Pest Megyei Hírlap, 1989. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-26 / 22. szám

Hogyan tovább, nyolcadikosok? Kettő közül ne a harmadikat Oberczan Józseffel, a Pest Megyei Tanács művelődési osztályvezető-helyettesével és munkatársával, Bojtor János- néval, a középiskolai csoport vezetőjével beszélgettünk a gondokról. Elsősorban arról: képes lesz-e tartani megyénk az eddig elért iskoláztatási át­lagot: a 96 százalékot? Hiszen — mindezt egybevéve — lega­lább 15 ezer 822 nyolcadikos adja be jelentkezési lapját va­lamelyik középfokú intéz­ménybe. Józan előrelátásra vall, hogy a megyei tanács legelőször is azzal törődött: legyen hová le­ültetni a majdani elsősöket. A Vir. ötéves tervben kiemelt középfokú tanterem-fejlesztési programot fogadtak el és va­lósítanak meg. A százkilenc- venkét tanteremből már 186 elkészült. Ez az adat magába foglalja az új középiskolák lé­tesítését — illetve meglevők bővítését: például Százhalom­battán, Budaörsön, Szentend­rén, Gödöllőn, Gyálon, Vá­cott, Nagykátán, Pécelen, Szi- getszentmiklóson. Még tarta­nak a munkálatok — többek között — Dabason, Ócsán, Ceg­léden, Örkényben, Kerepestar. csán, Dunakeszin. Ezeket azonban az idén befejezik. Ám a megye középiskolai hálózata nem teljes, intéz­ményeink csupán 7 ezer 400 diákot képesek fogadni. Ép­pen emiatt a Pest Megyei Ta­nács együttműködési szerző­dést kötött a fővárosival és a szomszédos megyékkel, hogy bővítse a választás lehetősé,r, geit. A Fővárosi Tanács mű­velődési osztálya korrekt, se­gítőkész: hatezernél több je­lentkező továbbtanulásáról gondoskodik. A szomszéd me­gyékkel úgyszintén hasonló a kapcsolat, osztályvezető-he­lyetteseiket tanácskozásra hív­ták meg, amelyre a közeljövő­ben kerül sor. Tudomásul kell vennünk azonban — s ez természetes is —, hogy Budapest elsősor­ban saját gyerekeinek elhelye­zését akarja megoldani. Azo­kat a megyebeli tanulókat, aki­ket valamelyik budapesti gim­názium nem vesz föl, szak­munkásképzőbe irányítják. Eb­ből haszna lehet az agglome­rációnak, de nem segíti a kö­zépfokú oktatáspolitika megva­lósítását. Ennek célja ugyan­is a négyéves képzés — érett­ségivel. Az 1988—89-es tanévhez vi­szonyítva 1989—90-ben kilenc gimnáziumi, ' s tizenhárom szakközépiskolai osztállyal in­dítanak többet megyénkben. Az összadat: hatvankettő, il­letve hatvanegy. Az elmúlt évek tapasztala­tai alapján a kereskedelmi, az óvónői és a műszaki ismere­teket adó iskolákba pályáznak a legtöbben. A helyzet javítá­sára Cegléden például egy új kereskedelmi szakközépiskolai osztályt alakít ki a megyei ta­nács. Ugyanebben a városban a 203. számú szakmunkáskép­ző intézetben új profilként gépszerelő, és karbantartóosz­tály indul 36-os létszámmal. Komoly gondok forrása le­het egy-egy körzetben, hogy az iskolahálózat befogadóké­pessége nincs arányban az igé­nyekkel. Például a budaörsi körzetben 1614 gyerek tovább­tanulását kell megoldani, a le­hetőség azonban — várhatóan — mindössze 734 számára adott. Elképzelhető tehát, hogy jelentős részük a fővárosba jár majd. De mi történik ak. kor, ha budapesti fiatalok ké­rik a felvételüket ide? Évek óta visszatérő téma Dabas és Monor problémája. Külön figyelmet kell fordíta­ni a településekre, illetve kör­zetükre. Az utóbbi területen ötszörös a végzősök száma a továbbtanulási lehetőségekhez képest. Ügy vélem, itt hosszú távú tennivalója lenne a me­gyei tanácsnak — állami se­gítséggel. A sok probléma ellenére azonban érdemes azt is meg­vizsgálni : miként alakul a to­vábbtanulók választási lehető­sége egy-egy körzetben. Ér­den például néhány éve csak gimnáziumba mehettek to­vább — helyben — az ottani diákok. Később megkezdődött a szakmunkásképzés, tavaly pedig a gyors- és gépírásokta­tás. Egyidejűleg Százhalom­battán megindult az erőmű- és vegyipari gépész-képzés, valamint a számítástechnikai programozói szak. Az is igaz viszont, hogy mi­nél több a lehetőség, annál nehezebb választani. Hozzáté­ve, hogy e döntés egy fiatal ember egész életére kihat. Igencsak meg kell fontolniuk — szülőiknek, gyerekeknek egyaránt — hogyan tovább, nyolcadikosok. Előtte azonban pontosan tájékozódjanak a le­hetőségekről. S a két megje­lölt különböző iskolatípus kö­zül az egyik megyei legyen. Háromnál több intézménnyel viszont ne próbálkozzanak, mert nem fér bele a határ­időbe. Vennes Aranka Luxus Néhány napja ismertették az újságírókkal a Budapesti Ta­vaszi Fesztivál színházi esemé­nyeinek részletes tervét. Ahogy a szervezők is előzetesen je­lezték, a program meglehető­sen eklektikus. A háttérben — mondották az illetékesek — a turizmus áll. Nem kívánok azon meditálni, hogy a most születő előadások minden bizonnyal sokkal to­vább szerves részét képezik majd a színházak műsorának, mint amennyi ideig maga a fesztivál tart. Elfogadom ezt az erősen vitatható érvelést. Am akkor sem értek néhány dol­got. Miért maradnak évről év­re távol vidéki színházaink be­mutatói? Talán csak nem a belföldi turizmust kívánjuk az- zai is erősíteni, hogy az érdek­lődő utazzon Kecskemétre, Ka­posvárra, Szolnokra vagy ép­pen Nyíregyházára? A mai árak mellett, ha a színházje­gyen kívül az útiköltséget, sőt hosszabb lélegzetű előadás ese­tén a szállásért fizetendő ösz- szeget is számba veszem, igen­csak kevesen engedhetik meg maguknak a művelődés luxu­sát. Sajnos — tárják szét kezü­ket a szervezők — nincs hely Budapesten. A Vígszínházát kibérelte az Interbalett, a töb­bi helyen is már lekötött prog­ramokba ütköztünk. Ahol fo­gadni tudnának minket, ott ki­csi a színpad. Ügy vélem, a tu­rizmus, a fesztivál nem kizá­rólagosan a főváros magán­ügye. Javaslom, a rendezvé­nyekbe vonjuk be a környék művelődési központjait is. A kaposvári Csiki Gergely Szín­ház társulatának szinte máso­dik otthona Gödöllő. Ugyan­akkora színpad van Szentend­rén és Vácott is. És nem két­séges, az idegenforgalom bevé­teleit ezekben a városokban is tudnák mire fordítani. Sz. Z. L. Erdélyi művészek tárlata A festő otthonra lelt Lapozgatom az erdélyi ma­gyar képzőművészek kataló­gusát. Mintegy harmincán fogtak össze erdélyiségük zászlaja alatt, hogy először lépjenek közös kiállítással a nyilvánosság elé a százhalom­battai Barátság Művelődési Központ és Könyvtárban ja­nuár 27-én. A többségükben fiatal emberek nyolc éve vagy nyolc hónapja indultak útnak Tornyáról, Kékesről, Szilágy- somlyóról, Váradról vagy ép­pen Marosvásárhelyről, meg- festhetetlen képek, megfogal- mazhatatlan szobrok, formát­lan tárgyak nappal is vissza­térő álmát hozva otthonról. Ám itthon sem készül sorsuk jobbra fordulni. Fogyatkozó kiállítótermeink a jövedelme­ző vállalkozás útjait keresik, s mi lesz, ha ... faggatom Borgó György Csaba erdélyi festőt. Szeme sem rebben pa­naszkodásom hallatán; ízes szavait kétszer is megfontol­ja, amikor beszél: — Marosvásárhelven szü­lettem, ugyanott jártam kö­zépiskolába. Kolozsvárott ta­nultam egyetemen és autodi­daktaként rajzoltam. Több­szöri nekirugaszkodás után bebocsáttatást nyertem a Képzőművészeti Főiskolára, végül festő lettem. — Festettem, rajzoltam gra­fikát, csináltam szövetkárpi­tot, színházi díszletet. Az öt­venes évekkel kezdődően a Marosvásárhelyen körvona­lazódó művészeti életben nőttem fel. Képzőművészeti gimnázium gyűjtötte és ne­velte a magyar tehetségeket generációkon keresztül. Erős mag alakult ki. A hatvanas években kezdtünk Magyaror­szágra átjárni, vagy úgy pon­tosabb, hogy innen jöttek hoz­zánk és kölcsönösen figyel- gettük egymást: a szentend­rei Vajda János Stúdió és a vásárhelyi művészek. Chikán Bálint, a fiatal művészek ve­zetője írt is rólunk. így ke­rültünk a magyarországi, in­kább avantgarde szellemi köz­tudatba. Két évig a vásárhe­lyi Üj Stúdió vezetője vol­tam, aztán 1986-ban Magyar- országra jöttem. — Művelődésiház-igazgató lettem. Lakni, élni kellett va­lahol. Szorgalmasan szervez­tem a rendezvényeket, köz­ségvédő egyesületet, tervez­tem játszóteret, árkot ástam, vizet vezettem, s valahogy mégsem ment. Csak a bor­pincében oldódtunk néha. Fö­löslegesnek éreztem magam. Mivel a honosított diplo­mámmal alaptag lettem, hoz­zájuk fordultam. Mennék én Szarvasra is, Mezőtúrra is, ha kellek. A pályázatok kö­zött szerepelt Százhalombat­ta neve. Megkérdeztem, hogy lehet oda eljutni. Vonatra ül­tem, gondoltam, megnézem. A hivatal félreértésről be­szélt, pályázatról szó sincs, csak érdeklődésről. A neve­met azért felírták. Telt az idő, értesítést nem kaptam, így megint eljöttem. Végül 1988 áprilisában kerültem ide. At­tól kezdve megváltozott min­den. Van munkám, van hol laknom, talán még műterem­hez is jutok. Úgy érzem, azóta élek Magyarországon. Végre tudok dolgozni, a mun­kámat nem zsűrizik ki, sőt díjakat kapok. Egy-két barát­ra is leltem. Egyszer, ha min­den jól alakul, lesz a város­ban egy önálló kiállítóterem, ahová el-eljárhatnak a bat- taiak. Jován László HÉTFŐ. Már javában benne járunk januárban, ám a va­donatúj televíziós műsorren­det még mindig szoknunk kell. Annál is inkább, mert a két műsor valóban más és más arcot mutat; egy rádiós hasonlattal élve: az 1-es kö­rülbelül olyan, mint a Kos- suth-adó, a 2-es meg egy ki­csit Petőfi, de még inkább Danuoius. S mivel — tanú erre a fél ország — autóban, nagy vendéglőben és kiskocs­mában jobbára a Danubius hangulatos muzsikája zeng és zenél, hát a nézők többsége is inkább a Tv 2-re kacsint. (A program végi Napzártát például óriási vétek elszalasz­tani, mert az annyira friss, percrekész, eleven.) Űjdonságszámba megy te­hát ez a kettős étlap, és ugyanígy újdonság a hétfői jelentkezés Vége szakadt te­hát annak a furcsa világnak, amikor azon megfontolásból, hogy a hét első napja legyen afféle vendégfogadó, vendéglá­tó alkalom, pihenőt tartottak a Szabadság tériek. Hosszú­hosszú évéken át afféle Eu- rópa-rekord volt ez a módi, hiszen ahol képes-haneos mű­sorokat sugároznak, ott nem­igen volt divatban ez az ön­megtartóztatás. De lám, a publikum addig-addig követel­te a mindennapos vetítést, hogy végre ennek a telekom­munikációs babonának is be­fellegzett, s most aztán házi­mozizhatunk szünet nélkül. SZÜLETÉSNAP. Azt, hogy ezek a bizonyos hétfők sem akarnak elmaradni a hét többi napjának rangosságától, mi sem bizonyítja jobban, hogy most legutóbb erre az idő­pontra sorolták be Tábori Nóra születésnapi gálaműso­rát. Igaz, egy kicsit megkés­tek a tisztelgéssel, hiszen a színházi lexikon szerint a Vígszínház kiválósága 1928. június 15-én született Temes­váron, ám az a fél év ide vagy oda — nagyobb bakit is megbocsátott már a néző a műsorszerkesztésnek. Amikor pedig véget ért ez a több mint egy egész órán át tartó főszereplés, akkor meg nyilván már senki nem kereste a csomót a kákán, ha­nem egy igen-igen kellemes este emlékével tápászkodott fel a karosszékéből, vagy lá­tott hozzá, hogy csatornát váltson. Amit ugyanis ez a méltán népszerű és mindentudó szí­nésznő bemutatott, az tényleg jutalomjáték volt a javából Egyszer a szó súlyos érteimé ben drámázott, másszor a ne­vetőizmainkat mozgatta meg ugyancsak, harmadszor, ne­gyedszer és sokadszor pedig Fred Asterrel szteppelt, nótá- zott és dobálta a poénok tu­catjait. Az ilyen tehetségre szokás azt mondani, hogy all round, azaz mindenirányúan felkészült, magas fokon isko­lázott, műfajra való tekintet nélkül foglalkoztatható. S ami külön örömünkre szolgált, az az volt, hogy mér ebben az általános csillogás ban is tudott olyan pillana­tokat teremteni, amikor meg­szorult a néző torka, és már régen nem azt csodálta, hogy milyen sokszínű az előadás, hanem egyetlen asszony drá­májára meredhetett rá. Szi­lágyi Györgynek A köd című monológját hallgatva zuhan­hatott rá a nézőre a döbbe­net, mert Tábori Nóra ezt a szöveget tényleg az átlénye- gülés egészen magas fokán mondta el. Nyilván neki is íródott a vallomás, s ő ezt a gesztust egy ország szeme lát­tára és füle hallatára na- gyon-nagyon szépen meghá­lálta. HÍRADÓ. A hét szomorú zenzációját a Híradó stúdiójá­nak lángra lobbanása szolgál­tatta. A rádiózók már hétfőn hajnalban tudhattak az ese­ményről, s akkor aligha gon­dolták sokan, hogy ekkora pusztulás után mégis lesz ha­zai és külföldi hírösszefogla­ló. S lett! Mégpedig jó dra­maturgiai érzékkel úgy meg­szerkesztve, hogy a riasztó képek csak az adás legvégén tűntek fel, a nézőt tehát a baleset semmiképpen nem zavarta. Bezzeg zavarja sze­gény híradósokat, s ki tudja, mennyi ideig tart majd a ré­gi állapot visszaállítása... Akácz László ■ HETI FILMJEGYZETB Otelló Katia Ricciarelli és Placido Domingo az Otelló egyik drámai jelenetében Nem hiányzik a címből egy h — Giuseppe Verdi operájá­ról van ugyanis szó (annak filmváltozatáról), s ő olaszosan, h nélkül írta Shakespeare ve­lencei mórjának, Othellónak a nevét. A hatalmas dráma és a ha­talmas opera közt azonban nem ez az egyetlen betű a kü­lönbség. Hogy a két mű nem fedi egymást tökéletes pon­tossággal, abban természetesen a műfaji eltérés játszik köz­re leginkább. Mások a pró­zai drámai színpad dramatur­giai követelményei, és mások a zenés (opera) színpadéi Shakespeare részletes és tö­kéletesen pontos lélektani motívumokkal indokolja, ma­gyarázza és építi fel a szere­lemféltésből gyilkosságba (és öngyilkosságba) keveredő Othello tragédiáját, s ebben a folyamatban kivételesen re­mek ábrázolást kap Jago, a fondorlatos cselszövő, aki módszeresen hajszolja a mórt a végzetes tettig. Nem volt meglepő, hogy számos Othello- előadásban szinte Jagóé lett a főszerep, hiszen ha azt vesz- szük. ki mozgatja a szálakat, akkor bizony nem a mór az igazi cselekvő hős, hanem a cselszövő, intrikus Jago. Verdinél — pontosabban: az opera szövegkönyvét író Ar- rigo Boito feldolgozásában — az árnyaltabb pszichológiai fo­lyamatok ábrázolására nincs idő. Az operák dialógusai, mo­nológjai már csak időben is sokkál terjedelmesebbek a prózai művek hasonló jelene­teinél; a beszédtempó gyorsa­ságát az énektempó csak rit­ka esetekben éri el. De van egy hatalmas segítség: a ze­ne. Ami a szegényebb, rövi- debb, árnyalatban szűkebb szöveg révén elmarad, azt pó­tolja a muzsika. Elsősorban a dallam, de legalább ilyen mér­tékben a hangszerelés. Verdi korábbi operáiban ez az utób­bi nem kapott olyan alapvető fontosságú szerepet, mint a kortárs Wagner műveiben. Verdi zenekara nem volt olyan gazdag, benne nem szólaltak meg a színpadi történéseknek olyan hatalmas és gazdag kommentálásai, nem ellenpon­tozta úgy a kimondott szót, énekelt hangot a lélek mé­lyén zajló folyamatok zenei kifejezésével, mint Wagner. Ám az Otelló Verdi öregkori műve, utolsó előtti operája (1887-ben mutatták be; a mes­ter ekkor már hetvennégy éves volt), s benne — termé­Hegylakó A skót Felfald (Highland) XV—XVI. századi misztikája és a mai. a- XX. század utolsó negyedében létező nagyvárosi misztika (ezúttal New York-é) sajátos keveréséből, egymásra vetítéséből állt elő ez a film, melynek eredeti címe High­lander — azaz A felföldi, így a magyar cím eléggé pontat­lan és félrevezető (bár nem tudom, hogyan lehetett volna jobban visszaadni az angol eredeti tartalmi lényegét). Félvad skót törzsek véres vi­szálykodásaival indul a törté­net, hogy aztán egy váratlan fordulattal kiderüljön: a több száz éve élt hősök közül töb­ben ma is élnek, és engesztel­hetetlenül, életre-halálra küz­denek egymással, mindaddig, amíg csak egy marad közülük életben. Connor, a „jó" hős és Kurgan, a „rossz” hős va­rázserejű lények, varázserejű kardokkal felfegyverkezve. Russell Mulcahy amerikai rendező kifogyhatatlan a pár­viadalok helyszíneinek és ko­reográfiájának a kitalálásá­ban. E jelenetek véresek, ré- mísztőek és kegyetlenek. A Hegylakó a horror- és az ak­ciófilm sajátos keveréke. Takács István Évek óta tudtuk, hogy idén lesz a legmagasabb az általá­nos iskolát végzettek száma. Ez megközelítőleg 6 ezerrel több mint tíz esztendővel ezelőtt: 16 ezer 541. Azonban nemcsak a statisztika figyelmeztetett erre, hanem az országos, megyei párt- és állami szervezetek tanulmányai is. Megfogalmazták, hogy a diákok ezt nem szenvedhetik meg: ugyanolyan vagy növekvő arányban kell biztosítani számukra a továbbtanulás lehetőségét — mint az előttük járó korosztálynak. szetesen nem direkt módon, nem utánzásként — ott talál­ható számos wagneri újítás. Dallamformólása, jelenetépí­tése, hangszerelése sokkal drá­maibb, mint korábban. Az Otelló ilyen értelemben erő­sen közelít a wagneri értel­mezésű zenedráma eszményé­hez — persze egy olasz kom­ponista, s persze, egy Verdi sajátos stiláris kifejezésmód­ján. Franco Zeffirelli olasz ren­dező 1986-ban készítette el Verdi operájából a filmválto­zatot. Korábban már egy má­sik Verdi-opera, a Traviata filmváltozatát is leforgatta, s abban is Placido Domingo volt a tenorsztár. Zeffirelli ezúttal azért választotta őt, mert úgy vélte, Domingo fizikai és han­gi adottságai a legalkalmasab­bak erre a feladatra. (Domin­go repertoárján régóta szere­pel ez a hatalmas szerep.) A rendező és az énekes találko­zása kivételes eredményt ho­zott: egy hatalmas filmes lá­tomást, melyben Zeffirelli köz­ismert vonzódása a lenyűgöző látványhoz, a mesteri tökéle­tességű fényképezéshez, a hely­színek varázslatosságához tö­kéletesen érvényesül, de ugyanilyen tökéletesen érvé­nyesül a zene is, illetve e ze­ne drámaisága. Mondani sem kell: Zeffirelli nem elégszik meg annyival, hogy lefényképezteti az ope­rát és az énekeseket. Itt-ott belenyúl a zenedramaturgiába is. Elhagy jelentéktelenebb ré­szeket, beemel viszont más Verdi-kompozíciókat egy nagy népünnepély táncaihoz. A tra­gédia felé rohanó utolsó jele­netekben elhagyja a híres Fűzfa-dalt Desdemona szóla­mából, s csak az Ave Mariát tartja meg stb. De belenyúl a cselekménybe is pár helyen. A két legfontosabb: a Desde­mona meggyilkolására készülő Otelló szinte ledobja keresz­tény hitét egy fantasztikusan felépített és fényképezett kép­sorban, és ősei pogány szelle­méhez tér vissza. Á másik megoldás: nem megfojtja, ha­nem leszúrja Desdemonát. Ez alapvetően illik ennek az Otellónak a karakteréhez — különösen, hogy azután ugyan­ezzel a tőrrel végez önmagá­val is. Az Otelló nagy filmes és ze­nei élmény; az operakedve­lőknek valószínűleg éppúgy örömükre szolgál majd, mint Rosi Carmen-filmje.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom