Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-04 / 264. szám
Új városi lap A panasz jogos Amerikas módszerrel építenek a ráckeveiek Megjelent a Keszi Valóság Szinte nincs olyan hónap, hogy ne adnánk hírt egy-egy városi lap beindulásáról. Vác, Szentendre, Százhalombatta után Dunakeszin is kezükbe vehették a városi lap első példányát az olvasók. A Keszi Valóság, mert így nevezik az újságot, havonta jelenik meg és hat forintért megvásárolható, de elő is lehet fizetni rá — egy évre hetvenkét forintért. S természetesen a keszi valóságról tudósít a Keszi Valóság. S ha ez kényes kérdések felvetésével jár, akkor kényes kérdéseket tesz fel az érdekelteknek az újságíró. Az első szám első oldalán ilyenekkel találkozik az olvasó: Erőn felüli beruházás-e a gimnázium építése? Miből fizeti vissza a hiteleket a város? Mi az igazság: jó, vagy rossz a kereskedelmi ellátás? Hogyan pótolják a meg nem épült szociális bérlakásokat? Vannaik-e lokálpatrióták Dunakeszin? A választ a nemrégiben megválasztott új tanácselnöktől, Villást Lászlótól kapta meg a oikk írója. Nem kevésbé izgalmas'téma manapság Dunakeszin a telefon. Több ezer igénylőt tartott nyilván a posta, s most, hogy önerős fejlesztés keretében építik ki az új vonalakat, kiderült, hogy csupán nyölcszázötvenen tartanak igényt a készülékre. Nincs ebben semmi csoda — egy vonalért harminckétezer forintot kell befizetni. Azt is megtudhatják az érdeklődők, hogy kiknek érdemes gimnáziumba jelentkezni. Bemutatja a lap Morva Pétert, azt a tehetséges fiatal zongoristát, aki méltán aratott nagy sikert a Ki mit tud ?-on. S természetesen nem maradhatnak ki a rendőrségi hírek sem a Keszi Valóságból, hiszen — köztudott — ez érdekli leginkább az olvasót. Márpedig a szerkesztők, egyáltalán nem titkolt szándéka, hogy szeretnének az olvasók kedvében járni. Érdekes részleteket ismerhetnek meg a dunakesziek Horváth Renáta eltűnésével és megtalálásával kapcsolatban. Megtudhatják, hogy merre járnak az utazó bűnözők, s azt is, merre por- tyáznak a víkendház-fosztoga- tók. A Walla-villa titka A mester ígéri, de nem jön A Walla család nevét egy villa, egy kilátó és a régi temetőben egy sírbolt is őrzi Törökbálinton az utókor számára, noha — valljuk be — nem mindig bánik méltóan a régi korok emlékeivel. Itt van például a temető. Azon a kissé csípős novemberi napon, amikor az eltávozottakra emlékeztünk, nem volt túl ünnepi a látvány, amely a betérőt fogadta a törökbálinti régi temetőben. Az igazat megvallva nincs is hova belépni, hiszen sem kapuja, sem kerítése, ezen egykor szebb napokat látott végső nyughelynek. Itt is, ott is, ledöntött sírkövek, melyeket még nem hordták el az élelmesebbek, és kitört fejfák hevernek a földön. Még egy gondozott temető is szomorúságot ébreszt az emberben, de nincs lehangolóbb látvány egy pusztulásra ítélt sírkertnél. Pedig ezt a sorsot szánták a törökbálinti régi temetőnek — mondják a helybeliek — eltörölve ezzel a múlt egy fontos részét. Pedig, ahol nem ápolják a múltat... Ledöntött sírkövek De egyelőre még áll a temetőben a Walla csalad sírboltja, mely Dümmerling Ödön tervei szerint épült 1915-ben. A színes üvegabla- kök Róth Miksa munkái. Az utókor ezt sem kímélte, de sikerült eredetivel pótolni a ko- rábbban összetörteket. A bejárati ajtó nyílásait is kénytelenek voltak bedeszkázni, élőktől óvni a holtak nyugalmát. A sírbolt első lakója id. Walla József, a Ferenc József- rend lovagja, kereskedelmi tanácsos, aki 1920-ban távozott e földi világból. Az évek múltával még tízen követték. Az elsőszülött fiú, Walla József iskolái befejeztével egy építészirodában dolgozott, majd önállósította magát, s cementgyárat alapított. Két villát is építtetett Törökbálinton, az első reneszánsz stílusú épület felújítását az idén fejezték be. A másik villa, a kilátó sorsa nem ilyen megnyugtató. Az épület kimagasló, körbe állványozott tornya már mesz- sziről látható. De ugyanez a látvány fogadta az arra járót, hónapokkal ezelőtt is. Mintha az ódon falak körül megállt volna az idő. Persze csak azután, amikor az új sóskúti kockák helyükre kerültek, fehérbe öltöztetve az épületet. — Ez a villa és a kilátó valószínűleg 1896 után épült — mondta kísérőm. Hadik András művészettörténész — miközben a helyszínhez közeledtünk. Arra csak következtetni tudunk, hogy bizonyára Alpár Ignác tervei alapján. Ugyanis a tulajdonos Walla József bemutatta az általa gyártott cement- és mozaiklapokat a millennium alkalmából rendezett kiállításon, és a pavilont Alpár Ignác tervezte, így innen eredhetett az ismeretség. Az épületet szerették volna megvenni a törökbálinti kollégiumban lakó művésznövendékek, még a 70-es évek közepén. A fiatalok vállalták rendbehozatalát, műtermek és lakások céljára. Ma már nem tudni mi okból, nem tudtak megegyezni a tanáccsal. Az első vevő sem sokáig büszkélkedett szerzeményével, melyet igen rövid idő alatt nagy haszonnal adott tovább a mostani tulajdonosnak. Id. Kovács Bálint kétmillió forintért vette meg az épületet, de legalább ennyi szükségeltetik ahhoz, hogy helyreállítsák, lakhatóvá tegyék. Műemlék jellegű épületről lévén szó, nem mindegy, hogy milyen anyagokat, miképpen építenek be. — Még mindig állunk, pedig már régen bedeszkáztam volna, megcsináltam volna a mennyezetet, a falakat is magam vakoltam, ha a bádogos nem hiteget hónapok óta — mondja bosszúsan, miközben bevezet bennünket a házba. A hatalmas bernáthegyi kutya békésen szunyókál, a másik három négylábú a bejárati ajtóig követi az idegeneket. Egy pallón egyensúlyozva belépünk az erődítménynek is beillő épületbe. Többet elloptak A félig, harmadából kész, az ajtó és egv-két helyen ablak nélküli lakóhelyiségekben szabadon szárnyalhat a képzelet. Mi lesz a nyitott gerendás földszinti helyiségekben, milyenek lesznek a fürdőszobák, melyek helyét mindkét szinten még csak a lefolyócsövek jelzik. A legfelső szinten még keresztülfúj a szól, mennyezet helyett az eget kémlelhetjük. — Tovább nem várunk. Ma elmegyünk a bádogoshoz — méltatlankodik ismét a tulajdonos. Több éven keresztül dolgozott nálunk — építési vállalkozó vagyok, de már nyugdíjas, a fiam folytatja a szakmát —, de nem volt ilyen gondunk. Pedig már ki is fizettük a munkadíját, mégsem jön. Pedig szépen dolgozik a sokat emlegetett, nehezen várt mester. A terasz sarkában leA gondnoknak már van munkája Már a tereprendezőké a főszerep (Gottlieb Géza felvételei) Mégis meleg lesz A gáz valóban megérkezett Dunaharasztiba, bár annak előnyeit még nem élvezheti mindenki. Tizenkettőn jogosan panaszkodtak, hogy készen vannak a szereléssel, megkezdődött a fűtési idény és mégsem tudnak melegedni, mert nem szerelték fel a gázmérőórákat. Mint azt Blazsovszky Lászlótól, a Tigáz gödöllői üzemegységének főmérnökétől megtudtuk, a lakók kérése jogos, de nem a Tigáz szakemberein múlott, hogy ez ideig nem teljesítették. Dunaharasztin tizenkét család kérte a gázmérők felszerelését, ezt november 8-a és 10-e között teljesítik. Sajnos a megyében igen gyakori, hogy a tanácsok nem veszik komolyan szerződésben vállalt kötelezettségeiket, késnek a vezeték építésével, átadásával. Október 15-e után a Tigáz elsődleges feladata a meglévő fogyasztók bejelentéseinek kivizsgálása, a hiba elhárítása, ezért csak ezt megelőzően vállalkoztak új vezetékek átvételére, gázórák felszerelésére. vő kis torony már be van fedve, a pikkelyszerűen egymáshoz illeszkedő kis lemezek nagyon szépek. — Az ajtók közül, melyeket méretre csináltattunk, többet is elloptak — mutatja a még megmaradt vörösfenyő ajtólapokat a tulajdonos. Azóta lakom itt, nehogy mindent elhordjanak. Az épület jövőjét illetően is leginkább csak képzeletünkre hagyatkozhatunk. Talán egy- szeé elkészül a Walla-kilátó, külföldiek és belföldiek is látogathatják az itt bemutatásra tervezett helytörténeti anyagot, egyszer épülhet szálló és vendéglő is. Évek vagy évtizedek múlva? Menteni a menthetőt De ennél fontosabb lenne, hogy befejezzék az épület befedését, hiszen közeleg a tél, beeshet a hó, s akkor még az is kárba veszhet, amit eddig elvégeztek. De hát nem jön a mester. Egyik a másikhoz, aki ráadásul ismerős is. Akkor mit várjunk mi, egyszerű megrendelők? A szörfözés tudományáról olvastam a minap. Arról, mi is kell ahhoz, hogy szándékunk szerint haladjunk a vízen úgy, hogy a változó járású szelet vitorlánkba foghassuk, s ne azzal érjen véget a kaland, hogy elmerülünk a mélyben. A tananyag így kezdődik: először is állapítsd meg, merről fúj a szél, kapaszkodj meg és álljál fel. Vesd meg a lábad, majd, mikor biztosan állsz és szélirányba fordultál, emeld ki a vitorlát a vízből... Élénk fantáziával Nos, ha a szörfözéshez hasonlítunk egy-egy vállalkozást, akkor elmondhatjuk, az a meghívó, amely a magyar —osztrák határ szélére, Levél községbe invitál, arról tanúskodik, hogy a ráckevei Architektúra Kisszövetkezet már kiemelte vitorláját a vízből. Igaz, nem könnyűszerrel. De ki merné állítani, hogy egyszerű dolog három hónap alatt egy kukoricatábla helyén 100 milliós objektumot létrehozni? Pedig, amint azt a 2 hektárnyi területen végzett utolsó simítások jelzik, a nyár derekán megkezdett városépítés végére ért a kisszövetkezet. Gyorslakóházaikba ezekben a napokban már a bútorokat, berendezési tárgyakat szállítják, s készülnek arra a baráti találkozóra, amelyen november 7-én átadják az Expo-város lakóinak új otthonukat. A szó valódi értelmében persze sem városról, sem otthonról nem beszélhetünk, hiszen az Ml-es autópálya melletti 26 házban csak vállalkozó szellemű cégek kapnak helyet. Azok, akik bízva a Budapest—Bécs világkiállítás megvalósításában s a nyugati idegenforgalom még nagyobb fellendülésében. . itt akarják kínálni szolgáltatásaikat, portékájukat. A határszélre költözik például a sülysápi Tápióvölgye Tsz, a Herz Szalámigyár, a Hungária Biztosító, több pénzintézet és butikos is. Természetesen valamennyien abban bíznak, hogy a határ közvetlen közelében tekintélyes forgalmat bonyolítanak majd le. ‘Hogy milyen áron? Erről talán elegendő annyit mondani, hogy még javában folyt az építkezés, amikor a 2,5 millió forint értékű házak mindegyike elkelt, s az Architektúra vezetői úgy döntöttek, hogy az első 14 ház után újabbakkal bővítik a telepet. Pedig élénk fantázia szükségeltetett ahhoz, hogy a préri közepén halmokban álló építőanyagból, házelemekből bárki maga elé képzeljen őszutóra egy csinos kis várost. Képzelőerőnek azonban elsősorban a ráckeveiek nem voltak híján. Az ötletgazda, dr. Czerny Károly, a kisszövetkezet elnöke beismeri, az esetleges világkiállítást csak az utóbbi időben emlegetik apropóként. Mert a határszéli építkezés gondolata „már” az elmúlt év végétől foglalkoztatta. Kitalálta, ha a nyugatiak amúgy is érdeklődnek a kisszövetkezet néhány hét alatt felhúzható gyorslakóházai iránt, hát miért ne vigye a kirakatot még közelebb az osztrákokhoz, NSZK-beliekhez. Mondja, ha a városépítés nem is- hoz közvetlenül nyereséget számukra, a vállalkozás már akkor is jó befektetést jelent, ha a referenciaként mutogatott házak legalább egy új vásárlót, külföldi megrendelőt hoznak. Hitetlenkedők is jönnek Márpedig úgy tűnik, érdeklődőből nincs hiány. Nem csupán azok állnak meg itt, akiknek amúgy is erre vinne az útjuk, akadnak jócskán olyanok is, akik csak a nevezetesség kedvéért utaznak Levélbe. De jönnek a hitetlenkedők is. Azok, akik saját szemükkel akarnak meggyőződni arról, hogy három hónap alatt a zöld mezőn teljes komfortot, egész települést lehet létrehozni. A telefonhálózat kiépítéséről már nem is beszélve. Ahhoz persze, hogy mindez valóra váljon, tökéletes, sőt, talán úgy is mondhatnánk, baráti együttműködésre volt szükség, mondja a kisszövetkezet elnökhelyettese, Mozsár Imre. Csak egy emberrel Nemcsak arra, hogy a ráckevei asszonyok türelemmel viseljék a férfiak hiányát — hiszen az Architektúra építőipari szakcsoportjai szinte teljes létszámmal hetekig itt dolgoztak —, hanem arra is, hogy a partner cégek, a vizesektől az útépítőkig vagy az elektromosokig valamennyien szívügyüknek tekintsék az építkezést. De jó kapcsolat, szívélyes viszony alakult ki a kisszövetkezet dolgozói és a helybéliek között is, akik eleinte csak csodájára jártak az „amerikás módszerrel” épülő telepnek, aztán már munkáért jöttek. Hamar elterjedt a híre, hogy esetleg vámszabad területté nyilvánítják a körzetet, s akkor igencsak sokan állnak majd meg itt vásárolni jövet-menet. 1 Az Architektúra azonban ebben már nem tud segíteni. Annyit tehettek, hogy a jelentkezők között — akik ma már távolabbi településekről, sőt, Mosonmagyaróvárról is jönnek — adatlapot osztanak szét, s azokat eljuttatják a házakat bérlő vállalkozókhoz. Hátha ők tudnak majd biztosítani munkát számukra. Mert a ráckeveieknek csupán egyetlen emberre lesz szükségük itt a jövőben: egy gondnokra, aki útba igazítja azokat, akik a gyorslakóház felől érdeklődnek. Ehhez már csak annyit kell hozzátenni, hogy a gondnok munkába állt, s bőven van kit kalauzolnia ... Pató Zsuzsa Ezek az utolsó simítások K. E. Tv-(tudat)hasadás l\/l icsoda felhajtás volt évekkel ezelőtt a - televízió körül! Pontosabban ellene. Szociológusok, pedagógusok figyelmeztették a felnőtteket, hogy óvakodjanak ettől a fénylő doboztól, s leginkább a gyerekekre vigyázzanak, nehogy hatalmába kerítse őket ez a technikai vívmány. Rémmeséket hallottunk a szegény amerikai ifjúságról, akik alig tudnak elszakadni a televíziótól, s a negyven csatorna valamelyikén biztos találnak maguknak olyan programot, ami odaszögezné őket a képernyő elé. S különben is: divat volt lenézni a tévét. Egy valamirevaló értelmiségi társaságban ritkán beszélt tévéműsorról, ám annál gyakrabban jegyezte meg lekicsinylő hangsúllyal, hogy ö bizony nem foglalkozik ilyen dolgokkal. Ezt az időt inkább olvasásra fordítom, jegyezték meg a kultúra szomjúhozói. Televízió? Ugyan már! Vagyis kiderült, hogy a tévé nem való értelmes embereknek, sem nálunk, sem sehol a világon. Aztán szép lassacskán elkezdett araszolni befelé Magyarországra is a videó. Először csak a nagyon pénzesek, a külföldre gyakran utazgatok engedhették meg maguknak, aztán egyre több csápjával kezdte megvetni tapadókorongos lábát ez a szerkezet. S hogy, hogy nem, egyre többen töltötték idejüket a képernyő előtt. Gyakorta pont azok, akik korábban leghangosabban ócsárolták a tévét. Társaságban már filmekről is szó esett. No persze csak a kuriózumokról és a művészfilmekről, sőt előfordult, hogy csakis a filmnézés miatt jöttek össze baráti társaságok egymás lakásán. De ez teljesen más, mint a televízió — bizonygatták, $ reggelenként kial- vatlanul szédelegtek be munkahelyükre a kiválasztottak. Hiszen kezdetben csak a kiválasztottaknak jutott kiválasztottak társaságában eme fennkölt szórakozás. Ám, még bele sem lendült a magyar a videóba, hisz sokaknak még ma is elérhetetlen álom, megérkezett egy újabb földi — bocsánat, égi — csoda. A műholdas adás. S természetesen vele együtt az újabb kihívás, a parabolaantenna. Három esztendővel ezelőtt még csak beszéltek róla, két évvel ezelőtt megnéztem egy ház tetején az ég felé forduló lapos tányért, de ma már! Hiszen alig van valamirevaló lakóházközösség, ahol ne azon munkálkodna a közös képviselő, nem azért járná le a lábát a ház műszaki dolgokban járatos lakója, hogy antennát szerezzen a tizedik emelet fölé. Bár sok szerveznivaló nincs rajta, hiszen jönnek maguktól a kisszövetkezetek, gmk-k, szövetkezetek, vállalatok, egyszóval mindenki, hogy felajánlja parabolaantenna-szerelő képességét. És sok helyen már olyan természetességgel veszik a Sky és Super Channel belépését a családba, mintha legalábbis a kedd esti vacsoráról lenne szó. Nézik a műholdas adást és kész. Közben újabb megfigyelésre tettem szert. Pont azok nézik a leglankadatlanabb szorgalommal, akik korábban legjobban tiltakoztak a tévé ellen. ezdek hajlani a felé a nézet felé, hogy csak azért volt az a nagy ellenkezés, mert nem is tudták, milyen igazából a televízió. A tudatlanok naivitásával sajnálták azt a szerencsétlen amerikai vagy angol tinédzsert, amelyik képes egész nap egy doboz előtt gubbadni. S lám, most még az öt előtt is milyen szorgalmasan ücsörögnek az egykori hazai ellenzők. Nem mintha az kevésbé lenne ártalmas mind szellemileg, mind fizikailag, mint két program közt választva bámulni a képernyőt. Sőt! Fiedler Anna Mária
