetetlen, őrjítő és szívbe mar­koló Hegedűs Jánosné története. Vegyük sorra a levélben foglalta­kat. 1987 augusztusában kezdődött az egész, ekkor vette először észre He­gedűs Jánosné, hogy valaki a lakás­ban járt, és festéknyomokat hagyott maga után. Október 1-jén zöld színű festék volt a ház elé öntve, egy nap­pal később sárga pettyek borították a falat. Március közepén Kövecses Sándorné veje „a szemünk láttára a két öccsének legyen az valami jó szakma, amit szeretnek. És saját ma­gának? „Ó, hát nekem, nem is tu­dom.” Sápadt, vékony arcocskája kipirul. A zavaTtól? Az izgalomtól? A talán soha végig nem gondolt já­tékos lehetőségtől? No, mit kíván­na magának? „Ö, hát egy szép nagy házat, amiben mind a hatan együtt lakhatnánk, tágasan. kényelmesen.” Most egy magánháznál bérlőként, szoba-konyhában élnek. Az aktív keresővel rendelkező me­gyei háztartások közül a munkásosz­tályhoz tartozókban tudják a legke­vesebbet költeni élelmiszerekre, él­vezeti cikkekre, ruházkodásra, ház­tartás- és lakásfelszerelésre, egész­ségügyre és testápolásra, művelődés­re, oktatásra, üdülésre, szórakozás­ra... szinte mindenre. Ezekben a háztartásokoan az évi egy főre jutó összes kiadás 8—19 ezer forinttal ki­sebb, mint a más típusú családok­nál. Az iparban a fizikai foglalkozá­súak havi átlagos nettó bére 1938- ban 6446 forintot tett ki. Több te­rületen azonban ez a bér — így például a könnyűiparban — nem volt nagyobb 5200—5300 forintnál. Idézünk. „A gazdasági hatékony­ság és a reform melletti kiállás nem jelent érzéketlenséget az emberek gondjai iránt. Ellenkezőleg, annak a felismerését és elismerését jelenti, hogy nagyobb gazdasági teljesítmé­nyekre van szükség az emberek kul­turális, civilizációs igényeinek kielé­gítéséhez, az egészséges életmód és a tisztességes családi viszonyok fenn­tartásához. az elemi erkölcs, tisztes­ség jobb érvényesüléséhez. Ma az áll a szocializmus fejlődése, a nemzeti jólét oldalán, aki első helyre teszi hazánk sorskérdései közül a gazda­ság megjavításával kapcsolatos fel­adatokat.” A citátum forrása a Hazafias Nép­front VIII. kongresszusának — 1985. december 13—15. — jegyzőkönyve. A szövegrész Pozsgay Imrének, a Ha­zafias Népfront Országos Tanácsa akkori főtitkárának a beszámolójá­ban lelhető fel. 1935 vége volt... Abban az évben a munkások és al­kalmazottak reálbérindexe 3,9 szá­zalékkal maradt el az 1980. évitől, s 1983 óta egyetlen évben, máig sem sikerült azt az 1930. évi színvonalat elérni. A csökkkenés mértéke tavaly volt a legnagyobb: 6—7 százalék... Mit tegyünk akkor most már az első helyre a sorskérdések közül?! Mészáros Ottó ugrott ki a kerítésünk kapuján azzal a felkiáltással, hogy majd csak meg- döglenek. És reggel, amikor kimen­tünk a kertbe, ott, ahol Dobrovolni Pált láttuk működni, zöld festéket találtunk. Ugyanezt a festéket talál­tuk a szőlőnkben is a borház hordóin, valamint ajtaján, és azokon a tár­gyakon, amik a szőlő feldolgozásá­hoz szolgálnak.” Szeptemberben ugyancsak a hordókon fehér festék­folyásra figyelt fel Hegedűsné. Né­hány nappal később az ágydeszkákat mázolták be feketére és barnára a szellemkezek, amelyek ezúttal a másik szobát sem kímélték. Fekete festék­nyom maradt a szekrény hátulján, sárgák a helyiség padlóján. Kará­csonykor, mikor az ünnep második napján az idős házaspár hazajött, elmondásuk szerint fulladozni lehe­tett a bűztől. Az egyik ajtó és a spájz újból feketére volt bemázolva, ám jutott ebből a színből a hűtőszek­rényre is. És szól még az írás bemá­zolt főzőkanalakról, barna vasalóról, zöldre festett kapuról. A lényeg, amint Hegedűsék kiteszik otthonról a lábukat, a szomszéd azonmód át­lopakodik és befest valamit a ház- ban. — Mert útban vagyunk nekik, azért akarnak megölni. — Az idős, ősz hajú asszony hevesen magyaráz. — Idenézzen! Az a fatönk, az is zöldre volt tavaly festve. És a me­dence is. Jöjjön, megmutatok én ma­gának mindent! Karon fog, a vécéhez megyünk. Mikor kinyílik az ajtó, fél tucat légy röpül az arcomba. Bent ülődeszka sö- tétlik, hatalmas lyukkal a középén. A szag szinte megáll a levegőben. Ez a2! Kiált fel Hegedűsné, és egy nap­szítta lécre mutat. Látja, ezt fehérre festették. Bólintok, csak már men­jünk innen. PcnészfoHok — A rohadtak...! Az asszony sza­vai elfúlnak. Én pedig itt állok az albertirsai határban, valahol a szőlő­hegyen egy síró, 70 éves emberrel és fogalmam sincs, hogy vigasztalhat­nám. — Hát — mondja —, le mernék én ilyet írni, ha nem lenne igaz? Fadarabokat tesz elém, bortól vö­röseket. Kopásokat, színhiányokat mutat az asztalon, majd a pincébe megyünk a hordókhoz. Festék, szö­gezi le minden foltról megfellebbez­hetetlenül. Mérgezett minden. A fes­tékben van a méreg. Így akarnak el- puszítani. Nem mondok ellent. Hiába monda­nék. Később, miután az összes bűnjelet, rettegésének e kínzó relikviáit, vé­gignéztem, lefelé baktatunk a szőlő­ben. Hazafelé, mert ott további bizo­nyítékok vannak. A dűlőút végen hirtelen Simonnéval találkozunk. He­gedűsné arca felderül. Simonné Kö- vecsesné másik szomszédja, a tanú. Nemcsak erre, másra is. Amire Kö- vecsesné ellen kell. Mert azok olya­nok, kezdi. Azok ölték meg a Sanyit, a Hegedűsné öccsét. A Sanyi a Kö- vecsesné férje volt, buszsofőr, csak amikor a Kövecsesné pálinkát kez­dett főzni, rákapott az italra, erre meg levették a buszról, pedig kiváló dolgozó volt, aztán még jobban ivott, és a Kövecsesné meg a lánya és an­nak a barátnője egyszer az árokba lökték, vagy tíz éve, úgy veszejtették el. Tudja ezt az egész falu. A lány és a barátnői pedig, ha nincs otthon senki, kihúzzák a rekamiét és azon disznólkodnak a férfiakkal, a Köve­csesné meg az én férjemre vetett szemet, de a Hegedűssel is összeszűr­te a levet. És most építkeznek, és az anyagokat a házam mellett tárolják, pedig bírósági papír van arról, hogy nem lehet, és hogy a diófa ágait is le kell vágniuk. És persze festenek, világos, hogy festenek, meg akarják mérgezni a Marikát, minden kitelik tőlük. Pedig a Hegedűsék ajánlották őket maguk helyett, harangozni. Kábán próbálom megérteni, ki, mit, mikor, miért. Hirtelen elköszön Simonné, kerékpárra száll. Mindjárt itt az utca vége, mondja, nem akarja, hogy együtt lássanak minket. — Na most a saját fülével hallhat­ta — villog Hegedűsné szeme. — Próbálok elköszönni, de nem hagy még menni. Penészfoltokat kapar az ujjával és panaszkodik: Hogy a rend­őrség nem foglalkozik velük, a ceg­lédi Köjáltól elküldték, mindenkit megvettek persze a Dobrovolniék, azért nem segít senki. Reménytelenül Nagy nehezen a kerítésen kívül kerülök. Valóban nagy a Dobrovol­niék háza. Kétszintes, plusz tetőtér. Az udvaron, hátul egy másik épület áll, ott lakott a család, amíg építkez­ni nem kezdtek. A fiatalasszony sze­rint amiatt van az egész. Mármint az építkezés miatt. Simonné tucat­szor jelentette fel őket a gyermek­rablástól a kurválkodásig minde­nért. Már a tanácson sem foglalkoz­nak vele. Csak nem lehet ezt idegek­kel bírni. Háromszoros gyilkosnak neveznek, sóhajt Kövecsesné. Szerin­tük megöltem az uramat, a fiamat, a sógoromat... Elnézem, ahogy a Marika reggelente mossa az ablako­kat, mert mi mérget öntöttünk rá éjjel. Pedig nekik nem kell a ház, miért kellene, itt van ez az új, elfér­nek benne kényelmesen. Az a darab­ka föld, amit az állással kaptam, ugyan jól jött, megtermett rajta a zöldség, de inkább hagyják veszni. Kövecsesné azt mondja, ő abba­hagyja a harangozást. Az a ház vi­szont, ahol Hegedűsék most laknak, szolgálati lakás, ha új harangozó jön, át kell adni nekik. Az egyház már talán perli is a Hegedűséket, hogy költözzenek ki. Az Albertirsai Tanács szabálysér­tési előadója sok újat nem tud az eddigiekhez hozzátenni. Tucatszor jártak nála is panaszaikkal Hege­dűsék. Ám miközben őt hallgatom, máshol jár az eszem. Nem; nem a tanulságokon. Hegedűsnét látom ma­gam előtt, ahogy megszagolja az óra­szíjat, ahogy újra és újra az orrá­hoz emeli a bőrt, reszketeg kézzel, félve és gyűlölve. És eszembe jut: ezeknek az embereknek talán ki kell költözniük abból a házból. Az új ha­rangozó bizonyára igényt tart a la­kásra. Ök pedig itt állnak majd, hol is? Sehol, cél és remény nélkül, egye­dül, öregen, kényszerképzeteiket és haragjukat dédelgetve magukban. Mindenki megöregszik. És mindenki szerezhet ellenségeket. De öregen, magányosan, haragban a világgal borzalmas lehet élni. Borzalmas és sírnivaló. Jószerivel pedig ez az egyetlen tanulság számomra. Falusy Zsigmond T. B. E. Haragban a világgal borzalmas az élei CS. KOVÁCS LASZLÖ: SZÁNTÁS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom