Pest Megyei Hírlap, 1989. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-16 / 40. szám
1989. FEBRUAR 16., CSÜTÖRTÖK Dogmákat és előítéleteket megkérdőjelező tanácskozás Társadalmunk szerkezetéről Kolosi Tamás (Folytatás az 1. oldalról.) 7:ai anyagot, hanem az, hogy a széteső, szétfolyó tudatú, látszólag apolitikus többség helyzetéből adódóan igen fogékony mindenfajta — jobb- és baloldali — szélsőségekre, demagógiára — emelte ki a HNF főtitkára. Sok szempontból hasonló a helyzet azzal a társadalmi státusát tekintve a legrosszabb helyzetben levő, szegény népességcsoporttal, amely egy politika alatti színvonalon él, és nem képes önálló politikai akciókra. Ugyanakkor azonban bármikor hivatkozási alapját, esetleg tömegbázisát jelentheti egy, különböző politikai szándékokkal fellépő populista mozgalomnak, esetleg két, számunkra egész életünkben szent politikai cél: a szocializmus és a nemzeti érzés rossz szándékú és rossz emlékű összekapcsolásának. Az igazán nagy veszélyt a jelenlegi helyzetben abban látom — húzta alá Huszár István —, hogy ezzel a csoporttal rpa nem áll szemben égy politikailag tudatos, állampolgári létének, munkásmozgalmi és polgári tradícióinak tudatában levő nagy többség. A jelenleg kibontakozó vállalkozói réteg is alapvetően a vállalkozás gründolásával, a hatalomtól való megóvásával van elfoglalva, s így világossá válik, hogy alapvetően csak három olyan társadalmi csoport mutatható fel, amelyben ténylegesen kirajzolódnak a politikai tagoltság körvonalai: az értelmiség, az ifjúság és az a többnyire a párttagság elitjét képező csoport, amely az elmúlt harminc esztendőben is szereplője volt a hazai politikai mozgásoknak. A társadalmi kibontakozás felé mutató vagy legalábbis afelé igyekvő alternatívák ezen három csoportot tagolják, polarizálják. Az előadó végül mindebből arra következtetett, hogy elhibázott minden törekvés, ami a mai helyzetben pusztán vagy főleg osztály- vagy rétegalapon próbálja kezelni a társadalom politikai tagoltságát. A pártot pedig nem egyszerűen egy valós vagy vélt osztályvagy rétegkötődés, hanem világosan felvállalt értékek és célok alapján lehet, illetve kell meghatároznunk. Ennek megfelelően tömegbázisát sem az egyes rétegek közötti szelektálással kell keresnünk, hanem mindazon állampolgárok között, akik ezekkel a célokkal és értékekkel azonosulni tudnak — fejezte be előadását Huszár István. Társelőadóként először Kolosi Tamás, a TÁRKI igazgatója elemezte társadalmunk rétegződését. Elmondta, hogy miközben nyilvánvalóvá vált a „két osztály — egy réteg” modell, valamint a társadalmat egyszerűen csak hatalmon levőkre és kiszorítottakra, gazdagokra és szegényekre kettéosztó elképzelés tudományos tarthatatlansága, legalább négy olyan leírás létezik, amelyik különböző vonatkozásokban meggyőző módon ábrázolja a társadalomban létező egyenlőtlenségeket. A tapasztalati kutatások alapján szembeszállt azzal a közkeletű előítélettel is, amely szerint a 80-as években radikálisan nőttek a különbségek, az egyenlőtlenségek. A keresők legnagyobb és legkisebb jövedelAndorka Rudolf mű 10—10 százalékának jövedelmi aránya például 1962-ben 5,8-szoros volt, míg 1987-ben ez a hányados csak 4,6, igaz 1982-ben volt ennél alacsonyabb is: 3,8. A jövedelmi különbségek tehát ugyan nagyobbak, mint 1980 körül, de a látszattal ellentétben jóval kevésbé szélsőségesek, mint például az 50-es évek végén, körülbelül a 60-as évek közepének szintjére tehetők. Azt sem igazolják az adatok, hogy a differenciálódásban növekvő jelentőségű a gyermekek száma — ez valóban okoz különbségeket, de hatása csökkenő. Lényegében hosszú ideje nem változtak az aktív keresők és a nyugdíjasok átlagos jövedelmének arányai sem, míg a diferenciálódás döntő mértékben az aktív keresők körén belül megy végbe. Ami ezzel ellentétes érzetet kelt, az az átlagos jövedelműek helyzetének csoportos romlása; az elmúlt évek áremelései a létminimum határán élőket sodorták lejjebb, számuk most körülbelül egymillió. Mégis igaztalan, amit pedig nem ritkán hallunk, hogy a háború óta soha nem látott szegénység alakult ki: az 50-es években a népességnek mintegy 50 százaléka, a 60-as években is körülbelül egyharmada létminimum alatt élőnek számított volna minden korrekt mérlegelés szerint. Ami ellenkező látszatot kelt, az itt is a tendencia: a szegénységnek a 80-as évek elejéig tartó dinamikus visz- szaesése nemcsak hogy megállt, de a folyamat meg is fordult és a korábbi időszakkal szemben olyan csoportokat is elért, akik a társadalom életében hallatják hangjukat. A szegénység ugyanis ma elérheti a városokat és a szakképzett munkások, sőt az értelmiség egyes csoportjait is. Ami az egyenlőtlenségek másik pólusát illeti, a gazdagodást Kolosi Tamás főként azért nem minősítette elítélendőnek, mert — mint mondta — az általános elszegényedést csak akkor lehet megállítani, ha gazdaságunkat és a társadalmunkat hatékonyabbá, eredményesebbé alakítjuk át. Ez pedig jól megfizetett és ezért jól dolgozó gazdasági és politikai elitek nélkül nem képzelhető el. Magasabb jövedelmüket persze ellenőrzötté és tisztességesen adózottá kell tenni, de félni tőle már csak azért sem indokolt, mert eddig a különböző előnyök általában nem váltak halmozottá és ezáltal a társadalmi rendszert elfogadhatatlanul megmerevítő jellegűvé. Közvetlenül kapcsolódott ehhez Andorka Rudolfnak, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Szociológiai Tanszéke vezetőjének előadása, amely éppen társadalmunk mobilitásával, a társadalmi helyzet megváltoztatási lehetőségének mértékével foglalkozott. E témában is létezik egy közkeletű hiedelem: hogy a 60-as évekhez képest a magyar társadalom mobilitása, a helyzetváltoztatás, a felemelkedés lehetősége nagyon lecsökkent, az esélyek egyre egyenlőtlenebbek. Andorka Rudolf 1930- tól egészen 1983-ig áttekintette a különböző mobilitási vizsgálatok adatait — ebben a tekintetben olyan jól állunk, hogy még Amerikából is idejönnek szociológusok, hogy Késedi Ferenc hosszú távú adatsorokat elemezhessenek — és bemutatja, hogy szemben a harmincas évekkel, amikor a társadalmunk a sok feudális elem miatt az európai átlagnál jóval zártabb és merevebb volt, ma legalábbis éppen olyan nyitott, mint a fejlett nyugateurópai országok. Ez persze nem jelenti, hogy nincsenek tovább oktatás- és társadalompolitikai feladataink a különböző csoportok gyermekei esélyegyenlőségének javításában. Már csak azért is, mert fontos történelmi tapasztalat szerint sokkal stabilabbak azok a társadalmak, amelyek nyitottak, rugalmasak, tehát mobilak azoknál, amelyek szerkezete túlzottan merev. A harmadik korreferátumról, a népesedési viszonyokról és a foglalkozási szerkezetről szóló. Késedi Ferenc által tartott felszólalásból sem hiányzott a meglepő megközelítés. A Központi Statisztikai Hivatal osztályvezetője többek között azt mutatta be, hogy a látszattal szemben, amely szerint lakosságunk foglalkoztatási szerkezete, a fő ágazatok közötti megoszlása közelíteni tűnik a fejlettebb országokat, a valóságos kép egyáltalán nem ilyen kedvező. Ha ugyanis a valóságos dolgozói létszám helyett a kevésbé ismert úgynevezett egyenértékes létszámot vizsgáljuk — amelyet úgy alakítunk ki, hogy munkaidőalapként figyelembe vesszük a mezőgazdasági kisüzemi, kiegészítő tevékenység, a házilagos munkák, a mellékállások, a vgmk-k, egyszóval a főmunkahelyen kívüli, másodlagos tevékenységek időtartamát és ezt is teljes munkaidejű létszámra számítjuk át j~, akkor ennek ágazatok közötti megPataki Ferenc oszlása már sokkal inkább a kevésbé fejlett országok foglalkoztatási arányait mutatja. Könnyen megérthető ez, ha végiggondoljuk, hogy ebben a megközelítésben például sokkal nagyobb lesz a mezőgazdaságban való foglalkoztatás részaránya, ami igazán nem az élenjáró országok jellemzője. Negyedik társelőadóként Pataki Ferenc, a Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének igazgatója a társadalmi beilleszkedés zavarainak sajnálatosan nagyszámú hazai példáján keresztül tulajdonképpen módszertani problémákat elemzett. Azt mutatta be, hogy a lehetőségek mellett milyen korlátái vannak a társadalmi szerkezet mai megértésének szintjén annak, hogy a konkrét társadalmi mozgásokra és jelenségekre a szerkezet „csontvázából” visszakövetkeztethessünk. A tisztán gazdasági-társadalmi viszonyok mellett utalt a nemzedéki, a nemi és az etnikai csoportképző tényezők figyelem- bevételének- --febtóoáiQgMMP»|Í^ arra, hogy igen nagy szerepűk lehet olyan társadalom-lélektani erőknek is, mint a szokások, a hagyományok, a jogi vagy erkölcsi tudat. A tanácskozás résztvevői az előadásokat követő ebédszünet után tegnap plenáris ülésen vitatták meg a hallottakat, ma pedig szekcióüléseken folytatják a munkát. Az elhangzott előadások kiadványban is megjelennek, amelynek elolvasása a mélyebben érdeklődők számára bizonyára pótolja az itteni ismertetés felületességeit és további előítélet- és dogmadöntögető meglepetésekkel szolgál majd. Bárd András Ahogy az a magyar filmszemlék után lenni szokott: megkezdődött a szemlefilmek beáramlása a rendes, hétköznapi mozihálózatba. Már a múlt héten — mindössze egy nappal a szemle hivatalos lezárása és az eredményhirdetés után — a mozikba került a nagydíjas film. az Eldorádó. Kritikánkban ugyan ezt a magas elismerést nem előlegeztük, így az a furcsaság állt elő, hogy a csütörtöki lapok szokásos hetii filmkritikáiban ennek a filmnek nem volt olyan egyértelműen elismerő fogad, tatása, mint amit a díj tükröz, vagy sugallhatna. Kissé úgy tűnt: mivel az idei filmszemlén is a legkiemelkedőbb munkáknak a különböző dokumentumfilmek találtattak, a játékfilmek közül a viszonylag legjobbat díjazta a zsűri. De hát végül is minden’ rangsorolás, díjosztás viszonylagos. Csak az adott mezőnyhöz lehet merni az elismeréseket, és azt. ami hiányzott, nem volt jelen, nem lehet díjazni. Így kaphatott a felvonult játékfilmek közül viszonylag a legjobbnak bizonyulva magas díjat az Eldorádó is. És valóban, ha a többi, játékfilmként benevezett alkotást nézzük, bizony kevés az igazán és egyértelműen elismerésre, díjra méltó közöttük. Az okokat külön is lehetne és kellene elemezni. Itt és most csak annyit: e játékfilmek túlnyomó többsége még a közelébe sem ér annak a hallatlanul izgalmas tematikának, amely a dokumentumfilmeket jellemzi, s a maguk mivoltában messze elmaradnak a dokumentumfilmek műfaji, szakmai rangjától is. Az egy Alombrigádot kivéve (hamarosan ez is a mozikba kerül) művészileg igen sok kívénnivalát- útStrr-g ttár filmet igen-igen sokféleképp lehet jól csinálni, e játékfilmek többségéről mégis azt kell mondanunk: filmnek nem elég jók, vagy annak sem elég jók, tematikai, dramaturgiai, szerkezeti, terjedelmi stb. hibáik következtében. E sorba tartozik a már címében is valamiféle kettősséget jelző A dokumentátor. Dárday István és Szalay Györgyi filmje játékfilmnek tekintendő, hiszen íróilag kreált szereplői vannak, és iróilag kitalált a cselekménye is (legalábbis fő vonalaiban). Ugyanakkor az egészen eluralkodik a dokumentumnak mint filmes műfajnak a szerteágazó kérdésköre, hiszen a film hőse, bizonyos Raffael, abban a kényszerképzetben szenved, hogy világunk értelmezését a 1 egkülönfélébb d okúmén tumok (filmes dokumentumok, híradók, videók, s mindenfajta egyéb felvételek) segítségével oldja meg. Mintegy mozgásában (mozgóképekben) óhajtja megragadni a világot, amj ugyan elég dialektikus ötletnek tűnik, de eleve reménytelen, hiszen képtelenség minden lényeges elemet mozgókép-viszonylatban megragadni, kifejezni és értelmezni. Egzakt megismerés így aligha lehetséges, márpedig a világ pusztán vizuálisan vagy vizuális asszociációk segítségé- vei, alapjában aligha ragadható meg vagy értelmezhető. Még akkor sem, ha — mint ezt a film egyébként jól taglalja — manapság a vizuális benyomások, a vizuális úton szerzett élmények, ismeretek eluralkodtak világunkban, s ha (ez is igaz) ezek a vizuális (video) élmények már-már agresszívan és minőségileg is károsan befolyásolnak bennünket. ' Van azonban a filmnek egy másik, s nem kevésbé súlyos h bája is: mérhetetlenül hosz- szú. Több mint három és fél óra a vetítési időtartama. S ez még akkor is rengeteg,-ha a film makulátlan remekmű volna. Igaz, hogy alkotói a Hitel című lap 89/3-as számában úgy nyilatkoztak a filmről: ,.Ez egy antifilm. Semmilyen értelemben nem tisztein a hagyományos dramaturgiai vagy bármilyen szerkezeti elveket vagy szokásokat, amelyek eddig voltak. Tisztelettel elveti.’’ — ám ez nem tűnik szerencsés alkotói attitűdnek. A film. minden hibája ellenére, számos roppant érdekes mozzanatot tartalmaz. De attól kell tartani, hogy ezeknek a „mazsoláknak” az élvezésére a betérő mozinézőnek nem lesz türelme.-FIGYELŐ Főszerep. Aki csak fél szemmel figyeli a Magyar Televízió mostani, két önálló csatornára oszlott és valóban egymástól karakteresen különböző műsorát, még az is láthatja, hallhatja, hogy nem kis indulatok bokrosodnak a Szabadság téri szerkesztőségek háza táján. Ezek a vehemenciák a közelmúltban tovább is gyűrűztek, és a minap véget ért filmszemle kapcsán megrendezett nyilvános eszmecserén igencsak éles hangsúllyal fogalmazódták meg. Elég volt csupán abba az előzetesbe belehallgatni, amely a nemzeti televíziózást kérte számon az illetékesektől, és amely eszmecsere egészen fölhevült — egy- szer-másszor szinte asztalcsapkodó — kifogásokkal állt elő. Volt akinek a mostanság fölújított nyilvános társasjáték csacskasága szúrt szemet, volt aki legjobb íróink műveinek hiányát panaszolta, s volt aki... De itt már át kell kapcsolnunk képzeletben a rádió egyik éjszakai adására, amely nem egyébről tudósított, minthogy sokak szerint kár volt a Németh László-regényből, vagyis az Égető Eszterből forgatott film főszerepére meghívni a moszkvai illetőségű szovjet filmsztárt, Inna Csurikovát. Nevet is mondhatunk: Moór Marianna vélekedett úgy, hogy megítélése szerint igazán nem lett volna nehéz idehaza is kiválasztani egy olyan színésznőt, aki megfelel egyrészt az e sorozat alapművét képviselő írás főhősének, másrészt meg maguk az előfizetők is jobban elfogadnák, mint azt a kétségkívül roppant tehetséges, de azért ebbe a históriába nem egészen beleülő vendégművészt. És ez a kifogás csupán csak egy a jogos panaszok közül. Nyilván lajstromozni sem lehetne mindazt a sok-sok sérelmet, amit az érintettek átéltek, és átélni kényszerülnek ma is. A rosszban a jó, hogy a tömegkommunikáció fórumai mind nyitottabbak és egyre több helyütt lehet felütni ezt a képzeletbeli panaszkönyvet. Helyesírás. S ha már eddig méltatlankodtunk — mert az előfizetői sors úgy hozta, hogy most ez van soron —, hadd folytassuk ezt az írást még egy újabb ejnye-bejnyével. Nem először, nem is másodszor — és nyilván nem utoljára — a képernyőre kerülő betűírásokról lesz szó. Azokról a nevekről. beosztás- és tisztségmegjelölésekről. amelyek csak nem akarnak úgy i szemek elé kerülni, ahogyan az illik és kell. Itt egy rosszul odapenderített kisbetű, amott egy hiányzó kötőjel, megint másutt egy slendriánul lehagyott vessző nemléte ingerli mindazokat, akik a betűvetésben némiképp járatosak (Azt meg már meg sem merjük említeni, hogy hányán és hányán bosszankodhatnak amiatt, ha családi nevük végződése a kötelező i helyett y-ra sikeredik, s ha a família éppenséggel egy kéttagú titulust örökölt, hát altkor azt vagy egybeírják, vagy pedig kötőjel nélkül engedik útjára.) Péter László, a kitűnő irodalomtörténész, akire most a legújabb irodalmi lexikonunk szerkesztését bízták rá (ugyan lesz-e ebből a vállalkozásból is valaha valamit?), a maga szerény módján azt kérte egyszer, hogy legalább egy nyugdíjas nyomdai korrektort szerződtessenek arra az időre, amikor az éppen esedékes feliratokat kibetűzik. De hát úgy látszik, kérése süket fülekre talált, a még az olyan leginkább nézett adások is hemzsegnek az ortográfiái tévedésektől, mint a minden esti Híradó, rendező összekombinálta az E. T., A nyolcadik utas: a Halál, s a Hupikék törpikék meséjét, és kihoztak vaiami hibridet, melyben minden mozzanat ismerős, és az egész mégsem áll össze. Nem ritka tünet ez, és tulajdonképpen nagyon érthető is. Mert ha vannak jól bevált építőelemek, minek újabbakat kitalálni? A régieket kell újra, más formációban összerakni, és kész. Afféle film- legójáték ez; a kis alkatrészekből százféle variáció szerelhető össze, Ilyen mély (?) eszmefuttatásba azonban teljességgel fölösleges bocsátkoznunk e filmről szólva. Itt mélységről szó sincs. Amit kapunk, az a felület felszíne. A sztori egy csodás tulajdonságokkal rendelkező, különleges, talán nem is e földről való állatka (vagy micsoda) körül forog; e mogwai. nak nevezett lény víz hatására, valamint éjfél után elfogyasztott étek esetén gomba, módra szaporodni kezd, és az újabb egyedek közt előfordulhatnak feltűnően agresszívak is. Mogwaiék egy véletlen következtében szaporodni indulnak, elárasztják az amerikai városkát, terrorizálják a polgárokat, mígnem néhány gyerek legyőzi őket. Közben rengeteg trükköt, ötletet, videoklip technikára hasonlító képsorokat látunk, olykor a gyöngébb idegzetű nézőkre a frászt is ráhozzák különböző rémiszt- getésekkel —, de ettől még a Szörnyecskék marad az, ami: a megszámlálhatatlan tévécsatorna kielégíthetetlen étvágyú filmzabálásának percnyi kielégítésére szolgáló, összepancsolt tucattermék. lakács István A dokumentátor Szörnyecskék E film nézőinek az az érzésük támadhat: egy élelmes forgatókönyvíró meg egy ügyes
