Pest Megyei Hírlap, 1989. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
4 1989. MÁRCIUS 25., SZOMBAT Egyre többet árul. el a föld Hogyan tovább Visegrádon? A középkori városkapuval egybeépült északi falazat helyreállítási tervei most készülnek. (Vimola Károly felvétele) Már bezárt a múzeumi romkert, de még mindig kéredz- kedtek-szállingóztak befelé a megkésett turisták. Alighanem rekordot döntött ezekben a napokban a látogatók száma Visegrádon. Hiszen a biztató márciusi derengés százakat csalogatott ide. Míg a gyerekek bújócskáztak a hajdanvolt termekben — igencsak élvezték, hogy az oroszlános kutat még védőponyva takarja —, addig a felnőttek örömmel fedezték fel a kísebb-nagyobb újdonságokat. A múzsum munkatársai mindent megtesznek ezért. Pedig a régészek munkája nem látványos, mindenkor meg kell küzdeniük apró eredményekért is. Ám az utóbbi két-három évtizedet tekintve sok mindent történt, ami meghatározta a műemlékegyüttes sorsát. A legfontosabb ezek közül az, hogy az Állami Tervbizottság a kiemelt műemlékek, közé sorolta a visegrádi együttest, s külön összeget biztosított az életveszély-elhárítási munkálatokra. Gondos kezekbe — a Pilisi Állami Parkerdőgazdasághoz — került a fellegvár, s reménytelibb lett fennmaradása. A; fogadóépületet ellátták elektromos, valamint vízvezetékrendszerrel, csatornázták. A turisták számára vendéglátóegységet, vizesblokkot alakítanak ki, saját dolgozóiknak pedig öltözőt, fürdőt. T eieprendezést! A királyi palotáról egyre többet árul el a föld. A hajdani déli épület ötemeletnyi magasságában egyedülálló lelet került elő: nemcsak az esővíz elvezetését biztosító főbb árkokat bontották ki, hanem a középkori vízvezetékrendszert is. Megtalálták az első visegrádi magyar királyi kápolnát, amelynek fala egyben a palota déli zárófala volt. Így tehát már bizonyos, hogy a hajdani létesítmény 123-szor 123 méteres alapterületű volt. Mindehhez még annyit hozzá kell tenni, hogy az alsóvár déli fala eddig nem volt látható, ám most már nagyon szépen eltakarították tövéről a földet és a növényzetet. Készül a középkori városkapuhoz csatlakozó északi falazat helyreállítási terve. A két várfal közötti terület kezelői joga a Fővárosi Tanácsé, aki azonban egyáltalán nem bizonyul MARGÓ FESTETLEN TOJÁS jó gazdának. Pedig igen nagy szükség lenne tereprendezésre! Óriásiak a tudományos eredmények, amelyek jórészt egy lelkes kutatócsoportnak köszönhetők. Tagjai: Szőke Mátyás régész, a visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója, Búzás Gergely végzős régész, Szekér György és Lövet Pál, az Országos Műemléki Felügyelőség építészei. Több- esztendős kitartó tevékenységük igazol — illetve megváltoztat — korábbi feltételezéseket. Újra kell értékelni az egész együttes építészeti, művészettörténeti és történelmi szerepét. A legtöbb feladatot ebből a szempontból a királyi palota jelenti, amelyről most már tudjuk, hogy nem erődítménynek készült, hanem lakóépületnek. Már a Zsigmond- kor elején úgy alakították ki, hogy képes volt reprezentálni a királyi hatalmat. A földből előkerült faragott ajtók, ablakok, boltozati darabok, erkélytöredékek kőanyagából következtetni lehet tömegére. Sőt, piég arra is, milyen építészeti arculatot viselt a palota az egyes korszakokban. Illene ösztönözni Igaz, csak néhány dolgot emeltem ki példaként. Azonban több kötetet össze lehetne állítani a feltárási ered- mélyekből. Leginkább a hozzáértő, kutatást végző team vállalkozhatna erre. Alighanem' illene is ezt valahol valakinek ösztönözni, támogatni. Nem ártana fölidézni a korábbi, száz-egynéhány esztendővel ezelőtti eredményeket sem. Akkoriban ugyanis a köz figyelme Visegrád felé fordult. A helyi plébános, Victoria József, országos mozgalmat kezdeményezett a feltárásra. Schulek Frigyes 1877ben készült tervei a Sala- mon-torony helyreállítására a műemlékvédelem első szakszerű lépéseit jelentették. Mindezek azonban abbamaradtak a századelőn, -fordulón, nem fejeződtek be. Tudom, az elhivatott műemlékvédő szakemberek tiltakoznának: hiszen a műemlékvédelem — folyamat, amelyet sohasem lehet lezárni. Éppen ez késztet továbbgondolkodásra! Az Állami Tervbizottság eredetileg 39 millió forintot szánt a VII. ötéves tervben a legsürgősebb állagmegóvási, illetve életveszély-elhárítási feladatok elvégzésére. Gazdasági helyzetünk romlása miartt, jó esetben, ez a támogatás a 30 millió forintot éri el. A jövő évben azonban letelik az öt esztendő. S mi lesz azután? Legtörténelmibb emlék Egy biztos: nem szabad leállni. A következő lépés már a valódi műemlékvédelem kell hogy legyen. Amikor már azokról a részekről is gondoskodni kell, amelyek ez idő alatt előkerültek a föld alól. Aztán: a királyi palotának legalább egy részét ki lehetne egészíteni felhúzni a falakat, ahol végre kiállítóhelyiségekhez jutna a — csak nevében — múzeum. A legfontosabb mégis az: értelmet, célt adni ezeknek a romoknak, s ez ma már idegen- forgalmi érdek is. Hogyan lehetne mindezt megvalósítani? Talán úgy, ha a tervekről, a lehetőségekről, újabb előterjesztést készítené- nak közösen! S ezt a kormány elé vinnék. Csak egy újabb ÁTB-határozat segíthet a megvalósulásban, hiszen nemcsak megyénk, hanem hazánk legtörténelmibb építészeti emlékéről van szó. Vennes Aranka Hagyományok terített asztala: a magyar anyanyelvűek mellett három nemzetiség lakja a nagyközséget. A múlt ezernyi tárgyi emléke, szokása kínálkozik fel megismerésre, birtoklásra, tiszteletbe, szeretetbe csomagolva megőrzésre. Az ötlet kézenfekvő volt tehát, néhány sorban a gyerekek írják meg, milyen szokásokat ismernek húsvét hetéhez, napjához, kapcsolódóan, milyen tárgyakat ítélnek idetartozónák, s azokból otthon, a családban őriznek-e. Ez volt a kérdéscsokor. A pedagógus, lelkes ifjú asszonyka, kíváncsian várta tanítványai, az általános iskola ötödik osztályába járó fiúcskák és leánykák válaszait. Leszámítva egy-két, vélhetően szándékolt inyegleséget — húsvétkor „jól meg kell verni a lányokat" —, az így- úgy összedobált szavak értetlenségről, .zavarról tanúskodtak. A „locsolkodni kell, van egy kölnisüvegem’’ típusú válaszok, meg a „tojást festették pirosra” bölcsességek bizony, a jobbak, az okosabbak közé tartoztak. Oda, mert a türelmes irkalapokon olyasmik rögzítődtek, mint „anyukám süteményt süt”, „egy nagy lábosban sonkát főzünk”, „ilyenkor a nyuszik hímes tojást tojnak”. S volt, aki az új idők katonájaként, fittyet hányva a kérdéscsokorra, azt tudatta, „tévézni fogunk sokat”, s azt is, „apukám biztosan berúg majd”. Nevessünk, sírjunk? Töprengjünk. Ezt tette az ifjú tanárnő is. S kérdezgetni kezdte a gyerekeket, szoktak-e beszélgetni ilyesmiről otthon. Arról, mi a húsvét — a már élőszóban előadott válaszokban ismétlődött az ünnep lényegét mellőző, nem tudó „templomba megyünk” —, honnét eredeztethető a locsolkodás szokása, nagyszüleiknél tudakozódtak-e már, valamikor a fiatalok miként készültek a húsvétra, s így tovább. Kérdése seregnyi volt a pedagógusnak, a válaszok azonban késlekedtek, nemhogy seregnyit, de maroknyit sem lehetett azokból összeszedni. Ahhoz mérten, hogy a karácsony mellett a húsvét a kereszténység legjelentősebb ünnepköre — egyházi megjelöléssel cyclus —, hogy a településen négy kultúrkör hagyományaiból lehetne válogatni, s ehhez az időszakhoz kapcsolódnak a termékenységi rítusok legnagyobb csapatai, szegényes, nagyon- nagyon' szegényes az eredmény. A nyúl mellett már elő sem bukkant a bárány, holott szerepe sokkal régebbi, mint a városi szokások teremtette nyuszié, s nem akadt olyan gyerek, aki sejtette volna, a locsolás legkevésbé pénzszerző akció, sokkal inkább ölelkezése a keresztelésnek és az emlékez- tetésnek a jeruzsálemi asz- szonyokra. őket ugyanis vízzel locsolva próbálták meg elkergetni a katonák Jézus sírjától... Valamikor a nagyközségben élt a húsvéti komatál küldésének a szokása, nemcsak festett, hanem bizony írott tojásokat is készítettek a mai nagymamák valamikor, eladó sorba lépve, ha persze az ügyesebb kezűek közé tartoztak. A gyerekek mindezekről semmit nem tudnak. Nem is hallottak? Ha hallottak, nem jegyezték meg? Nem érdekelte őket? Talán annak a pöttöm leánykának lenne igaza, aki azt írta: „veszünk a piacon egy rakás tojást és majd azt adom a locsolkodóknak"? Csak úgy, testetlenül, ahogyan tyúkanyó kipottyantot- ta? Kár. Nagy kár. A festetten tojás, a maga érintetlen héjával akár jelkép is lehetne. Jelképe annak, miként maradnak érintetlenül ifjúi lelkek szép szokásoktól, a másik ember megörvendezteté- sének lehetőségétől, olyan hagyományoktól, amelyek a kultúra kincsestárának remek darabjait hordják magukban, s felkínálkoznak: vegyél birtokba ... ! Mennyi gazdátlan jószág! S menynyien a birtokhoz nem jutó, kisemmizett örökösök! Mészáros Ottó ■■RÁDIÓFIGYELŐ ■■ TANAKODÓ. Nem kételkedem abban, hogy világnézetre, pártállásra való tekintet nélkül szülőtársaim többsége éppúgy meglepődött, mint én, amikor a műsorújságban felfigyelt rá, hogy a Tanakodó szerda esti kiadása Alternatív szervezetek a középiskolákban címmel sugároz műsort. Már szülői ösztöneink is azt diktálják, hogy kíméljük meg gyermekeinket a társadalom viharaitól, s nehezen Vesszük tudomásul, hogy ez csak afféle struccpolitika. A gyerek, ha tetszik nekünk, ha nem, véleményt formál a világról, s juthat szüleitől eltérő következtetésekre is. Megtette ezt a maga módján eddig is. Oly módon például, hogy már nemcsak az egyetemeken, de a középiskolák egynémelyikében is elsorvadtak a KISZ-szervezetek, s sokasodtak a politizáló vagy éppen tüntetőleg politikamentes csoportok. De mint oly sok más, az ifjúság elégedetlenségét bizonyító jelzést, ezeket se vettük komolyan. Mindez persze már a múlté, hiszen mint a műsorban elhangzott, a középiskolás ifjúság megnyeréséért ma kétszázhetven magát meghatározó, politikai programmal rendelkező s természetesen a legkülönbözőbb nézeteket valló szervezet ténykedik. Hivatalosan a tanintézetek falain kívül, de a kapukon egyre hangosabban kopogtatva, hogy élvezhessen belül is például a KISZ-szel egyenlő jogokat. A csatározás ma már nem is szűkül le a középiskolákra, hiszen kisiskolás gyermekeinknek is előbb-utóbb választaniuk kell, hogy mint úttörők, cserkészek vagy valami mások kezdjék meg szervezett politikai pályafutásukat. Csak remélni merem, hogy nem valamiféle közéleti , szűklátókörűség, hanem természetes szülői aggodalom mondatja velem, nem vezet jó eredményre, ha az iskolát is a politikai csatározások színterévé tesszük. így van ez akkor is, ha jól tudom, a porosz mintára működő iskolarendszer korántsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az is igaz, hogy eddigi példáinkkal, a hagyományos gyermek- és ifjúsági szervezetekben a közélettől idegenkedő ifjúságot neveltünk. De a régiek helyett új hibákat elkövetve aligha jutnánk jobb eredményre. Nincsenek tapasztalataim arról, hogy a klasszikus, nagy hagyományokkal rendelkező demokráciákban az iskola hogyan működik. Hiszem azonban azt, hogy nehezen találhatnánk annál tisztességesebb, demokratikusabb megoldást, ha a ma ifjúságát, a holnap felnőtt, közéletet, politikát formáló, állampolgárait ne egymással rivalizáló, türelmetlen, jelszavakkal hadakozó politikai szervezetek, hanem saját magatartásukkal példát állító szülők, tanárok formálnák. Az én ideálom a demokratikus, többféle kultúrát ismerő, a nézetek és eszmék Sokféleségét bemutató, de mégiscsak a gondolkozás tudományos megalapozásával foglalkozó iskola. TUDÓSOK A KÖZÉLETBEN. Ennek a műsornak a vendége Márton János, a politikus tudós, tudós politikus volt, aki szintén olyan ember, hogy pártállásra való tekintet nélkül szolgálhat például idősnek, fiatalnak egyaránt. Nézeteivel nem kell ugyan pontról pontra egyetérteni, de tisztességét, jó szándékát nem lehet vitatni. Megfontolásra érdemesek azok a gondolatai is, hogy demokrácia az országban csak akkor van, ha minden falujában is az van, vagy az, hogy a munkahelyi demokrácia hazug demokrácia, mert ha azt akarjuk, hogy ne maradjunk el a fejlett országoktól, akkor a gépek mellett, a földeken nem az utasításokat vitatni, hanem igenis fegyelmezetten dolgozni kell. Csulák András ■ SZÍNHÁZI LEVÉL m Kitörés a babaházból Et dukkehjem — Babaszoba, Babaház. Babaotthon — ez voit a címe annak a háromfelvo- násos színműnek, melyet Henrik Ibsen norvég drámaíró 1879-ben fejezett be. Nem otthon, Norvégiában, hanem Németországban, ahol akkor már hosszú ideje élt. Kevés színpadi mű kavart akkora vihart a drámatörténet során, mint ez a darab. Ibsen ugyanis nem kevesebbet mond ki benne, mint, hogy a nő is egyenrangú, egyenjogú ember, akinek erkölcsi és jogi helyzete nem lehet hátrányosabb, mint a férfié. Nóra, a színmű hősnője (náluk épp az ő neve után, Nóra címmel ismerjük ezt a drámát) egy eszme és egy ideál megtestesítője. Olyan asszony,. aki mindent megtesz családjáért, a férjéért, a három gyerekéért, de amikot rá kell döbbennie, hogy férjenek a külvilággal szemben megőrzött látszat, a feddhetetlen erónyességű otthon és a makulátlan becsület látszata fontosabb, mint Nóra szerelme és ragaszkodása, képes elszakítani a polgári morál szerint elszakíthatatlan kötelékeket, s ott tudja hagyni Helmert, á férjet, s a gyerekeit is. Mindez ma talán nem meglepő. Válások kisebb, kevesebb ok miatt is létrejönnek, s ha egy kapcsolat valóban elviselhetetlenné vált, talán tényleg jobb felszámolni, semmint a látszat megóvása érdekében fenntartani. De ha arra gondolunk, mit jelentett ez a mentalitás, Nórának ez a lépése száztíz évvel ezelőtt, nem nehéz megérteni, miért átkozták ki a Nórát, s Ibsent is a csa*- lád, a, házasság, megrögzött védelmezői, Ibsen azonban nem volt erkölcsforradalmár, és nem akarta, hogy az emancipációs mozgalmak az ő nevét írják a zászlajukra. Drámaíró volt, aki egy nagyszerű drámai műben rátapintott a polgári család folyamatban lévő súlyos válságának legégetőbb kérdéseire, rátapintott a női egyenjogúságért küzdők igazának lényegere, és mindezt élelsorsokba színpadi karakterekbe öntve ábrázolta. Hogy Helmer és Nóra történetét mégis Norvégiába helyezte, s a dráma egy norvég kisvárosban játszódik, annak persze oka volt: Ibsen saját, otthoni tapasztalataiból tudta, milyen merev és álszent tud lenni a norvég polgári erkölcs. A Nóra tehát egv adott kor égető kérdéseire adott nagy művészi erejű válasz. De korántsem ér véget az aktualitása a XIX. század végén, vagya XX. század elején. Ha a drámát ma eljátssza egy színház, már nem a hajdani írói és erkölcsi bátorság működteti az előadást, hanem az a sajátos tény, hogy ma, 1989-ben is mennyire aktuális Ibsen alapkérdése: mit és mennyit vállal, vállalhat egymásért két ember, mit és mennyit tűr, tűrhet el egymástól, ha a köztük lévő kapcsolat igazán erős. igazán őszinte, s igazán egyenrangú. A Radnóti Miklós Színház mostani felújítása épp ezért nevezhető jó ötletnek, mert Valló Péter rendezése ebből az alapkérdésből indul ki. Azt mondja ugyanis: a család mai alapkérdése is a bizalom és az egyenjogúság, valamint az egyre inkább előtérbe kerülő anyagiak. Helmer ügyvéd nem tekinti egyenrangú félnek Nórát, noha ez csak (?) abban nyilvánul meg, hogy madárkájának, mókuskájának, játékszerének tekinti, aki egy valóságos babaotthon baba lakója. Létezik ma is ilyen szituáció? Létezik. Nóra viszont sokkal eredetibb, önállóbb és színesebb egyéniség, semmint, hogy ellenkezés nélkül tűrje ezt. Ez is ismerős szituáció. Babaotthoni babaszerepét kompenzálja, a takarékos és merev Helmer szerint értelmetlen vásárlásokkal, pénz- szórással. Mégsem ez az igazi baj, hanem az, hogy amikor kiderül Nóra titka — a súlyos beteg Helmer gyógykezelésére, annak tudta nélkül, nagy ösz- szeget vett föl, de a váltóra az apja nevét írta, s'most a hitelező Krogstad zsarolja ezzel —. Helmer cserben hagyja Nórát, mert annyira fél az esetleg kitörő botránytól. A mostani előadásban itt van az a pont, amely megmagyarázza Nóra elszánt lépését. Az a Nóra, akit Takács Katalin játszik, valóban madárka, mókuska és babaotthoni baba. De megvan benne a színes, izgalmas, érdekes egyéniség bája és vonzása is. Helmer ezt az egyéniséget nem veszi észre, és neki ez a tragikus tévedése. Nóráé meg az, hogy azt képzeli, az ő indítékait Helmer is megérti, és ha bevallja a ballépését a váltóval, mely végső soron szintén Helmerért történt, a férje megértő lesz, megbocsát, és minden rendben lesz. Két erkölcsi felfogás drámája ez: a látszatot őrző őszintéiden,ségé, és a látszattal nem törődő, őszinte emberi kapcsolatok jogát hirdető nyíltságé. Ez a Nóra nem vétlen és nem is áldozat; egyszerűen el kell jönnie az életeben, a házasságában egy pontnak, amelyen túl már nem Hhec látszatoknak, h'izugs ígokrink, félreértéseknek, mókuskám”-oknak helye. És ez a Helmer sem érzéketlen, szívtelen és ostoba. Bálint András olyannak játsz- sza, hogy elhisszük róla: amit mond, cselekszik, az szubjek- tíve őszinte. Csak éppen objektíve, és a Nórával való kapcsolatában válik őszintétlenné. álerkölcsössé. Sem Nóra, sem Helmer nem lépheti át a saját árnyékát. A hasonló házasságok többségében persze egy ilyen konfliktus után is, maradna a látszat. Nóra azonban erre képtelen, s ezért tör ki a babaszobából. Képtelen hazugságban és egyenlőtlen kapcsolatokban élni. Képtelen megalkudni. Nem az emancipáció élharcosa (azt sem tudja, mi fán terem az), csak egy érzékeny, értékes ember, akiben az átlagnál fejlettebb erkölcsi érzék munkál. Alakja ettől felemelő és ettől tragikus. Takács István Takács Katalin (Nóra) és Bálint András (Helmei), a Radnóti I Színház előadásában
