Pest Megyei Hírlap, 1989. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
19*9. MÁRCIUS ÍB., SZOMBAT 9 €#tifap TÖRŐ ISTVÁN: Folyóölböl tengerölbe Folyóölből — tengerölbe vágyik a vi*' útját keresve nem fogják meg töltések, gátak, ideje van a szabad folyásnak — hívogatnak anyaölek, sebek gyógyulnak, újra égnek, engedsz a világ kényszerének, * jó is tehetsz, füstös áldozat, eltűnni, ha nem szólítanak! örülhetsz is, vitézül beállhatsz, seregrontónak, vagy betyárnak, — vagy örökös meghallgatónak — hiszed a mozdulás örömét, mikor rádhagyja örökét folyó árja, s a tengeröl, és buja álmoktól részegülsz, mert part van csak, és locsogás... sem értelem, sem érzelem, ár szorongat és félelem. Éjjeli pillangók között A szűz lányok kalandja Ezekben a hetekben kerül a könyvesboltokba Kisgergely József Éjjeli pillangók közöt< című kötete, amely a bárok jellegzetes figuráit, az éjszakai életet mutatja be — közelről. A szerző ugyanis hosszú ideje revümű- sorok szólótáncosa az egyik legnagyobb fővárosi bárban! Portrégyűjtemé- nyébő' adunk ízelítőt. Nem szorul különösebb magyarázatra az a tény, hogy egy mulatóban nemcsak a nézőtéri asztalokra kerül gyakran szeszes ital, hanem az öltözőkbe is. Nincs mit szégyellni ezen, hiszen az ital hozzátartozik az éjszakai életben mozgó emberek mindennapjaihoz. Ez természetes, főként, ha azt nézzük, hogy ennek ellenére a bárdolgozóknak csupán kis hányada lesz a szenvedély rabja. Ne szóljuk meg hát következő történetünk hősnőit azért, mert időnként „bedobnak” egy-egy pohár- kával. A lokál két táncosnője gondolt egygt: ők most a sarki talponállóban eljátsszák a szűzlányokat, akik még sohasem ittak alkoholt. Amikor a két csinos lány nagy félénken benyitott az ajtón, a bent lévők kezében félúton megállt a pohár. Tétován léptek a pulthoz: — Tessék mondani, lehet kapni olyan... olyan U-ni-cum italt? — így mondták, cé-vel, szótagolva. A csapos elnézően mosolygott: — Hogyne, hölgyeim! Fáradjanak a kasszához, ott kell fizetni! A lányok odatipegtek a pénztár elé, „észre sem véve” a vizslató férfiszemek kereszttüzét. — U-ni-cumot kérünk! — Mennyit parancsolnak? — Ú, mi csak meg akarjuk kóstolni! ... A pénztárosnő nyájasan közölte, mennyibe kerül egy fél deci, ők akkurátusán kiszámolták a pénzecskéjüket, s vitték vissza a blokkot. Most már mindenki őket nézte. Miközben az italt töltötte, a csapos is mosolygott: — Istenem, szűzlányok ... Lóm-Iám, milyen ártatlanok! A két „ndiva” zavartan nevetgél*-’ ve, szertartásosan koccintott, majd elszántan felhajtotta az „U-ni-cu- mot”. Rögtön csapták is le dühösen a poharat: — A fenébe!... Ez Hubertus! Puff! Lehullott az álarc! A kocsma egy csapásra felbolydult méhkas lett. A lányok megszégyenülten menekültek a „nagy alakítás” színhelyéről. Fájó szívvel kellett belátniuk, hogy bizony kinőttek a szűzlányok szerepköréből. A készülődés farsangkor kezdődött írott tojások emlékei Pest megyében sok helyütt beszélnek a kemencei asszonyok tojásfestő művészetéről. Mesterien bántak a kecével, a viasszal, töltött rajzeszközzel, s csodálatos mintákat álmodtak a húsvéti tojásokra. Indokolt a múlt idő, mert hiába kutattam-ke- restem a faluban tojásfestő asz- szonyt, csak legyintettek rá az emberek: — Aranyfiam, réges-rég volt az, magam is műveltem, de már negyven éve is elmúlt, hogy utoljára mintát rajzoltam! — De hát a zöldségesboltban láttam hímes tojást, tizenkét forintért árulták — próbálkozom a gyenge érvvel, s meg is kapom a „jutalmam”. Jókedvű nevetés nyugtázza tévedésemet, kiderül hamar, Budapestről származik az adjusztált tojás, ilyet igazi palóc menyecske legényembernek ugyan nem adna, szégyellené az ilyesfajta tehetséget. Zábrányi Józsefné, Boris néni nyolcvanöt éves. Emlékei mélyéről gondolja elő régi húsvétók eseményeit, a lázas készülődéseket. Az öregek otthonában ülünk, a fal mellett sorakozó székeken az asszonyok,' álluk alatt szorosra kötve a kendő, kezüket mind összefonják maguk előtt, mintha imádkoznának. Fekete Andrásné, Ilon néni is túl van már a nyolcadik évtizeden, szelíd mosollyal mutatja kezét, amely megrokkanva a sok munkától, nem alkalmas már semmilyen finom rajzolatú minta alkotására. — Nem úgy volt ám az, hogy jött a húsvét, mi meg szórtuk a tojást — kezd a beszédbe Boris néni. — Az év szép mulatságokkal kezdődött, a farsangi eseményektől függött, ki kinek adhat majd húsvét- kor tojást. — A lányok a kiszemelt legénynek bokrétát'küldtek a bál előtt — emlékszik Ilon néni is. — Viaszból készült szép virágok voltak ezek, nem olyan gyorsan senyvedők. Aztán, ha a legénynek hajlandósága volt, hát odatűzte a bokrétát a kalapja mellé a táncmulatságon, amit még nemzetiszalag is ékesített, úgy kérte föl csárdásra a mátkának- valót. A lányok jegyezték, kivel s hányszor táncoltak, hiszen aztán húsvétkor minden legénynek adniuk kellett egy-egy föstött tojást, a szeretőnek meg vittünk ötvenet is! Magam is megtettem egyszer — pironkodik Ilon néni. — Aztán mi lett a legénnyel, akinek ötven tojást festett? — kérdezem az asszonyt. Emlékeznek az asszonyok fsámpa Emánuelné életveszély- be került. Percekig nem kapott levegőt, s ráadásul egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkából. Pedig aki ismeri őt, jól tudja, hogy nála a beszéd éppen olyan fontos életjelenség, mint a szívdobogás. De a drámai fejleményt valóban rendkívüli ok idézte elő. Az aprójószág megetetése után a tyúkudvarból igyekezett a kiskonyhába, hőgy kukoricaszárizikből tüzet rakjon a kemencébe, amikor észrevette özvegy Csipegető Károlynéi, és a kerítésen át így szólt neki: — Szomszédasszony, ideje lenne megtárgyalni a tanácselnök-választást, nem gondolja? — Hát ide hallgasson, szomszéd- asszony! — rakta csípőre mindkét kezét özvegy Csipegető Károlyné. — Ma reggel kineveztem szóvivőmnek a Józsit, ha valamit nem tud. forduljon kérdésével őhozzá! — A Rókás Józsit? A részeges élettársát? Azt a pojácát? — ilyen kérdéseket tett volna fel hirtelenjében Csámpáné. csakhogy a döbbenet, a lelki megrázkódtatás miatt nem kapott levegőt, s így kigúvadt szemmel, szótlanul meredt a lakásába büszkén bevonuló özvegy Csipegető Károlyné szikár alakjára. Mióta Harácson Tyukodi Anasztáz sugalmazására a banyák megalakították a két alternatív szervezetet, a korábbi közönyt és tespedtséget a vetélkedés szelleme váltotta fel a falu közéletében. Hol vannak ma már azok a? idők, amikor a két szomszédasszony sülve-főve együtt volt, egymásnak szállították vagy találták ki a híreket, hogy aztán azokat közösen analizálva és szintetizálva rémhírekként terjesszék tovább! Azok az idők két hónappal ezelőtt elmúltak mindörökre. Régebben a rádió és a televízió politikai adásait még véletlenül sem hallgatták, illetve nézték volna végig. Most egyet sem mulasztanának el belőlük Így aztán, anélkül, hogy kapcsolatukat a köszönés szintjénél magasabbra emelték volna, szinte Ha harc, legyen harc! (23.) Karács a harácsiaké egyszerre jelentették ki tagságuknak: az MSZMP helyi szervezetével nem kívánnak osztozni a történelmi felelősségben. — Mi az istennyilában nem osztozol te a Békés Jancsival? — kérdezte egyszer Csámpa Emánuel, arra gondolván, hogy Békés János párttitkár évtizedek óta a légynek sem ártott. Ha valahol beszédet kellett mondania, zokszó nélkül kimásolt részleteket a Pártéletböl, a Társadalmi Szemléből és a Népszabadságból, és felolvasta úgy, mint aki tudja, becsülettel kell elvégeznie ezt á munkát. — Te ne ugassál bele a politikába! Ügy látom, már megint sokat vedeltél! — érvelt Csámpáné a házastársi vitában. — Vegyél példát a Rókás Józsiról! Nézd csak meg, hogy segíti az Csipegetőnét a szervezésben! Tegnap is tudod, mit mondott? Azt kiabálta a piacon, hogy Miként a zöld levél tavasszal az ághoz, / ragaszkodjál te is a Sze- lim Társasághoz! — Bújjon föl az odvambá! — mordult Csámpa Emánuel és kiment az istállóba kiganézni a tehén alól. Mikor meghallotta özvegy Csipe- getőné, hogy egyik-másik megyei pártbizottság szóvivőt jelöl ki állás- foglalásának nyilvánosságra hozására, így szólt élettársához: — Na, ha azoknak a jól fizetett elvtársaknak derogál szólni a néphez, akkor ingyen én sem beszélek annyit. Ezután te leszel a szóvivőm. Szentmarjosi elnökkel vagy Tyukodi Anasztázzal én tárgyalok, de például a Lárvái sírásóval te is szót érthetsz. — Fülemülecsattogással 1 telik meg a zöld berek, / úgy lesik majd szavaimat / Harácson az emberek — íogadkozott Rókás Józsi, Megelégedéssel hallgatta ezt a fogadkozást özvegy Csipegetőné. Szomszédasszonyát viszont egész nap mardosta a kétely: vajon ő talál-e a Wolfhauser Emlékbizottság számára egy Rókás Józsihoz mérhető szóvivőt? Estére belátta, hogy erre nincs esélye, viszont ebben a presztízs-' párbajban azért mégsem akart lemondani a diadalról. Elhatározta hát. hogy előbb nyájas, szép szavakkal felkéri, s ha úgy nem megy, titkári szigorral utasítja Agyassy Tódort, az önkéntes tűzoltók egyesülete zenekarának vezetőjét, hogy komponáljon egy tüzes Wolfhauser- indulót. Elégedetten elmosolyodott, remélve, hogy ha ezt özvegy Csipegetőné’ megtudja, menten szélhűdést kap az irigységtől. Mielőtt azonban hosszasabban elringatta volna magát aZ elképzelt gyönyörűségben, zörgettek az ajtón. Jóvári Károly népfrontelnök és Tyukodi Anasztáz érkeztek egy-egy csokor virággal. — Tanácselnök-választásra készülünk és olyan jelöltet szeretnénk állítani, akit a Wolfhauser Emlékbizottság is támogat — mondotta Jóvári Károly. — Mi mint népfront, Tyukodi Anasztázt javasolnánk, de ez persze csak javaslat, végső soron a falu határoz, mert most már ilyen világ van — tette hozzá csaknem alázattal. — Támogatom, édes lelkem, Anasztázt én támogatom — válaszolta Csámpáné. — Aztán van-e valami programod, édes lelkem, igérsz-e valamit a falunak, mondjuk, valami olyat, amit be is akarsz majd tartani? — fordult Tyukodihoz. — Az én programom az, hogy Ha- rács a harácsiaké! — válaszolta Tyukodi. -r Fél év múlva itt maga vezetékes gázzal főzhet. Csámpa néni. Elintézem. Akinek kötvénye van, megkapja a pénzét kamatostul, ezt is elintézem. A defterdári vezetők itt nem dirigálhatnak tovább, ezt is elintézem. Ebbe viszont bele is bukhar tok, mert fegyelmi eljárást indíthatnak ellenem valami ürüggyel, és ha a falu apraja-nagyja nem áll majd mellettem, a saját emberüket ültetik a maguk nyakára. — Te efelöl nyugodtan alhatsz, édes lelkem, ezt én mondom, Csámpa Emánuelné, a Wolfhauser Emlékbizottság titkára! I^gy órával később özvegy Csipe- getőné is hasonló nyilatkozatot tett, méghozzá ezúttal szóvivőjének mellőzésével. Rókás Józsi azonban úgy érezte, akkor érdemli meg igazán a liternyi bort, amit beszélgetés közben elfogyasztott, ha ő is véleményt nyilvánít: Miként biztos, hogy a nap / ragyog a kék égen. / Tyukodi is úgy ül majd / az elnöki székben! — Kellene még egy jelölt — morfondírozott hazafelé menet Jóvári Károly. — A demokráciát csak akkor nem éri sérelem, ha többes jelölés van. De honnan vegyek én egy olyan marhát, aki hajlandó a bukott ember bélyegével élni a választás után Harácson? — Ott van a szomszédom, például. Kuczug Leó, az alkalmas lenne jelöltnek. Ha el tudod vele hitetni, hogy a falu vezetői őt támogatják, boldogan vállalja. Hívjátok meg Békés Jánossal egy protokollvacso- rára. — Van annak valami iskolai végzettsége? — Nincs. De nem is kell. Azt a szerepet, amit neki szánunk, annál jobban betölti, minél ostobább. — Szóval azt mondod, megpróbáljuk? — Persze. Ha a választás harc, hadd legyen harc! Cseri Sándor A tojásfestést azért nem lehet elfelejteni (Vimola Károly felvételei) — Mi lett volna, hát elvett engem feleségül. 1921-ben volt az esküvőnk. Akkoriban nem úgy volt, mint most, nemigen értünk mi rá sétálgatni, társalkodni. Szombat-vasárnap kopogtatott a fiatalember a kapun, a lány már alig várta, s ott, a kiskapuban kerítettünk némely szavakat. — Bizony, szép volt akkor a falu, a zsúpos házakat feledni sem lehet — fűzi a szót Boris néni. — A tetőt a „boldoganyával” támasztották alá, a zsúpolásban pedig a palócok mindig nagymesterek voltak. A lányoknak gyönyörű ruháik voltak, megesett, három ropogósra vasalt, fehér alsószoknyát is vettünk magunkra. A fölsöszoknya is csudaszép volt, a bevarrott ujjú inggel egyszínű. Magunk elé fekete selyemkötőt tettünk, a hajunkba szalagot... — Tupétba fésültük a hajunkat, szép viselet volt — magyarázza Ilon néni. — Ügy készült a frizura, hogy a haj tetejét megzsíroztuk, s szorosan a fejünkre simítottuk, utána kezdtük fonni. A húsz-huszonkét fonatba szalagok kerültek, leért egész a derékra. Asszonykorban ördöglakatos kendőt is kötöttünk. A kendő kasmírból készült, s gyönyörű pillék voltak, rajta, akár az aranyláncn csörgött-bongott, ha megráztuk a fejünket! Vigyázni kellett a járásra is, aprókat lépdeltünk, nehogy a ruha túlságosan fodrozódjék, hanem ke4 esésén suhanjon-lengjen. A ráncos ' csizmára csergőt is tettünk, csengett is minden lépésnél. — A húsvétról beszélj, Ilon — téríti el az emlékektől Boris néni az. asszonyt. — Nincs már meg úgysem a sok szoknya, a kasmírkendői Az úgy volt — fordul felém aztán —, hogy húsvét hétfőjének reggelén a legények sorra járták a házakat. Nem ám szagos vízzel locsoltak, hanem vödörszám vízzel, amelyik lány nem kapott, sértésnek vehette. Megesett, hogy a Kemencében fürdették meg a lányt, a patakvíztől aztán szép és egészséges maradt egész évben. Délután mi látogattuk a farsangi táncosainkat, legutoljára hagyva a kedvest. Kaskába raktuk az írott tojást, fehér kendővel letakartuki úgy jártuk a házakat. A tojásokat áztatott krepp-papírral festettük színesre, s viasszal rajzoltuk a mintát. Volt azokon virág, kacskaringó, szív. A kedvesünk nevének kezdőbetűit rajzoltuk a szívbe, jel volt az a hajlandóságra. Szépek voltak a legényeink is, a nóta is azt mondta: félrefésült hajú palóc gyolcsingben feszít, s szépen ráncolt bő gatyában. A férfiember elé is kötényt kötöttek, slingelt kötényt, amit az asszonyok varrtak, ne csúfoskodjon a párjuk. Húsvét lesz nemsokára, de Kemencén már nem fürdetik meg a lányokat a patakban. Viasszal írott tojást sem kapnak a legények, s nincsenek felejthetetlen bálok sem. Régen virág vasárnapkor, a tavasz kezdetekor divat volt a kiszehajtás is, ma már nincsenek bábuk, a tavaszt a lélek köszönti. — A ícisze böjti eledel volt — ma-i gyarázza Ilon néni. — Meguntuk a télen enni ezt a savanyú, korpából vagy gyümölcsből készült étket. A kiszebábu szalmából készült, s az előző évben férjhez ment menyecske ruháiba öltöztettük, úgy vittük mi, lányok a patakhoz. Bedobtuk a vízbe, s néztük, merre hajtja az ár, mert abból az irányból várhattuk a jövendőbelit... Ma nem a patak mondja meg, honnan érkezik a férjnek való. Nem dobnak már húsvét előtt piros almát sem a kútba, hogy bőség és egészség uralkodjon a házon egész esztendőben. De húsvét lesz az idén is, s talán újra támad a vágy is a fiatalokban, hogy felelevenítsék a régi, szép szokásokat. Bellér Ágnes
