Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-30 / 310. szám

1988. DECEMBER 30.; PÉNTEK Érdi Hírlap Különszám Több mint ötven évvel ez­előtt 1931 és 1939 között, ha nem is rendszeresen de ke­zükbe vehették az olvasók az Érd és Vidéke című lapot. Fél évszázaddal később, ma egy újabb helyi újság jelent meg, az Érdi Hírlap 12 olda­las száma a várossá válás tize­dik évfordulója alkalmából. Az ünnep, az évforduló al­kalmat ad a számvetésre a múlt felidézésére, a jelen ese­mények számbavételére, ahogy teszi ezt, e most megjelent kü­lönszám is. Abban többek között olvashatunk arról is miképpen fejlődött, változott a város, kik és mit tettek azért, hogy a város minden érdi polgár valódi otthonává Váljék. Belelapozva az újságba, ol­vashatunk a továbbiakban a város legújabb, legmodernebb iskolájáról, ipari üzemekről, a termelőszövetkezet és az épí­tőipari szövetkezet eredmé­nyeiről, a KlOSZ-tagok által a városért végzett munkáról, a művelődési központ és a közösségi ház útkereséséről, a bukovinai székely népdalkör közelmúltban megjelent leme­zéről, a városi sportéletről. A lapban érdi költők és írók, versben és prózában valla­nak a városról, szűkebb hazá­juk iránti érzéseikről. Nem fölözik le a hasznot Jelez a mintabolt Sohasem feledem Péter bá­csi mosolyát, amikor a lesze­dett, s szállításra váró málnát úgy kilónként kettő ötvennel többért adta el a föld szélé­ről, mint amennyit az átvevők adtak volna érte: Az arrafe­lé kódorgó turisták, kirán­dulók gyorsan eltüntették a csomagtartó mélyébe a ham­vasán üde málnát — míg ő számolgatta, a közvetítő ki­iktatásával azon a harminc kilón mennyit is nyert. Mert a kis haszon is haszon — haj­togatta, amire érdemes le­csapni. Hiszen míg az áru ké­zen-közön átmegy, s a vevő elé kerül — akár a piacon, akár a boltban — mindenki rátesz valamicskét a közve­títés díjaként. S kit érint, ez a gyakorlat, annak bizony csí­pi a szemét a dolog. Különö­sen aikkor, ha a forgalmazás­ból adódó sápot elviszik. Ma­napság sokkal szebben fogal­mazunk, bár a megoldások mögött — hiába is tiltakoz­nak ellene — ezek a megfon­tolások húzódnak meg. Kiegé­szítve azzal, hogy a termelő vállalatnak, gvámak, üzem­nek sóikkal több információt ad termékei milyenségéről, minőségéről, keresettségéről, ha közvetlen kapcsolatban áll a vevőkkel. Az utóbbi megfontolást SÁNDOR Hiába érdeklődtem. Sán­dornak senki nem ismerte a családnevét, a múltját. Megszokták, hogy a po- mázi Tüzép-telepen egyked­vű mosollyal, félszeg test­tartással ugyanazokban a rongyokban lapátolja vagy rostálja a szénét. Fogatlan szája sarkában ugyanúgy lóg a cigarettacsikk. Sán­dor az Sándor, mi akar ez az ember, néztek rám gya­nakodva a fuvarosok. Sándornak legalább há­rom évtizedes a kapcsola­ta a nagyközséggel. 1966- ban a Munkaterápiás In­tézetből, ki tudja, milyen alapon, elbocsátották. Az­óta el-eltűnik egy-két hó­napra, majd ismét megje­lenik. Jóindulatú, ártatlan ember, aki nagyon igyek­szik megszolgálni azt a sovány napszámot, amiből tengeti magát. Emlékeimben kutatva úgy tűnik, hogy Sándor régebben ápoltabbnak és erősebbnek tűnt. Be-be- tért hozzám, hol ruhát, hol jó szót, hol egy-két falatot kapott. Az utóbbi időben azon­ban egyre nyomorúságo­sabb lett az öltözete, egy­re megtörtebbekké váltak hűséges kutyaszemei, s egyre többet köhögött. Kér­deztem: jól van, Sándor? Ilyenkor boldog mosoly je­lent meg borostás, piszkos arcán, s anyagi biztonsá­gát igazolva elővett 30—40 forintot. — Dolgozom — mondta büszkén s rongyai szá­momra kiismerhetetlen zu­gainak egyikébe rejtette kincsét. Sándor sohasem kért tő­lem egyetlen vasat sem, ha adtam is, nehezen fogadta el, ám október végén, ami­kor a kertet ástam, meg­állt a kisajtóban. Dohány­tól rekedt hangján kérdez­te: — Ne segítsek ásni? Majd magyarázatul hoz­zátette. ' — Nincs pénzem és éhes vagyok. Mindkét bajon segítet­tem, majd a kezébe adtam egy ásót. Sándor alig bír­ta a földbe nyomni. Gyen­ge és beteg volt. Eltelt néhány hét. Kará­csonykor meglátogatott. Leült a konyhában. Az asz­talon egymásra téve fe­küdt egy ötszázas, három százas és két húszforintos bankó. Amikor néhány percre kimentem, Sándor az ötszázassal együtt el­tűnt. Megdöbbentem. Nem az összeg miatt, hanem mert belém hasított a fel­ismerés: nagy bajnak kell lenni, ha Sándor idáig jutott! Másnap a Pomázi Ta­nácsra vezetett az első utam. Dr. Czink József vb- titkártól és Debreczeni Klára szociálpolitikai elő­adótól kértem segítséget. Jól sejtettem. Semmit sem tudtak Sándorról, hiszen nem volt helyi lakos. Debreczeni Klárával és kolléganőjével a szenes va­gonok takarítása közben találtuk Sándort. Amikor meglátott, elém lépett, s a fülemhez hajolva suttog­ta: — Én letörlesztem azt az ötszáz forintot. Annyi fájdalom, megbá­nás, elhagyatottság érződött a hangjában, hogy lelkiis- meretfurdalást éreztem. Kértük, mutassa meg a la­kását. Vonakodott jönni — mondván —, hogy akkor nem keresi meg a pénzt a vacsorára. Pomáz és Budakalász kö­zött megálltunk az út szé­lén. Sándor felszántatlan telken vezetett minket vagy száz méteren át, ahol egy víkendház mellett mélyen a földbe nyomódva közel két méter hosszú, másfél méter széles félkör alakú betonelem fekszik. Sándor a lyukat rongyokkal kibé­lelte s évek óta itt él. Ami­óta a hideg beköszöntött, nem mosakodott, néha a pomázi Tüzépen nyílik al­kalma a kezét és az arcát hideg vízzel megpacskolni. Meleg ételt akkor vesz a szájába, ha valaki megkí­nálja néhány kanállal. A borzalom láttán a két tanácsi dolgozó elszoruló torokkal írta a környezet- tanulmányt. Dicséretükre legyen mondva: a köteles­ségükön jóval túlmutató törődéssel foglalkoztak Sze­kér Sándor hajdani celldö- mölki lakossal, akinek csak egy idegen telken fekvő betonbunkere s néhány rongya van. Már másnap­ra lehetőséget teremtettek neki, hogy a pomázi öregek napközi otthonában megfü- rödjön, naponta egyszer meleg ételhez jusson, s rö­videsen állandó lakóként is oda kerülhessen. Mire ezek a sorok az olvasóhoz jutnak, Sándor elhagyja a betonodúját. Vicsotka Mihály hangsúlyozza a budaörsi köz­ponti Ipari Szerelvény és Gép­gyár is. Ilyen szempont ve­zérelte őket, amikor 1985-ben mintaboltot nyitottak a fővá­rosban. Kínálván ott a ke­ményfém szerszámokat — így például esztergakéseket is —, melyre a termelőszövetkeze­tek anyagbeszerzői éppúgy ve­vők. mint az ipari szövetkeze­tek, vágj' a gmk-k. S nem számítottak, számoltak rosz- szul: a forgalom 1987-re negy­venmillióra felfutott, az idén pedig hatvanötmillióra számí­tanak. S kimarad a kicker- nagyker árrés közötti különb­ség, azaz a haszon őket ille­ti. Szemérmesen erről a ha­szonról nem beszélnek, nem is szólnak. Inkább az kap hangsúlyt: jelzőszolgálat a mintabolt. Túl vannak az ABC-n, ér­tik, s ismerik, hogy a piac és a termelés az esetek jó ré­szében nem fedte egymást, nem esett egybe. Mert amire nem volt kapacitás, azt keres­te a vevő. Az ipari nagyfel­használók is, a különféle sze­relvényekből, gömbcsapokból, visszacsapó pillangószelepből — melyek a gázprogram el­engedhetetlen kellékei — min­dig abból kértek többet, ami az adott időszak gyártási programjában nem szerepelt. Most pedig a boltból kapott jelzés alapján máról holnapra átálltnak. Minden bizonnyal a közve­títők egy részét érzékenyen érinti a veszteség, a ki® ha­szon elmaradása is. Míg az ISG számítása szerint a bolt forgalma jövőre, azaz 1989- ben már százmillió lesz. A fenntartási költség? A ha­szonhoz képest pedig el­enyésző. Annak ellenére is, hogy ügyes, értelmes, a piac rezdüléseire — s persze saját bevételükre, zsebükre is — érzékeny kereskedőket alkal­maznak. Mindössze ez a re­ceptje annak, hogy termékeik forgalma, eladhatósága növe­kedjen. Hátha csak mindössze ennyi a rejtély kulcsa — nem az, hogy nincs a piacon vetély-, azaz versenytárs, ak­kor valóban megéri eme lé­péseket megtenni, még akikor is, ha a közbeiktatott közvetí­tők — a kis- és a nagykeres­kedelem — esetleg összevonja szemöldökét, s állítja: megint lefölözték a hasznát. Varga Edit Szokatlan a szerződéses fegyelem Csinnadratta nélkül csendben épül Jól emlékszem arra a közel másfél esztendővel ezélőtti du- naharaszti falugyűlésre, ahol az épülő MO-ás autópálya ha­tásairól vitatkoztak a résztvevők. Lesz-e elkerülő út vagy sem, sor kerül-e kisajátításra vagy sem? Ilyen kérdések zá­poroztak a beruházó vállalat képviselője felé, ezekre kellett választ adni az Utiber főmérnökének, Bánóczi Istvánnak. Az­tán egyszer csak felállt egy úr, és lakálpatriótához méltó in­dulatossággal szólalt meg: — Kérem szépen, van egy javaslatom! Annyit beszélünk itt a két Duna-hídról, de valójában egyiknek sincs neve. Mi­előtt még valaki más ötlettel állna elő, javasolom az illetéke­seknek, hogy a mi községünknél épülő hidat nevezzék Harasz­ti hídnak! Akkor még oly távolinak tűnt a hid és az elnevezés, hogy a hangos tetszésnyilvání­táson kívül alig. alig történt előrelépés ez ügyben. Ám, mint Huszák Jánostól, a megyei ta­nács főelőadójától megtudtam, az MO-ás koordinációs bizott­sága javasolta az ÉVM-nek, hogy a hidakat Haraszti és Háros hídnak nevezzék el. Így könnyebb lesz az újság­írók élete is. akik már nevez­ték a Harasztinál emelkedő építményt Kis-Duna-hídnak, Róckevei-Duna-hídnak, Sorok- sári-Duna-hídnak, s ki tud­ja még minek. Beleszólt a vízállás Persze nem e kardinális kérdés eldöntése volt a leg­látványosabb előrelépés az MO-ás történetében, ebben az esztendőben. A haladás legjobban talán a két híd formálódásán mérhe­tő le. A Haraszti híd egyik pályafele még az ősz folya­mán elkészült, a másikat a napokban fejezik be. s ezután következik a betonszerkezet középső záróelemének beállí­tása. Ez feszíti ki a két part irányából épülő vasszerkeze­tet. A Háros hídnál a közép­ső pillért alapozzák a szak­emberek. igaz e munkálato­kat az utóbbi időben lelassí­totta a folyó magas vízállása. Bizony, bizony! Ilyen ténye­zőkkel is számolni kell az építőknek, és a Világbanknak is. aki a hiteleket adta. Ám a vízállás nem zavarta a vas­szerkezet összeállítóit. így ez a munka a terveknek megfe­lelően halad. A Ganz Acél- szerkezeti Gyárában készített elemeket a lágymányosi telep­ről katamaránon szállítják Hárosra. Jövőre kész lesz A terveknek megfelelően ha­ladnak az építők a földmun­kálatokkal is. Legnagyobb erővel a Csepel-sziget csúcsán dolgoznak a földgépek és az emberek, bár azt jól látják azok, akik Szigetszentmiklós felől közelítik meg a fővárost. Tisztességesen feltúrták a munkások a terepet. Igaz, az üzemmérnökség építése a ter­vezettnél lassabban halad, de már hónapokkal előbb, a csú­szásra számítva, módosították a kivitelezők az eredeti szer­ződést. Ettől eltekintve a föld­munkálatok és a magasépítési teendők a megfelelő ütemben haladnak. Ez vonatkozik a nagytétényi oldalra is. ahol a töltésen és a hídra felvezető úton dolgoznak kivitelezők. Ezzel kapcsolatban az eredeti tervtől eltérő döntést hozott a beruházó vállalat: a Háros útnál Nagytétényről és Buda­fokról is fel lehet majd hajta­ni az MO-ásra. Bár az 51-es út süllyesztését már az ősszel meg akarták kezdeni, de az előkészületek elhúzódása miatt erre nem ke­rült sor. Igaz, ennek komoly oka van: az építők úgy sze­retnék megkezdeni ezt a munkálatot, hogy a lehet: leg­hamarabb végezzenek vele. Ezért tervezték meg úgy a tennivalókat, hogy ebben az évben a művelethez kapcsoló­dó összes munkát elvégzik, ami még nem jár forgalomel­tereléssel. Most dolgoznak a szakemberek a támfal meg­valósításán, helyezik át a vízvezetéket, az elektromos hálózatot a végleges helyére. így kora tavasszal, amint el­olvad a hó. nyugodt szívvel láthatnak hozzá a süllyesz­téshez, s a következő esztendő végére már az új úton köz­lekedhetnek a gépjárművek és a HÉV. Közben a Dunaharasztit el­kerülő út kialakításán is dol­goznak a szakemberek, amivel — várhatóan — 1990-ig vé- geznek. Ám ezzel egy időben már folynak az előkészületek a 6-os és az 1-es főútvonal kö­zötti szakasz kialakítására. Nemrégiben Diósdon, nyugodt hangulatú falugyűlés kereté­ben ismertették meg a lakos­sággal az MO-sal kapcsolatos tudnivalókat. A nyugodt han­gulatot azért kell kihangsú­lyozni. mert korábban a nagy­tétényiek meglehetősen indu­latosan vették tudomásul, hogy lakóhelyükön halad a körgyű­rű. Nemigen hittek a szakem­berek azon kijelentéseiben, hogy környezetvédelmi szem­pontból megfelelő lesz az autó­pálya. Mint kiderült, nem bíz­nak abban, hogy a fenntartott védősáv elegendő lesz a káros hatások kiszűrésére — még ha a szakma legjobbjai is bizony­gatják ezt. Ügy látszik e téren már voltak kellemetlen ta­pasztalataik. Legközelebb a tö­rökbálintiakat ismertetik meg az MÓ nyomvonalával. Ha van pénz Kezdetben nagy csinnadrat­tával. ám most már egyre csendesebben folyik az autó­pálya kivitelezése. Ki-ki végzi feladatát úgy, ahogy kell. Nincs jelentősebb csúszás. Meg is kérdeztem Huszák Jánost hogy minek köszönhető ez a — magyaroknál szokatlan — szerződéses fegyelem. Netán a Világbank figyelő tekintetének tulajdonítható? — Igaz, hogy a Világbank­nak rendszeresen be kell szá­molni a munkálatok állásáról, de nekem inkább az az érzé­sem. hogy másnak köszönhető ez az igyekezet. Ahol van pénz, tehát megalapozott a pénzügyi, műszaki háttér, ott rendben halad a munka. Ott van gond. ahol csak lassacs­kán csordogálnak a forintok. Fiedler Anna Mária Nemzetközi mérce szerint Elegáns vonatok értő tervezői A komfortvonat különleges, modern vasúti szolgáltatás. Ki­emelt rajta a viteldíj is, pedig emlékezetes lehetne vele az utazás élménye. Hangosberen­dezés tájékoztatja az utasokat, akik menet közben videofil­meket, tv-közvetítést nézhet­nek, minden szép, kényelmes körülöttük, jópénzű turisták igényei szerint. Ezekről Döbör János jut az eszembe, a MÁV Dunakeszi Járműjavító Üzem egykori villanyszerelő szakmunkása, aki később szakmérnökként tervezhette meg a kocsik villa­mos berendezéseit, ö is, mint nem egy alkotótársa a SZET- ről, vagyis a Szakmunkások Egyetemi Előkészítő Tanfolya­máról indult el diplomát sze­rezni, s most nemcsak a gyár, hanem a magyar vasútikocsi- gyártás egyik specialistája. Munkásként kezdett Szerencsém volt nemrég megismerkedni Gergyéné Tóth Ildikóval, a dunakeszi gyár technológiai osztályán dolgozó csoportvezetővel és Szabó Ti­bor fiatal osztályvezető-he­lyettessel is, akinek a kineve­zésén még alig száradt meg a tinta. Pedig, mint Szabó Már­ton osztályvezető közli megle­petésemre, Tibor már tizen­nyolc évet töltött el a nagy­üzemben, ahol munkásdinasz­tiák váltották mindig egymást, s ma sem ritka, hogy har­minc-negyven évet hagynak itt maguk után a nyugdíjba kerü­lő, mondhatni aranykezű, nagy tudású lakatosok, műszerészek, esztergályosok, mérnökök, az ipai'ág legjobbjai. Tibor tizennyolc éve mögött az áll, hogy a munkásfiatalok korán kénytelenek elkezdeni az önálló életet. Rá például már az általános iskolában felfi­gyeltek, ajánlották neki a to­vábbtanulást, de hát... Nem volt könnyű — Egyedül maradt az édes­anyám — mondja halkan, sze­rényen, mintha csak azt közöl­né: ez nem érdemem, csupán tényállás, amely miatt nem ke­rülhetett szóba a középiskola. így lett mechanikai műsze­rész. A gyártelepi szakmunkás- képző intézetben szerzett bizo­nyítványt, majd a járműjaví­tóban a villanyszerelést is ki­tanulta, aztán a váci gépipari szakközépiskolában érettségi­zett. Ezután küldték a SZET- re, s az egyéves előkészítő tan­folyam után a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára került, ahol villamos üzemmérnök, szervezés és számítástechnikai szakon végzett. A technológusok szerepe ta­lán a zenei alkotások hangsze­reléséhez hasonlítható. Ez az osztály hidat képez a szer­kesztő mérnökök meg a kivi­telezők, a szakmunkások kö­zött. Itt tervezik meg a fo­lyamatokat, részműveleteket, az anyag- és a szerszámigényt, s persze a munkára fordítan­dó időt. Tibor kolléganője, Ildikó is Dunakeszin tanulta ki a me­chanikai műszerész szakmát. Aztán Üj pesten a dolgozók esti középiskolájában érettségizett, miután 1976-ban az előkészítő­re küldték, ö megengedhette volna magának, hogy a nyol­cadik osztály elvégzése után ta­nuljon, de őszintén szólva, ez az igénye később alakult ki. Amikor a Bánki Donáth Gép­ipari Műszaki Főiskola általá­nos gépész szakán végzett, er­re az osztályra került, és rög­tön kitüntető feladatot kapott. — Nekem legalábbis az volt — emlékszik vissza. — A ná­lunk gyártott BY tipusú ko­csik alvázát kellett terveznem, normát, művelettervet adnom. Nagyon szép munka volt. Könnyítést semmiben sem kaptak az iskolákon — jegyzik meg mindketten, hozzátéve, hogy a tanárok közül sokan azt sem tudták, hogy ők SZET- esek. Azért bizony nagy kitar­tás kellett a vállalkozáshoz. Az Üzemnek előnyös — Kár lenne figyelmen kí­vül hagyni, hogy vannak ké­sőn érő tehetségek, akiket ép­pen mi fedezhetünk fel — han­goztatja Varga Lajos gyárigaz­gató, azzal folytatva: — Belőlük jó műszakiakat nevelhetünk, saját kádereket, aminek rengeteg előnye van. Ez ugyanolyan befektetés a ré­szünkről, mintha nappali tago­zatos egyetemistával kötnénk tanulmányi szerződést, akinek fizethetnénk az ösztöndíját, a tanszersegélyt, adhatnánk a vasúti kedvezményt, csak ép­pen nagyobb kockázatot vállal­nánk, mert nem volt elég al­kalmunk munka közben meg­ismerni. Akik tőlünk mentek egyetemre, s az előkészítő előtt, mások meg utána leérettségiz­tek, valamennyien bizonyítot­tak, a legjobbjaink közé tar­toznak, semmi különbség a nappalin végzettek tudása meg az övék között, semmivel sem érnek kevesebbet. Felcsillanó remény A főjavítások mellett a du- nakesziek nagyon vágyakoznak már új kocsik gyártására, s ez az álmuk mostariéban ritkáb­ban valósul meg. Üjabban fel­csillan a remény, mivel hoz­zákezdtek az első és másod- osztályú, 27 méter hosszú új vasúti kocsik prototípusának tervezéséhez, s ha minden jól megy, 1991-ben kapnak meg­rendelést a sorozatgyártáshoz. Ebben is sok szép feladat há­rul majd az üzemben dolgozó hat „SZET-es” mérnökre. — Utasellátó kocsik felújí­tása, mind több személykocsi­nak a nemzetközi követelmé­nyekhez való formálása, han­gosítása — sorolja a küszöbön- álló nagy feladatokat Szabó Márton, amikből bőven ki­jut majd a két fiatal kollégájá­nak is. Szabó Tibor erőssége a számitógépes programozás, amiben rá építenek. Kovács T. István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom