Pest Megyei Hírlap, 1988. szeptember (32. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-29 / 233. szám
snarer 1988. SZEPTEMBER 29.. CSrTfiRTfiK A várúr és a háremhölgy szerelme Unokáink is mesélni fogják Unokáink is mesélni fogják címmel február első felében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vállalkozó szelleműeket, hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kapcsolódó legendákat, furcsa történeteket, egy-egy földrajzi helyhez vagy híres emberhez kötődő meseszerű mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó lenne közkinccsé tenni, megmenteni az utókornak. Több mint száz munka érkezett hozzánk. Közülük jó néhány nem felelt meg o követelményeknek, mert nyelvtörténeti fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumokat dolgozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudjuk majd. A pásztorórák ára A Börzsöny hegységi Sajgó vára valamikor Csák Máté tulajdona volt, majd jóval később, a török időkben egy Nagy János nevezetű magyar főúré lett. Ez a Nagy János délceg, igen csinos fiatalember volt. Valamiféleképpen ismeretségbe került — talán barátságba is — a visegrádi vár török pasájával. Hol a Börzsöny vadonéban vadász- gattak együtt — amely akkor szintén a török fennhatósága alá tartozott —, hol a visegrádi erdőkben. Gyakran vendégeskedtek egymásnál. Bizonyára a visegrádi pasa sem vetette meg az akkor már híres „Börzsen” borát. A török pasa visegrádi háremében volt akkor egy nagyon szép magyar háremhölgy; ez volt a pasa legkedvesebb felesége. Hogy, hogy nem, valahogy mód adódott rá, hogy Nagy János várúr megismerkedett vele. Egymásba szerettek. Igen ám, de az Imádott hölgy nem szabadulhatott meg a visegrádi háremből. Salgóvárról szép napos időben el lehet látni a visegrádi várra. Nappal azonban semmiféle módon nem tudtak jelezni egymásnak. Abban állapodtak meg, ha a pasa több napra vidéki útra megy kíséretével, akkor a vár egyik magas pontjáról égő fákljjáyal jélzi; á hármhölgy, hogy a török ' űr fifties' otthon. Nagy János türelmetlenül, epedve várta, mikor gyullad ki a fény a visegrádi vár fokán. S amikor fellobbant a láng, lóhátra ült, s csak úgy toronyiránt vágtatott a Dunáig. Atúsztatott a lovával, és felnyargalt a várhoz, ahol már várta a kedvese. Az eltöltött pásztorórák után ismét lóra ült és vágtatott vissza. Az állat lábára fordítva üttette fel a patkót, hogy a nyom ne lehessen árulója. Egy idő után valahogy gyanút fogott a pasa, s egyszer azt mondta hőn szeretett háremhölgyének, hogy pár napra ismét elmegy. Egy alkalmas helyen azonban kísérőivel lesben állt, s várta a sötétedést. Végre kigyulladt a fáklya, s Nagy János meg is érkezett a szokásos módon. Ekkor a pasa és emberei rajtacsaptak a szerelmespáron. Nagy János üggyel-bajjal megmenekült, de a törökök üldözőbe fogták. Átúsztattak a Dunán és a Börzsöny erdeiben tovább kergették. Kisirtás- pusztához közel van egy rét, amit ősidők óta Nagy János laposnak hívnak; az idősebbjei ma is így ismerik. Mária nyaklánca Nagybörzsöny község délkeleti kijáratától mintegy három kilométerre, bent az erdőben, a Márianosztra felé vezető erdei út mellett, még ma is megvan a Gránát kút néven ismert forrás. Márianosztra régi búcsújáróhely volt; ma is az. Az Ipoly menti községekből, de még messze földről is felkeresték a búcsújárók a mária- nosztrai búcsúkat. Ütjük zömében Nagybörzsönyön át, s az erdőn keresztül, a forrás mellett vezetett. A legenda azt tartja, hogy hajdanán Szűz Mária is errefelé járt. Ráakadt a forrásra, s hogy oltsa szomját, belehajolt, és ivott belőle. Igen ám, de közben elszakadt a nyakában lévő gyöngyfüzér, s annak gyöngyszemei belehuHottak a forrás vizébe. A forrás kivezető árkában ma is találhatók még lencse vagy kisebb nagyságú rubin- vörös kis kövek. A néphit Script %zpk Mária nyakláncának: gyöngyszemei. A Bizmet-rét Nagybörzsöny községtől déli irányban, mintegy két-há- rom kilométerre, larakás hegyoldalon, erdőkoszorúzta, szép helyen fekszik egy 81 kataszt- rális hold kiterjedésű rét. ősidők óta Bizmet-rétnek ismeri az itteni lakosság. Az erdőhöz tartozott s az esztergomi főkáptalan birtokolta. A domboldal első tavaszi kaszálása dús szénatermést adott. A falu lakossága kaszálta harmadából: két rész a káptalané, egy rész a kaszálóié lett. A második, vagyis a sarjú kaszálására már nem került sor, mert a község tehéncsordája lelegelte késő őszig. Mégpedig: a jegyző, a papok, erdészek tehenei ingyen legelhettek rajta, más halandónak egy véka búzát (körülbelül 25 kiló) kellett bérként fizetni. Évszázados szokás volt — s még ma is az —, hogy tavasszal, amikor a szarvasok elhuillajtják agancsaikat, főképpen a szegényebbek járták a rétet, gyűjtögették, s eladták a csontot. Voltak emberek, akik az agancsokat felhasználták kések, tőrök s egyéb használati eszközök készítéséhez. Egy alkalommal egy apa az igen selypítő fiával e tájon keresgélte az el- hullajtott agancsokat. A gyerek egyszer csalk megállt a domb oldalában, csodálkozva nézte a kiöntött Ipoly hatalmas tengerré dagadt vizét, s körülötte a már szépen zöldülő rétet. S csodálkozásában így kiáltott fel: — Nézd apa, — mondta selypítve — bíz met rét! S karjával az Ipoly felé mutatott majd a körötte elterülő rétre. így lett aztán az egész rét neve: Bizmet- rét. Gyűrök József nyugalmazott általános iskolai igazgató Bemutató előtti vetítés Gyökereink Gyökereink címmel filmbemutató előtti nyilvános vetítésre hívja a megye érdeklődő közönségét Birinyi József, a népművészet ifjú mestere, a táborfalvi citerazenekar vezetője a budapesti Egyetemi Színpadra, szeptember 30-án, p.cfp hpf nrára A MOVI Helios Stúdiójában készült alkotás. Kis József Kossuth-díjas filmrendező munkája formailag újszerű, négy kisfilmből áll. A Műhely című a magyar népi hangszerek készítését, gyűjtését, történetét mutatja be, Birinyi József népzenósz hangszerkészítő, népzenegyűjtő, valamint együttesei — többek között a táborfalvi Csutorás, a népzenei, a gyermekcsoport —, munkatársai, tanítványai közreműködésével. A Sippal-dobbal... című részben a gyerekek, fiatalok élményszerű zenei nevelésével, a népdalok, hangszerek erre a célra történő felhasználásával foglalkozik. A Százhangú orgona című tételben a népi hangszerek szólalnak meg virtuóz módon, koncertszerűén. Végül a perspektíva kitágul és az egész magyar nyelvterületet átfogó öt nagy tájegység — Dunántúl, Felvidék, Alföld, Erdély, Moldva — tárul elénk képben, daliban, zenében, a Tiszán innen, Dunán túl című kisfilm- ben. A film ősztől látható majd a mozikban is. A Magyar Televízió 1-es csatornája október 5-én délután öt órától sugározza. Műemléki térrendezés Vácott Hol álljon a szobor? Megszavazták, de mégsem akarják? — címmel július 23-i számunkban riportot közöltünk Vácról. Évtizedek óta szóba kerülő téma ugyanis, hogy - a barokkos műemléki épületekkel övezett Konstantin térre — ahol a székes- egyház is áll — esztétikailag nem illik az ott lévő szovjet hősi emlékoszlop. Blaskó János, a városban élő szobrászművész fölajánlotta, hogy egy méltóbb emlékművet készít. A város vezetői úgy gondolták, hogy a térrendezéssel egyidejűleg ez az alkotás foglalja majd el a régi helyét. A tanácsülés ezt jóváhagyta, mégpedig idei határidővel. Ebinek ellenére nem nyugodott meg a közvélemény, s az elmúlt hónapokban a legtöbb tanácsi fórumon fölvetették, hogy magasak a költségek. Ugyanakkor a szobrászművész plasztikája sem talált egyértelmű elismerésre. A város lakosságának több tekintetben egybehangzó véleménye újabb megfontolás tárgyává tette a térrendezés ügyét. Egy hónappal ezelőtt a városi tanács végrehajtó bi zottsága úgy ítélte meg, hogy a folyamatok még ésszerűen visszafordíthatók, s új javaslatokat készített elő, amelyet a tanácstestület elé terjesztettek tegnapelőtt. A késő esti órákban véget ért ülés résztvevői egyetértettek abban, hogy e feladatot előbb-utóbb mindenképpen el kell végezni, azonban egy gazdaságilag kedvezőbb időszakban. A VIII. ötéves tervben — 1990-nel kezdődően — sor kerül a székesegyház felújítására. Kézenfekvő lenne abban az esztendőben a tervezett módon kockakővel burkolni a teret. Blaskó János szobrászművész alkotását azonban nem itt helyeznék el, hanem a 2. számú út mentén, a Földváry téren. Célszerűnek tartanák viszont tervpályázat kiírását a Konstantin tér rendezésére és egy szovjet hősi emlékmű megalkotására, amely azonban városképi szempontból kedvezőbb helyre kerül. V. A. Bartók. Miközben a szó legszorosabb értelmében véve zuhatagként ömlik tova a szöuli sportközvetítések árja, bizony aiig-alig jut idő és tér másféle látnivalóknak. Olyan ritkaságoknak például, mint a hétfőn este látott Mozgóképek Bartókról című riportfilm. Riportfilm? Sokkal inkább megkésett zenetörténeti nyomozásnak nevezhetnénk ezt a vállalkozást, amelyhez hasonlót nyilván nemcsak a magyar. hanem más országokbe- li előfizetők sem láttak. Az történt ugyanis, hogy valahonnan előkerült egy régi-régi amatőrfilm az Amerikába szakadt zseniális komponistáról, s miután ehhez a tekercshez hang nem társult, hát most a Fiatal művészek stúdiójának a tagjai próbálkoztak meg azzal, hogy a látványt úgymond utószinkronizálják. Először is azt kellett kinyomozni, hogy melyik műről van szó, aztán meg egy olyan pianistát kellett Tusa Erzsébet személyében keresni, aki a billentésekhez tökéletesen igazodni tud. Mindemellé pedig még egy zeneesztéta is kellett — ezt a tisztet Lendvai Ernő töltötte be —, aki áldásét adja a páratlan vállalkozásra. Tv-figyelo És megtörtént a csoda: a zongora billentyűi úgy pattogtak, remegtek, járták izgatott táncukat, ahogyan Bartók ujjai parancsolták, a hang pedig remek szinkronizálással azonosult ehhez a mutatványhoz. Igazi televíziós bravúrnak lehettünk tehát szem- és fültanúi. Sülyi Péter rendező és kis csapata valami olyan eredeti remeklést hajtott végre, amely — sajnos, nem hitelesíthető — rekordnak nyilván tekintélyes nemzetközi visszhangja lesz. Riport? Fiatalok munkája volt ez a szűk húsz percig tartó varázslat, és őszintén meg kell mondani, hogy efféle vállalkozásba tapasztalataink szerint szintén csak az ifjabb korosztályokhoz tartozó televíziósok fognak. Nagyobb szabású riportokat is csupán tűlük lehet várni. Olyasféle képes-hangos jelentéseket, mint ami Íven az erdélyi menekültek itteni életéről szólt, vagy olyan szintén megrázó állapotrajzot, mint amilyen a budapesti otthontalanok fapados menhelyét mutatta be. Nagy hirtelen ez a két hosz- szabb mutatvány kínálja magát említésre, és ha a közelebbi vagy a távolabbi múltban kalandozunk, akkor sem igen bukkan fel egy-egy tartalmasabb, súlyosabb mon- dandójú eseményrajz, állapotkép címé. Ilyen kezdeményezések ugyanis mostanában hiánycikknek számítanak. Vannak az esti Híradóknak néhány percig tartó kisríport- jai, és vannak külföldről beszerzett útirajzok, szuperszínes leporellók, azt a bizonyos közbülső műfajt azonban, amely az itt és a most jegyében fogan, nos, ezt alig-alig művelik. Bizonyos magazinok főcíme alatt olykor-olykor felsejlenek, de mint önálló vállalkozások, nem hívják fel magukra a figyelmet. Még akkor sem, ha tudván tudjuk, hogy mennyire teszi-ve- szi magát most a világ — mármint az a szűkebb keretek között zajló élet, amely a határainkon belül élő magyarságnak adatott. Hát erről a pezsgésről, forrásról lenne jó valamivel többet és mást látni, mint ami manapság elé- bünk kerül. Riportokat, igazi mélybe merülő, oknyomozó riportokat, amelyek terjedelmét nem a vágóolló, hanem a téma súlyossága szabja meg. EZ meg 8Z. Másodszorra jelentkezett Heltai András szórakoztató magazinja, az Ez+Az. Ahogyan hajdan a Humoristák klubja, ez is a sajtó vezető egyéniségeinek a közreműködésére épül: szerkesztők, kommentátorok dobálják benne egymásnak a poénokat. Többek között olyan szerkesztők, akik talán már el is feledték, hogy egy ilyen fölvételben részt vettek. Egyikük az adás időpontjában a tengeren túl helyettesít, a másikuk Szöulban szóvivő, a harmadik ugyanott agyonfoglalkoztatott riporter stb., stb. Tévénéző és újságolvasó nyilván mindezt pontosan tudja, s ha tudja, egy icipicit zavarhatja is. Nem lehetne az ilyen műsorokat akkorra időzíteni, amikor elhihetnénk, hogy a közreműködők valóban köreinkben vannak? Illúzió ez, de talán nem egészen teljesíthetetlen illúzió ... Akácz László Heti filmtegyzet Camorra Jelenet a Camorra című filmből. Jobbról Angela Molina (Annunziata) Vannak filmek, amelyek esetében a készítők jó szándékát, tisztes törekvéseit senki nem vonja kétségbe, az eredmény mégsem meggyőző. A kész film nem éri el a szándék színvonalát. A jelenség természetesen nemcsak a filmeknél fordul elő —, de most filmekről beszélünk, hát itt kell rámutatnunk, hogyan, s miért is áll elő ez a helyzet, méghozzá egy friss film, az olasz—amerikai Camorra esetében. A szó, camorra, a közismert maffia nápolyi megfelelője. Kissé lazán magyarázva, any- nyit jelent, mint valamiféle szövetség, társulás, összeszö- vetkezés, szoros szálakkal egybefűzött érdekközösség, melynek szigorú belső törvényei, szabályai vannak. A camorra persze nem kávés néndlkék társulása. Bűnszövetkezetről van itt szó, annak legteljesebb értelmében. S ha a filmben nem is egészen a megszokott — a hasonló filmekben megszokott — módon alakulnak is az . események, a lényeg, itt mégiscsak a bűnszövetkezet,' jelen esetben egy kábítószerhálózat tevékenységének ábrázolása. E ponton meg is állhatunk egy kicsit. Kábítószer-maffiáról (camorráról) szóló filmekkel úgyszólván Dunát lehetne rekeszteni. A végzetes porok és füvek kereskedelme, sajnos, folyamatosan szolgáltat témát. Izgalmas dolog, ha a különböző bandák, hálózatok, valamint az őket üldöző rendőrök olykor keresztül-kasul összebonyolított harcát nézhetjük. Érdekes kettősségük van ezeknek a filmeknek, még a gyönge munkáknak is. Egyfelől természetesen mozifilmek, azaz nézőt vonzó, szórakoztató alkotások, a műfaj szabályai szerint elkészítve, nem is ritkán igen kiváló, profi szinten megvalósítva. Másfelől viszont egy drámaian aktuális társadalmi, szociális és bűnüldözési téma valóságos dokumentumfilmjei is ezek a (jobb) kábítószermaffia-filmek. A világjelenséggé hatalmasodott kábítószer-fogyasztás, a nyomában járó tragikus esetek, a bűnözés sok különböző fajtájához kapcsolódó kihatásai, az egyre aggasztóbb fiatalkori drogélvezet mind roppant fontos részei e filmnek. Azt is mondhatnám: bizonyosfajta társadalmi küldetést, feladatot, a kór, s a belőle óriási hasznot húzó kábítószer-kereskedelem elleni harcot vállalják fel a komolyabb alkotások. Alapjában véve ilyen szándék jellemzi a Camorra című filmet is. Rendezője és írója, Lina Wertmüller, elsősorban a fiatalkorúak között terjedő és áldozatokat szedő kábítószer-élvezet ellen emel szót. A nápolyi drogcamorra leg- visszataszítóbb akciója az, amelyben gyerekeket vonnak be az óriási üzletbe a por terjesztőiként is, meg élvezőiként is. Aztán sorra halnak meg — nem természetes halállal — a camorra főnökei. Nem a ve- •télytársbandák tagjai pusztítják egymást, hanem valaki, valakik kívülről „dolgoznak”, Egy váratlan fordulattal aztán lelepleződnek a tetteseik, de ne fecsegjük ki a film slusszpoénját. Inkább arról kell még szót ejteni, miért fordul sajnálatosan szinte önmaga ellentétébe a film alapvetően jó, tiszteletre méltó szándéka, az ti., hogy a fiatalkorúakat fenyegető kábítószerüzlet ellen lázítson. Nos, először is a film ezt a fő fonalat összefonja egy rosszlány történettel, Annunziata, a szépséges kurva és a camorra -sajátos, kapcsolatával. A film fontos jelenetfüzérei azok a képsorok, amelyeken a camorra valamennyi főnöke le akar feküdni (vagy le is fekszik) AnnunziatáVial (akit egyébként a nemrég bemutatott, A menyasszony gyönyörű volt szűzies „fehér özvegy’’ szerepében ismertünk meg ...) Már ez a mellékszál is elviszi a filmet az eredeti szándékoktól, s leginkább egy sima maffiaf camorra) + prostitúció képletű filmhez közelíti. De ennél is nagyobb baj, hogy Wertmüller a néző könnyzacskóit veszi célba, és a különben valóban drámai történetből szívfacsaró, „mentsük meg szegény gyermekeinket” sztorit kanyarít. Túláradó érzelmeskedés, zokogások, sikoltozások, hisztériák, vagy ahogyan a szakmai zsargon mondja: lila züfec, árasztják el a filmet, s ebben a helyenként erősen műolasznak tűnő légkörben majdnem eltűnik a tényleges gondolat. Amikor pedig a film végén valóságos anyaforradalom tanúi vagyunk, majdnem mosolygunk, pedig az biztos, hogy Lina Wertmüller célja nem a témán való csöndes mosolygás kiváltása volt. Túlkompenzált, túlfűtött, túlzsúfolt film lett a Camorra, mely ugyan a legutóbbi berlini filmfesztiválon a sajtó és a közönség díját is elnyerte — de nekem az a benyomásom, mind az ítészek, mind a nézők úgy megörültek a film témájának, hogy emiatt nem vették figyelembe erős fogyatékosságait. A buharai festő Tolomus Okejev szovjetkirgiz rendező neve eléggé ismert nálunk is. A most ötvenes évei közepén járó Okejev legtöbb alkotását az ember és a természet, az ember és a környezet konfliktusainak ábrázolása jellemzi. Mint egy eredetileg a hatalmas ázsiai sztyeppéken élő nép fia, valószínűleg igen mély, belső indítékok alapján vonzódik az ilyen témákhoz. Most bemutatott filmje, A buharai festő, másféle utat jár. Tulajdonképpen életrajzi filmnek nevezhető, mert a középkori híres város, Buhara egyik nagyszerű művészének életútját kíséri végig. Mani, a festő, akinek apja is híres művész volt, szenvedéseken, megaláztatásokon, kudarcokon és csalódásokon át jut el a beteljesedő művészetig. Okejev azonban ebben a hosszú és nehéz folyamatban sem tagadja meg filmes elveit: a környezet és az ember kapcsolatát, a mitikus elemek és a valóság egybemosó- dását poétikus szépséggel ábrázolja. Legenda és igaz történet egyszerre ez a film. Takács István
