Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
Makszim Gorkij: TEGNAP ÉS MA Á tegnap a nagy hazugság napja volt. Hatalmának utolsó napja. Az emberek régóta, szálanként, akár a pókok, gondosan szőtték az óvatos kispolgári élet erős pókhálóját, és annak hamissága, mohósága eközben mindinkább átjárta őket. Rendíthetetlen igazságnak tartották a cinikus hazugságot: az embernek felbarátja húsával és vérével kell táplálkoznia, a termelőeszközöknek — a természettel vívott harc eszközeinek — pedig az ember elnyomása eszközeként kell szolgálniuk. És lám, tegnap ezen az úton eljutottak az összeurópai háború tébolyáig, lidérces fénye egyszerre megvilágította az ősrégi, makacs hazugság egész csúf meztelenségét, és... és myst azt látjuk, hogy a régi világ alapjáig megrendült, szétrobbant, komor titkai feltárultak, s látásukat visszanyerve ma még a vakok is észreveszik a múlt minden rútságát. Ma eljött a leszámolás szörnyű napja — a hazugsággal, amely tegnap uralkodott. A népek türelme elfogyott, és a robbanás erejével lerombolták a korhadt életet, amelyet már nem lehet helyreállítani régi formáiban. Vajon minden régit elpusztítottak? Nem! Ezt holnap fogják megtenni. Ma sok szörnyűség van, de mindez természetes és érthető. Vajon nem magától értetődő az, hogy ezek az emberek, akiket megmérgeztek a hatalom erős mérgei — az alkohol, a szifilisz —, nem lehetnek nagylelkűek? Vajon nem természetes az, hogy az emberek lopnak, ha a lopás volt a tegnap fő törvénye? Természetes dolog emberek tucatjait, százait, ezreit megölni azután, hogy négy éven keresztül hozzászoktunk milliók legyilkolásához. A tegnap elvetett mag ma szükségképp kikelt, a jelen kegyetlen, de a kegyetlenséget nem ő szülte. A rosszat az emberek teremtik, semmi sem keletkezik tőlünk függetlenül. A múlt romjai között világosan látszik mindaz, ami vele összefügg és egybeforrott, és mindaz, ami az elnyomott emberek lelkében rejlett, ma elnyomásra ösztönzi őket. Az ember olyan mezítelenül áll a történelem tükre előtt, mint az állat, s az elkésett, fölösleges bosszú lángjától ég. — Sok mindent lehetne még mondani a mai nap emberéről. De ne feledjük, hogy a nappal túl világos, és ezért olyan sűrű az árnyék. Meg kell értenünk, hogy ma a porban, a szennyben, a rombolás zűrzavarában már elkezdődött a nagy munka: az ember kiszabadítása a múlt erős, vaspókhálójából; szörnyű nehéz munka ez, olyan, mint a szülés kínja; de éreznünk kell, hogy utolsó óráit éli a tegnapi rossz a tegnapi nap embereivel együtt. Ügy alakult, hogy az igazság diadaláért vívott döntő harcba a legtapasztalatlanabb és leggyöngébb harcosok indulnak a népek élén: az orosz emberek egy gazdaságilag és kulturálisan elmaradott ország lakói, olyan emberek, akiket másoknál jobban meggyötört a saját múltjuk. Tegnap még az egész világ vadembereknek tartotta őket, ma pedig bár majdnem éhen halnak, lelkesen és bátran indulnak győzni vagy meghalni, mint a régi, edzett harcosok. Aki őszintén hiszi, hogy az emberiség legyőzhetetlen törekvése a szabadságra, a szépYaleríj Zubarjov: Titkok Ünnepnapi társalgásaink zűrzavarából, hol erről, s arról is követte szó a szót, asszonyarcok ragyogtak fel ránk, nem evilágból, Hanem a Tejúton túli csillagországból valók. Ami volt, szétzúztuk, ám magunkból építettünk fel egy új mindenséget, s mily édes méreg csordult a szavunkból, és mi csak kortyoltuk ezt a mérget. Ám ekkor gyengéd erők vonzására földünkre tértünk meg, de itt levert és belénk hasított a madarak sírása, kedveseink, kik délre szálltak el... Kedves társam is, ki tenyeremből még szomorúan nézte az eget, miként a napsütés alatt az erdő, úgy árnyaskodott és fényesedett. Majd lassan ráuntunk a társalgásra, kedvünk is és erőnk is elfogyott, és a madárraj nagy körforgása zagyvaságunkra is fényt hozott. V, Konczek József fordítása' X: Anton Mihajlovics Lavinszkij: A Patyomkin páncélos (filmplakát) Tébolyult négyzetek a homlokzaton A FORRADALMI KORSZAK A művészét század eleji forradalmának egyik legaktívabb központja Európa legszegényebb régiója: Oroszország. A tízes évek folyamán itt jönnek létre zseniális művek a modern korról, a technika koráról. A művészet megújítól olyan fantasztikus konstrukciókat, merész ötleteket, nem konvencionális műformákal kívánnak a politika szolgálatába állítani, amelyek előtt az utca népe, a forrongó embertömeg döbbenten áll. Hogyan is számolt be erről Ehren- burg? „Eszembe jut 1913. május elseje. Moszkvát a futuristák és szuprematisták vásznai díszítették. A mállott vakolaté házakon, az empire stílusú magánpaloták oszlopos homlokzatain tébolyult négyzetek csatáztak hasonló rombuszokkal; szemük helyén háromszögekkel virító arcok dívtak. Egy vénasszony, amint megpillantotta a hatalmas halszemével rámeredő kubista vásznat, imigyen jajveszékelt: »Azt akarják, hogy a sátánt imádjuk«.” A riadalom, a fintorgás, az elutasítás végül is jogos. Hisz éppenséggel az összes korábbi művészetforradalom elutasítására törekedtek az avantgárd alkotói. Mégis, a meghökkenéssel együtt is, Európa hitt az újban. Milliók hittek abban, hogy a semmiből új világ építhető. A művészetben is. Ez az avantgárd lényege. A művészet forradalmáé. A valóság nem utánozható. A művészet a társadalom többi szférájával egyenrangú valóság. Vajon egymásra talál művészet és forradalom? A művészet forradalmából a forradalom művészete válik? Ez volt a szovjet-orosz időszak kultúrájának nagy kérdése. Malevics, Kandinszkij, Tat- lin, Rodcsenko, Punyi, Gon- csarova, Alekszandr Vesznyin, Larionov, Chagall, Piroszmani vásznai a művészet megújításának annyi útját, a radikális esztétikum annyi lehetőségét vetik föl, amely szinte példa nélkül álló. Az egyik kijelenti: a művészet másfajta szemlélődést kíván, mint bármikor korábban, másfajta asszociációk hálóját szövi — a mű nem a valóság fölötti ideálszférában lubickol, hanem mindennapos anyagokból és gondolatokból épít utópista konstrukciót. A másik egyáltalán idejétmúltnak nyilvánítja a műalkotások szemlélődés révén való megközelítését, fogalmi tárgyalást kíván meg, azaz a művészetet „átfilozofálja”. Az új esztétikum nevében fogant harsány, futurista vagy konstruktivista műként is értékelhető plakátokat, tipográfiákat. Épületterveket, amelyek valójában plasztikai vázlatok, az építéshitvallásról szóló etűdök, fantáziák. Agi- tációs vonatok tervét, amelyek arról a mély meggyőződésről tanúskodnak, hogy az ember, az összes ember kész radikálisan megváltoztatni az életet. „Nem kell túlzott fantázia annak elképzeléséhez, hogy az emberi történelemnek utánunk következő korszaka ismét a nagy és kollektív alkotások korszaka lesz, amikor roppant térségű városokban hatalmas konstrukciókat fognak felállítani” — kiáltott föl a művészek egyike. Konfliktusokkal teli időszak volt ez, a húszas évek, s nem az avantgárd diadalmenete. Az új művészet hívei létrehozták a maguk intézményeit, oktatási formáit — s közben elméleteik is sokat változtak. De a hagyornányosabb művészeti törekvések hasonló határozottsággal és zajossággal igyekeztek berendezkedni az új rendbe, pozíciókat biztosítani maguknak. A konfliktusok élesek voltak — egészen addig, míg meghatározóvá nem vált a művészetekre is kiterjedő felsőbb döntési, utasítási eljárás. A művészet újra az ideálszférába emelkedett, akárcsak az udvari festők idején. Bán András Baranyi Ferenc: CSÖND LESZ A VILÁGON? ségre, az értelmes életre nem hiú ábránd, hanem minden tekintetben reális erő, amely egyedül képes létrehozni az élet új formáit: hogy ez az erő valóban olyan emelőkar, amellyel ki lehet fordítani sarkaiból a világot, annak — minden becsületes embernek — el kell ismernie azon tettek világraszóló jelentőségét, melyeket Oroszország legbecsületesebb forradalmárai visznek véghez. Ami jelenleg Oroszországban történik, azt úgy kell felfogni, mint óriási kísérletet ama nagy eszmék és szavak megvalósítására, amelyeket az emberiség tanítómesterei, Európa bölcsei alkottak meg, mondtak ki. Tegnap az európai szocialista eszme tanította gondolkodni az orosz népet, ma pedig az orosz munkás dolgozik az európai gondolat diadaláért. És ha legyőzik a becsületes orosz forradalmárokat, akik kevesen vannak, akiket ellenség vesz körül, és akiket elcsigázott az éhség, akkor e szörnyű szerencsétlenség következményei súlyos teherként nehezednek majd Európa valamennyi forradalmárának, az egész munkásosztálynak a vállára. Ezért a katasztrófáért — ha bekövetkezik — vérükkel és életükkel kell fizetniük azoknak, akik nem érzik át, nem értik meg azt a szörnyű harcot, amelyet az orosz munkások vívnak napról napra. A becsületes szív nem ismeri a habozást, a becsületes gondolattól távol áll az engedmények csábítása, a becsületes kéz fáradhatatlanul dolgozik, amíg a szív dobog: az orosz munkás bízik abban, hogy szellemi testvérei nem engedik megfojtani a forradalmat Oroszországban, nem hagyják,hogy feltámadjon az, ami halálos sebet kapott, a végét járja, ami eltűnőben van és el fog tűnni — ha Európa forradalmi gondolkodása ma megérti a, nagy feladatot. Gellert György fordítása :k A „Tegnap és ma” című cikket még ugyanabban az évben, 1913-ben közölte a Krasznlj Bal- tyijszkij Flot címfl újság és a Soviet Russia című hetilap, de azóta nem jelent meg újra. Ügy véljük, hogy jelenlegi közlése, mely hozzásegíti az olvasót, hogy lássa ..a forradalom Ifjúkorát”, és közvetlenül bekapcsolja öt a „Tfz nap. amely megrengette a világot” légkörébe, időszerű, aktuális. fiatalember nem azért fékezett a monori országút egyik feltételes buszmegállója előtt, mert általában szánalommal viseltetik a havas esőben buszra várakozó magányos egyedek sorsa iránt. Nem. A fiatalember azért fékezett és állt meg, mert hanyag eleganciájához a nagyvonalú gesztusok gyakorlása is hozzátartozik. — Tudja, uram — mondta, miután rezzenetlen arccal végighallgatta hálálkodó mako- gásomat —, eleinte lelkiisme- ret-furdalást éreztem, amikor ezzel az Opellel emberektől hemzsegő buszmegálló mellett voltam kénytelen elhajtani. A visszapillantó tükörben gyakorta láttam, amint leplezetlenül parázslanak utánam a gyűlölködő pillantások. Akkor azt hittem, hogy a kocsit gyűlölik, illetve azt az életformát, amire egy ilyen elegáns nyugati márka következtetni enged. Azóta világosabban látok, uram. Jól tudom, hogy a gyalogosok nem a kocsira dühösek, hanem arra,, aki benne ül. Ha ők ülnének egy Opel volánja mellett, és én állnék a buszmegállóban — semmi bajuk nem volna a világgal. Tudja, uram: az emberiség még mindig a csecsemőkorát éli. S egy csecsemő csak addig bőg, amíg meg nem kapja a cumiját. Ezért én a nagy forradalmakat sem tudom komolyan venni, nem én, uram. Nem többek tömeges méretű hőbörgéseknél. És ha mindenki megkapja a maga cumiját — csönd lesz a világon. No, Isten áldja. Monorra értünk, ki kellett szállnom. őszintén örültem neki. Addig ugyanis — a hálaérzettől még mindig átitatva — úgy heherésztem, mintha egyetértenék jótevőm elméletével. Pedig nem értettem egyet vele, csak éppen túl hálás voltam neki ahhoz, hogy vitatkozzam azzal, amit mond. Ezért örültem a megérkezésnek: menekülhettem saját le- kenyerezett lelkiismeretem elől. A forradalmárt és a háborgót az első pillanatban valóban nem lehet megkülönböztetni: mind a kettő elégedetlenkedik. Az alapvető különbség csak hosszabb távon derül ki: a hőbörgő csak azt tudja, hogy mi az, ami ellen lázad, míg a forradalmár azzal is tisztában van, hogy mi az, amiért lázad. Óriási különbség. Mert a höbörgőt el lehet hallgattatni néhány odavetett konccal — „cumival”, ahogy ismeretlen jótevőm mondta —, a forradalmár Vis ( nt elégedetlenkedni fog mindaddig, amíg eszméje testet nem ölt, vagy ha már testet öltött: amíg eszméjét „meglovagolni” igyekvő törekvéseket észlel maga körül. S mindezt függetlenül egyéni sorsának, saját szociális helyzetének alakulásától. Láttam én már karón varjút. Láttam embereket, akik — a nép bizalmából magasabb polcra kerülvén — hamar elfelejtették, hogy honnan kerültek oda. Láttam a szegényeknek nem egy prófétáját megtollasodni és kispolgárrá silányulni az indulatokban is. Láttam kényelmetlen írót lelkileg elkényelme- sedni abban a villában, amit rebellis műveinek a honoráriumaiból építtetett. És láttam olyan őrmestert, aki a hajdani jutásiaktól közkatonaként elszenvedett sérelmeit a félszeg újoncokon igyekezett megtorolni. Láttam, láttam, és mindig elgondolkoztam: rengeteg esettséget, emberi gyarlóságot hordozunk még az idegeinkben. És amíg hordozzuk, addig a forradalom nem ér véget. Az a forradalom, amely az Auróra ágyúlövésére robbant ki. Én annak a forradalomnak az évfordulóját képtelen vagyok a szabvány ünnepek közé besorolni. Mert ünnepeink zömében kegyelettel emlékezünk valakire vagy valamire, személyre vagy eseményre, valami lezártra, elmúltra, mindenképpen befejezettre. A forradalom ünneplése viszont nem rekedhet meg az emlékezésnél, a kegyelet lerovásánál, mivel a forradalom folyamatot jelent. Máig ható, ma is zajló folyamatot. A régi rend megdöntése csak a kezdet volt. Az új rend kivi- rágoztatásához szükséges tudati magasság meghódítása még nagyon is hátravan. A szocialista gondolkodású és életvitelű emberért még nem fejeződött be a harc. Sőt, mostanában éleződik, hiszen e harc kilátástalanságát egyre többen hangzotatják. Sokan félreértik a peresztrojkát, azt hiszik, a forradalom temetéséről van szó, pedig ellenkezőleg: 1917 októberét most még inkább tekintjük a legnagyobb emberi lehetőségek történelmi kiindulópontjának, mint bármikor! Most. amikor az azóta eltelt idő rárakódott évtizedei közül nem egyet kell lefejteni róla, hogy világosabban láthassuk: minek a továbbvitelét kell megkísérelnünk látszólag ellehetetlenülő helyzetünkben. Forradalmárokra és nem hőbörgökre van szükség manapság elsősorban, forradalmárokra, akiknek közösségi indulatait nem tompíthatja el saját sorsuknak sem jobbra, sem pedig rosszabbra fordulása. Forradalmárokra, akiknek tisztánlátását nem vakíthatja el az egyéni útjuk hepehupáin felverődö por sem. Forradalmárokra, akiket nem silányít el a magasabb beosztás — és forradalmárokra, akiknek nem derogál a „közlegényi” állapot, akik szürke eminenciásként sem renyhék küzdeni a szocialista közösség veszélyeztetett érdekeiért, félretéve vélt vagy valós sérelmeket, elfelejtve bosszantó igazságtalanságokat. orradalom... A szó barikádokat idézett hajdan — idézze ma az „eszmebarikádokat”. A felszaggatott utcakövek helyett idézze ma az elszaggatott tudati béklyókat. A halálra szánt lelkesedés villámcikázásait pedig váltsa fel szívünkben az életre szánt céltudatosság örökmécs- szívósságú lobogása. ^ Sztrahov—Braszlav3zkij: Vlagyimir Uljanov (plakát)
