Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-20 / 251. szám

1988. OKTÓBER 20., CSÜTÖRTÖK ^crnop 5 Akt is lesz Naptárak A Képzőművészeti Kiadó ma sajtótájékoztatón mutatja be az 1989-es esztendőre szóló naptárseregletét és azt a ter­vet is, amely szerint az 1990-es naptárak készülnének. Ebből az alkalomból jelent meg s került közkézre dr. Jáki Ferenc ismeretterjesztő összefoglaló füzete is Naptár vagy kalendárium címmel, amelyet bizonyára nagy ér­deklődéssel lapoznak, akik csak hozzájuthatnak. Az is­meretterjesztő írás Julius Caesartól (időszámításunk eiőtt 46-tól és Róma alapí­tásától számított 708-as esz­tendőtől) napjainkig ismerteti a naptártörténetet. Ám milyen naptárakat, ka­lendáriumokat ígér a Képző- művészeti Kiadó maga az 1989- es esztendőre? A repertoár tetszetős, vá­lasztékos, többesztendei ta­nulság megfogadása és a köz­vélemény-kutatás hatása érzik rajta. Van folytatása a ha­gyományos művészi képeket, fotókat felsorakoztató naptá­rak sorának. Hetvenöt és fél ezer darab készül tizenöt vál­tozatban a reklámnaptárok­ból. A jövő esztendő nap­jainak múlását a kiadó jó­voltából tizenkétféle fali­naptáron szemlélhetjük. Ezek magyar tájakat, régi porce­lánokat, a szolnoki művész­telep alkotóinak képeiből egyet-egyet, Barabás Miklós festményeit mutatják be, lesz nógrádi népviseletes, egzoti­kus virágos, aktos, konyha­művészetig és gyermekmesés köztük. Asztali naptárakból tizenöt­félét hoznak forgalomba: pél­dául fotóművészeti alkotások­kal díszített, iparművészeti naptártömbös, országjárós, színes madárvilágot bemutató, régi mesterségeket felelevení­tő, — különféle lenvásznas, falemezes, grabonotexes hát­táblával. A határidőnaplót szívesen használók, tizenegy- félét;'találnak, emellett meg­jelenik egy kisreprónaptár Kovács Mihály művészetét bemutatva. Keszthely és kör­nyékét idézi a mininaptár. A Képzőművészeti Kiadó 1990- re olyan falinaptárakat terveztetett, amelyeken pél­dául légi felvételen a magyar várak láthatók, lesz csillag­térképes, magyarországi iko- nos, kerti virágos, népvisele­tes. E. K. Láthatáron az Erasmus-program Megszületett a Nagy Oklevél Nemrégiben alapításának kilencszázadik évfordulóját ün­nepelte Európa legrégibb egyeteme, a bolognai. Ez alkalom­ból találkozóra hívták az ősi olasz diákvárosba a kontinens egyetemeinek vezetőit. A rendezvényen a rektorok aláírtak egy dokumentumot, az úgynevezett Magna Chartát, amely intéz­ményeik működésének aiapelveit foglalja össze. Az eseményen — nyolc magyar kolléga társaságában — részt vett dr. Petra­sovits Imre, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora, így az ö neve is rákerült az okiratra. A professzort a Magna Charta céljairól és a GATE számára kínált lehetőségeiről kér­deztem. # A közelmúltban Gödöllőn járt az európai rektorok kon­ferenciájának, a CRE-nek el­nöke és főtitkára. Azonos a chartát aláíró intézményveze­tők közössége ezzel az állandó szervezettel? — Lényegében a két cso­portosulást alkotó személyek ugyanazok. Én a bolognai egyetem rektorának meghívá­sára érkeztem az ünnepségre, ahol a dokumentumot három magyar agrárintézmény írta alá: rajtunk kívül az Állator­vos-tudományi Egyetem és a Debreceni Agrártudományi Egyetem. • Az oklevél egyik pontjá­ban hangsúlyozza, hogy az egyetemnek mind erkölcsi, mind tudományos tekintetben függetlennek kell lennie min­den politikai és gazdasági ha­talomtól. Hogyan valósítható meg ez a törekvés? — Az egyetemek minden korban függvényei voltak azoknak a politikai-társadalmi körülményeknek, amelyek kö­zött születtek. Ugyanakkor a valóság tudományos megisme­résének igénye arra ösztönözte őket, hogy függetlenedjenek a napi politika hullámaitól. A charta létrehozása már önma­gában is politika, hiszen olyan nemes célokat fogalmaz meg, mint az egyetemes emberi ér­tékek feltárása, közvetítése. Ez a tudomány feladata, és erre magas szinten egyetlen intéz­ményt alakított ki az emberi­ség: az egyetemet. ■ Mit ért az okirat egyetem alatt? Az intézmény vezetősé­gét, a tanári kart, a hallgató­kat vagy mindezt együtt? — A fogalom először egy meghatározott funkciócsoportot jelent, másodszor bizonyos feltételek meglétét, harmad­szor, és ez a legdöntőbb, az oktatókat és a diákokat. Ré­gebben vita ■ folyt nálunk pél­dául az egyetemek funkciójá­ról, mert az ötvenes években szinte kizárólag csak képzési feladatukat ismerték el, holott egyetemi szinten csak az az intézmény képes oktatni, ahol tudományos kutatómunka fo- folyik. 0 Értesültek arról a hallga­tók, hogy a GATE neve felke­rült erre a nemzetközi ok­mányra? — Azt hiszem, nem nagyon, de az események idején még tartott a nyári szünet. Most viszont megjelenik majd egy részletes ismertetés az itteni lapban, a Mezőgazdasági Mér­nökben. 0 Visszatérve a chartára, egy másik pontjában úgy ren­delkezik, hogy az aláírók se­gítsék elő az információk és dokumentációk kölcsönös cse­réjét, a közös tudományos kez­deményezések megsokszorozó­dását, valamint a tanárok és hallgatók szabad mozgását. Különösen ez utóbbira milyen lehetőségei vannak egy magyar intézménynek? — Már most is részt vesz néhány gödöllői valamilyen részképzésen az NSZK-ban, Dániában és Franciaországban. Ök nem intézményesen, ha­nem egyetemek közötti meg­állapodások keretében kerültek ki külföldre. Egy hallgatónk például úgy tanul Párizsban, hogy papírt nem fog kapni róla; végig a GATE diákja marad. Ennél az egy-két le­hetőségnél jóval több külföldi helyre lenne szükségünk, ezért tárgyalásokba kezdtünk arról, hogyan kapcsolódhatnánk be szervezetten az európai egye­temek közötti hallgatócserébe. Többek között ez is szóba ke­rült a CRE vezetőivel való be­szélgetések során. • Honnan lehet a GATE-nak pénze a tömeges utaztatásra? — Létezik az egyetem által meghirdetett Agrár Nemzet­közi Kapcsolatok Alapítványa, amely alapszabálya értelmében fiatal oktatókat és hallgatókat ‘segít h’ózzá a nyelvtanuláshoz, a más országbeli módszerek megismeréséhez. Az alaptő­kéhez számos vállalattól, cég­től, gazdaságtól kaptunk pénzt, némelyiktől félmillió forintot is — ez lenne a saját bázi­sunk. Ezenkívül próbálunk tá­mogatást szerezni különféle nemzetközi alapítványoktól, és tervezünk egy felmérést a diá­kok között, hogy ki tudna ré­szesedést vállalni egy út költ­ségeiből. Támogatjuk a hallga­tók külföldi munkavállalását is. • Hogyan döntik majd el, hogy a feltehetőleg nagy szá­mú jelentkező közül ki utaz­hat? — Valószínűleg pályázatokat írunk majd ki, és megszabunk bizonyos feltételeket, például a jó tanulmányi eredményt. De a legalapvetőbb a nyelvtu­dás. Ehhez az egyetem a nyelvoktatás átszervezésével kíván hozzájárulni, és terve­zünk olyan szemináriumokat is, ahol az előadások és a fog­lalkozások idegen nyelven folynának. A téma Európa mezőgazdasága lenne. 6 Európában — pontosabban az Európai Gazdasági Közösség tagállamai között — négy éven belül felszámolják a belső ha­tárokat. Ez, mint a Magna Charta megállapítja, a minden európai nép közti együttmű­ködés kiszélesítésének perspek­tíváját nyútja. Erre épül az úgynevezett Erasmus-program is. Mi ennek az elképzelésnek a lényege? — Az Erasmus-program 1989-ben indul, s a nyugat­európai országok egyetemei vesznek benne részt. Az EGK finanszírozza, s az ígv létre­jött pénzügyi alap nagy szá­mú, évi kétezer körüli oktató és végzős hallgató nyugat­európai utaztatását teszi lehe­tővé. A cél egymás jobb meg­ismerése, és végső fokon a diplomák egységesítése. Az, hogy mi is aláírtuk az euró­pai egyetemek Magna Chartá­ját, lehetőséget kínál majd hallgatóinknak és oktatóink­nak arra, hogy hosszabb-rövi- debb időt külföldi felsőokta­tási intézményben tölthessenek el. Távlatokban pedig szó van a diplomák kölcsönös elisme­réséről is. Az egyetemek az együttműködésben gyakran előrébb járnak, mint a politi­ka, hiszen a tudomány huma­nista. Mörk Leonóra Pályázat Kedvenc mesehősöm Vácott a város művelődési központja számtalan pályázat­tal, versennyel, vetélkedővel igyekszik bekapcsolni a ki- sebb-nagyobb gyerekeket a te­lepülés kulturális életébe. Nemrégiben zárult le annak a kétfordulós helytörténeti ve­télkedőnek a nevezési határ­ideje, amelynek résztvevőitől a város nevezetességeinek be­mutatását várták. Kerepestarcsa. Igencsak in­dulatos megnyilatkozások hangzottak el abban a riport­ban, amelyet a vasárnap es­ti Hét sugárzott Kerepestar- csáról. A sóderbányánál levő cigánytelepen tapasztalható áldatlan állapotok váltották ki a környék lakóinak felhá­borodását, lévén, hogy ott va­lóban nagy a rendetlenség. Amint a kamera végigpásztá­zott a szóban forgó helyen, a nézők is megborzonghattak a látványon. Aztán pedig megindult a nyilvános tanakodás: mit le­het ezzel a teleppel — egyál­talán az így közösen élő, és másokra tekintettel valóban nemigen levő cigánysággal — tenni. Nos, itt Kerepestarcsán is az a megoldás látszik célra­vezetőnek, ami másutt már nagyjában-egészében bevált. Nevezetesen az, hogy ne egy rakáson gyűljön össze ez a népesség, hanem inkább külön- külön kapjon vagy szerezzen lakást. Akkor ugyanis, ha szétszórtan élnek, nagyobb a valószínűsége annak, hogy jobban fognak igazodni az együttélés általánosan érvé­nyes szabályaihoz. A szintén megszólaltatott tanácselnöknő, Vassné Nyéki Ilona maga is ezt a módszert tartja követendőnek, s azt is, hogy tárgyalni, egyezkedni kell a cigánytanáccsal. Ez a pár­beszéd pedig nyilván akkor fog felerősödni, amikor a só­derbányai telep végre-valahá- ra fölszámolásra kerül. Ez — így a terv — körülbelül két- három éven belül történik majd meg, persze akkor, ha lesz hova menniük a putrik lakóinak. S addig? Hát addig csak kérni lehet e lehangoló településrész népét, hogy pró­báljanak meg valamivel ren­dezettebb körülményeket te­remteni, s úgy viselkedni, hogy az ne legyen a szomszéd­ság kárára. Mindenesetre nem lesz könnyű időszak az a be­ígért két-három esztendő ... Inokáink. Igazán elisme­résre méltó az az igyekezet, ahogyan Osskó Judit építé­szetünk mai állapotának fel- térképezését vállalja és telje­síti. Akárcsak Ráday Mihály, aki az Unokáink sem fogják látni című sorozat gazdájaként jár-kel, panaszkodik, szemre- hány és követel, kolléganője is ugyanezt teszi a maga prog­ramjában, az Unokáink is lát­ni fogják elnevezésű adások­ban. Legutóbb különösen nagy fába vágta a fejszéjét ez a kü­lönben törékeny külsejű épí­tészmérnöknő. Megtudta, hogy micsoda nagy tervek vannak készülőben a budai Vár, és a Várhegy oldalának beépíté­sére, és mivel ez a terület Magyarország egyik legszebb és leglátogatottabb része, pro­testálni kezdett: szabad-e a pénzes külföldieknek, úgy­mond, eladni e történelmi tá­jat. Ami magát a várnegyedet illeti, ott azon megy a vita, hogy a volt Miniszterelnökség romos palotájából meg a Só?i­dor-palotából illendő-e szál­lodát, illetőleg vendéglátóipa­ri egységeket kialakítani. Már csak azért is, nagy itt a kér­dőjel, mert egy meghirdetett és többé-kevésbé meg is va­lósított program szerint a mű­velődés és a művészetek ott­hona lehet csak a Vár. Most ellenben akadna külföldi tőke szállodaépítésre, ráadásul úgy, hogy még néhány vidéki kas­tély rendbehozatalát is finan­szírozná a vállalkozó. A ter­vezők és beruházók inkább a szállodaprogram mellett vok­solnak, míg ellenben állj t kiál­tanak a városvédők. Ugyanez a helyzet a siral­mas állapotban levő várba­zárral. Az biztos, hogy rend­be kellene hozatni, de hogy oda is szálloda épüljön, az so­kak számára elképzelhetetlen. Még akkor is, ha — állítólag — ez az épület teljesen bele­simulna a Várhegy oldalába, a tetején parkkal, virággal, fűvel. S mindezek után itt a kér­dések kérdése: hol legyen a Becs—Budapest világkiállítás magyarországi területe? Kő­bányán, Aquincum környékén avagy valahol Gazdagréten? Előbb-utóbb ebben is dönteni kell, s. hála Osskó Judit re­mek műsorának, ebbe az íté­lethozatalba a nagyközönség is beleszólhat, hiszen még ide­jében nyilvánosságra kerültek az elképzelések. Ahogyan ezt a szókimondó televíziós mű­sort ismerjük, nem egyszer és nem kétszer kerül majd terí­tékre benne a világkiállítás ügye. Akácz László A Katona Lajos Művelődési Központ most újabb pályáza­tot hirdet a festeni, rajzolni szerető iskolások, óvodások számára. A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalattal kö­zösen szervezett gyermek kép­zőművészeti pályázat a Ked­venc mesém, mesehősöm cí­met viseli, s a rendezők célja nem utolsósorban a tehetség- kutatás. Minden olyan alko­tást várnak, amely valamely meséhez, vershez kapcsolódik, amelyet valamilyen irodalmi élmény ihletett. A résztvevők számára kor­határt nem szabtak meg, így természetesen a szülők és a pedagógusok segítségét kérik a pályamunkák beküldéséhez. Vázlatos technikák alkalmazá­sával készült alkotásokra szá­mítanak, és egy-egy pályázó­tól legalább öt munkát kérnek a művelődési központ címére. A képzőművészeti darabok beküldésének határideje 1988. november 18-a, s hátoldalu­kon — illetve a szobrok, bá­bok mellé erősítve — kérik a készítő nevének, korának, lak­címének, valamint az intéz­mény, óvoda, iskola nevének feltüntetését. A Kedvenc mesém, mesehő­söm pályázat legsikeresebb al­kotásaiból kiállítás nyílik a művelődési központ Madách galériájában december 6-án délután öt órakor. Ugyanekkor kerül sor a nyertes munkák díjainak átadására is. I ■ Heti eilmtegyzeth Jó reggelt, Babilónia! A két fivér, a Jó reggelt, Babilónia! című film főszereplői A toszkán építőmesterek a duecentóbasa (a XII. század­ban) csodálatos katedráliso- kat emeltek. A XX. század katedráilisa a film — mondja egy lakodalmi pohárköszöntő­ben ennek a XX. századi ka­tedrádénak az egyik legna­gyobb „építésze”, David Wark Griffith rendező. Érdekes gondolat, és akár mondott ilyesmit Griffith, akár nem, pontosan kifejezi a Távúim fivérek új filmjé­nek alapgondolatát. A Jó reg­gelt, Babilónia! ugyanis va­lóban arról szól, hogy minden kornak megvannak a maga nagy művészi teljesítményei, melyekben a művészetek és a mesterségek mintegy koncent­ráltan vannak jelen. Egy tosz­kán katedrális — a pisai vagy a firenzei dóm például — a kor szinte komplex alkotása és teljesítménye. Kőfaragótól freskófestőig, asztalostól öt­vösművészig, ácstól szobrász- művészig művészek és mes­teremberek százai dolgoztak sok-sok éven (évtizeden, sőt, esetleg több évszázadon) át ezeken a remekműveken. film ugyanígy megkívánja a sokféle művész és mesterem­ber együttműködését. A ren­dező, az operatőr és a színé­szek munkája csak a legfel­ső, a közvetlenül látható ré­teg. E mögött a díszletépítész­től a jelmezszabóig, a világí­tástechnikustól a kellékesig hatalmas csapat dolgozik, a háttérben maradva, ámde nél­külözhetetlenül. Ilyen érte­lemben a film éppúgy egyfaj­ta összművészeti termék, mint a pisai dóm. Griffith tehát jól vélekedett azon a lakodalmi ünnepségen. És jól vélekednek a Taviani fivérek, amikor filmjükben a főhősök személyével is egybe­kapcsolják a régi és az új „ka- tedrálisépítők” tevékenysé­gét. Nicola és Andrea, a két olasz fiú, Toszkánából hajó­zik át az Újvilágba, s ott vi­szontagságos kalandok során keveredik el az új művészet, a film hatalmas tempóban nö­vekvő fellegvárába, Holly­woodba. A két fivér otthon egy népes — hét fiút számlá­ló — család tagja volt; vala­mennyien kézműves mester­emberek, akik apjuk, Bon­nanno mester vezetésével toszkán katedrád sokat restau­ráltak. Ám Itáliában egyre ke­vesebb lett az 'ilyenféle mun­ka, így hát a legkisebb fiúk szerencsét próbálni indultak. És amikor a hatalmas holly­woodi filmgyártásgépezetben végre megtalálták a helyüket, a zseniális mester, Griffith, tuladonképpen ugyanazt a munkát bízta rájuk, amit ott­hon végeztek: építeni és ter­vezni kellett. Filmtörténeti tény, hogy Griffith óriási vál­lalkozásának, az Intolerance (Türelmetlenség) című film­nek a városnyi díszleteit olasz építészek emelték —, vagy legalábbis sok olasz dolgozott rajtuk. Az idő, melyben a nagy alkotás készült, az első világháború kellős közepe:az Intolerance bemutatója 1916. szeptember 5-én volt. Ameri­ka ekkor még nem kapcsoló­dott be az európai hadszíntér harcaiba. De a Jó reggelt, Ba­bilónia! utolsó jeleneteiben már az olasz hadszíntéren va­gyunk, és — némiképp melo- dramatikus fordulattal — itt találkozik a két fivér újra. Nicola már korábban vissza­tért Olaszországba, s most az dlasz hadsereg 'katonája. And­rea viszont az amerikai expe- díciós hadsereg tagjaként ke­rült az itáliai frontra (e se­reg tagja Hemingway nagy regényének, a Búcsú a fegy­verektől című műnek a hőse, Frederick Henry hadnagy). A fivéreik egy csatában halálo­san megsebesülnek, de mégis egymásra találnak. És hogy az utókornak — s a fiaiknak — emléket hagyjanak, az új cso­da, a film segítségét hívják: egy haditudósítói filmkamerá­val megörökítik magukat a celluloidszalagon, haláluk előtt. A mesterembereket a toszkán katedrálisokon gya­korta fellelhetjük egy-egy kép, dombormű mellékfiguráiban. Így örökítették meg magukat. Az új művészet, a film mes­teremberei ennek az új művé­szetnek az anyagával, anya­gában hagynak nyomot ma­gukról a világban. Szép, helyenként költői, he­lyenként érzelmes, helyenként szelíd humorú film ez; a Ta­viani fivérek ezúttal is az új „katedrálisépítés” mesterei­nek bizonyulnak. Carmen Volt már sokféle operafilm, feldolgozták a legnépszerűbb dalműveket a legkülönfélébb megoldásokkal —, de az ilyen alkotások legtöbbje elsősor­ban film alkart lenni, és má­sod- (vagy harmad)sorban lett csak opera, azaz zenés mű. Az az új Carmen-film, ame­lyet most vetítenek a mozik, valami mást próbál. Frances­co Rosi rendező ugyanis ab­ból indul ki, hogy egy operá­ban mégiscsak a legfontosabb a zene, abból kell levezetni mindent, a helyszínektől a hangulatokig, a karakterek megformálásától a plánokig. Gyakorlatilag tehát azt tette, amit a jó színpadi operaren­dező is tesz: pontosan elolvas­ta a partitúrát, és amit abban olvasott, áttette a film adta le­hetőségek kereteibe, miköz­ben e lehetőségek keresésekor egy taktus erejéig sem feled­te, mit diktál a zene. A Carmen e változata ezért lehetett a műfaj egyik kiemel­kedő alkotása. Bizet közis­mert operájának zenéjéből itt semmi nem marad el (sőt, még kisebb átvezető muzsiká­kat is alkalmaz az operahá­zakban kimaradó eredeti Bi- zet-muzsika anyagából). Meg­jelenít minden helyszínt is —, és itt pompázatosán hasz­nálja ki, hogy megmutatható a dohánygyár, a bikaviadal arénája, a dohánygyár előtti tér, vagy a harmadik felvonás fantasztikus sziklás hegyvidé­ke, tehát azok a terek, hely­színek, amelyek az operában mindig nagyon nagy gondot okoznak a rendezőnek és a díszlettervezőnek. Rosi szakít azzal a gyakorlattal is, hogy az operafilmeken más énekel és más játszik. Az ő énekesei — Placido Domingo, Julia Mi- genes-Johnson, Ruggero Rai­mondi, Faith Esham —amel­lett, hogy világszínvonalú éne­kesek, remek színészek is. Ez a Carmen nem lefényképezett operaelőadás: ez a filmművé­szet eszközeivel újraalkotott zenedráma. Ezért nagy élmény a megtekintése. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom