Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-24 / 280. szám

1988. NOVEMBER 24., CSÜTÖRTÖK MkS VEI 5 Lehet és kell is eltérni a tankönyvtől Kritikus szemléletre nevelve Izgalmas, pezsgő, társadal­munk egészét érintő esemé­nyekben gazdag korszakban élünk, amikor az emberek túl­nyomó többsége a megszokott­nál jóval nagyobb érdeklődés­sel Kíséri nyomon a hazai és a határainkon túli változásokat. A felgyorsult gazdasági, társa­dalmi folyamatok megsokszo­rozták a politizálási készséget. A néhány évtizeddel ezelőtti történésekről ugyanolyan szen­vedéllyel tárgyal, vitatkozik a szomszéd, az ismerős, a mun­katárs, mint a maiakról. Mind­ez nem marad hatástalan az eszmecseréket figyelő gyere­kekre sem, akik a család szem­léletével, véleményével töltöt­ten érkeznek az iskolába, s teszik fel hol egyszerű, hol meglepő kérdéseiket, amelyek egy részére még a legfelké­szültebb pedagógusoknak sem könnyű hiteles választ adniuk. A legtöbb fogas kérdés a tör­ténelemórákon hangzik el, a nyolcadik osztályban. A történelemtanításhoz na­gyon sokféle eszköz áll a szak­tanárok rendelkezésére. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy skálájuk szélesebb minden más tárgyénál, hiszen a hagyomá­nyos és vaktérképek, írásvetí­tő transzparensek, oktatócso­magok, olvasókönyvek, tablók mellett kitűnő könyvek — kö­zöttük kimondottan iskolások számára szerkesztett sorozatok — garmadája, helytörténeti ki­adványok, a szaktanárok által készített szemléltetőeszközök, fóliák stb. sokasága teszi az eszköztárat gazdaggá. Sajnála­tos viszont, hogy például a drága oktatócsomagok tanórai felhasználása célszerűtlen, mert a megtárgyalandó anyag­nak csupán egy részét fogják át, időben viszont aránytalanul sokat vesznek el az órából. Hasznosításuk a szakkörökre hárul — ha egyáltalán műkö­dik szakkör az iskolában. Tan­órákon a tagozatos osztályok­ban ad kitűnő lehetőséget a változatos munkáltatásra, ön­álló ismeretszerzésre. Érzelmek nélkül Bármennyire is széles az eszközök választéka, a legfon­tosabb mégis a tankönyv, ami minden tanuló számára adott otthon is. Mi a véleményük a könyvekről? A jelenlegi tan­könyvek megjelenésekor öröm­mel fogadták, hogy a törzs­anyagba beépült a kiegészítő. Az ötödik és hatodik osztályos könyvekben osztott sorokban, a másik kettőben külön osz­lopban. A minden egy helyen van örömét a későbbiekben megcsonkította az a tapaszta­lat, hogy a közepes és gyenge diákok nem képesek a várako­zásnak megfelelően szelektálni. Nehézséget okoz az is, hogy esetenként a kiegészítő szö­vegben tálalt tényeket a törzs­anyag később úgy tárgyalja, illetve úgy épít rá, mintha az a törzsben szerepelt volna. Az ilyen elrendezés nehezíti az összefüggések felismerhetősé­gét. Nincs idő arra, hogy a fo­galmak megérjenek a tanulók­ban. Az elvégzendő anyag — leginkább a nyolcadikban, dé a hatodikban sem ad időt a történetre, amiből az érzelmi átélések hiánya is fakad. A fél tanévre összezsúfolt nyol­cadikos történelmet megállás nélkül sem lehet elvégezni, ismétlésre pedig nem marad idő. A könyvek a történelmet egyoldalúan, a gazdasági terü­let elsőbbségének jegyében mutatják be. Esetenként mel­lékes események és személyek a kelleténél nagyobb súllyal kaptak helyet. Gyorsan változó világunkban a tankönyvék nem tartanak lépést o tudomány legújabb eredményeivel. A nyolcadikos Állampolgári ismeretek ma például úgy, ahogy van, tanít- hatatlan. Bevezetésekor a kör­zet iskoláiban a második fél­év során dolgozták fel, majd az első és második kötetet egy­mással párhuzamosan. Jelenleg ismét csak' az első kötetből dolgoznak. Jó lenne, ha a má­sodik félévre lenne új tan­könyv. Napjainkban egy sor történelmi esemény és szemé­lyiség szerepét átértékelik. A történészek számos új megál­lapítása, gyakori vitája bi­zonytalanságot kelt, mégpedig számos olyan kérdésben is, amelynek igazságáról, helytál­lóságáról a történelemtanárok meg voltak győződve. S a meggyőződés, a hittel történő tanítás e tárgyban alapvető fontosságú. Sokan hiányolják, hogy a jelenlegi bizonytalan­ságban központilag sem tud­nak határozott irányvonalat, koncepciót kialakítani. Szüksé­gesnek tartanák a múlt érté­keinek erőteljesebb hangsúlyo­zását, egy-egy esemény, sze­mély sokoldalúbb, valósághűbb bemutatását. Gyanakvást ébreszt A bizonytalanságot keltő megállapítások, egymásnak el­lentmondó vélemények gya­nakvást ébresztenek. Vajon valóban így van? Holnap és holnapután nem kerül sor újabb átértékelésre? Meddig lesz érvényes a jelenlegi ál­láspont? Egyáltalán: mennyire esik egybe egy-egy történé­szünk nyilvánossá vált állás- foglalása társai véleményével? Hiszen tanítani csak azt kelle­ne és lehetne, amit a történe­lemtudomány elfogad. Szerte a világban és a tár­sadalmunkban olyan jelensé­gek tapasztalhatók, amiket a tankönyvírók a könyvek meg­írása idején eleve nem láthat­tak előre, következésképpen megnövekedett a pedagógusok szerepe és felelőssége. Az órák szervezését, menetét nem a tankönyv szabja meg, hanem a tanár, aki megteheti, bizo­nyos esetekben pedig eí is várható tőle, hogy eltérjen a tankönyvtől, s mást tanítson, mert a könyv bármennyire is a legfontosabb segédeszköz, képtelen a felgyorsult társa­dalmi folyamatok követésére. A tankönyvtől eltérni, mást ta­nítani, az új eredményeket fel­használni viszont csak az tud­ja, aki naprakész ismeretekkel feltöltődve lép be az iskola ka­puján. Nemcsak a szaklapokat kell figyelemmel kísérnie, hanem a napilapok cikkeit, a tévé, a rádió témába vágó adásait, s a kiadók termékeit is. Ezzel kapcsolatban igen keserű vélemények is elhang­zottak. A tanári fizetés érté­ke egyre lejjebb száll, a köny­vek ára — sokszor ócska ki­vitelük ellenére — pedig a csillagok irányába mozdul el. Sándor György. Nagy vál. lalkozásnak indult, ám aztán rövidesen dugába dőlt a tele­vízió önálló kabaréjának a megteremtése. Előzetesen nagydobra verték, hogy rend­szeresen jelentkezni fog egy ilyen szórakoztató egyveleg, aztán pedig éppen hogy felvil­lant, eltűnt a képernyőről. Helyzetelemzés, magyará­zat? Nos, ilyesmiről nincs tu­domásunk. Egyszerűen az tör­ténhetett, hogy valakiknek valamiért nem tetszett ez az újmódi kezdeményezés — amely egyébként a rádiókaba­ré legbelsőbb munkatársait szándékozott felsorakoztatni —, és a lehető leggyorsabban azt mondták rá, hogy sztor­nó. Hogy a fáradó emlékezetet némiképp megmozgassuk, tu­datni kell; ebben a műsorkez­deményben lépett fel az éppen most ötvenéves Sándor György humoralista is, aki egyebek között azzal próbálta bizonyí­tani mókás tehetségét, hogy hol hídpénzt akart szedni a Margit hídon az ott közlekedő jámbor járókelőktől, hol meg különlefes szolgáltatásként ott is asztalterítőt vetett a bádbg- pultra, ahol egyébként még le sem igen törlik a sörösüve­gek és a borospoharak nyo­mát. Voltak, akiknek ez a beló- gatás, tőrbecsalás, de min­denképpen a népszórakoztatás jegyében véghezvitt cselvetés nagyon nem tetszett. Neveze­tesen azért, mert jobbára naiv vidékiek, beszélgetésre éhes nyugdíjasok estek Sán­A szakkönyvek, szakfolyóira­tok késve jutnak el a falvak­ba, így a magára adó tanár sa­ját pénzén veszi meg. Az is­meretszerzéshez a pénzen kí­vül idő is kell, s az erre for­dítható óráktól sokféle elfog­laltság fosztja meg a pedagó­gusok nagy részét. Ezek között ott van az ötvenszázalékos túl­órára kötelezhetőség rendelete is. Kutatónap? Valamikor a búvárkodó tanárember elme­rülhetett a tudomány egy kis szeletkéjében. Ma kutatónapra se idő, se pénz. Jelenleg irreá­lis álom volna az ilyen kívá­nalom. Nincsenek azonban magukra hagyatva Gödöllő és körzete a történelmet oktató tanárai. Munkájukat kitűnő szakta­nácsadás segíti, s igényeik szerint állnak össze a tovább­képzések témái. Ami a „na­ponta változó szemlélet”-et il­leti — a közelmúlt eseményei­vel, személyiségeivel kapcso­latban —, az nyilvánvalóan túlzás. Tény: a közelmúlt tör­ténészeink által megkérdőjele­zett mozzanatairól nem a nyol­cadikos tankönyvből szerezték tudásukat, ismeretanyaguk összehasonlíthatatlanul gazda­gabb annál. A szemléletválto­zás pedig eleve sugallja a mér­legelés szükségességét, s egy­ben azt, hogy nem kell félni a diákok különböző források­ból származó információitól, s azok alapján megfogalmazódó kérdéseitől, hiszen ezek által a gondolkodtatásra, a kritikus szemléletre lehet nevelni őket. Ne szégyenkezzenek Talán azt sem árt hébe-hóba megjegyezni, hogy a történe­lemtudomány álláspontja egy- egy kérdésben, annak megíté­lésében téves is lehet, hogy a történészek véleménye külön­böző, vagy a tankönyvben megfogalmazottaktól eltérő fel­tevések is vannak. Persze mindettől függetlenül nem kel­lemes érzés tudomásul venni azt egyetlen történelemtanár­nak sem, hogy amit meggyő­ződéssel tanított — bizony megingatható. Emiatt azonban nem kell szégyekezniük: nem ők kutatják és dolgozzák föl a közelmúlt történelmét... Bene Mihály magyar—történelem szakos tanár Gödöllő dór György humorizálásának áldozataiul. Mások ellenben ... Nos, má­sok nyilván ráéreztek arra, hogy ebben a képes-hangos cselvetésben óriási ötlet van. Mégpedig igazi televíziós öt­let! Annyi kell csupán, hogy az illető személyt el kell kí­sérni kamerákkal és mikrofo­nokkal, és egyszerűen rögzí­teni kell mindazt, amit ő eme nyilvános kóborlásainak során rögtönöz. Hát ez a megméretés kapott helyet és teret hétfőn este az első műsorban, az El vagyok tévedve című produkcióban. Aki megnézte ezt, és aki reá tud hangolódni arra a Karin­thy Frigyes nevével fémjel­zett abszurd humorra, amely főképp a diákori évek szelle­mi csemegéje, nos, az nagyjá- ban-egészében roppant jól szó­rakozhatott. Sándor György ugyanis (szint) úgy a képtelenségeket sokszorozza meg, mint jeles szellemi elődje. Azzal a kü­lönbséggel, hogy a maga kaj­la sapkájában nem a tintát pusztítja, hanem inkább kisé­tál a piacra, hogy annak a sze­gény állambácsinak valamifé­le Mikulás-ajándékot gyűjt­sön, hadd legyen mit szétosz­tani a rászorulók között. Ott — valószínűleg a Lehel tér volt a helyszín — bizony hul­lottak az alamizsnák: ki zöld­ségdarabokat, ki meg más ap­róságot dobott bele abba a há­ti kosárba. Aztán meg a Ró­zsadomb lett a helyszín, s ott próbált egy s mást tarhálni ez a Mikulás. Láthattuk, milyen eredménnyel kísérelt meg egyáltalán csak szóba is állni Bemutatkozás Barokk zene Roberto 2arpellon, a római Santa Cecília Zeneakadémia egykori orgona tanszakos nö­vendéke 1983-ban kamaraze­nekart alapított Pro Arte di Bassano néven. Az együttes olyan fiatal művészekből áll, akik a salzburgi Mozarteum- ban, a londoni Royal of Mu- sicban. a bécsi vagy a buda­pesti Zeneművészeti Főiskolán szerezték diplomájukat. A zenekar — amelynek re­pertoárja a barokk mellett a bécsi klasszikus szerzők mű­veiből áll — több országban adott már koncertet, így Svájcban, Jugoszláviában, Ausztriában és Angliában. Ezenkívül 1987—88-ban meghí­vást kaptak a bécsi ünnepi he­tek megnyitójára, olyan nagy sikerrel szerepeltek, hogy az osztrák televízió is felvételt készített velük. A Pro Arte együttese, illet­ve annak néhány tagja most hazánk és megyénk vendége. A zenekar négy művészéből álló kvartett Esztergom és Bu­dapest után ma Szentendrén mutatkozik be. A városi tanács dísztermében este hét órakor kezdődő koncerten Anna Me­dici fuvolán, Giuseppe Falco oboán, Andrea Bressan fagot­ton, Roberto Zarpellon csem­balón játszik majd, közremű­ködik Kovács György trombi­taművész. Az est műsorán Vi­valdi, Bach és Telemann mű­vei szerepelnek. Cigány-közművelődés Fórum és műsor Pest megyei cigány-közmü- velődési napokat rendeznek december 2-án és 3-án Pomá- zon, a művelődési házban. Az immár hagyományossá vált esemény kétnapos programján társadalmi és kulturális jelle­gű rendezvények egyaránt sze­repelnek. Az első napon, pén­teken, kerül sor a cigány la­kosság társadalmi felemelke­désének időszerű kérdéseivel foglalkozó fórumra. Másnap, szombaton következik a ci­gánytanács ülése, az idei e té­mában kiírt pályázatok érté­kelése, valamint a cigányklu­bok vetélkedője, és közössé­geik műsorának-bemutatója. . a luxusvillák kaputelefonozó tulajdonosaival. Mindenképpen ez a rendkí­vül hatásos társadalmi kettős­ség volt a csúcsa ennek az ere­deti szellemre valló jövés-me­nésnek. És a legdramatikusabb is. A többi szóba elegyedése már kevésbé volt ökonomikus. S bizony hosszadalmasnak tet­szett az a kirándulás is, ame­lyet a Keleti pályaudvar elő­terében tett — itt nagy sze­rencséjére a szintén játékos szellemű Schéner Mihály fes­tőművész mentette meg a helyzetet, azzal, hogy a legr nagyobb nyilvánosság előtt rajzolgatni kezdett —, és hát a Váci utca meg a Körút kör­nyékén megejtett panasztirá­dái (eltévedtem, hova menjek, stb., stb.) szintén terjedelmes­nek tetszettek. Mindazonáltal soha rosszabb és unalmasabb estét! Sőt, ha szabad kérni, estéket. Mert a kikapcsolódásra és a tűnődés­re vágyó készüléktulajdonos bizony akkor járna jól, ha eze­ket a Sándor György-féle va­lóságba merüléseket nem egy ekkora adagban, hanem in­kább heti-havi adagolásban kapná meg. Olyasféle formá­ban, amit Komlós János Az érem harmadik oldala című sorozatában egyszer kitalált magának, vagy amit a szin­tén már nem evilágon sti­lizáló Mikes György ugyan­csak bevezetett, amikor va­sárnap esténként közölte: meg vannak számlálva a percei. Sándor György igazán megér­demelne egy ilyen sanszot... Akácz László Tv-figyelő' ■ Heti eilmtegyzetb Szerelmi krónika Jelenet a Szerelmi krónika című lengyel filmből A lengyel Tadeusz Konwic- ki regénye tekinthető volna amolyan ifjúsági olvasmány­nak is. „Első képsíkban” ugyanis egy nagy diákszere­lem húzódik végig a művön: az egyszerű származású Wi- tetk és a magas rangú katona- tiszta családból való Alina ki­bontakozó szerelme tán még afféle Rómeó—Júlia párhu­zamra is utalhatna. Csakhogy ez a szerelem olyan időszakban bontakozik ki, amelyet már a háború, a második nagy világégés elő­szele borzongat. 1939-ben va­gyunk, abban az évben, amely­ben a hitleri hadigépezet meg­támadta és letiporta Legyel- országot. És ez a légkör, ez a háttér természetesen befolyá­solja a fiatalok szerelmét. Kü­lönösen, hogy a fenyegettetés közvetlen közeli, hiszen ami­korra a történet véget ér, ép­pen megkezdődik a lengyel föld .náci lerohanása. Konwicki ebben a regény­ben nyilvánvalóan önéletrajzi elemeket is megír. (Ű maga is, 1926-ban születvén, 1939-ben kamaszként átélte a háború kezdeteit, s diákéveit is a né­met megszállás, a harcok, a há­ború határozták meg.) Nemze­dékregény is hát ez, éppúgy, mint Konwicki több korábbi műve. És nemzedékregény lesz abból a filmváltozatból is, melyet Konwicki kortársa, Andrzej Wajda forgatott a re­gényből. Ez a film valami más, mint a legutóbbi Wajda-művek. Nem a Márványember vagy a Vasember vonalába tartozik, nem is a Danton világával ro­kon. Itt inkább A wilkói kis­asszonyok vagy a Nyírfaliget hangulatai vannak jelen —, de az a romantika, amely azokban átszínezte a wajdai filmes eszközöket, itt komo- rabb és fájdalmasabb színe­ket kap. A helyszín az 1939-es Wilno (nekünk érdekesség: Spiró György nagy lengyel re­gényének, Az ikszeknek a hő­se, Boguslawski — a dráma­hőssé is lett színész — itt bo­nyolítja le emlékezetes vendég- szereplését Az imposztor szín­padán) lakossága sajátos képlet. Witek például lengyel katoli­kus, egyik barátja apja evan­gélikus német lelkész, egy má­sik pravoszláv belorusz, és feltűnnek zsidók is. (Wilno ma Vilniusz, és Litvánia fő­városa.) Ez a háború előtti bé­kés egymás mellett élés bom­lik aztán föl a háború köze­ledtére. A lelkész Németor­szágba megy, Alinát Svédor­szágba küldik a szülei, a zsi­dók megadással várják a ha­marosan elkövetkező deportá­lásokat, és Witekből minden bizonnyal a háború lengyel katonája vagy partizánja lesz, valafnelyik hadseregben, a honi vagy a néphadsereg ke­retében. De ez már a Csator­na vagy a Hamu és gyémánt világa. És nem véletlenül em­legetek ismét Wajda-filmeket. Ha akarjuk, a Szerelmi kró­nika épp e két filmhez csatol­ható. Mintegy azok előzmé­nye, az idill, amely még csak sejteti a későbbi véres való­ságot, a béke, amelyből a har­cok kinőnek, de amely már nem igazi és nem felhőtlen békesség. A film persze nem teljesen azonos a regénnyel. A Wáj- da-féle olvasat kissé egysze­rűbbé teszi Konwicki bonyo­lult szerkesztésmódját, el­hagy cselekményszálakat és fi­gurákat, s főleg Witek és Ali­na sorsára koncentrál. Szeren­cséje van: a két szerepre két, szinte hamvas gyereket talált, akik élik e figurákat. De fel­tűnik egy titokzatos Idegen alakjában maga a regényíró Konwicki is. Narrátor, emlék- idéző, eseményeket irányító figura ez, akiről nem tudjuk, létező-e vagy csak Witek fan­táziájának terméke. Minden­esetre a film záró képsoraiban ez az Idegen egy millió gyer­tya fényében úszó temetőben búcsúzik tőlünk. Már a jöven­dő háborús évek halottainak sírjain égnek ezek a gyertyák, vagy az emlékezés gyertyafé­nyei? Nem tudjuk. De az elő­ző képsorokban az öngyilkos­ságot megkísérlő, ám túlélő Witek és Alina tűnt föl, azon az idilli mezőn, melyen nem­rég szerették egymást, és bom­barobbanások fekete füst- és földtölcsérei között haladtak valahová — talán épp e teme­tők felé? Kalózok Se szeri, se száma a kalan­dos kalózfilmeknek, a Hét tenger ördögétől az őfelsége kapitányáig, vagy a Lázadás a Bountyn sokszor megfilme­sített történetéig (A maláji tig­ris véget nem érő kalandjai­ról nem is beszélve ...) A mű­fajban lehetséges a komoly, akár klasszikusnak is nevez­hető megoldás (lásd éppen a Hét tenger ördöge példáját), de lehetséges a könnyedebb, humorosabb, esetleg parodisz- tikus megoldás is. Ez a most bemutatott fran­cia—tuniszi—amerikai film az utóbbi kategóriába tartozik. Meglepő, hogy rendezője az a Roman Polanski, akit pedig nem az efajta filmek tettek népszerűvé. De hát istenem, ő is lazíthat időnként. Lazít — de ez a lazítás a maga mivoltában roppant igé­nyes, Ha már szatirikusán fog­ja fel ugyanis a kalózhistóriá­kat, akkor ezt a felfogást ér­vényesíti maradéktalanul. Nem csinál blődlit a történet­ből (ez a Búd Spencer-filmek­hez illene), nem is érzelmes- kedi el (ez A maláji tigris re­szortja), okosabb ennél. In­kább azt választja, hogy kita­lál egy áldott rossz embert, Red kapitányt (aki persze fél­lábú, és falába időnként ko­moly, ám mulatságos bonyo­dalmakba sodorja), s e figu­rában sűríti a „kalózság” min­den ismert, sablonszerű kellé­két. De ez. nem minden. Elő­ször fordul elő ilyen témájú filmben, hogy a kalózhajót tökéletesen használható, na­vigálható formában, eredeti alakban megépítik, s a forga­tás ezen zajlik. Először fordul elő, hogy minden jelenet, bár Polanski bőven adagolja a hu­mort, a legkomolyabb szakmai műgonddal megcsinált. Min­den a helyén van, a tökélete­sen korhű ruháktól a kelléke­kig, fegyverekig, és minden olyan precizitással és érezhe­tő stílusegységgel megcsinál­va, ahogyan azt csak egy iga­zán jelentős rendező tudja megcsinálni. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom