Pest Megyei Hírlap, 1989. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
meg ret] 1989. FEBRUÁR 11., SZOMBAT Szájlátva Szökésben Öntödékben, textilgyárak festőüzemeiben, közüzemi vállalatok ún. zavarelhárító brigádjainál gyérül a munkát vállalóknak a száma. Ami egyaránt igaz a szak-, a betanított és a segédmunkások csoportjára. Kevesebben vannak tehát a szükségesnél, gyakran az ún. technológiai létszámminimumot sem érik el a müszakkezdésre megjelentek. Ha kevés az ember, akkor nincsen más megoldás: túlórázni kell. Ilyen egyszerű a magyarázata annak a tapasztalatunknak, hogy a megyében ott a legmagasabb a túlóráknak az aránya a teljes munka- időalaphoz viszonyítva, ahol kedvezőtlenek a munkakörülmények. Az illedelmes hangzású fogalom a gyakorlatban az egészségre ártalmas — gőzös, gázos, nedves stb. — környezetet, az átlagosnál nagyobb fizikai erőkifejtés szükségességét fedi. Az ilyen feltételek mellett dolgozók kényszerülnek túlórázni, mert nincsen elegendő társ a feladatokhoz. De mert a túlóra megterhelő, mert annak anyagi hasznát jelentős mértékben megcsapolja a személyi jövedelemadó, alti teheti, szökik ezekről a helyekről. Még kevesebb lesz az ember . . . Még több a túlóra. Annak ellenére tehát, hogy a megyében esztendői: óta nagyjából azonos a túlóráknál; az aránya a teljes munkaidőalapon belül — 3,5—3,G százalék, az építőiparban valamivel alacsonyabb —, a megoszlása ennek a többletidőnek egyre inkább bizonyos területekre koncentrálódik. Leírhatjuk tehát: ahonnét szökésben. ráadásul hosszú ideje tartó szökésben van a munkafeltételeknek a javítása, a műszaki fejlesztés, a fizikai erőkifejtés megkönnyítése, onnét folyamatosan szöknek az emberek is. S mert szöknek, a maradóknak a zsugorodó csoportja egyre több teendőnek az ellátására kényszerül. Az események logikája világos. Az nem világos, akik ami miatt szöknek, az hová szökik . . .?! MOTTÓ HANCSOVSZKI J.: DERŰ SZÉLÉN A váci szakorvosi járóbeleK-rcndelöintézct már akkor kinőtte kereteit, amikor még csak tervezték. Kilencedik éve üzemel a város szélén, az új kórházépület tőszomszédságában, s naponta 1500 vélt vagy valódi beteg fordul meg itt. A folyosók tágasak, s ülve vagy állva, sétálva még többen is elférhetnének, mint ahányan ezen a szerdai napon várakoznak. Igaz, mondják, a szerdai a leggyengébb nap a héten, a nagy rohamok a hét elején s a hét végén vannak. Az emberek zöme a délelőtti órákban jön, a forgalom harminc százalékát a visszarendelt betegek jelentik. Dr. Gecseg Gyula főorvos, igazgató- helyettes arról beszél, hogy a B kategóriás, azaz városi szintű szakorvosi rendelő ha nem is emelkedik ki, de nagyon el sem marad a többi, hasonló rendeltetésű intézménytől. Az előírások szerint 32 munkahelynél többet nem alakíthattak ki, ezért már a kezdet kezdete óta sakkoznak a helyiségekkel, hogy a szakorvosok teret kaphassanak. Így például a laboratóriumot, a fizikoterápiát és a röntgent „levonták” a költségvetésből, s így a szakorvosi munkahelyek száma nem haladja meg az előírtat. — Traumatológiát, azaz baleseti sebészetet nem terveztek annak idején — mondja a főorvos. — Ma, amikor a baleseti sebészet gyakorlatilag megelőzi a klasszikus sebészetet, mi sem engedhettük meg magunknak, hogyha a helyiségek átcsoportosítása árán is, de létrehozzuk a szakrendelést. Űj terület az úgynevezett orth-opti- ,ka, aza,z, a kanpsal gyerekek szűrése, gondozása. Nálpnk tavgly szeptembertől van ilyen rendelő. S hogy milyen áron? A fogászat helyiségében üzemel a munka- és a gépjármű-alkalmassági vizsgáló. Egy másik helyiségben egymást váltja a főorvosi bizottsági, a kórházi üzemorvosi, s az országos orvosszakértői rendelés, sőt éjszaka itt alszanak az ügyeletben lévő röntgenasszisztensek is. Probléma pedig mindig akad, új és újabb. Most például arra keresnek megoldást, hogyan lehetne az érbeteggondozónak helyet szorítani. Szakorvos van, de a folyosón mégsem rendelheti Fontos lenne hát a betegek érdekében a gondozó kialakítása, ugyanis a drága, érszűkületre hasznos Trental elnevezésű gyógyszert csakis a gondozó írhatja föl úgy, hogy a beteg térítésmentesen jusson hozzá. Most akiknek erre lenne szükségüük, Vácról s a környékről Kerepestarcsára kénytelenek utazni. Az utóbbi időben sokféle vonatkozásban szó esik a reformról. így az egészségügy megújulásáról is. A főorvos szerint a legfontosabb teendő a betegirányítás lenne. A felmérés szerint ma egy-egy betegre a délelőtti csúcs idejét két—két és fél perc jut. Amennyiben a járóbeteg-rendelések munkáját azzal minősítenék, hányán fordulnak meg itt naponta, kitűnő lenne az eredmény. Ám nem ez a mérce. Rendelőintézeti orvosnak lenni nem éppen gyönyör. A körzetekből nagyon sok olyan beteg érkezik. akiket megalapozatlanul utalnak be a szakrendelésekre. Az orvosok túlterheltek, fáradtak, s előfordul, hogy szakmailag is bizonytalanok. Ilyenkor aztán természetes, hogy a iHflíMgesrréfTI5bb ’Vlzssfálaföt'- +en- deínek él, ha m'ásért nem, hát önmaguk megnyugtatására. Az átgondolt, jól szervezett betegirányítás végül is művészet is egy kicsit, s nem mindenütt van meg rá a lehetőség. Vácott könnyedén meg tudnák oldani, hiszen az országban először itt hozták lietre a központi kartonozót. A konténerek 120 ezer beteg teljes egészségügyi történetét rejtik, a zárójelentéseiktől a szakorvosi leletekig. Az elképzelés az, hogy a beutalt betegek kartonjait minden esetben kikeresik, s átadják a szakorvosoknak. A beteget pedig időre rendelik be, amikor az orvos felkészülten fogadhatja, s nem két percet, hanem jóval többet foglalkozhatna vele. A rendszer úgy-ahogy működik, de még nem az igazi. Nem is kellene sok pénz hozzá, hogy eredményesen dolgozhasson, a főorvos szerint csupán egymillió forint. A váci és a Vác környéki üzemek évek óta sokat áldoznak a rendelő műsze rezettségenek javítására. Talán, ha az idén pénzüket célzottan a központi kartonozó fejlesztésére adnák, a váci járóbeteg-rendelés az országban elsőként elindulhatna a reform útján. A folyosón sápadt rémülettel fekszik egy kisgyerek a mentősök hordágyén. Combtöréssel hozták a baleseti sebészetre. Amott egy fiatalember várakozás közben az adóbevallását készíti. Egy középkorú hölgy a nővért győzködi, ha már itt vagyok, kedveském. csinálják már meg a laborvizsgálatokat is! Igaz, a beutaló erre nem kér, de a beteg, úgymond „hasznosan” szeretné kitölteni az idejét. Mit sem tud arról, hogy például egyetlen gerincfelvétel ezer forintba kerül, egy enzimvizsgálat ötven forint. A betegellátás ugye ingyenes. s ami jár az jár. Olykor maguk a körzeti orvosok sem gondolnak erre, s a maguk vagy a követelőző beteg megnyugtatására öt-hat szakorvoshoz is elküldik a pácienst. Az eredmény? Zsúfolt folyosók, ideges emberek, túlhajszolt orvosok és ápolók. — Nem az a célunk, hogy a betegek fizessenek a vizsgálatokért — mondja a főorvos —, csupán csak az, hogy legyenek tisztában az egészségügy által nyújtott szolgáltatások anyagi hátterével is. Az országban igen alacsony az egészségügyi kultúra, a .szemléletváltozás elengedhetetlen. Az egyre romló, szociális hely- zét is sok esetben itt csapódik le. Nem ritka, hogy valaki mindenáron kórházba szeretne kerülni, hiszen ott ételt kap, törődnek, beszélgetnek vele. A baleseti sebészeten kopog az írógép. Az orvos leletet gépel, mert nincs asszisztens. Lenne éppen más dolga is, a diplomája se erre szól, de hát kényszerhelyzetben van. Kint. az ajtók előtt pedig gyűlik a tömeg, az ingerült-feszült várakozástól sűrűsödik a levegő. Bellér Agnes Tj1 gyik kezében a nemzetiszínű lo- bogó, a másik kezében a nagy transzparens rúdja. — Így indult el Csámpa Emánuelné a hegy orma felé. A táblán, amelyet cipelt, ez volt olvasható: „önálló tanácsot akarunk Harácson!” S ahogy haladt a zord bércek felé, minden kisajtónál megállt, elővette a listát, aláíratta a lelkes emberekkel, s mikor indult tovább felfelé, az iménti aláírók nyomába szegődtek, s ő büszkén és boldogan visszamo- solygott követőire, noha a meredek úton egyre nehezebben szedte a levegőt és csupa verejték volt már az egész teste. Már-már felhágott a felhőkbe burkolózó csúcsra, amikor Hadarás György tanácselnök lángoló pallossal elébe állt, és miközben gonosz vigyorba torzult az arca, kegyetlenül iesújtott Csámpa Emánuelné terebélyes alakjára. Mielőtt azonban a lángoló pallossal a tanácselnök sebet ejthetett volna rajta, Csámpáné felébredt. S mihelyt viharosan hánykolódó szíve normális dobogásra váltott, elhatározta, hogy soha többé nem eszik meg vacsorára annyi hurkát, kolbászt, májpástétomot és abált tokaszalonnát, mint amennyit dr. Sá- pos Kornél intelmei ellenére az este elfogyasztott. — Érti ezt maga, szomszédasszony? — kérdi másnap délután özvegy Csipegető Károlynétól, — Én, aki soha életemben nem foglalkoztam politikával, álmomban miért gyűjtök én aláírásokat? — A hurka az oka, meg a tokaszalonna, higgye el, szomszédasszony. A hurka, ugye, szelet csinál, a szalonna meg zsíros. Nem jó az ilyesmi éjszakára a gyomornak. — De miért akartam én önálló tanácsot Harácson, mikor eddig is önálló volt? Még ha akáclombosi lennék, érteném. Mert az, ugye. nemrég lett önálló. — Sokat hallgatja maga a rádiót, az a baj. Meg a mohó evés. Mert a Ha harc, legyen harc! (20.) Ki volt a különb ember? májpástétom, ugye, az nem olyan nehéz étel, bár a cseplesz... Hogy mi a véleménye özvegy Csi- pegetőnének a csepleszről, vagyis a pástétomot összefogó hájhártyáról, az most nem derülhetett ki, mert Tyukodi Anasztáz zörgetett a kapun. — Mi járatban, édes lelkem? — nyájaskodott boldogan Csámpáné. — Hát a feleséged hol hagytad, mért csak így egyedül? — Hivatalos dologban jöttem, Csámpa néni! — Jaj, istenem, milyen rossz hírt hozol? — Üdvözlöm magát, mint a hará- csi Wolfhauser Emlékbizottság titkárát! — Mi lelt, édes lelkem, miket beszélsz Uten? — Jól hallotta, kedves Csámpa néni, magát érte a megtiszteltetés. — Édes lelkem, nem értek én a politikához. — Csak ne szerénykedjen, Csámpa néni! Több esze van magának, mint némely defterdárt politikusnak! — Hát annyi akad, az egyszer biztos. Aztán mit kéne csinálnom? — Először is tagságot szervez. Megmondhatja mindenkinek: aki belép az emlékbizottságba, az soron kívül megkapja a Déli Verőfénytől a tüzelőjárandóságát. Azt mindenütt hangsúlyozza, hogy a Wolfhauser Emlékbizottság olyan alulról szerveződő közösség, amely nem akar párttá alakulni. A legfőbb feladatuk az lesz, hogy összegyűjtsék a Wolfhauser grófra vonatkozó emlékeket, ahogyan azokat a szájhagyomány megőrizte. — Nem tudok én írni, édes lelkem! — Nem is kell. Agyassy Tódor elnök majd mindent szépen feljegyez. Az tanult ember. özvegy Csipegető Károl.vné alig titkolt irigységgel nézett a szomszédasszonyára. — Rám nem gondoltál, Anasztáz? Én már semmire sem vagyok jó? — De bizony gondoltam! — mondta vidáman Tyukodi. Majd egy hirtelen támadt ötlettel hozzátette: — Maga meg a Szelim-Szentmarjosi Társaság titkára lesz. Majd Kuczug Leó elnökkel beszéljék meg a tagság szervezését. — A Leóval? ö lesz az elnök? — Igen. Maguk a Szelim pasára és a Wolfhauser Erzsikére vonatkozó emlékeket gyűjtik össze. Engem például nem hagy nyugodni az a kérdés, hogy ugyan melyik volt a különb ember: a Wolfhauser gróf, vagy a Szelim pasa. — Melyik, melyik? Hát a Wolfhauser! — kiáltotta büszkén Csámpáné. — Lári-fári! Méghogy a gróf?! Szentmarjosi volt a derekabb ember. Azért ment hozzá a gróf húga! — feleselt özvegy Csipegetőné. — Hát idefigyeljen, szomszédasz- szony! Nekem hiába prézsmitál itten. A gróf sokkal különb volt, mint az a török fattyú! — Jól válogassa meg a szavait, szomszédasszony, mert olyat mondok, hogy magam is megbánom! Azt a daliás magyar legényt ne merje becsmérelni előttem! Tyukodi idejében közbevetette magát. — Drága Csámpa néni és Csipegető néni! Felelősségteljes tisztségükben egyéni indulataikat nem vetíthetik ki a harácsi közéletre! Törekedjenek toleranciára, fejlesz- szék vitakultúrájukat, s ne azt keressék, ami elválasztja, hanem ami összeköti magukat. Harács két történelmi családjának dicsőségéhez akkor válnak méltóvá, ha nemes szívjósággal tűrik el, hogy az érdektagolt harácsi társadalomban vannak másképp gondolkodók is — mondta farizeusi képpel Tyukodi Anasztáz. A banyák izgatottan bólogattak. Átvették a tagnyilvántartó íveket, s Tyukodi tudván tudta: az elkövetkező napokban versengve járnak házról házra, hogy minél több tagot toborozzanak a harácsi közélet új csoportosulásaiba. Búcsúzott, mert Kuczug Leóval és Agyassy Tódorral is tudatni akarta, hogy az alulról szerveződő közösségek elnökei lesznek. özvegy Csipegetőné is azonnal szedelőzködött. Csámpáné tessék- lássék módjára marasztalta ugyan, de özvegy Csipegetőné öntudatosan jelentette ki: — A Szelim-Szentmarjosi Társaság titkárának a tagság között a helye! Én nem az íróasztal mellől akarok irányítani! Megyek a népek közé. — Jól van, szomszédasszony — mondta metszőén Csámpáné —, ha aztán valamit nem tud, kérjen tőlem tanácsot. — Na nézd csak! Jól mondta a Józsi, hogy az analfabéta büszkélkedik a legjobban a tudományával! — Majd meglátjuk, ki az analfabéta! Másnap a két szomszédasszony irodának nyilvánította a nagyszobáját. Csámpa Emánuelné kapuján egy tábla hirdette, hogy itt található a Wolfhauser Emlékbizottság, özvegy Csipegetőné kapujában meg ezt olvashatták a járókelők: Szelim— Szentmar josi Társaság. Tessék belépni! \ táblákat Tyukodi Anasztáz hoz- ta nekik. Cseri Sándor Mai magyar mese Lehetséges ez? Ügy látszik, igen. Alig két év alatt sikerül az ipar támogatását negyvenkétmilliárd forintról nullára csökkenteni. Nem kevesebbet ígér ugyanis az ipari tárca vezetője, mint hogy az idén nem lesz több pénzügyi injekció. De ha ez ilyen gyorsan és könnyen megy, vajon miért kellett évtizedekig várni? Miért kellett pénzügyi infúzióra kötve életben tartani a végei, gyengülésben szenvedő cégeket? Átlagosan minden évben az iparból befolyt pénz negyedét fordították a gyengélkedő vállalatok lábon tartására. Pedig csak el kellett határozni, s máris megszüntethető a támogatás. Elég volt kissé ráijeszteni a vállalatokra, bebizonyítni, hogy a patinásán csengő név nem jelent védettséget a szanálás ellen, s máris megbokrosodott valamennyi. A mil- liárdokra rúgó veszteségüket nyereséggé fordították. Mint a mesében. Kiderül a rút varangyról, hogy tulajdonképpen hercegkisasszony. Mesébe illő, ahogyan — a vállalati életben csupán pillanatoknak számító idő alatt — sikerült az elavult termékstruktúrát korszerűvé tenni. A veszteséget okozó rossz munkaszervezést, az anyagellátás hiányosságait, a sok kívánnivalót hagyó munkafegyelmet, egyszóval mindent, amin elúszott a pénz. kijavítani, megváltoztatni. Mindehhez nem is kellett megszüntetni a legrosszabb cégeket, elég volt feldarabolni azokat. Képzeletem meglódult, a jövőt Is látni vélem. Ha ilyen ütemben halad tovább ez a folyamat, újabb két. év múlva már valamennyi gyár, vállalat ontja a nuilliár dókat, csak győzzük elkölteni. Sajnos valami nem stimmel. Ez az egész túl meseszérű. Lehet, hogy semmit nem javult az iparban a hatékonyság? Lehet, hogy ugyanolyan korszerűtlen termékek kerülnek ki a vállalatoktól, mint eddig? Lehet, de akkor ki fizeti a támogatást? Lássuk csak! Eddig az á)lam_ fizette, tehát mi magunk valamennyien, hiszen az állam az egyes emberekből áll. És most? Most viszont szintén mi fogjuk fizetni, mert a megszűnt állami támogatásból befolyt forintokat ezentúl a termékek árába építik be. De legalább tudjuk, mi, mennyibe kerül — hangzott az érv. Tudni valóban tudjuk, csak éppen nem értjük. Nem értjük, egy tenyérnyi csecsemőruha hogyan kerülhet hatszáz forintba, nem értjük, a korábban tízforintos szigetelőszalag ára hogyan rugaszkodhatott nyolcvan forintra. És még hosszan sorolhatnám, példálódzhatnék a tejjel, a sajttal, a liszttel... Nem értjük, pedig illene, mert az áremeléseket bőséges magyarázattal látták el. Drága az alapanyag, ezért drága a végtermék, az áremeléseket fizetésemeléssel kell kiegyenlíteni —, tehát drágul a munkaerő, s ezért drágább lesz az alapanyag is, a végtermék is, kell az újabb áremelés... És kell a pénz az ipar talpraállítására, az adósságok törlesztésére ... Es csak onnan lehet elvenni, ahol bizonyíthatóan van. A mellékjövedelmeket is meg kell adóztatni — mondták, és nem lehet megadóztatni, mert nem vallják be. Nem baj, mert el lehet vonni a nyereséges vállalatoktól a pénzt, mega mezőgazdaságtól, mert ott még van. És így folytatódik a mese, csak az a baj, nem látni a végét, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a büntetését. M. T. RENDELŐ A VÁROS
