Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-15 / 298. szám
4 ^fifyfgp 1988. DECEMBER 15., CSÜTÖRTÖK A szomszéd a vb-titkár rokona Rossz volt a térkép, zátonyra futott a kapitány Érdekes kiállítás volt a közelmúltban Budapesten. Az anyag a hajózás történetét és a hajós népek művészetét mutatta be. A „kincsek” tulajdonosa Farkas Vince, nyugalmazott hajóskapitány, aki négy évtziede gyűjti, cseréli, vásárolja és készíti a hajózással és annak történetével összefüggő relikviákat. A hetvenéves férfira valóban illik a jelző: megszállott. Zebegényben olyan gyűjteményt hozott össze az általa vásárolt, felújított házban és annak udvarán, amelyet védetté nyilvánítottak. Van olyan hajómodellje, amelynek biztosítási értéke 1,5 millió forint. A nyugdíjas kapitány és felesége a híres emberek és a diákok által sűrűn látogatott állandó kiállítás mellett létrehozott egy vándoroltatásra alkalmas gyűjteményt is. Eredeti hajózási műszereket, a Szent István kormányzókerekét, szócsövét, a még olajjal működő lámpákat, a görög, a római, föníciai és egyéb vízi csodák modelljeit, a velencei gálya és a holland fűszerszállító kicsinyített mását, a csendes-óceáni katamaránokat, térképeket mindenütt nagy érdeklődéssel veszik körül a látogatók. Csak a vándorkiállítás anyaga megér 3 millió forintot. De a tulajdonos nem pénzt akar keresni, hanem az ismeretterjesztésre fordítja erejét, látogatóinak gyakran előadásokat is rögtönöz. De térjünk vissza a zebegé- nyi, állandó gyűjteményhez! Azt hinné az ember, hogy az idegenforgalmáról, festőiskolájáról ismert községben megbecsülik Farkas Vincét és feleségét. Hosszú évekig valóban ezt tették, 1986 óta azonban nincs nyugtuk. Szomszédjuk ugyanis hazatért Ausztráliából, s a kapitány udvarának negyedét perli. Szerinte amikor Farkas Vince és felesége az ingatlant vásárolta, térképezési hiba miatt nagyobb részhez jutottak, mint ami járt volna nekik. Csakhogy most már a kiállítás értékes darabjai foglalják el a vitatott földet. Az ügy a másodfokú bíróság elé került, ám a Pest Megyei Földhivatal már jogerős határozatot hozott, a szomszédok javára. Farkas Vince hiába mutatja a térképet, amely» nek alapján vásárolta, a hivatalokban azt mondják, hogy az rossz. S hiába kéri, hogy megvehesse még egyszer a területet, mert a hajózási eszközöket nem tudja hova tenni — a hivatalok ezt sem engedik. Közben a fővárosban lakó, Zebegényben „idegen” idős házaspár elszigetelődött a helyiektől. Ez év tavaszától azt sem engedik meg nekik, hogy az iskola napközis konyháján ebédeljenek, mert úgymond, nem ottani lakosok. A Pest Megyei Tanács vb-titkára is elutasította fellebbezésüket, ezzel az indoklással. Igaz, hogy négy évig ott étkeztek, a helyi nyugdíjasokkal egyenlő elbírálásban részesültek, ám akkor még nem pereskedtek, népszerűek voltak, a tanáccsal sem kerültek szembe. Hogy a hajómúzeum mit jelent Zebegénynek, azzal már senki nem törődik. A hivatal alkalmazza a jogot, a méltányosságot nem óhajtja ismerni. Az ehet, nem ehet közjáték jellemző motívum, ám csak mellékvágány a dologban. A lényeg az, hogy Farkas Vince engedéllyel épített a peres területre, fizetett érte az eladónak, az üzletet jóváhagyta a tanács, a földhivatal, a tulajdonjogot bejegyezték. S most Farkas Vince odáig jutott, hogy elfogultsággal és törvénysértéssel vádolja a tanácsot. S mert a szomszéd rokona a helyi vb-titkárnak, összefonódást emleget. No meg azt ’tervezi elkeseredettségében, hogy talán megsemmisíti az egész kiállítás anyagát. A történeten túl, az ember csak ámul, hogy 60 négyzet- méternyi, évtizedeken át senkinek nem kellő földdarabért mekkora küzdelem alakulhat ki egy földhivatali pontatlanság miatt. Vicsotka Mihály Nem fért be az ajtón Osorrszarvú Zircen, a Bakonyi Természettudományi Múzeumban helyezték el azt a hozzávetőleg 4 millió évvel ezelőtt elpusztult ösorrszarvút, amelynek csontvázát csaknem teljesen épségben találták meg a közelmúltban a Veszprém megyei Pula község határában. Pusztulásának okát, körülményeit a természeti környezet akkori változásainak máig fennmaradt jeleiből jól lehet követni. Tudományos ismeretek szerint akkoriban vulkáni működés színhelye volt ez a környék. Az itt kialakult vulkáni tufagyűrűben idővel egy kis tó alakult ki, amely dagonyázóhelye lehetett az ősorrszarvúnak. Minden jel arra mutat, hogy az ősállat ebbe, az algáktól, szerves anyagoktól feldúsult tóba fulladt bele. Csontváza, feje, fogazata teljesen épségben megmaradt. A 3 méter hosszú, 2 méter magas csontváznak csupán az egyik hátsó lábát sértette meg a markológép, amellyel az itt föllelt al- ginitet bányásszák. A ritka leletet több tonna al- ginittömeggel szállították Zirc- re. Nem fért be a múzeum ajtaján, ezért egy ablakmélyedésnél falbontással nyitottak előtte utat. Az ösorrszarvút, mivel az emeleti kiállítótermekbe sem tudják felszállítani, az épület tágas lépcsőházának közepén, egy emelvényen helyezték el. Öt évtized muzsika és barátság Énekelni szeretnek Több hangversenyből álló sorozattal emlékeztek meg Vácott a Vox Humana Kórus születésnapjáról, az alakulás 'évéről és az eltelt öt évtizedről. A Váci Madách Imre Művelődési Központban egy do- kumentumkiállítást .is megnyitottak ez alkalomból, s a korabeli fényképek, plakátok, újságkivágások segítségével idézték fel a múltat. Fél évszázad alatt több nemzedék váltotta egymást ugyanazokon a dobogókon. Akik ma foglalják el ezt a helyet, gondoltak a régiekre, a Vácról elszármazottakra is. Felkutatásukra különbizottságot szerveztek maguk között az énekesek, s meg is hívták az ünnepi hangversenyre. A kórus oszlopos tagja Makiári József karnagy, aki zenei szakértelmével és egyéniségével fogja össze a tagokat immár 46 éve. A díszhangverseny után — amikor a közönség szűnni nem akaró tapsa kísérte a fellépőket — kérdeztük Makiári Józsefet arról: mit jelent számára az a közösség, amely életének nagyobbik részében körülvette? TV-FIGYE LÖ IBSEN. Amikor néhány esztendeje a hazai nyomdaipar is alkalmassá vált arra, hogy ne csak utcai plakátokat nyomjon, hanem úgynevezett óriásposzterek is kikerüljenek a külföldről behozott masinák teendőiből, egyszeriben elárasztották a lakásokat — s persze a vendéglátás különböző színvonalú egységeit — ezek a hatalmas és színes fényképek. Hol egy pálmafás tájkép került rá a főfalra, hol meg egy sziklás anziksz követelte, hogy csakis reá tekintsen mind a házigazda, mind az alkalmi vendég. Ez a módi aztán vesztett erejéből — talán azért, mert egyre többen ismerték fel, hogy a mégoly tarka plakátok sem tudják helyettesíteni a sokkal kisebb, de valóságosan kézi munkával készült festményeket —, s posztereknek ez a maxi-változata csupán a ritkán újrafestett, -meszelt kocsmák falain fakult tovább. Így hihettük ezt legalábbis eddig. Most azonban, hogy a minap bemutatták a Magyar Televízió monstre vállalkozását, Ibsen Peer Cyntjének képes-hangos változatát, tapasztalhattuk, hogy ez a hói északi, hol déli vidékekre összpontosító láttatás bizony tovább él. Mégpedig annyira elevenen, hogy nincs az a mértékét vesztett színes fénykép, amely jobban csillogna, mint amilyen hegy-völgyeket, or. mókát a Gaál István vezette művészcsoport rögzített. Hogy valójában hol dolgoztak — tényleg Ibsen szülőföldjén, azaz Norvégiában kapták lencsevégre azokat a hófödte magasságokat, vagy netán valamivel közelebb, esetleg valamelyik Tátrában fogyasztották a nyersanyagot —, nos, hogy merrefelé pásztázott a kamera, nem tudni. Az azonban igen gyorsan kiderült, hogy bármilyen jó ízléssel is működtették ezt a gépet, mindaz, ami általa szalagra került, éppen az eredeti mű ellenére szolgált. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az Áprily Lajos remekmívű fordításában megelevenedő ibseni szöveg nem bírja el ezt a riportosan valóságos hátteret. Peer Gynt ugyanis az olvasó vagy a színházlátogató képzeletében tud csak önmagává magasodni, azzá a legendás valakivé lenni, akit szilajsága, szertelensége miatt a világnak annyi sok szögletében megszerettek és szeretnek ma is. Aki ismeri ezt a különben 1867-ben és Rómában (!) írott öt felvonást, annak aligha kell magyarázni, hogy micsoda fantáziajáték ez a drámai mese. Manók és más erdei népek éppen úgy ott kavarognak benne, mint a Gombkötő, s mint az ördög, aki szintén az ő csavargó lényét akarja megváltoztatni. Ennyi — és még mennyivel több! — legendabeli alakot pedig egyszerűen nem lehet odaterelni a még oly szépen fotografált északi és déli tájak vaskos valósága elé. Kibékíthetetlenül felesel egymásnak ez a két elem: az egyik nem hagyja élni, gyönyörködtetni a másikat. S hogy tényleg mennyire nem hagyja, arra itt volt ez a most emlegetett televíziós változat, amely minden jó szándéka ellenére képeskönyvvé degradálta ezt az Ibsen-mű- vet. A néző bármennyire is igyekezett ráhangolódni a pompás rigmusokra, egyszer a hófödte csúcsok cukorsüvege, máskor a hagyományos faszerkezetes (szaknyelven mondva: fachwerkes) házak homlokzati rajza lopta el a figyelmét, s mire ismét az éppen szavaló szereplőkre összpontosított, már el is röppent egy jelenet. S TÖRTÉNT mindez annak ellenére, hogy a főszereplők igazán mindent megtettek a siker érdekében. Törőcsik Mari láthatóan jutalomjáték gyanánt fogta fel Aase anyó megformálását, s amikor a híres nagyjelenetéhez, a haláltusájához ért, ismét meggyőződhettünk róla, micsoda korszakosán nagy színésznő. Szakácsi Sándor szintén nagy érzelmi skálát járt be, s életkor szerinti alakot is jól váltott. A legnagyobb meglepetés azonban Für Anikó Solvejg-alakí- tása volt; hát ha még őt sem zavarta volna az az anziksz- szagú, tarkabarka háttér... Akácz László — Sok mindennel foglalkozom. sokszok elfáradok, de amikor tudom, hogy este még Vox Humana-próbát kell tartanom, akkor már csak ez s fontos — kezdte Makiári József. — Egymáshoz nőttünk. Értük — s révükön — tanultam meg vezényelni, ők viszont általam tanultak meg úgy énekelni, hogy mindenfelé elismerést vált ki. Különleges összefonódás. Nemcsak zeneileg, hanem emberileg is. S talán ez a legfontosabb! Bárdos tanár úr mondta annak idején, hogy azok, akik kórusokban énekelnek, soha nem láthatók a Kék Fényben, ők különleges emberek. Dolgoznak, ' tanulnak, s minden körülmények között, ott vannak a próbán. A mai, anyagiakat szem előtt tartó vi- láíg'ban le tudnak mondani arról, hogy még több pénzt keressenek. Ehelyett énekeinek, mert ezt szeretik csinálni. Szerintem ők az igazán értékes emberek. Közöttük érzem nagyon jól magam. — Mi volt az, ami a történelmi viharokon is átsegítette a kórust? — Talán az, hogy én váci vagyok. Ezt soha nem tagadtam és megváltoztatni se akarom. Ezt a várost nagyon szeretem. Vác annyira összenőtt a Vox Humanával, hogy nemcsak zeneileg, de emberileg — lokálpatriótaként — is fantasztikus a kötődés, — Akadtak-e olyan nehéz pillanatok, amikor kérdésessé vált a jövő? — Igen. Azonban az ötvenéves eredmények mindezeket háttérbe szorítják. Néha nem hittem, hogy nekünk még lesz ilyen jubileumunk. De lett. Ez részben szerencse, részben pedig a mi konok következetességünk. Nem mindig ezt a nevet viseltük. Voltunk Szabad Művelődési Tanács énekkara vagy Pedagógus Szakszervezeti énekkar. Aztán egyszercsak újra Vox Humana lehettünk. De ne erre gondoljunk, hanem arra az utóbbi néhány évtizedre, amely, már egyre felhőtlenebb, amelyekben egyre jobban segítenek bennünket. Mi barátok vagyunk, s ez nagyszerű dolog. Ugyanakkor a város is egyre jóban értékeli sikereinket. Például a Pro Űrbe kitüntetéssel. Mindezek feledtetik a rossz emlékeket... Dudás Zoltán Egy kocka az A hajnal című filmből Ez nem olyan Jancsó Mik- íós-film, mint amilyeneket az utóbbi időben láttunk tőle. Nincs bohóckodás, blöff, né- zőpukkasztás, álmisztieizmus, drakuláskodás vagy mélynek szánt vulgár-filozofálgatás. S talán azért nincs, mert ennek a filmnek nem Hernádi Gyula az írója, és így kiderülhet, hogy Jancsó nélküle más (jobb?) filmet képes csinálni, mint vele. A hajnal is irodalmi alapanyagra támaszkodik, de a szerző a világszerte ismert nevű Elie Wiesel. Az ő L’Aube (A hajnal)) című regényét választotta még 1984- ben megfilmesítésre egy francia producer, s ajánlotta fel a rendezést Jancsó Miklósnak, aki a filmet le is forgatta — Izraelben. S miután elkészült, és tudtunk róla (pár szerencsés láthatta is, magán vetítéseken), nálunk nem mutatták be mind mostanáig. A témája miatt? Nem tudom. A téma ugyanis tulajdonképpen űgyanaz, mini annyi korábbi Jancsó-filmben: az ember erkölcsi magatartás- formáinak „viselkedése” az adott konkrét (vagy csak annak látszó, de általánosított) társadalmi és politikai szituációkban. Ebben nincs változás; Jancsó most is ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, mint eddig is. Csak éppen a körülmények, a szituációk eltérőek. A film fiatal, tizennyolc éves hőse, Elisa, valahonnan Közép- Kelet-Európából származó zsidó. Családját megölték a nácik Buchenwaldban, ő megmenekült. És közvetlenül a háború befejezése után elmegy Izraelbe, ahol éppen szerveződik, harcok és véres összecsapások árán, a független zsidó állam. Elisa tagja lesz egy, a megszálló angolok ellen küzdő terrorista egységnek. S amikor egyik társát az angolok elfogják és bejelentik, hogy ki végzik, Elisa egysége foglyul ejt egy angol századost, akit — szemet szemért, fogat fogért alapon — az egység ítél halálra. Az ítéletet Elisának kell végrehajtania. Ennyi a történet — és a cselekmény — magja. Azonban, mint máskor is, ebben a Jancsó-filmben sem a történet vagy a cselekmény az igazán fontos. A lényeges az a folyamat, amely Elisát, ezt a szelíd, humánus és tiszta fiút elvezeti a gyilkos tettig. Jancsó azzal, ahogy elmeséli a történetet, kifejezi a tettről alkotott véleményét is. Egy ősi erkölcsi világrend felbomlásának tanúi vagyunk, a mózesi tízparancsolat megtagadását jelentő változásokat látunk. A „Ne ölj!” szigorú tiltásának semmibevételét, a felebaráti szeretet szertefosz- lását élhetjük át Elisával együtt. Egy évszázadokon át megfélemlített, vágóhídra hajtott, üldözött nép küzdelméről beszél a film, de Jancsó nagy bravúrja, hogy a téma zsidó vonatkozásairól a film közben gyakran teljesen' el tudunk feledkezni. Többről van ugyanis Itt szó, mint csak a hazát teremteni akaró zsidóság küzdelméről vagy a náci bűnök megtorlásáról. A legfontosabb kérdés — hogy tudniillik szabad-e ölni a mégoly igaznak, jónak tartott eszme nevében is — nem köthető egyetlen néphez, nemzethez, felekezethez. Ez minden ember morális alapkérdése. És Jancsó azt mondja : aki öl. mert erre kényszerül, mert ezt vállalja, vagy mert a tettet jogosnak véli, megszűnik olyan ember lenni, mint amilyen korábban volt. Neveltetés, eszmék, hitek mind semmivé foszlanak. Más megközelítésben: annak, aki élni akar, ölnie kell, de ezzel tulajdonképpen önmagát — mint erkölcsi lényt — is megöli. Ettől a dilemmától válik A hajnal szinte görög sorstragédiává, melyben azonban ott feszül a modern ember feloldhatatlan erkölcsi drámája is. Gyönyörű őzek halála Attól egy tragikus téma nem lesz kevésbé megrázó, ha előadásába némi humor, derű vagy éppen szatíra vegyül. A tétel Karel Kachyna csehszlovák rendező új filmjére is áll. A Gyönyörű őzek halála ugyanis, végső kicsengését tekintve, tragikus témát dolgoz fel: a II. világháború időszakának faji üldözéséről szól. Azonban míg — zenei hasonlattal élve — ez a mű fő témája, a melléktémákban fölbukkan a 30-as évek végének, a 40-es évek elejének más cseh művekből is jól ismert világa, a kisvárosi, a kispolgári élet színterei, figurái, s a tehetős polgárság parvenű gesztusai. E melléktémákban pedig kellően adagolt a hagyományosnak mondható cseh humor és enyhén groteszk ábrázolás- mód. A film főhőse, Leo Popper, kisember. Szenvedélye a horgászás, de elég kevés sikerrel űzi, éppúgy, mint a kenyérkeresetet. Mígnem, Prágába költözve, egyszer csak rámosolyog a szerencse; pénzes emberré küzdi fel magát, a főnök szemreValó és egyáltalán nem tartózkodó feleségével is közeli ismeretséget köt, az előkelő társaság kedvence lesz, s mindezt annak köszönheti, hogy mint porszívóügynök, verhetetlen. Eddig ez úgy hangzik, mint egy szokásos karriertörténet. Lényegében az is, és Popper úr karrierje tovább ívelne, tán a cégvezetői székig is, ha közbe nem szólna a náci megszállás. És ekkor a sikeres Popperből egyik napról a másikra megvetett ember lesz. Fel kell varrnia a sárga csillagot, elveszti az állását, egzisztenciáját. Fiait táborba viszik, s amikor elutazásuk előtt egy kicsit fel akarja táplálni őket, arra az általa elítélt lépésre vetemedik, hogy öreg barátja vad farkaskutyájával megölet egy őzet De hiába; a fiúk eltűnnek, s Popper úrra is ez a sors vár. Kachyna filmje szerencsés arányban vegyíti a drámai pillanatokat a jó ízű derűvel, a tragikum árnyait a mulatságos percekkel. Takács István A hajnal
