Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-14 / 271. szám

1988. NOVEMBER 14., HÉTFŐ Színházi levél Konfliktushelyzetek A drámahősök mondhatni fog­lalkozásszerűen és kötelezően ke­rülnek konflik­tushelyzetekbe. E konfliktusok, összeütközések, ellentétek hol külsők — a hős és környezete, a hős és kora, a hős és nemzete közöt­tiek —, hol belsők, azaz lel­ki konfliktusok, önmarcango­ló, saját eltérő tulajdonságai között feszülő ellentétek. Volt idő, amikor egy vo­luntarista esztétika a drámák­ból ki akarta iktatni a konf­liktust, az összeütközést, a hő­sök, a nézetek összecsapását, érdekek és szándékok, jó és rossz célok, elképzelések csa­táját. Ez az elképzelés szoros rokonságban állt a hús nél­küli húsleves, a víz nélküli mosakodás vagy a fából vas­karika „találmányokkal”. Per­sze ha akkoriban az volt a jelszó, hogy a társadalomból — a szocialista társadalomról volt szó — már eltűntek az ellentétek, a konfliktusok, és mindenki, megdicsőült mo­sollyal az arcán, egyszerre lép­ve és lelkesen menetel a Nagy Vezér kijelölte úton a kommu­nizmus felé, mely úgyszólván már a kanyarban, karnyújtás­nyira van előttünk — akkor ez o fajta konfliktus nélküli dráma logikus szüleménye volt az általános és deklarált össz­népi elégedettségnek, egység­nek és bőségnek, valamint jó­létnek. Az élet, mint tudjuk, elég kevéssé (sőt, egyáltalán nem) igazodott ezekhez a legfelsőbb személytől származó, és ke­vésbé legfelső, de még igen felső személyek által buzgón ismételt nézetekhez. Ekkor ke­letkezett a csak félig tréfás mondás: — A tények makacs dolgok, de annál rosszabb a tényeknek. A tények azóta sem szűntek theg makacsnak lenni, de mos­tanra már talán nem olyan rossz nekik emiatt. És nem sikerült kiiktatni a drámából sem a konfliktust, így ez a színpadi műfaj nem lett olvan, mint az alkoholmentes pálin­ka, amelytől azonban azt vár­ja az előállítója, hogy ugyan­így berúgjunk tőle, mint a J/alóditól (vagy legalább te­gyünk úgy, mintha berúg­nánk). Továbbra is vannak hát konfliktusok, összeütközések, ellentétek a drámákban. Ezek megjelenési, kifejezési formá­ja persze igen sokféle lehet, hiszen mondjuk egy Mrozek- vagy Ionesco-darab konfliktu­sai nem lesznek azonosak Sü­tő András vagy Spiró György darabjainak konfliktusaival De ez így van jól. Már csak azért is, mert ami egy darab ban konfliktusként megjele­nik. az többnyire egy úgyne­vezett konfliktushelyzet kife­jezője is. És ezek a konílik- tushelyzetek abban az érte­lemben külsők, hogy a társa­dalomból, a tágabb környezet­ből származnak, s ilyenként hatnak meghatározóan a drá mák hőseire, életükre, az élet ben elfoglalt helyükre, szere pükre, gondolkodásmódjukra cselekedeteikre. Annak a két új bemutató nak a drámáiban, melyek most a Nemzeti Színházban és a Nemzetihez tartozó Várszín­ház kamaratermében látha­tók. a konfliktusok, az össze­ütközések ilyen külső erede­tűek, kívülről érkezőek — és mégsem csak külsöek, hiszen a hősöket kívülről érő hatá­sok különböző mozgásokat, cselekedeteket, akciókat, gon­dolatokat indítanak el ben­nünk. A jó drámának egyéb­ként ez is a jellemzője: a kül­világ hatásai belső élmények­ké, belülről megélt hatásokká válnak, alakulnak. Formálják! a hősök tud'atát, egymáshoz! való kapcsolataikat alakítják. Dönteni azonban a külső kö­rülmények nem dönthetnek hősök helyett; ezt nekik kell*'^ vállalniuk. , Az egyik darab tulajdon képpen már nem új: Csurka István Megmaradni című dráJ máját a nyáron a Gyulai Vár­színházban már bemutatta éppen a Nemzeti együttese, s a rendező is ugyanaz volt. mint aki most a kőszínházi bemutatót jegyzi: Sík Ferenc. A nyári előadást nem láttam, összehasonlítási alapom így nincsen, de talán nem is baj. A fontos ugyanis az, ami je­lenleg látható a színpadon, hi­szen ha egyetlen mondatnyi változtatás sem történt volna a nyári szövegen, az előadás­nak akkor is másmilyennek kellene lennie, mivel másmi­lyenek a körülmények, más­milyen a színház, a színpad, stb. De nemcsak a körülmények mások, mint hallom, hanem erősen javított, gondosabban ápolt a szöveg is, a játék is. Biztosan így van. Én csak azt tudom, hogy Csurka itt olyan konfliktushelyzetet ábrázol, amely sajnálatosan aktuális és tragikusan valóságos: a nem­zetiségi lét (félreérthetetlenül és kimondottan: az erdélyi magyar kisebbség nemzetiségi léte) alapkérdését. Ez pedig nem más, mint a megmaradni vagy elpusztulni, illetve az ottmaradni vagy eljönni fel­oldhatatlan tragikuma kérdé­se. A Megmaradni variációkat mutat be a megoldás lehető­ségeiről. Lehet ottmaradni és óvni, ami még óvható. Lehet eljönni, és itt óvni, ami odaát veszendőbe menni látszik. És lehet — esetleg csak színleg — megalkudni, hogy így pró­bálja valaki átmenteni magát a talán várható jobb időkre. Mindegyik variációnak meg­vannak az előnyei és a hátrá­nyai. Egyik sem tökéletes, nem hibátlan, nem támadhatatlan, nem teljes — azaz igazából nem megoldás. Hogy mi le­gyen? Csurka éppúgy nem tudja az egyedül üdvözítő vá­laszt, mint hősei, vagy mint a „helyzet”, amelyben a darab figurái is, és»..ez az egész konfliktus is kitéphetetlenül bmne vannak. Lehet, hogy ez a darab publicisztikus, lehet h>gy túlzásai vannak drama- trgiáját, dialógusait, figura- kzelését illetően is. De ami­éi beszél, az oly roppant sú- lú kérdés, hogy ha nem is fledteti, mindenesetre a hát- írbe szorítja a fogyatékossá- (kát. kamaratermi da­rab, Sultz Sándor Barátaim! Kan­nibálok! című ko­rdiája, teljesen más néző- )ntú, s másfajta a konflik- s is, amelyet ábrázol. Itt egy ntasztikusan életerős vén- szony, s a vele eltartási szer- dést kötött fiatalok összeüt- izése áll a középpontban. Az ’ynevezett fekete humor és ; abszurdba hajló groteszk ko- édia keverékét mutató da­ta tulajdonképpen azt járja írül, milyen, már-már életre- ilálra menő küzdelem foly- it egy ilyen látszólaq pisz­oáré ügy körül is. A konf- Uushelyzetet itt a lakás- ánv okozza — de ez a kül- tény valósággal kannibá- kká teszi a darab szereplőit. Tragikomikus helyzet. — de egint csak valós, létező, les” helyzet, az élet konflik- saiból eredő. Takács István A • • Ünnep nélkül múlt volna el Muzsikáljunk az emberekért! Egy pillanatra mintha meg­állt volna az idő. Akár egy nehéz közeg — rájuk zúdult a csönd. A következő másod­percben azonban, mikor a vo­nót leengedték, tapsvihar tört ki. Hirtelen feloldódott a vég­telennek tűnő várakozás fe­szültsége. A művészek s a kö­zönség most találkoztak ösz- sze. Hetek óta készültek már er­re mindannyian. A muzsiku­sok majdhogynem az utolsó napokig vitatkoztak azon, hogy mi kerüljön az ünnepi műsor­ba. Hiszen ez jubileumi kon­cert! Ám hogyan lehet húsz esztendőt egy órába sűríteni? Rengeteget próbáltak, gya­koroltak erre az alkalomra is. Mindenkor ezt tették, bárhol léptek föl: kórházban, téesz- ben, gyárban, szociális otthon­ban. Több száz hangverseny van mögöttük, mert egyetlen meghívást sem utasítottak vissza. A nevükben is megfo­galmazták ezt: Musica Huma­na, emberi zene. Maguknak úgy fordították — muzsikál­junk az emberekért! Mindegyi­kért. Pedig akkor még senki sem tudta, meddig működik majd ez a zenekar. Sokan úgy vélték, hogy csupán egy alkal­mi társulás ez. Talán mert tu­lajdonképpen ők voltak az el­sők Vácott, akik ilyen külde­tést vállaltak. Akadtak bőven fényes sike­rek, de megtörtént, hogy alig talált magára az együttes a dobogón. Ki ugyan nem mond­ták, de érezték, hogy ennek a mai hangversenynek mind­egyiknél különbnek kell len­nie. Pedig eddig is nagyon sok szép élményük volt együtt. Ezt a szót Balogh András erő­teljesen hangsúlyozta. Szerin­te ennek a karnak az az egyik nagy érdeme, hogy húsz év óta együtt van. Igaz értelem­ben. Nemcsak a zenében, a tanításban is. Mind a tizennyolcán a váci zeneiskola pedagógusai. Ám arra a kérdésre, hogy melyik a fontosabb, egyszerre többen válaszolták: mind a kettő. Ve­zetőjük, Erdélyi Sándor véle­ményét osztják mindannyian. Csak hasznára lehet a legna­gyobb művésznek is, ha tanít. Viszont a pedagógusnak is szüksége van arra, hogy ze­nekarban játsszon. A Musica Humana mindig ezen a két lábon állt. Zsóvár Juditot — aki há­rom esztendeje került közé­jük — idevonzotta ez a lehe­tőség. Farkas Pál számára egykor álomnak tűnt, hogy Emlékezés Falu Tamásra Ócsa díszpolgára volt Falu Tamás, a költő tulaj­donképpen 1911. január 1-jén született. Az eredetileg Mark- breiter, majd Balassa Lajos névre hallgató monori ügyvéd kezdeti irodalmi próbálkozá­sai után ugyanis ekkor már ezen a tudatosan választott né­ven jelentette meg az Ősz cí­mű költeményét a Hét-ben. 1918 újabb fordulópontot je­lentett életében, a Gömör me­gyei Nagyverőcére nevezték ki közjegyzőnek. 1922-ben Ceglédre, majd 1924 augusztu­sában Ócsára került. Itt élt haláláig, több mint fél évszá­zadon keresztül. Korábbi műveiben, versei­ben és Nyolcvanas című re­gényében szeretettel emléke­zett meg a monoriakról és a településről, gyermek- és ifjú­kora kedves színteréről. Űj la­kóhelye, Ócsa egyszerre nyúj­totta számára a vidék nyugal­mát széles, fás utcáival, az el­múlt századok hangulatát idé­ző gyönyörű XIII. századi ro- mán-gót templomával, felbe­csülhetetlen népi kultúrtörté­neti értéket jelentő öregfalu­jával, kopjafás temetőjével, és az őstermészet kifogyha­tatlanul gazdag tárházát mu­tató buja növényzetű láperde­jével. Publikálási gondjai sohasem voltak. Egyre több lapszer­kesztő kérte kéziratait. Nép­szerűségét számos vidéki elő­adás, egyre több rádiószerep­lés jelezte. Verseit az Űj Idők, az Élet és Irodalom, a Vigília és a Pest Megyei Hírlap kö­zölte. A Petőfi és Kisfaludy Társaság tagjai közé válasz­totta. Tizenegy verseskötete és ugyanennyi regénye jelent meg. A Petőfi Irodalmi Mú­zeumban őrzött, kötetben nem közölt műveinek száma huszonkettő. 1966-ban irodalmi munkás­ságához méltó kitüntetésben részesült: megkapta a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. 1971-ben Öcsa község díszpol­gárává választotta, és ugyan­ekkor kitüntették a Munka Érdemrend arany fokozatával. Öcsa lakossága tiszteleg köl­tője előtt: Falu Tamásról ne­vezték el a régi Vasút utcát, a 25 ezer kötetet számláló nagyközségi könyvtárat, ame­lyet az általa adományozott házban helyeztek el. Itt búto­raiból, könyveiből, mindenna­pi használati tárgyaiból em­lékszobát is berendeztek. A Falu Tamás Baráti Kör min­den évben megemlékezik az 1881-ben született költő halá­lának évfordulójáról. Magyar Sándor majdan tanáraival muzsikál­hat, akiket példaképnek te­kintett, s most elfogadják őt kollégának... Sőt örülnek, hogy közöttük van. Hiszen úgy tapasztalják, hogy legtöbben a művészi pá­lya felé törekszenek, a peda­gógia pedig egyre inkább hát­térbe szorul. Az ünnepi készülődés okot adott az emlékezésre. Legin­kább vidám dolgok jutottak eszükbe. Az egyik próba befe­jeztével Sípos László megje­gyezte: egyáltalán nincs me­lege, majd hangverseny köz­ben ... Ezen a többiek jót ne­vettek. Hogy miért? llmenau- ban esett meg vele, hogy a vonót az öltözőben felejtette. Emiatt aztán kétszer kellett színre lépnie. Sárospatakon vendégszere­peitek, ám Kocsis János le­késte a Borsod expresszi, s mert nála volt az összes kotta, stoppal ment a többiek után. Tudta, hogy hiányzik egy bő­gő is. A véletlen mentette meg. Amikor ugyanis az autóból ki­szállt, látta, hogy éppen egy bőgőt akarnak berakni egy furgonba. Hirtelen ötlettől ve­zérelve odalépett, és közölte, hogy ezt azonnal szállítsák a hangverseny színhelyére ... Hogy milyen jövőt szánnak önmaguknak? Nehéz erre vá laszolni, mondta Balogh And­rás. Ezután sem törekszenek másra, mint hogy minél szé lesebb körben ismertessék meg a zenét. Ezt szeretnék hagyni a következő generációra is örökül. Sokan támogatták eddigi tö­rekvéseiket. A művelődési ház is segítette eleinte őket, de ké­sőbb már semmilyen reagálást nem kaptak munkaterveikre. Szerencsére, most divat a me nedzselés. Kormosné Fitter Orsolya, aki szeptember óta ilyen státusba került a kultú­ra házába, felfigyelt rájuk. Ha ő nincs, ez az évforduló is úgy múlt volna el — ünnep^ nél­kül. Ám ez az este is elérkezett. A pénteki jubileumi hangver­senyen megteltek a székso­rok, mert a közönség is ké­szült erre az alkalomra. Olyan emberek jöttek el, idősek és fiatalok, akiket már a zene­kar tanított meg a muzsika tiszteletére. És felcsattant a vastaps ... Vennes Aranka Szakszervezeti szövetség Gutenberg nevével A Nyomda-, a Papíripar, a Sajtó és a Könyvkiadás Dol­gozóinak Szakszervezete szom­baton Budapesten, a Guten­berg Művelődési Házban foly­tatta országos értekezletét. A küldöttek a nyomdász­szakszervezet tevékenységé­nek tartalmi, szervezeti meg­újulásával kapcsolatos felada­tokat vitatták meg, s ajánlá­sokat dolgoztak ki a magyar szakszervezetek országos ér­tekezletére. A szombati vitában szinte valamennyi hozzászóló kifo­gásolta a bizalmiak jogköré­nek csorbítására irányuló tö­rekvéseket, és kérte, hogy a kollektív szerződés megkötése továbbra is legyen kötelező, ha azt az egyik fél igényli. Folytatódott a nyomdászszak­szervezet szervezeti korszerű­sítésének vitája is. A -tanácskozás szünetében a központi vezetőség rendkívüli ülést -tartott. Cs. Nagy Lajos, a szakszervezet főtitkára vi­taösszefoglalójában elsőként a rendkívüli központi vezetősé­gi ülésről számolt be. Ennek alapján javasolta az országos értekezletnek, hogy fogadja el a központi vezetőség állásfog­lalását, miszerint a Nyomda-, a Papíripar, a Sajtó és a Könyvkiadás Dolgozóinak Szakszervezete négy szakmai szakszervezetté alakuljon át. A központi vezetőség és az elnökség ezzel egyidejűleg megszűnik, a szakszervezet ideiglenesen Gutenberg Szak- szervezeti Szövetség néven te­vékenykedik. Az operatív tes­tület szerepét ügyvezető tit­kárság veszi át, a központi vezetőség helyett a négy szak. mai szakszervezet szb-titká- raiból álló -titkárok tanácsa működik. A javaslatot az országos értekezlet egyhangúan elfo­gadta, akárcsak azt, hogy a Gutenberg Szakszervezeti Szö­vetség jövő év őszére, de mindenképpen a magyar szak- szervezetek kongresszusa előt­ti időpontra hozza előre kong­resszusát. Ezután Cs. Nagy Lajos összegezte az elmúlt másfél nap élénk, szenvedélyes, szél­sőségektől sem mentes vitá­ját. Mint mondotta, a -legfon­tosabb feladat, hogy a szak- szervezet visszanyerje tekinté­lyét, s ez-t csak eredményes tartalmi munkával képes el­érni. Tv-figyelő Krími. Angol szerző, csu­pa lengyel színész, magyar rendező — mindebből akár valami egészen jó és eredeti produkció is kerekedhetett volna. Különösen mostanság kínált ízletesebb csemegét ez az összefogás, amikor -köztu­domásúan kevesebb pénz jut nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi védjegy alatt rög­zített mutatványokra is. Fel lehetett csigázva tehát az előfizető, amikor a Ri­chard Harris bűnügyi játéká­ból Várkonyi Gábor által írt és rendezett A vendég kocká­zata című históriát nézni kezdte. Eleinte még izgulha­tott is, hiszen annyi, de any- nyi rejtelem sejtette magát. Először is miért indul egyes- egyedül szezon végi magán- üdülésre egy fölöttébb csinos, de azon az erdős terepen meglehetősen védtelen fiatal hölgy. Aztán miért bámulnak a kamerába olyan titokzato­san annak a kis hotelnek a gazdái, nevezetesen Darbon úr és D arbonné asszony. Mindezek után vajon miért zárják folyvást oly nagy kö­vetkezetességgel azt a fás­színt — és egyáltalán, mi-re föl az az eleinte valóban ér­deklődést ébresztő, de aztán egyre értelmetlenebbé váló lassított gesztusrendszer, báb­szerű arcjáték. Nos, mire az irdatlan hosz- szúnak tűnő — nem -kevesebb mint nyolcvan percig tartó — jelenetsor véget ért, akkor sem igen lehettünk okosab­bak. Legföljebb azt tudhat­tuk meg, hogy Darbonné asz- szony a felgyújtott fásszínben lelte szomorú halálát, míg el­lenben a magányos Judit en­gedelmesen beleomli-k a vadá­szatot is kedvelő hotelgazda forró ölelésébe. Hogy közben m,i történt? Nehéz bizony szordínósan fo­galmazni. Mondjuk azt, hogy a logikával nem nagy barát­ságban lévő utalgatások, ki­bogozhatatlan értelmű jelez- getések, és a többi és a -töb­bi. Röviden és tömören mond­va: egy olyan dramatizációt tálaltak elénk, amelynek fo­nalát talán még az sem tudná felfejteni, aki ebbe az egész legendázásba belevágott. És az még csak hagyján — persze, dehogyis hagyján —, ami A vendég kockázata cí­mén összezagyválódott. Voltak ebben a brit földi elbeszélés­ben roppant mulatságos tár­gyi tévedések is. Csak egy pi­cit kellett tágabbra nyitni a pupillákat, máris láthattuk, hogy angol rendszámú kocsi­ban baloldalt van a kor­mány, és a masina szintén a hagyományosan európai, azaz a jobb oldali közlekedési rend szerint futkos. Apróság? Ép­pen nem az, hiszen ha valaki profi munkát akar végezni és végtére is ennyi jó — mert a maguk posztján jó — len­gyel színészt idecsődít, nos, akkor legalább arra ügyeljen, amire odafigyelni a legele­mibb kötelesség. Szomorú em­lékű nyolcvan perc volt ez szerdán este; mi mást tehet­nénk, felejtsük el.. Csaták. Csaknem remény­telen vállalkozás szűk három­negyed órában megidézni egy kilencszáz oldalas regényt. Ráadásul egy olyan munkát, amely — így a szerzői sta­tisztika — kilencven év törté­netét és kilenc év munkáját foglalja magában. Zahora Mária dramaturg és Hajdufy Miklós rendező tár­saságában Cseres Tibor, a Vízaknai csaták című siker­könyv szerzője mégis belevá­gott, s nyi-lván nem ennek a kis, de lelkes csapatnak a számlájára írandó, hogy a teljes műbe éppen csak hogy belekóstolhattunk. Ilyen ke­vés jelenettel — még ha azt Benda Kálmán történész és a szerző párbeszéde igyekezett is a maga korában elhelyez­ni — aligha lehet egy akkora panorámát megidézni, mint a Cse-res-mű. Akinek nem volt még a kezében az írás, nyilván csak élménymorzsákat csipegethe­tett. Tehát azt sejthette meg, hogy itt valami olyan objek­tív szemléletű, mindkét fél ellen- és rokonszenveit felso­rakoztató história adja a dra- matizálás alapját, amely egy­részt a románoknak, másrészt a magyaroknak, székelyeknek akar igazságot adni. Ez a fölülről való szemlélés, a rá­látás művészi igénye ragad­hatta meg a nézők figyelmét. Mindezek után nagyon jó lenne tudni, hogy végül is hány készüléktulajdonost hó­dított meg ez az írás annyi­ra, hogy valóban végigbön­géssze az immár újabb ki­adásra megérett Vízaknai csa­tákat. Akácz László lent a Megmaradni című drámából (Oszter Sándor, Raksá- nyl Gellert, Pathó István)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom