Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-30 / 285. szám
1988. NOVEMBER 30., SZERDA 3 Korszerűbb magyar szocializmust A Pest Megyei Tanács ülése Koncepció a jövő évi tervhez 8 Töprengeni lehet és kell is azon, miért olyan a hely- i zete a gazdaságnak, amilyen, a kedvezőtlen körülmé- '/ nyékét azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni. ^ A realitások tisztelete ma olyan erény, melyet aligha ^ nélkülözhetnek bárhol is, ahol tervezésről, gazdálkodás- ^ ról van szó. A vitában elhangzott vélemények döntő í része ennek a realitásérzéknek a meglétéről tanúsko- í dott a Pest Megyei Tanács keddi ülésén. Holott sereg- i nyi olyan tapasztalat, tény, figyelmeztető jelenség van, ? amely okot adna a józan ész háttérbe szorítására, a £ szenvedélyek, az indulatok előtérbe kerülésére. (Folytatás az 1. oldalról.) hogy ezt az arányt el tudnánk érni. A magántulajdon kiiktatása pazarló, költekező életmódhoz segítette azt a réteget, amely már hozzájutott olyan eszközökhöz, amelyeket visszacsatolhattunk volna a termelésbe, s olyan terheket kellett az államnak felvállalni, amelyek következményei milliár- dokban mérhető. Nem attól kell félteni a szocializmust — mondotta —, hogy a magán- tulajdon aránya esetleg eléri az egyharmadot — ami csak nagyon hosszú távon biztosítható —, hanem attól, hogy a társadalmi tulajdonban lévő termelőeszközöket nem tudjuk elég hatékonyan működtetni és kihasználni. A főtitkár ezt követően a politikai intézményrendszer reformjának szükségességéről beszélt, s ennek kapcsán kifejtette a véleményét a politikai pluralizmusról. Mint mondotta, fontos a politikai pluralizmus, de csupán egyik feltétele a demokratizálódásnak. önmagában annyit jelent, hogy egy tagolt, differenciált társadalomban az eltérő érdekek demokratikusan jutnak a felszínre. A politika csatornáján jelzik létüket, s a politika eszköztárával lehet egyeztetni, integrálni ezeket az érdekeket. Mi többre vállalkozunk, mint a politikai pluralizmus, kialakítása és gyakorlatának meghonosítása. Az állam és a politikai hatalom társadalmasításán munkálkodunk. Ez az erősen központosított hatalmi funkciók leépítését és a helyi önigazgatási funkciók fejlesztését, kibontakoztatását igényli. A gazdaságban ma igazán két nagy feladattal állunk szemben: rövid távon és nagyon kemény feltételek között teljesíteni kell külföldi adósságszolgálati kötelezettségeinket, mérsékelni kell a fizetési mérleg hiányát, lefékezve az eladósodást. Ezzel egy időben — és ez a másik nagy kihívás — kezdeményeznünk kell a gazdasági struktúra megújítását. Megkerülhetetlen feladat mindkettő. A menetrendet megfogalmaztuk, ismerik. Ez a stabilizációs program nem vállalkozott többre, mint arra, hogy kezelje e rövidebb távú fizetési problémákat, megpróbálja az eladósodási folyamatot megállítani, és lassan, fokozatosan elindítani a gazdasági szerkezet korszerűsítését. Tettünk ezen a téren valamit. A kívülálló közvélemény számára keveset. Nem is csodálkozom rajta. Mert az eredménynek a terhét és az árát a lakosság fizette ki igazán. Mégis azt kell mondanom — miközben a közérzet ezt cáfolja —, hogy elindult valami olyan, ami a kibontakozás irányába hat. A közvéleményben erősen vitatják az áldozatvállalás értelmét, mert nem látják a kibontakozás irányát. Ebből is levontuk azt a következtetést, hogy jövőre már nem lehet lényegesen terhelni a lakosságot további egyensúlyjavító átcsoportosításokkal: más forrásokat kell felszabadítanunk. Bízunk benne, hogy a gazdasági feltételek, a nemzetközi feltételek összességében javulni fognak. Abban is bízunk, hogy az erőforrásainkat bővíteni fogja a külföldi működötöké bekapcsolása a gazdaságba. Nem nagyon tolonganak a kapuban a tőkések. Nagyon sok tárgyalást folytatunk; ezek során azt tapasztaltam, hogy igazán két dolog tartja vissza a külföldi működőtökét. Az egyik az ország belpolitikai helyzete: nem hisznek abban, hogy a rendszer stabil marad, hogy a befektetett tőkéjüket kamatoztatni tudják és megtalálják számításukat. A második ok nem politikai természetű. A tárgyalás második vagy harmadik mondatánál megkérdezik: van-e telefon, telex, van-e út, repülőtér. És az nincs, vagy kevés Merre tehát a kitörés iránya? A kitörés az exportnövekményben van, mégpedig a konvertibilis export növekedésében. Ügy látjuk, hogy évi 5—7 százalékos bővülést kell elérnünk, s ennek érdekében — ha ezt hosszabb távon biztosítani kívánjuk — le kell bontanunk azokat az akadályokat, amelyek az export ösztönzését gátolják vagy késleltetik. Javítanunk kell ezért a vállalatok alkalmazkodási feltételeit egy ilyen követelmény- rendszerhez. Az egyik gyógymódunk az importliberalizálás. Ez az egyik legnagyobb vállalkozásunk! Nagy a kockázat: ha a több mint ötmilliárd dolláros tőkés importnak — mondjuk — a 30 százalékát liberalizáljuk, és a folyamatot nem tudjuk kézben tartani, akkor másfél milliárd dollárnyi termék raktáron marad, vagy „puha” piacra kerül, vagy itthon fogyasztjuk el — s nem szerkezetátalakításra, korszerűsítésére fordítjuk — akkor ez a gazdasági kudarchoz vezet. Ide tartozik a bérliberalizáció is. Az országos pártértekezlet állásfoglalása egypártrendszer keretei között képzeli el a szocializmus felépítését. Jogilag ugyanakkor mi azt nem tagadhatjuk — milyen alapon is tennénk? —, hogy többpártrendszer is létezhet Magyarországon. Mi hozta felszínre ezt a vitát öt hónap után? Az, hogy meg akarjuk teremteni az egy párt vagy több párt törvényes működésének alapjait. A Magyar Szocialista Munkáspárt törvényes alapja az alkotmányban rögzített. Az alkotmány azonban a többi pártról nem rendelkezik. Ügy is fogalmazhatnék, hogy a különböző társadalmi tömörülések, egyesületek és pártok működésének ma rendezetlen a joggyakorlata. És ezt, ha ezelőtt 20 évvel nem rendeztük el, most kell elvégeznünk. A Magyar Szocialista Munkáspárt mindig deklarálta, hogy nemzeti és internacionalista elkötelezettségű, marxista-leninista párt szervezeti működésének egyik alapelve a demokratikus centralizmus. Vállalja a múltját és vállalja nemzetközi elkötelezettségeit. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy minden állampolgár elfogadja-e a párt marxista— leninista jellegét, hogy minden állampolgár a pártban látja-e az ország fejlődésének garanciáját, minden állampolgár a pártban kívánja-e érvényre juttatni politikai ambícióit. Nem! Van, lesz, mert eddig is volt jobboldali, rendszerellenes, szélsőséges áramlat. Ne áltassuk magunkat. És azt is meg kell mondani, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt nyílt politikai harcot fog folytatni a szélsőséges jobboldali reakciós erőkkel szemben (Taps.) Feltehetik azonban a kérdést, hogy az elkötelezett kommunisták és a szélsőséges reakciósok között van-e olyan réteg, amellyel reálisan számolni kell minden politikának? Van. Ennek létét nem szabad és nincs jogunk tagadni. Olyanok is lehetnek e rétegen belül, akik a magyar nép jövőjét nem a szocializmus útján képzelik el, s egy részük bizonyára a polgári berendezkedésben látja a magyar nemzet perspektivikus fejlődését, ám ezt nem harccal, konfliktusokkal, hanem fokozatosan akarja elérni. Nem akar konfrontációt, mert elkötelezett hazafiasságból felismerte, hogy az a nemzetnek súlyos károkat okoz. Ezzel a nagyon sok árnyalatú réteggel a Magyar Szocialista Munkáspártnak nem harcolnia kell, ezt a réteget nap mint nap meg kell nyernie politikai törekvéseinek. Van itt egy gyakorlati kérdés is. Bejelentkezett a Kisgazdapárt, hogy megalakul. Bejelentkezett a Nemzeti Parasztpárt, hogy megalakul. Ma hallottam, hogy megalakult a Magyar Kommunisták Pártja, és a múlt héten kaptam egy levelet, hogy lépjek be a Szociáldemokrata Pártba. Kérem, ezek a pártok, a Szociáldemokrata Pártot leszámítva, jogilag Magyarországon nem szűntek meg. Ezek a pártok azonban jogilag meg sem alakultak Magyarországon. Mit tegyünk? Lehet jogi eszközökkel is kezelni ez a kérdést, lehet politikai eszközökkel is. Én azt mondom, hogy politikai eszközökkel kezeljük. Az újjáalakult kommunista párttól meg kell kérdezni, hogy milyen programja van. Mit akar? Azt, amit mi meghaladtunk? Azt, amit a Szovjetunióban is meghaladtak? Meg kell kérdezni a Kisgazdapárttól is: hol volt, s mit csinált eddig? Mit csinált mondjuk 1956-ban? Hisz megvan az okmány arról, hogy Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt megbízásából felkérte a Kisgazda- párt, a Nemzeti Parasztpárt akkori vezetőit, hogy kapcsolódjanak be az ’56 ejtette sebek gyógyításába, és vállaljanak részt a konszolidációban. És nem vállalták. Megtagadták az együttműködést. Ügy gondolom, lehet itt sok párt, nagyon sok párt, de tud- niük kell, hogy nem a Magyar Szocialista Munkáspártnak, hanem a magyar népnek kell elszámolniuk arról, hogy mit csináltak eddig, mit tettek, hogyan politizáltak. Mi legyen ma a pártmunka fő iránya? Az egyik levél, amit a 13/10-es körzeti alapszervezetéből kaptam, a területi pártszervezetek előtt álló feladatokról vár eligazítást. Már utaltam rá: én a politikai munka új színterét a területben látom. Hogyan képzelem? — kérdezik a levélben. Először is úgy, hogy tisztázzuk az üzemi pártmunka helyét és szerepét. Meg vagyok arról győződve, hogy Magyarországon egyetlen munkahelyről sem vonulhat ki a pártszervezet! (Taps.) De nem kell a pártszervezetnek a termelés napi kérdéseivel foglalkoznia. Mi a kommunista feladata ma? Mindenekelőtt védeni a szocializmust, kiállni a politika érdekében úgy, hogy az ország érdekében alkot, tesz, cse- 'lekszifc ‘ Visszautasítani ha kell, visszaverni a hangoskodó demagógiát, a konjunktúralovagokat, azokat, akik átmeneti nehézségeinket a rendszer ellen akarják felhasználni. Mi hisszük, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt örököse mindkét párt legjobb hagyományainak, értékeit megőrizzük, valóságos egységbe ötvözzük és tovább akarjuk gyarapítani. Az MSZMP tehát egy párt, és nem koalíciós párt. A Magyar Szocialista Munkáspárt elkötelezett marxista-leninista párt, ezt a pártot közös akarattal kell megőriznünk, és működőképességét javítanunk. Ez megtisztelő kötelességünk és történelmi felelősségünk is. Mert ha ez a párt összeomlik, összeomlik az ország is. Külszöbön a harmadik évezred. Hiszem, hogy minden rosszindulatú rágalom és gáncsoskodás, átmeneti megtorpanás ellenére is a Magyar Szocialista Munkáspárt alkotó közreműködésével jut el boldogulásához, az új évezredbe a magyar nép. A magyar békemozgalom ez évi tevékenységét értékelték az Országos Béketanács keddi ülésén. A napirend szerint elsőként Kovács László külügyminiszter-helyettes időszerű nemzetközi kérdésekről tájékoztatta a részvevőket. Ezt követően Barabás 'Miklós, az Országos Béketanács főtitkára értékelte az 1988-as esztendő békemozgalmi szempontból fontos eseményeit, valamint az OBT tevékenységét, összefoglalójában arra keresett választ, milyen súlya, szerepe van a békemozgalomnak egy olyan időszakban, amikor a társadalom, a politikai élet évtizedek óta nem látott pezsgésben van. Az idei munkáról szólva Barabás Miklós eredményesnek ítélte a novemberben Budapesten rendezett nemzetközi békemozgalmi tanácskozást, a minden korábbinál szélesebb nemzetközi kapcsolatkört Keserves feladata volt a testületnek. A tanácsi gazdálkodás 1989. évi tervkoncepciójának a kialakítása, azaz azoknak az irányoknak a megjelölése, amelyek a részletes tervezést meghatározzák. A feladat jellegéből kézenfekvő következtetésként vonható le: ha bizonyos irányokat, feladatokat előtérbe állítanak, akkor lenniük kell olyanoknak is, amik háttérbe szorulnak, avagy ott maradnak. Mi lehet, legyen a rendező elv? Érdekeket sért Első ízben került sor arra, hogy a tanácsi testület ún. kétfordulós rendszerben alakítsa ki a gazdálkodási tervet. A korábbi gyakorlat szerint — és ez kényelmesebb volt a testületnek, de ugyanakkor sokféle ellentmondást hordott magában — a végrehajtó bizottság, annak szak- apparátusa részletesen kidolgozott programmal állt elő az üléseken. Olyan nagyon sok mindent ezeken a programokon már nem volt mit megvitatni. Ahogyan nehezedtek a gazdálkodás feltételei és körülményei, egyre inkább úgy erősödött meg a felismerés: szakítani kell ezzel a tervezési metódussal. Szakítani egyrészt azért, hogy a megyei tanács, mint testület, minél jobban élhessen jogaival, érdekegyeztető szerepével, másrészt az is kikövetelte a változást, hogy a gazdálkodási feszültségek rohamosan nőttek, azaz az apparátus már nem vállalta a tényleges döntés súlyát. Ilyen és hasonló hatások nyomán határoztak úgy az érintettek, hogy ebben az évben legyen kétlépcsős a tervezés. Először a terv koncepcióját tárgyalja meg a testület, s majd az arra alapozott részletes progamot mérlegelje. A koncepció vitája volt tehát tegnap. Bizonyos értelemben azonban nemcsak a koncepcióé, hanem egy olyan gazdaságpolitikai gyakorlaté is, amely felett ugyan elsuhant az idő, de annak elemei makacsul virulnak az országos tervező szervek mindennapi munkájában. Korántsem szubjektív benyomásokra hagyatkoznak a megye lakosságának képviselői, amikor kárhoztatják ezt a tervezési módszertant és stílust. A tanácsi kommunális és tevékenységet, a különböző társadalmi csoportokkal, szervezetekkel és mozgalmakkal folytatott párbeszédet. A főtitkári beszámoló utáni vitában többen megfogalmazták azt a javaslatot, hogy jövőre alakuljon meg a Magyar Béke Egyesület, amely utódja lehetne az Országos Béketanácsnak, s kapcsolódhatna a múlt század végén hasonló névvel működött szervezet hagyományaihoz. Felvetődött, hogy az új békemozgalmi egyesületnek közösségek és egyének egyaránt tagjai lehessenek. A vitában szó esett még az alternatív katonai szolgálatról, az egyházak és a béketanács együttműködéséről. Az ülésen végezetül személyi kérdésben döntöttek: az Országos Béketanács elnökhelyettesi posztjára Hardi Pétert, a Magyar Külügyi Intézet igazgatóját választották meg. beruházásoknak az egy lakosra vetített összege tavaly több mint hétszáz forinttal maradt el az országos átlagtól. E mutató alapján a hasonló köz- igazgatási területek rangsorában a megye a tizennyolcadik helyet foglalja el... Ami önmagában még nem lenne baj, hiszen kell tizennyolcadiknak meg tizenkilencediknek is lennie, ha annyi az „induló” a versenyben. Előfordulhat az is, hogy egy-egy közigazgatási területnek akad egy gyengébb esztendeje. A baj az, hogy a megye hosszú évek, évtizedek óta a rangsor végén áll! A megkülönböztetésnek olyan következetes útja ez, amely majdnem egymillió állampolgár igazságérzetét és érdekeit sérti. Semmiféle indoka, mentsége, magyarázata nincsen, mert nem lehet ennek a megkülönböztetésnek, húzták alá a felszólalók. S végképp nem lehet azért sem indoka ennek, mert egy ideje már minisztertanácsi határozat létezik a megye ún. felzárkóztatási igényeinek jogosságára, érvényesítésére. Aligha szónoki kérdésként fogalmazódott meg az ülésen, sokkal inkább egy tűrhetetlen gyakorlat tetten éréseként, hogy miként mellőzheti a Pénzügyminisztérium, az Országos Tervhivatal azt a szempontot, amelyet a Minisztertanács rögzített határozatban. Ennek a létező, de meg nem engedhető mel- lőztetésnek a következményei az 1989. évi szabályozott források és az állami támogatás egy lakosra jutó összegét tekintve a megye változatlanul a hasonló közigazgatási területek rangsorának az utolsó helyén áll. Mint hosszú évek óta... Kemény korlátok Panasznap, a megyén kívülre mutogatás lett volna ezek szerint a testületi ülés jellemzője? A tagok felelősségérzetét igazolja, hogy ennek nem sok jelét láthattuk. Annál több jele volt a józan mérlegelésnek. Mérlegelése annak, mi az, amit az objektív helyzet ró teherként a testületre — egyebek között azzal is, hogy a céltámogatások egyszer már módosított rendszerét ismét át kell alakítani —, s mi az, aminek forrása korántsem ez az objektív helyzet, hanem az eltérések, a sajátosságok, a hátrányok figyelmen kívül hagyása. A koncepció kidolgozói egyébként minden lényeges gazdálkodási fő területen változatokat, azaz variációkat kínáltak fel a testületnek döntésre. Az összefüggések kemény korlátaiba ütköztek a vélemények, mert hiszen, ha a céltámogatások növelése mellett tette le a voksát valaki, akkor azt is tudomásul kellett vennie, hogy a többletet az ún. fejkvótából, azaz a lakosság száma alapján kialakított támogatási összegből szükséges elvenni. Ilyen ösz- szefüggés természetesen nem egy és nem kettő van a koncepción belül, azaz a tanácstagok előtt markáns vonásokkal kirajzolódott egy rendszer, amely nem tűri az elnagyoltságot, a homályt, a majd meglátjuk gondolkodást. Amikor a hetedik ötéves terv készült, indokolatlanul ugyan — és ennek hangot adtunk annak idején a lap hasábjain —, de optimizmust tükröztek ázok a kormányzati célok, amelyekre a megye a maga középtávú programját alapozta. Az optimizmust, jól tudjuk, nem igazolta az idő, a tanácsi testületnek most már másodízben kellett — először 1987-ben, az idei tervvel ösz- szefüggésben került sor ilyenre — visszakozzt 1 kimondania. Ez sokkal rosszabb megoldás — a lakossági visszhangot tekintve —•, mintha a hetedik ötéves terv kialakításakor lett volna szigorúbb, alaposabb a mérlegelés. A tanácstagok ugyan nem hittek a kormányzati optimizmusnak, de engedtek annak. Tanulság?^ Nagyon fontos tanulság! Főként a jövőt tekintve lényeges a következtetések leszűrése, hiszen remélhetően tetemesen megnő a testületi önállóság a koncepcionális kérdések eldöntésében; ki mások tudhatnák jobban, mi a fontos, mi kerüljön előbbre, mint azok, akik ott élnek az adott köz- igazgatási területen?! A megyében a mai ismeretek szerint 11,6 milliárd forint lenne a tanácsok jövő esztendei egységes pénzalapja. Az összeg első olvasásra tekintélyesnek látszik, valójában azonban érzékelteti a mozgásteret (annak szűkösségét) az a tény, hogy jövőre minden száz forintból már nyolcvanötöt kötnek le az ún. működési kiadások, azaz tizenöt marad fejlesztésekre. A működési kiadások (amibe olyasmik tartoznak bele, mint az iskola fenntartása, az orvos fizetése, a közvilágítás számlájának a kiegyenlítése stb.) vitathatatlan elsőbbséget élveznek, hiszen ennek híján megbénulna a települések élete. Drága tanulság Csakhogy ma már a működésben is rangsorolni kell, a fejlesztésekről nem beszélve...! Miként alakuljon a lakóházak felújítási fedezete, a vállalatok támogatása, hiszen például a sütőipar esetében a tanácsi támogatás mérséklése elkerülhetetlenül lecsapódik a lakossági ellátás holnapjában, ilyen és hasonló kétségekkel, kérdésekkel szembesítette a döntés a tanácsi testületet. Ennek az egyre inkább valódi döntési helyzetnek a tükre volt a vita, a vélemények alakulása. Akadtak túlzások? Igen. Minden vitában vannak szélsőségek, hiszen pro és kontra a véleményeknek van egy határa. Ez a határ mindenkor más és más, tehát csakis az adott testületet, témát ismerve lehet megítélni, ami szélsőség, az egyben túlzás-e, avagy bár szélsőség, az elfogadható határok között maradt. A tegnapi testületi ülésen csupán néhány mondat, néhány részkérdést megítélő vélemény volt sorolható a túlzások közé. Túlzás például a tanácsi gazdálkodásnak már-már a megbénulását emlegetni, amint az is, amikor zavartalanul működnek a régi felfogás reflexei: segítsen a megye, adjon a megye... A vita tehát egészséges keretek között maradt még akkor is, ha érzékelhettük: némelyeknél az egyetértés, a népgazdaság helyzete iránti megértés csak addig tart, míg a saját településük, településeik holnapját, terveit nem érintik a megszorítások, az elvonások, a tervhalasztások. Emberi gyengeség? Az. De ki mentes az ilyen gyengeségektől? Létezik tehát most már egy olyan koncepció, amelyre ráépülhet a jövő évi gazdálkodás részletes te"ve. A vita azt mutatja, van létjogosultsága mind a kétfordulós tárgyalásnak, mind a váltogatok kidolgozásának. Va'éjában ezeket a tartalmi és módszerbeli változásokat a helyzet rosz- szabbodása, a gazdálkodás megnehezedése kényszerítette ki. Baj ez? Persze jobb lett volna — országosan is jobb lett volna — a testületi munka megkövetelte demokráciát kedvezőbb gazdálkodási feltételek közepette társítani a döntési felelősséggel. Jobb lett volna előbb, de még most sincsen késő. Ezt bizonyította a tegnapi vita. Csak éppen e tanulságért országosan is, a megyében is keservesen sok tandíjat kellett és kell fizetni mindannyiunknak. Mészáros Ottó Alakuljon meg Magyar békeegyesiilet
