Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-06 / 239. szám
1988. OKTOBER 6., CSÜTÖRTÖK team 5 A vecsésiek és az angyalbőr Unokáink is mesélni fogják Unokáink is mesélni fogják címmel február első felében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vállalkozó szelleműeket, hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kapcsolódó legendákat> furcsa történeteket, egy-egy földrajzi helyhez vagy híres emberhez kötődő meseszerü mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó lenne közkinccsé tenni, megmenteni az utókornak. Több mint száz munka érkezett hozzánk. Közülük jó néhány nem felel meg a követelményeknek, mert nyelvtörténeti fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumokat dolgozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudtuk majd. Forint-fogyta Az embernek elszorul a szíve, ahogy nap mint nap látja: veszélybe kerülnek kulturális értékeink. Csőd szélén áll a Nemzeti Színház, nem telik csodálatos műemlékeink rendbehozatalára, visszatemetjük a földbe a föltárt régészeti lelőhelyeket, filléres gondokkal küszködnek az iskolák, művelődési házak, könyvtárak. Lassan már akarva-akaratlan megszokjuk, hogy egyelőre nincs pénz a közművelődésre, a közoktatásra... A mai huszonéveseknek vagy iskolásoknak valószínűleg ma már ismeretlen fogalom az angyalbőr. Pedig nem is olyan régen a katonaruhát nevezte így a köznyelv. A múlt századokban a legények nem a legszívesebben húzták magukra az angyalbőrt. Elszabadult Indulatok Történt, hogy a török időkben a földdel egyenlővé tették, elpusztították a mai Ve- csés elődjét, a területén fekvő egykori Halom községet. Az 1780-as években Grassal- kovich herceg vecsési birtokaira szorgalmukról, munkaszeretetükről híres svábokat telepített. A nem kevés rafinériával megáldott első vecsési svábok a hagyomány szerint az uragságtól kapott kiváltságok, adófizetési mentessége c mellett az erejük teljében levő fiúkat szerették volna a több évig tartó mailandi, galíciai katonáskodástól megszabadítani. Az első években a hadipénztárba történt befizetésekkel ezt a célját el is érte a községi elöljáróság. A francia forradalom és az azt követő évek eseményeit azonban Európa-szerte a katonai szolgálat szigorítása követte. Vecsés sem kerülhette tehát el az újohckiállítást. Tekintve, hogy akkor az általános hadkötelezettség nem dívott, a községek az úgynevezett verbungpénzen fogadott legényeket is kiállítottak újoncnak. A halomi, lobi, üllői elszegényedett zselléreket igyekeztek hát az új telepesek — néhány kulacs bor áldomás és bizonyos fizetség reményében — maguk helyett kiállítani. A hagyomány szerint az 1790-es évek végén bizonyos Bugyi Antal nevezetű vándor zsellért fogadták fel a vecsésiek újoncnak. Csakhogy ebből nem kevés bonyodalom támadt. Ugyanis amikor a falu elöljárósága a fölpántliká zott szekéren a bor által meg lehetősen mámoros Bugyit a vármegyeház előtt meghirdetett újoncozásra vitte, a ve- csésiekkel atyafisáeban. ka- maságban levő soroksári bírák is éppen ott voltak. (A vecsési sváb telepesek egy része a soroksári uradalomból került a Grassalkovich-bir- tokra). Közülük valamelyik a szomszéd soroksári birtokon egvkor szolgáló zsellért ismerte fel a vecsési újoncban. Nosza elszabadultak az indulatok, amelyeknek végén a soroksári bírák bizonyultak erősebbnek. A felfogadott legényt — vecsési verbungpénz ide vagy oda — saját újoncukként állították ki. Sőt, a hagyomány szerint, a vecsés! elöljáróságnak még a bugyel- lárisába is mélyen kellett nyúlni, ugyanis a vármegye büntetést rótt ki rájuk. A hírhedt Harám basa Azt gondolná a mai ember, hogy a vecsésiek bizonyára okultak saját kárukon, s alaposabban választották ki később az újoncot. A hagyomány szerint a tények ennek is ellentmondanak. Nem sokkal az ominózus eset után a vecsési bírák ismét raitave- szítettek a csalafinta újonckiállításon. Akkor ugyanis egy magát Cseh Andrásnak nevező csavargó legényt hálóztak be, aki néhány rezes forint, no meg a kiadós áldomás ellenében hajlandóságot mutatott a sorozóbizottság elé állni, majd az angyalbőrt évekig viselni.' Annak rendje, módja szerint meg is jelentek vármegyei újoncozáson, ahol a sorozóbizottság egy törzstiszt tagia kezdte feltűnően szemügyre venni a számára ismerősnek tűnő verbungos legényt. A vecsési bírák viszont kezdtek rosszat sejteni. A törzstiszt nem zavartatta magát, s a kiállított újoncban nem kisebb személyt, mint magát az országszerte körözött, erdélyi katonaszökevény haramiát, zsi- ványnevén a hírhedt Harám basát ismerte fel, akinek a fejére tisztes vérdíjat tűztek ki a hatóságok. A hagyomány szerint a vecsési elöljáróság mindenféle magyarázkodása hiábavalónak bizonyult, mért nemcsak a verbungos legény lepénzelésére fordított pénzt veszítették el, de a Harám basa fejére kitűzött vérdíjat is a törzstisztnek fizette ki a kancellária. Az eset — jóllehet egy vecsési sváb szegénylegénynek kellett gyorsan regrutaként angyalbőrt ölteni — nem szegte a korabeli elöljáróság kedvét, csak a teleoesek és leszármazottaik kifinomultabb, körültekintőbb módszereket választottak. Még arra is vállalkoztak, hogy a legények helyett felfogadott újonc számára megfelelő garanciákat vállaljanak a hosszú katonaidő utáni időszakra. Az egyik halomegyházi (halomi) nincstelen zsellérrel a vecsési elöljáróság ugyanis a következő egyezséget kötötte: „Ez helységnek Bírái és Elől járói a jelen való levelünkben leírtak szerint adjuk tudtára mindenkinek akit illet, vagy a jövőben illethet, hogy alól Írott Esztendő Boldog Asszony tava 29.-dik napján történt rek- rutázás alkalmából megfogadtatván Ujonczoknak számába besoroztatott, a mely alkalomból a Helység eránt mutatott Hazafiúsága díjául az Egész Községnek nevében azon Kllia. Lassan megszokjuk, hogy nem annyira rendikívüli esemény, ha hétfőn is villogtathatjuk a képernyőt — mármint akkor, ha nem a pozsonyi vagy a moszkvai adásokat nézzük, hanem a Szabadság téri szerkesztőségek munkatársainak a riportjait, tudósításait. s ráadásul az 1-es csatornán. (A 2-es köztudomásúan a körzeti stúdióké ilyenkor, s mint ilyen, afféle raa- gámélvezeti cikk, házi csemege.) Nos, a legutóbbi hétfőnek ez a most emlegetett jelentkezése egy szenzációval szolgált: délutántól késő éjszakáig folyvást Kínát, ezt a máig titokzatosnak mondott, érzett birodalmat mutogatta. És úgy láttatta, ahogyan még soha — tehát olyan változatosan, olyan izgalmasan, és olyan tanulságosan. Legelőször a világ egyik csodájának számító nagy falra bámulhattunk rá, és nem úgy, ahogyan a külföldről odalátogató forgatócsoportok szokták lefotografálni, hanem ahogyan maguk az építők kései unokái ismerik, szeretik. Szóval egyszerűen el nem mondható, hogy micsoda produktuma ez az embernek I Valóban csak az egyiptomi piramisokhoz mérhető, sőt azok a rejtett szépségek — őrtornyok, sárkányfejes díszek — túl is tesznek a fáraók síremlékein. hiszen ezekben any- nyi a szépség iránti vágy. az építészeti kedély. A nagy fal után egy kínai ajánlás tétetett neki, hogy akár mikor leendő kiszabadulása során kötelességünknek ismerendjük e fent nevezett katonának élelme fent tartását oly Korban Helyeztetni, hogy haláláig Helységünkben közönséges Szolgálatot kaphasson és abban megmaradhasson, Melynek nagyobb hitelére és bizonyságára kiadjuk ezen megmásíthatatlan ajánlásunkat, Helységünk szokott Petsétjével megerősítve, Az úrnak Egy ezer nyolcszáz harminc egyedik Esztendejében. ’ Ferenc József döntött Hasonló verbungoslevélben rögzített egyezségről későboi hagyományok már nem szólnak. Annyi azonban bizonyos, hogy az angyalbőr, azaz a katonaruha még hosszú ideig nem örvendett valami nagy kedveltségnek a vecsési svábok között. A vecsési írásos kérvényeket maga Ferenc József utasította el. A vecsési legények is dalolták, hogy Keresik a, nem lelik a besorozó levelemet, sem a bíró, sem a jegyző nem találja a nevemet, Majd megtalálja azt első Ferenc Jóska, ki elvisz a háborúba nem hoz onnan többé vissza. Való igaz: jóllehet a községben még fellelhető „boldog békeidők” katonaképeiről elégedettnek tűnő, angyalbőrbe bújtatott legények mosolyognak, azonban van olyan is, amelyiknek a hátára ez íratott: még 6 hónap a Monarchia hadseregében. S az már sajnos nem monda, hogy az első nagy világégésben közel kettőszáz vecsési és halomi legényt, családapát hántolták el Szerbia, Galicia és a sokat emlegetett Doberdó véráztatta hegyoldalaiban. Orosz Károly Vecsés operának, A Majomkirálynak az úgynevezett keresztmetszetét láthattuk. Ez némiképp ismerősnek tűnhetett, hiszen ha jelesebb nemzeti ünnep, nagyobb jelentőségű évforduló adódik, akkor efféle hagyo- mánytisztelő sajátosságokkal szoktak szolgálni az előfizetőknek. Hanem az esti film, a Vad hegyekben című alkotás szintén melibevágóan érdekes meglepetés volt. Ahelyett, hogy túlkoros brigádvezetőket, ugyancsak mindentudó kerületi első embereket mozgattak volna, olyan egyszerű háziasszonyok, zsörtölődő férjek, leselkedő szomszédok jöttek- mentek benne, mintha csak egy magyar falucska egyszerű népét léptették volna elénk. Az én szeretlek, te unsz vagy utálsz érzelmi képlete elevenedett meg így, meg az a kérdés, hogy ki őrölje meg azon a kökorszaki kézimalmon az ebédhez szükséges gabonát. Egyszóval maga az ember mutatkozott meg rendkívüli — legalábbis nekünk rendkívüli — körülmények között, ám a lelkületét tekintve nagyon is ismerősen. Ügy látszik, a hősi operák, az operai stílusú játékfilmek ideje odaát, a nagy Keleten is leáldozott, s helyette végre- valahára a hétköznapok csöndes bánata, öröme, kisebb- nagyobb izgalma nyert teret. Sárkány. az ;gazf szenzációt azonban a Panoráma különkiadása, A sárkány éve című Az elmondottak ellenére is döbbenetét keltett bennem, amikor Jancsó Adrienne, a kiváló előadóművész, a Vers és dal a Várban című, eddig már négy évadot megért, igen színvonalas sorozatáról szólva, az első tíz percben azt sorolgatta a tájékoztatón megjelent újságíróknak, ki mindenkinek is tartozik a stáb köszönettel azért, hogy a forintok el- fogytán nem kellett abbahagyni tavaly az előadásokat: az MTA Zenetudományi Intézete hat alkalommal ingyen bocsátotta rendelkezésre a termet s az idei 36 előadáshoz már az Eötvös József-alapítvány adott 300 ezer forintot. És segít a Hazafias Népfront is, mert ingyen nyomtatja és postázza a szórólapokat. örülnünk kell annak, hogy van még, aki hajlandó a kultúrára, a kultúráért áldozni, csak az a borzasztó, hogy ezt már a kultúra művelői is áldozatnak — méghozzá nem is csekélynek — érzik. Holott mindaz, amit a művelődés fogalma takar, valameny- nyiünk emberségéhez tartozik. Életünk része — ha mostanában mellőzötten is — a vers, ami nemcsak olvasva gyönyörű, hiszen a ritmika, a rímek megszólaltató után kiáltanak. Egyelőre tehát vannak támogatók, s a magyar irodalom gyöngyszemeit népszerűsítő előadás-sorozat tovább él. Ahogy ők mondták: ha telt házaink lesznek, fennmaradhatunk... (körmendi) riportfilm szolgáltatta. A Külpolitikai Szerkesztőségnek ez a helyszíni jelentése ugyanis annyi, de annyi újdonsággal, a megszokottól eltérő híradással volt tele, hogy szinte le sem vehettük a szemünket a kápráztató felvételekről. Ami Chrudinák Alajos és Benda László szerkesztő-riporterek egy órán át tartó helyzetképének a tartalmát illeti, arról azt mondhatjuk, hogy így kell — vagy kellene —kiszabadítani egy népből a benne szunnyadó vállalkozói kedvet, alkotó szellemet. Néhány bölcs döntés, és valóban megmozdult a birodalom. A legvénebbektől a legapróbbakig mindenki hasznosítani igyekszik magát és olyan sikerrel, hogy láthatóan máris bepótlódtak a kulturális forradalom idején elvesztegetett évek. Persze hogy ott is van gond. panasz, ott is ügyelni kell a családi köitsiégvetések egyensúlyára, de a munka- és vállalkozói kedv úgy pezseg, hogy azért csak irigykedhet az, aki valamely okból nem tudja ennyire hasznosítani magát. Ami pedig a látványra vonatkozik — Wonke Dezső volt az operatőr —, hát ez igazán méltó volt a mondandóhoz: hol lehajolt a legkisebb részletekig (lásd: piaci körséta, a mellékutcák privát zsivaja), hol meg a nagy egész bemutatásával gyönyörködtetett. Mi mást mondhatnánk: remekül vendégeskedhettünk. Akácz László Tv-figyelő ■Heti filmtegyzetb Hanussen Klaus Maria Brandauer és Eperjes' Károly a Hanussen egyik jelenetében Ügy tűnik, Szabó István még nem tekinti kimerítettnek azt a gondolati kört, melyet Oscar-díjas filmjével, a Me- phistóval kezdett, s a Redl ezredessel folytatott. Most harmadszorra is e témában búvárkodik, s szorosra zárt gondolati körét nyomatékosítja az is, hogy az új film főszereplője is ugyanaz a Klaus Maria Brandauer, aki az előző kettőben is megformálta a főhősöket. Miről is van sző? Szabó István több korábbi s újabb nyilatkozatában, interjújában elmondta: mélységesen érdeklik az itt, Kőzép- Kelet-Európában lezajlott, s még most is zajló azon folyamatok, melyek a térség sajátos politikai-társadalmi viszonyai között élő művész vagy más kiemelkedő személyiség törekvései, önmegvalósítási szándékai és e viszonyok közt létrejövő konfliktusokat tárják fel. A Mephisto ugyan a hitleri Németország viszonyai között mutatta be a hatalommal szoros kapcsolatba kerülő művész feloldhatatlanná váló morális és művészi ellentmondásait, de hasonló viszonyok más, e körzetben levő országok esetében (így nálunk is) fennállottak. A Redl ezredes annyiban vitte tovább ezt a témát, hogy korban előbbre tolva, az első világháborút megelőző időszakban nyomozta, mi történik egy, a származását örökkön kompenzálni kénytelen, nem tehetségtelen, de féktelenül ambiciózus emberrel, aki mindenáron meg akar felelni a hatalom nyílt vagy burkoltan kifejezett elvárásainak. Az új film, a Hanussen, mintha összekapcsolná az előző két film problematikáját és fő figuráit is. Nem szó szerint értendő ez persze; semmiféle direkt kapcsolat nincs Redl, vagy a Mephisto színésze és Hanussen között. Illetve egy mégis: Szabó István nem fiktív figurát választ szándékai kfejezésére, hanem olyan valakit ezúttal is, aki bizonyos vonatkozásokban a korszak jellegzetes alakja, akiben megtestesültek bizonyos, a korra jellemző adottságok, tulajdonságok, magatartásformák. De ez a Hanussen — akit eredetileg a filmben Klaus Schneider néven ismerünk meg — végül is mégsem azonos egyetlen létezett személyivel, hanem példázat: a különös tehetséggel megáldott ember, a látnok sorsának példázata, aki bele akar avatkozni a legmagasabb politika játszmáiba, és amikor jelenléte, megnyilatkozásai e politika számára kellemetlenné, sőt veszélyessé válnak, a feltörekvő új hatalom habozás nélkül egyszer és mindenkorra megszabadul tőle. A példázat nyomatékos voltát a történet időbeli határai is jelzik: az I. világháború végétől a berlini Reichstag felgyújtásáig, azaz a náci párt hatalomra kerüléséig pereg a hipnotizőr és látnok Hanussen sztorija. Ismét arról van tehát szó, hogy a tehetséggel megáldott (megvert?) ember a helyét keresi a tehetség számára nem kedvező vagy legalábbis nem ideális körülmények között, és ezért kénytelen (akarva — akaratlanul is) valamiképp odakapcsolódni a hatalom erőihez, melyekkel ugyan nem feltétlenül azonosul, de a puszta kapcsolódással is eleget ront önnön morális és egzisztenciális biztonságán, fölényén ahhoz, hogy kiszolgáltatottá váljon. Hanussen— Schneider ügyes szemfényvesztő és valószínűleg nem teljesen sarlatán hipnotizőr. Jól él képességeivel, jól kombinál, jól is hibáz rá néha igen fontos dolgokra. Csakhogy olyan közegben érvényesíti képességeit, amelyben e képességek sem maradhatnak meg függetlennek, a politikai erőviszonyok alakulásától nem érintettnek. És amikor ez bekövetkezik, amikor Hanussen a náci körökbe keveredik, s ott próbál próféciáival hatást kelteni, elérkezik ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs tovább. Aki — még ha vakvéletlenül is, hazardőr lépéssel is, de — ráhibáz a Reichstag felgyújtására, s valósággal megjövendöli a legszigorúbban titkos akciót, attól meg kell szabadulni. A látnokok — e konkrét vonatkozásban, de tágabb értelemben is — veszedelmesek a politikában. Izgalmas téma ez, nagyon jól is van megcsinálva, ragyogó színészgárdával, s az sem vitás, hogy Brandauer most is kiemelkedően jó színész, vagy hogy Eperjes Károly most is, akár csak a Redlben, vele egyenrangú alakítást nyújt. Valami azonban mégis hiányzik ebből a filmből. Talán az, hogy jobban elhihessük Hanussen figuráját, s e figura sajátos kettős arculatát. Talán az, hogy a Hanussen kevésbé emlékeztessen a két előző Szabó István-filmre. Vagy talán az, hogy a múltra vonatkoztatott példabeszédnek egy kicsit több köze legyen annak a bizonyos közép-kelet-európai térségnek a mostani viszonyaihoz. Én szép kis mosodám Furcsa film az angol Stephen Frears alkotása. Londonban játszódik, de mégsem brit légkörű. Az a kör ugyanis, amelyben a film mozog, számos más nyugat-európai nagyvárosban is igen ismerős: különböző országokból bevándorolt színes bőrűek életét látjuk, feltörekvő életrevalóságukat, kemény küzdelmüket, hogy egzisztenciát teremtsenek maguknak a befogadó országban, valamint látjuk azokat a meglehetősen bonyolult viszonylatokat, melyek e bevándorlók és a honosak között kialakulnak. Frears filmjében londoni bevándorolt pakisztániak története pereg. A legális üzletel? — például a mosodák —mögé húzódó sötét, ám annál jövedelmezőbb csempészkedések, a valóságos ázsiai maffiává alakult, fantasztikusan életképes színes bőrűek világában vagyunk, ahol egy ön- kiszolgáló mosodát átvevő pakisztáni fiú s egy angol srác bonyolult emberi kapcsolatában mély társadalmi konfliktusok is felbukkannak. Takács István
