Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-12 / 295. szám

1988. DECEMBER 12., HÉTFŐ «feto 5 Színházi levél Tapsos kimenet Kenyérre és könyvre is szükség van Harcosabb szakszervezetet akarnak A zavarban le­vő fiatalember mindenáron be­felé akarja nyit­ni az ajtót, majd amikor rájön a nyitjára, úgy zuhan ki rajta, hogy elsodorja az ajtó mö­gött jól láthatóan elhelyezett állófogast, magára döntve a kabátokat, kalapokat, eser­nyőket. A közönség visít a nevetéstől, hatalmas tapsban tör ki. Színházi szakkifejezéssel az ilyen „távozást” nevezik tap­sos kimenetnek. Van rá egy­szerűbb kifejezés is. bár ez nem magyar: abgang. A né­met szó eredetileg csak any- nyit jelentett a színházi vi­lágban: kimenet, elmenetel — azaz azt a mozzanatot jelölte, ami a szó eredeti jelentése is. Valamely szereplő valamilyen okból elhagyja a színpadot. A szóhoz aztán később, nagyjá­ból a polgári vígjátékok és bohózatok megjelenése idején, más jelentésárnyalat is ta­padt, mert a színház átalakí­totta ezt az egyszerű fogal­mat. Az abgang. a nehézkes magyarításban tapsos kime­net, amolyan tapskicsikaró, hatásvadász mozzanattá vált. A színész — mert elsősorban az ő lelkén száradt az efféle játékötlet — mindenáron úgy akart kimenni a színről, hogy nevetés és taps kísérje. Majd­hogynem a színészi teljesít­mény fokmérőjévé vált. mi­lyen „abgangja” — és hány! — volt valakinek az előadás során. így álltak elő aztán a fent említetthez hasonló szi­tuációk, amikor például egy egyszerű, ajtónyitásos távo­zásból külön jelenet kereke­dett, túljátszva, túlpörgetve, agyonpoentírozva a mozzana­tot — ám feltétlenül tapsot és nevetést kiváltva. Az ‘esetek többségében az ilyen abgang egyáltalán nem szerepelt a szövegben. Az író esetleg csak annyit írt oda az illető szövegének utolsó mon­data után zárójelben: (El). És ebből az (EÍJ-ből aztán akármi lehetett, a terjedelmes magánszámtól a darabbeli szituációhoz illő, a szereplő karakterével egybevágó egy­szerű eltávozásig. Egy idő után az abgang in­tézményesült és polgárjogot nyert, sőt, kötelezővé vált Már a szervezők is megkom­ponálták a hatásos jelenetvé­geket. felvonásvégeket, kime­neteket. már tippeket adtak, szövegben is. szituációban is. És amikor az operett mint műfaj elterjedt, s népszerűvé vált (a nagyjából ugyanekkor elterjedő és népszerűvé váló francia komédiákkal együtt), már elképzelhetetlen volt. hogy egy operetthős. lett lé­gyen szívdöglesztő bonviván, tombolva imádni való prima­donna. fürgelábú táncoskomi­kus vagy pikáns, férfibolondí- tó szubrett, abgang nélkül menjen ki a színről. Hogy egy ilyen abgang közben mit csi­nált a színen maradó partner, az már az ő dolga volt. Gyak­ran nem is olyan könnyű a dol­ga. hiszen mondjuk egy Rőt- kai Márton vagy Latabár Kál­mán esetében komoly megpró­báltatást jelentett faarccal végignézni az abgangot. mi­közben a nézőtér fetrengett a röhögéstől. Mondani sem kell: az abgang hajszolása sokszor lépte túl a megengedett ízlés­határokat. s torkollt vad ri- pacskodásba, nemritkán ab­ból eredően is, hogy a part­nert túljátssza. lefőzze a szí­nész. Megjegyzem, volt az ab- gangnak ellenpárja is. és az is az operettben fejlődött ki; nevezetesen a belépő, azaz az eingang. Valamirevaló ope­rettprimadonna nem enged­hette meg magának, hogy első bejövetelét ne fogadja taps, ugyanígy a bonviván sem szá­mított sikeresnek, ha belép- tekor nem csattant taps. eset­leg már bravózás is. még mi­előtt megszólalt vagy akár egyetlen hangot énekelt vol­na. Tulajdonképpen valami­féle egyezményes jelek, köz- megállapodások voltak ezek a nézőtér és a színpad között: mi tudjuk, mondták a nézők. hogy ez csak színház, tudjuk, hogy a primadonna színész­nő. a bonviván színész — de hát olyan elbűvölőek és olyan gyönyörű a toalettjük, a frakkjuk oly remek szabású, hogy muszáj megtapsolni őket. jelezvén: szeretjük, sőt. imádjuk a személyüket, s esetleg azt is kedveljük, amit a színpadon nyújtanak. Ek­kor vált szokássá a díszletek vagy egy káprázatos prima­donnái toalett megtapsolása is. Mindez nagyjából függet­len volt attól, ami a színpa­don történik, hiszen például a díszletet abban a pillanat­ban fogadta taps, amikor a függöny felment, s az égvilá­gon semmi nem történt még. esetleg a szín is üres volt. Ezek a manírok, szokások azonban lassacskán lekoptak, elmúltak, Csehov. Gorkij. Ib­sen darabjaiba már nem le­hetett tapsos kimeneteket és bejöveteleket beilleszteni, még ha komédiák voltak is. A rea­lista és a naturalista színját­szás száműzte ezeket a szín­házi fogásokat, s száműzték a színpadi izmusok vagy mondjuk Brecht darabjai. Abgang és eingang megszűnt létezni. Olykor még a taps is tilos volt. mert zord kiírások fogadták az előcsarnokban a nézőt: A művészek a tapsot csak az előadás végén köszö­nik meg, vagy: A művészek a tapsot nem köszönik meg az előadás végén. ^ iabban azonban 1 j mintha feléledőben I jl lenne a tapsos ki- ^ J menet és bejövetel. No persze nem Brechtnél vagy lonescónál. Ellenben a rendre — sorra felújított, előbányászott régi vígjátékoknál megint látha­tók szép ab- és eingangok. Jut ez eszembe annak apro­póján is, hogy a Józsefvárosi Színház előásta, * feledésből Gábor Andor 1915-ben a Víg­színházban bemutatott kedves, könnyed, szellemesen szer­kesztett vígjátékát, a Ciklá­ment. E játék színésznő hőse egy faramuci kettős szerep­ben — a két ábrázolt nőalak lényéből és foglalkozásából, társadalmi helyzetéből faka­dóan is — számos gyönyörű toalettben tűnik fel. lép be. Az persze már a szerepet ját­szó Vándor Éva tehetségének az érdeme is. hogy megjelené­seit a nézők tapsa kíséri — de ugyanilyen érdemei van­nak a jelmeztervező Stäche Évának, aki a századelő fan­tasztikus ruhakölteményeibe öltözteti a színésznőt. Meg­van az eingang. és megvan az abgang is. hiszen ezekben a ruhákban — hozzátéve Gábor Andor poénra megírt abgang- mondatait is — úgyszólván lehetetlen taps nélkül bejön­ni vagy kimenni. Van azon­ban ennek a kellemes, ötle­tes előadásnak egy nagy ér­deme: a rendezés (Miszlay István jegyzi) és a színészi játék elkerüli a kínálkozó, sőt tolakodó ziccereket. Mérték­tartó. ízléses és elegáns. Kissé idézőjelbe is teszi az abgan­got és az eingangot. Nem tapsvadászó — de ahol az in­dokolt. megengedi a nézőnek, hogy megtapsoljon egy káp­rázatos malomkerékkalapot. Takács István Az elmúlt évek során tovább rosszabbodott a pedagógusok helyzete, fokozódóit az elége­detlenség, gyülemlettek az in­dulatok, amelyek most minden eddiginél nagyobb erővel tör­tek elő, legalábbis a nagy nyil­vánosság szemével tekintve. Társadalmunk e rétege eddig sem volt néma. Követeléseinek határozott megfogalmazása nem a napjaink változása ál­tal megerősödött bátrabb kiál­lás szüleménye vagy követője. Mások után ez a népes tábor csak anyagi helyzetét tekintve kullog. Gondjaikat öt meg tiz évvel ezelőtt — ha úgy tetszik, élesen, megoldásukat sürgetve — Jegyezték le a szakszerve­zeti üléseken az alapszervezeti jegyzőkönyvekbe, legtöbbjét nem is egyszer, csak éppen felül nem tulajdonítottak kellő jelentőséget az észrevételeknek, ha ugyan vették a fáradsá­got, s egyáltalán beleolvasgat­tak, mert — nemhogy érdemi válasz — tudomásulvételük­ről még visszajelzés sem érke­zett. A bürokrácia útvesztői Az ifjúsági parlamenteken legalább szóban reagáltak a felvetésekre, ígéretek hangzot­tak el — beváltásukra azóta sem került sor. Persze közben cserélődtek a résztvevők, s legtöbbször az asztal túlsó ol­dalán is mások ültek, akiktől már nem lehetett számon kér­ni elődeik szavát. Mindezek következtében hangosabbnak tűnhet a közvélemény szemé­ben a pedagógustársadalom. Hangosabbnak, harciasabbnak, mégpedig a dombóváriak ak­ciója alapján, ami törvénysze­rűen következett be, hiszen ér­dekvédelmi szervezetük tevé­kenysége jóformán a tagdíjak beszedésében és a segélyezés­ben merült ki — a tagság je­lentős részének a megítélése szerint —, mert a gyakorlat­ban ennyit éltek át tagmivol- tukban. A szakszervezetbe ve­tett bizalmuk alaposan meg­csappant, de nem fogyott el végképp. Ezt tükrözik a gö­döllői. és „a‘.város körzetében lévő iskolák pedagógusainak legutóbbi alapszervezeti ülésén jegyzőkönyvezett megállapítá­sok, javaslatok, követelések. Októberig szerte az ország­ban, mintegy hétszáz Móra Könyvklub alakult. Tagságuk száma közel harmincezer. Me­gyénkben Cegléden, Gyálon, Nagylcátán, Nagybörzsönyben, Perbálon, Solymáron és Száz­halombattán csatlakoztak . a gyerekek a klubmozgalomhoz. Évi öt alkalommal a klub­tagok ingyen kapják — az új­ságárusoknál tíz forintért vá­sárolható — a Móra Könyv­klub lapját: Az én újságom című kiadványt. E tartalmas gyermeklap augusztusi szá­mában jelent meg a Móra Könyvklub és a Szépen ma­gyarul, szépen emberül moz­galom pályázata is Vallo­mások a természetről címmel. A gyerekektől 2—5 oldal ter­jedelmű írásokat kérnek, ame­lyekben beszámolhatnak a természettel való kapcsolatuk­ról: a természet védelméről, erdei, mezei sétaélményeik­ről, kalandjaikról, valamint a növény- és állatvilágról tett megfigyeléseikről. A pályázat meghirdetői igaz, szép és fon­tos „vallomásokat”, világos, A körzet óvodai, iskolai dol­gozói leszögezték, hogy a szak- szervezet már régóta nem kép­viseli a tagság érdekeit, nem törekedett terheik csökkenté­sére, sok esetben pedig úgy tűnt, nem is volt tisztában a képviseltek érdekeivel. Azok az észrevételek, gondok, ami­ket az alapszervezetek az évek során többször és sok helyről jeleztek, talán éppen a szak- szervezeti bürokrácia tekervé- nyes útvesztőiben kallódtak el. Az összegző kérdés költői: miért hagyták ilyen mélyre süllyedni az oktatásügyi dol­gozók helyzetét? A körzet pe­dagógusai szükségesnek tart­ják a szakszervezetet, de nem a langyos, engedékeny, elvte­len kiállásút, amely tárgyaló- partnereihez való viszonyában inkább a békességre, nyuga- lamra törekszik — a tagság érdekeinek szőnyeg alá rugdo- sása árán —, semmint a ké­nyelmetlen és kellemetlen helyzeteket vállalva, követke­zetesen a sarkára állt volna azokért, akikért egyáltalán életre hívták. Meg kell újulnia a szakszervezetnek, az érdekek igazi képviselőjévé kell válnia, különben elveszíti létjogosult­ságát. Mit várnak a körzet pedagó­gusai a szakszervezettől? A pedagógus-szakszervezet az ed­digieknél hatékonyabban ve­gyen részt a tagságot érintő ügyek eldöntésében, az ár- és bérkérdéstől kezdve egészen az érdemek elismeréséig, a ki­tüntetések odaítéléséig. Hűek és vándormadarak A tavalyi Statisztikai év­könyv szerint az átlagbér 6800 Ft volt. Gödöllőn az egyik el­ismerten kiemelkedő munkát végző iskolában 5507 Ft-ot tett ki a pedagógusok átlagbére túlórák nélkül, túlórával 6111 fopijitot. Az eddigiekben is sokan távoztak jobban fizető helyekre, de a döntő többség hű maradt a pályához. A tá­vozók közül viszont néhány áttekinthető mondatokat, ér­zékletes. képszerű leírásokat várnak a kis irodalombará­toktól. Scilágjl. Amíg élt, Romhá- nyl József volt kis hazánk­ban a rimhányók királya, vagyis az a nyeivművész, aki úgy tudta szabni-varrni a a versezeteket, hogy azok már-már népdalként szálltak szájról szájra. (Gondoljunk csak doktor Bubó utánozhatat- lanul remek forgatókönyvei­re, amelyek öregeknek, fiata­loknak egyaránt osztályon fe­lüli szellemi ínyencségként szereztek igen kellemes per­ceket.) Nos, ez a bizonyos rímhá­nyás, ez a metrumokhoz iga­zodó agytorna azóta sem ma­radt hasonlóan tehetséges mű­velő nélkül, amióta Csór mes­ternek és társainak a kiötlő­je köreinkből eltávozott. Az a valóban bravúrt bravúrra halmozó költészet — mert az! — jelenleg Szilágyi György tollán él tovább, amely jeles férfiú igazán végigpróbálta a népszórakoztatás megannyi státusát, s amely poéta és humorista éppen most érke­zett el a hatodik ikszhez, azaz lett mind a maga, mind hívei­nek csodálkozására immár hatvanéves. Kerek az évforduló, s mi­kor. ha nem most kell megün­nepelni a volit színházi titkárt, a volt konferansziét, a rádió­kabaré megújítóját, újjászülő- jét — hogy csak néhány je­lesebb cselekedetét említsük a jubilánsnak. Mármint annak az ünnepeltnek, akinek tisz­teletére a televízió is felsora­koztatta jelenkori színjátszá­sunk legjobb erőit, akik egy bő órán át igyekeztek bemutatni, milyen is az a bizonyos Szi­év múltán ismét visszatértek, de magasabb bérrel, s ez fe­szültséget keltett. Az ilyen vándormadarakkal szemben a hűek érdekeit kell védelmez­ni. Előfordul, hogy itt gyen­gén vagy közepesen dolgozó pedagógusok, szedve a sátor­fájukat, a fővárosba fészkelőd­nek be, s ott azonnal maga­sabb alapbért kapnak az ok­tatási intézményekben. Jogos kívánalom tehát a budapesti bérek alkalmazása nálunk is. Aránytalanok a bérek a külön­böző korosztályúak között is. Hol van a tartós, színvonalas munka elismerve? Nemcsak a pályakezdőkre kell odafigyel­ni, minden korosztállyal egy­formán kell(ene) törődni! A pedagógus gyereke Az órakedvezmények elvé­tele szintén visszás helyzetet teremtett, mivel azzal egyide­jűleg nem tudtak a pótlékok emelésére pénzt biztosítani. Jutott az alapbér alsó bérha­tárának módosítására, de csak arra! Az, hogy egyes nevelők lemaradtak, nem véletlen. Az iskolák vezetői differenciált bérfejlesztést igyekeztek meg­valósítani, igaz, sokszor csak 50—100 Ft különbséget téve a többet és jobban dolgozók, a közösségek formálásában na­gyobb részt vállalók és a visz- szahúzódók között. Most vi­szont, ha nem jól dolgozott is valaki, megkaphatta az eme­lést. Ez olyan látszatot kelt, hogy hosszú távon nem érde­mes jobb és több munkára tö­rekedni. A körzet pedagógusai úgy érzik, hogy a pálya iránti sze- retetükre, elhivatottságukra, lelkiismeretükre hivatkozva anyagi ösztönzés nélkül, egyre több munkát varrnak a nya­kukba, s ennek következtében egyre elviselhetetlenebbé vál­nak élet- és munkakörülmé­nyeik. Felmérték-e már, hogy mennyi társadalmi munkát kell végezniük? A többség nő. Elfoglalt délutánjaikon, estéi­ken, amikor a tőlük kötele­zően elvárt iskolai vagy isko­lán kívüli tevékenységüket végzik, hová tegyék a saját gyereküket? Velük mikor fog­lalkozzanak? Ráadásul a ren­geteg elfoalaltság fejében ka­pott bérből mind nehezebben tudják tisztességesen eltartani őket. A szakmai folyóiratokat, színházat, utazást csak keve­sen tudják megfizetni. Ha nem lágyi-féle rímhányás és egyéb poéneregető agytorna. Hogy az előfizetők tudhas­sák, mire számíthatnak, a ju­biláns egyik legjobb barátja, a rádióban futó közös műso­ruk állandó résztvevője, az Akár hifi, akár nem című so­rozat elnyűhetetlen humorú lebonyolítója, Antal Imre vál­lalta magára a hoppmesteri szerepet, s amíg ő és az irigy­lésre méltóan fiatal cím- és főszereplő társalgóit a kame­rák és a mikrofonok előtt, nem is lehetett hiányérze­tünk. Ám azután, ahogy az idő előrehaladt és egymást követték a magán- és társas számok, egyre inkább gya­nússá kezdett'válni a dolog. Mármint az okozhatott fejfá­jást némelyeknek, hogy ezt a Szilágyi-estet nem egészen így kellett volna fölépíteni, és pláne nem így illett volna el­játszani. Ami a felépítést — a szer­kesztést, az összeállítást — il­leti, nos, e tárgyban leginkább az róható fel. hogy akik szem­léztek, azok kevéssé gondol­tak rá: más a televízió, mint a rádió. Az előbbiben több idő kell ahhoz, hogy egy-egy poén érdeme szerint csattan­jon, míg az utóbbiban éppen a gyors röpték, lecsapások, vi­szontválaszok az igazán hatá­sosak. Ezért hát Szilágyi György nyelvi remeklései a stúdió háromdimenziós közön­ségében valahogy elvesztek; mintha kiégett volna belőlük a patron. S történt ez annak ellenére, hogy a népes színészcsapat, amelyet a hűséges barát és is az egész pedagógustársada­lom, de sokan elmondhatják közülük: „vagy könyvet ve­szünk, vagy eszünk”, pedig mindkettőre elengedhetetlenül szükség volna. Egyöntetűen tiltakoznak az ötvenszázalékos túlmunkára kötelezhetőség ellen. A jelen­legi alacsony bérek mellett ez méltánytalan, megalázó és an- tihumánus. Milyen megoldást javasolnak? Vagy ne legyen kötelező a túlórázás vagy csök­kentsék a mértékét, a díja pe­dig érje el a más ágazatokban dolgozók óradíját. Kívánatos továbbá, hogy a túlmunka le­gyen adómentes. A pedagógu­soknak a fő munkaidőben vég­zett oktató-nevelő munkából kell megélniük a jövőben. Nem sodródhatnak olyan kényszerhelyzetbe, hogy csa­ládjuk eltartása végett az is­kolai munkájuk mellett más, végzettségüknek nem megfe­lelő másodállások, alkalmi keresetek vállalására kénysze­rüljenek, mert annak az okta­tásügy látja kárát. Megjósolni nem lehet A minimális bért évenként kell megállapítani, az adó mértékét csökkenteni, a tízezer forinton alul keresők adóját pedig el kell törölni. Kívána­tosnak tartják, hogy a tagdí­jat csak az alapfizetésből von­ják le, abból viszont nagyobb összeget, nem morzsákat vár­nak vissza; hogy az ágazati szakszervezettől kisebb mérvű legyen az elvonás; hogy a szakszervezeti apparátus csök­kentése által felszabadult ösz- szeg kerüljön vissza a tagság­hoz segélyezésre, üdülésre. Gödöllő és körzetének peda­gógusai többségükben, bár igen megfogyatkozott bizalommal, de a meglévő szakszervezettől várják követeléseik érvényesí­tését. S hogy ez a kevéske bi­zalom erősödni fog vagy vég­képp elapad, most még nem jósolható meg. Az viszont tény, hogy a pedagógus-szak­szervezet ma még hatalmas tábort tudhat maga mögött, súlyánál fogva megvan a reá­lis esélye a legfontosabb köve­telések megvalósításához. A késlekedés, a félmegoldásokba való beletörődés azonban létét fenyegeti. Bene Mihály tanár műsorcsináló társ, Marton Frigyes erre az alkalomra összetoborzott, éppen hogy túlhevülten igyekezett telje­síteni. Aki látta ezt a Csak viccelek ... című szerzői es­tet, annak aligha kell bizony­gatni, hogy kezdve Agárdi Gáborral, folytatva Bárdy Györggyel és befejezve a most is ritka kedves Tábori Nórá­val, az előadóművészek egy emberként azt hihették, akkor szolgálják jól az ügyet, ha úgymond, még rátesznek egy lapáttal. Vagyis ha a harsány- ságot megtoldják még egy kurjantással, ha a kalimpáló gesztust istenesen megkettő­zik. Ettől a szorgosságtól az­tán még inkább elhalványult az eredeti szellem, s többé- kevésbé az lett ebből a szüle­tésnapi köszöntőből, ami: egy átlagosnál nem jobb — igaz, nem is rosszabb — kabaréegy­veleg. Márpedig a Hányás vagy? című, immár legendás mo­nológ szerzője és sok más hu­mortörténeti értékű mondat­sor papírra vetője ennél sok­kai többet érdemelt volna. Noha a vurslit köztudomá­súan nagyon szereti, az ő szellemiségéhez éppen nem az a kikiáltói stílus passzol, mint amit látnunk és hallanunk kellett. Immár csupán abban bízhatunk, hogy öt év múlva, azon a hatvanötödik születés­napon más lesz majd a tó­nus: gondolkodóbb — gondol- kodtatóbb — és föltétlenül szordínósabb, már ami a meg- elevenítést illeti. Akácz László Vándor Eva a Ciklámen egyik jelenetében, azzal a bizonyos kalappal Megyei tagok a Móra Könyvklubban Vallomások a természetről Gödöllő BMMT^-FIGYETrÖMMS I V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom