Pest Megyei Hírlap, 1988. szeptember (32. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-22 / 227. szám

1988. SZEPTEMBER 22., CSÜTÖRTÖK Ki lett a pünkösdi király? Unokáink is mesélni fogják Unokáink is mesélni fogják címmel feb­ruár első felében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vál­lalkozó szelleműeket, hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kap­csolódó legendákat, furcsa történeteket, egy-egy földrajzi helyhez vagy híres em­berhez kötődő meseszerű mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó lenne köz­kinccsé tenni, megmenteni az utókornak. Több mint száz munka érkezeti hoz­zánk. Közülük jó néhány nem felelt meg a követelményeknek, mert nyelvtörténeti fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumokat dol­gozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudjuk majd. A Gödöllői-dombság végső nyúlványai között fekszik a pilisi dolina szép vidéke. Haj­lékony hegyei és üde völgyei itt ölelkeznék a Nagyalföld végtelen rónáival. Ennek a csodás környezet­nek legmagasabb pontja a Vi- nicny vrh. A név magyar megfelelője: Szőlőhegy. Való­ságosan szőlőhegy is volt, mert eleink, mikor 1722-ben idejöt­tek, ennek a hegynek környé­kén 200 hold szőlőt telepítet­tek. Híres, jó borok teremtek a domboldalakon! Az uraság egy kis kastélyt és agy hatal­mas pincét építtetett a közelé­be. Méreteire jellemző, hogy hatökrös szekér is közlekedhe­tett benne. Sajnos, ma ezt a pincét már hiába keressük. A dombokon teraszokat alakítot­tak ki és lugasos műveléssel termeltek. A két világháború között még látható volt egy ilyen rész a már lebontott kis kastély mellett. Gubányi Emil budapesti mérnök gondozta nagy szakértelemmel. Gyógyítás — zenével A múlt század derekán a híres, mulatós gavallérok, II- key Móric és llkey Laci vol­tak a szőlőhegy tulajdonosai. Minden évben víg szüreteket tartottak. Ilyenkor meghívták legjobb barátaikat is. Egy al­kalommal vendégük volt Lisz- nyai Damó Kálmán, a neves költő, Petőfi jó barátja. Nagy barátságukat könnyen igazol­hatom. Hatvány Lajos: Így élt Petőfi című művében több mint ötvenszer szerepel a ne­ve. Az llkey családnál is nagy becsben tartották őt. Ugyanezen a szüreten részt vett Dudás Ferkó és cigányze- zekara is. Ferkót mindenki úgy ismerte, mint Patikárius Ferkót. Ügy ragadt rá ez a név, hogy a Velencei-tó men­tén lévő egyik kastély ura „lel­ki beteg” volt, és Dudás já­téka annyira elbűvölte, hogy így szólt hozzá: — Te gyógyí­tottál meg engemet, Ferkó, le­gyen ezentúl Patikárius a ne­ved. Hihető, mivel Ferkó Gár­donyból származott. A másik híres mulatozó a hírhedt Beleznay Sámuel volt. Sok kitűnő — saját termésű — bora mellett, asztaláról so­ha nem hiányzott a tokaji. Fiatalabb korában szép jövő előtt álló, bőkezűen adakozó és minden jót és nagyszerűt gazdagon pártfogoló ember volt. Mikor még csak egysze­rű nemes volt — sem báró, sem gróf —, fel van jegyezve, hogy 1790-ben az Ausztriából hazatérő Szent Korona fogadá­sára Szily József neki szintén küldött meghívót. Később, mint főnemes, vármegyei kö­vetként a pozsonyi országgyű­lésen is részt vett. Az a divat járta ebben az időben, hogy a tehetősebb kö­vetek magukkal vitték saját cigányzenekarukat. Az ott tartott fényes mulatságokon saját zenészeik húzták a talp- alávalót. A mulatozáshoz szük­séges borokat ugyancsak ott­honról vitték Pozsonyba. A batár hátulján szépen elfért az a hordó, amelyben az álta­la igen kedvelt, 1796-os évjá­ratú bor volt, és amelyet Pi­lis mezőváros borbírája aján­dékozott neki nevenapján, a falu népe nevében. És folyt a bor, a mulatság vígan... Gondolom, mindannyiunk­ban felvetődött az ilyenkor szokásos kérdés: én mi lett a nóta vége? Ma már biztosan tudjuk, hogy mind az llkey, mind a Beleznay család elsze­gényedett, a mesés vagyon el­úszott ... A szalonok kedvence Az Űr 1790. esztendejében pünkösd ünnepén híres mulat­ság volt a pilisi kastélyban. Az első napon versek, élőké­pek, színdarabok váltották egymást, sok főúri szereplő közreműködésével. Este fényes bál, a kertben pompás tűzijá­ték volt. Másnap, pünkösd hétfőjén, egy népies mulatság volt az Alberti felé elterülő réten. Versenyfutás a pünkösdi ki­rályságért. Egy múlt század­végi írónő, Vay Sarolta rész­letes beszámolót is írt róla. A versenyzők parasztlegények voltak. Árvalányhajas kalap­pal, lobogó ingben, nyakukba akasztott karikás ostorokkal. A környező falvakból jöttek a versenyzők. Csinos szolgale­gények, szép lovakkal. Az úri vendégek kocsikon és lovakon mentek ki a verseny színhe­lyére. Mikor a versenyzők beér­keztek, az elmúlt esztendei ki­rály, az inárcsi Lorán János, koronával a fején odajárult Beleznay Miklósné elé és rö­vid rigmust mondott, majd felkapott a lovára. Tizenkét versenyző állt fel a küzdelem­re. Három futam következett. A harmadik volt a döntő. Mit kapott a győztes? Prónay Ho- noráta bárónő pünkösdi ró­zsákból font koszorút helye­zett a fejére. Megillette még egy nagy kupa bor, egy kalács és egy piros bőrerszényben 5 darab arany. ... de milyen óriási lett a főúri társaság bámulata, mi­dőn a győztesben Kármán Jó­zsefet, a szalonok dédelgetett íróját ismerték fel! A jeles költő a mulatság fokozására gondolta ki azt á tréfát", hogy ruhát és lovat cserélt Raffai Pál bugyi legénnyel, aki esé­lyes volt a győzelemre. A verseny végeztével muzsi­ka csendült és a térségre kise- reglett nép megkezdte a tán­cot. Beleznayné csapra vere­tett egy hordó bort, a bogrács­ban Totyogott a gulyás, és mindenki ehetett-ihatott, amennyi tetszett. Az úri nép pedig hintókon — ahogy jött — visszatért a kastélyba, ahol még másnap is folyt a vidám mulatozás. Falunkban az első épület a pusztai csárda volt. Most a Piac téri iskola van a helyén. A mai 4-es főútvonal régen a Budára vezető út volt. Tatá­rok, törökök mind fölvonulási útnak használták. Minden időben nagy forgalmú volt. Közvetlen közelében volt a pusztai csárda. Ha ott mula­toztak. az kihallatszott az út­ra, és bizony sok botrány oko­zója volt. Menyetskéknek tilos! Végül is a falu vezetői nem tűrhették tovább az ott folyó vad mulatozást, s így döntöt­tek: „... azon szokás aránt, hogy leányok és menyetskék többé kotsmába — mulatság végett — midőn ott muzsikál- tatik ne menjenek ez határoz- tatott: minek utána eddigi volt azon szokás valóban illetlen és az ország útján körösztül utazó keresztényi, becsületes érzésű embereknek számos botránkoztatást okozott, vég­képpen eltiltották. Ezen túl leányok és menyetskék oda nem mehetnek! Egyszersmind meghagyatik a Város bírójá­nak, hogy e részben bírói ha­talommal élvén az ezen pa- rantsolatot által hágó személyt testi büntetéssel (deres) fe- nyítse.” E szigorú parancsolatok ha­tására megszűnt-e az ivás és a mulatozás? Úgy gondolom, akkor és azóta sem. A pilisi Vinicny vrh környékén nem egy, de talán száz pince is ta­lálható és többségük előtt gyönyörű borházi Olyanok, hogy az üdülőhelyek házaival is vetekedhetnek. Boldognak mondhatja magát, akinek ilyen pincéje van. Szeretnek oda kijárni. Nemcsak a bor, de a jó levegő és a szép kör nyezet is idecsalogatja az em­bereket. Csak az a kár, hogy ma már a szép ének nem az emberek torkából, hanem a magnó és rádió hangszóróiból harsog ... Csilló Mihály ny. kántortanító Pilis Budapesti Művészeti Hetek A több mint két évtizedes sikeres múltra visszatekintő Budapesti Művészeti Hetek idei programsorozata szeptem­ber 25-én kezdődik és október 31-ig tart. Koltay Gábor filmrendező, a Budapesti Művészeti Hetek igazgatója a tegnap megtar­tott sajtótájékoztatón elmon­dotta, hogy a mindenki által köztudottan nehéz gazdasági körülmények között anyagi szempontból még nehezebb volt a hetek színes, változa­tos programjait összeállítani, mint eddig bármikor. Ennek ellenére gazdag, érdekes a kí­nálat. Saját rendezvényként az Egyetemi Színpadon ismét kiváló premierfilmeket mu­tatnak be, közöttük sok olyan szovjet alkotást, amely eddig dobozban hevert. Ugyancsak az Egyetemi Színpad mutatja be Nemeskürty István doku­mentumjátékát, az Erdélyi krónikát. Rátki András, az Országos Filharmónia igazgatója ismer­tette a Budapesti Zenei He tek kínálatát. A nyitó kon­certre a Budapest Kongresz- szusi Központban kerül sor szeptember 25-én. A Magyar Állami Hangversenyzenekar Bartók 2. zongoraversenyét és Liszt Faust szimfóniáját adja elő Lukács Ervin vezény­letével. Nagy eseménynek ígérkezik a drezdai Staats­kapelle koncertje ugyanitt, szeptember 30-án. A Mátyás­templomban Zászkaliczky Ta­más, a szentendrei komoly zenei élet egyik jelentős szer­vezője lép fel. Orgonaestjén szeptember 30-án Walther, Buxtehude, Krebs, Brahms és Schumann művei szerepelnek. A Korunk zenéje című so rozatban október 6-án a Ze­neakadémián önálló hangver­sennyel tisztelegnek az immár 70 esztendős Leonard Bern­stein előtt. A Petőfi Csarnok­ban Stockhausen-est lesz. A Gruppen három zenekarra cí mű művet adja elő az Ama- dinda ütőegyüttes, a Győri ütőegyüttes és a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar. Közös produkciójuknak csak a Petőfi Csarnok nagy színpada képes helyet adni. A művészeti hetek program­jában számos egyéb rendez­vény is lesz. Élő lemezbemu tató, operai és színházi pre mierek, külföldi színházak vendégjátékai, tánc- és moz­gásművészeti bemutatók, ma­gyar és külföldi filmpremie rek, valamint múzeumi tárla tok. Az egyes eseményekről rendszeresen tájékoztatjuk ol­vasóinkat. Tv-figyelő' Lány, fiú- Ebben a meg­számlálhatatlan mennyiség­ben reánk zúduló olimpiai közvetítéssorozatban igazi fel­üdülés volt a Családi vasár­nap legújabb adását nézve ki­kapcsolódni. És nemcsak a benne körbejárt téma miatt — nevezetesen a férfi—nő arány kialakulását, a két nem egymáshoz való viszonyát boncolgatták —, hanem azért is, mert egy példásan szer­kesztett és ügyesen lebonyolí­tott nyilvános eszmecserét lát­hattunk. Megszólalt ugyanis ebben az adásban a biológus kutató ugyanúgy, mint az a bizonyos utca embere, és a történelem ugyanúgy szóba került, mint a lélektan, ezen belül is az önismeret. S mindemellett látványát tekintve is végig izgalmas volt, mert a stúdióképeket sű­rűn felváltották a Keleti pá­lyaudvar előtt rögzített ripor­tok, amelyek a maguk kere- setlenségével igazán jól egé­szítették ki a mondandót. Nevezetesen azt, hogy a fér­fiak hagyományos elsőbbsége azért még máig érezteti hatá­sát, és a női egyenjogúság ez­zel együtt csak módjával hó­dít teret. Még akkor is, ha tudván tudjuk — a genetika ezt fényesen bizonyítja —, hogy semmiféle komolyabb, érdembeli különbség nincs a két nem között, csak az egyik éppen férfinak, a másik meg nőnek született. A sok és jogos dicséret mellé azonban egy kis fejcsó- válás is odakívánkozik. Még­pedig az, hogy most szintén láthattunk nyilvánvalóan nemi indentitászavarban szenvedő riportalanyokat, ök köztudot­tan szívesen szerepelnek, ez karakterükhöz egyértelműen hozzátartozik. Az viszont né­mi óvatossággal kikerülhető, hogy lehetőleg ne jussanak el a legnagyobb nyilvánosság elé, és nemcsak a nézők miatt, hanem a saját érdekükben is. A nagy világver­senyt emlegettük az imént, s hadd folytassuk azon örömünk kifejezésével, hogy dacára an­nak az irdatlan távolságnak, mégis ideköltözött hozzánk a messzi-messzi Szöul. S milyen szépséges felvételekben jön el! Szinte minden fontosabb ver­senyt látunk, s úgy, ahogyan eddig még soha. Ezt azért ál­líthatjuk ilyen biztosan, mert újabb és újabb rafinált ka­meraállásokat alakítottak ki a koreaiak. Ott van például a műugrás vagy a torna. Nos, amikor ezek vannak soron, valahonnan a magasból éppen úgy puskáznak rá a soros versenyzőre, hogy azt ponto­san merőleges irányból lát­hatjuk, s így még jobban meg­csodálhatjuk a pompás moz­gások sorát. Érdekes azonban, hogy ami nekünk, nézőknek szép és kedves, az a riportereknek nem mindig hasznos. Vitray Tamás pörlekedett egyszer amiatt, hogy az úszóverse­nyeken például gyakran csak az élen járó versenyzőt mu­tatják, míg a mezőny a fel vételből kiesik. Ez a szemlé­lőnek igen mutatós, hiszen egy ember drámáját, küzdelmét önmagával és az anyaggal mutatják, a kommentátornak azonban nem, mert esetleg így a többi indulóról nem tud informálni. A végére persze minden jóra fordul, hiszen a neveket, adatokat kivetítik, de addig bizony tényleg bosszan­tó lehet egy-egy ilyen rende­zői fogás. Csak nagyobb baj ne legyen — tegyük gyorsan és elégedetten hozzá ... Békí veled ... Láthattunk már riportfilmeket az Erdély­ből átszármazó magyarokról — könyvet, újságcikket meg annyit kinyomtattak, hogy ezeket egyszerűen követni sem igen lehet —, ám az a képsor, amely a Movi műhelyéből ke­rült ki és a Béke veled .. szép címet viselte, megint ele­mi erővel meg tudta facsarni a szíveket. A benne felhangzó monológok tartalma is tragi kus állapotokról, élethelyze­tekről tanúskodott, a szemünk elé került látvány — a gyö­tört, de reménykedő arcok so­kasága, a segítés ösztönösen nemes gesztusai — azonban még ezek hatását is messze felülmúlta. Nyilván azért is, mert itt most nem volt mozi­zás, művészkedés: visszafo­gott, tényközlő dokumentálás volt. Ettől lett ez a látvány­sor azzá, ami. Akácz László Heti filmtegyzet Sír az út előttem.:. ' ; Egy arc a Sír az út előttem... című filmből „Azhol én elmegyek / Még a fák es sírnak / Gyönge ágaik­ról / levelek lehullnak. / Sír az út előttem / Bánkódik az ös­vény .. A székely népdal, melynek egyik sorát adta címéül ha­talmas filmfolyamának Sára Sándor, a természetbe vetíti ki a vándor fájdalmát. A nép- költészet ismert és szép jelké­pe ez — de a majd kilenc­ezer méteres, tehát több mint három normál játékfilm hosz- szúságú dokumentumfilm a jelképet valósággá keményíti. És ettől a visszafordított kép­től lesz olyan megrendítő, sőt, fejbe vágó, letaglózó egyes kép­soraiban ez a mindenképp egyedi és a majdani utódok számára pótolhatatlan tény­anyagot is megőrző munka. Sára Sándor a bukovinai székelység kálváriajárásáról készítette ezt a filmet. Egyes részeinek címei — Hazátlanok, Hadak útján, Keresztúton, Ha­zatértek — nagyjából jelzik a kétszázhuszonnégy esztendő­vel ezelőtti tragikus esemény, a mádéfalvi veszedelem után a Székelyföldről Moldvába — Bukovinába — kibújdosottak történetének fázisait. Az 1764- es mádéfalvi vérengzés (Mária Terézia egyik altábornagya a határőrszolgálat számukra sé­relmes rendje ellen tiltakozó székelyek közé lövet, több szá­zan meghalnak, s ezt követően mennek ki a mádéfalviak s több környező falu lakói Bu­kovinába) már tragikus indí­tást ad a történetnek, s e tra­gikum később sem hagyja el a kibujdosott székelyeket. A lassan megerősödő bukovinai településekből száznegyven év múlva kiszakítanak egy cso­portot, s az Al-Duna mellé, négy-öt vármegyébe telepítik át őket. Ekkor kerül nagyobb csoport a tengerentúlra is. Amikor — a trianoni béke után — Bukovina román kéz­re kerül, a székelyek sorsa nem lesz könnyebb. 1941-ben egy része átszökik magyar te­rületre, másokat a Délvidék­re, a mai jugoszláviai vajda­sági falvakba — az onnan ki­költöztetett szerbek helyére — telepítenek (toloncolnak) át. 1944-ben a visszatérő szerbek elől a Dunántúl déli megyéibe menekülnek. Egy év múlva az onnan kitelepített svábok he­lyére rakják őket. Hamarosan ők is átélik a személyi kul­tusz éveinek nehéz eszten­deit, a tsz-szervezésék tor­túráit, majd 1959-ben egy újabb tsz-szervezést is. Az 1960-as évek elejétől aztán úgy tűnik, végre rendeződik a sor­suk, a helyük a magyar élet­ben. Nagyjából ennyi a film hát­tértörténete vagy kerete. Meg­értéséhez ennyit feltétlenül tudni is kell, már a film meg­nézése előtt. Mert aztán ké­sőbb a filmből kibontakozik ez a történelmi eseménysor. Részint a sok-sok riportalany szavaiból (bár alighanem rop­pant pontatlanság itt riport­alanyokról beszélni; a meg­szólaltatott legalább száz em­ber kivétel nélkül éli, átéli, megszenvedetten újraéli, amit elmond, tehát szinte a szó szo­ros értelmében gyónnak, val­lanak, vagy — s ilyen is van a filmben — a népköltészet, a népballada hangján elevenítik fel emlékeiket). Részint pe­dig a hatalmas dokumentá­ciós anyagból, melyben az elmondott személyes élmények nyernek tárgyi igazolást. Többnyire idős emberek be­szélnek a filmben, de ez ért­hető is. A 40-es évek viszon­tagságait már csak ők tudják saját élményeik alapján elme­sélni. A fiatalabb nemzedék vagy még nem eszmélő, gyer­meki korban élte meg ezeket, vagy pedig még {már) úgy sérti. És akadnak émlékezők mások is. Az e rájból szárma­zott Tamás Menyhért például, aki végsőkig tömörített kisre­gények sorában írta meg népe vándorlásainak történetét. Vagy más dokumentumfilmek készítői, akik ráéreztek e tra­gikus kis népcsoport életének különleges drámáira. Azt hiszem azonban, hogy o tények, élmények, emlékek hű rögzítésén túl, van ennek a filmvállalkozásnak még egy — s szerintem a legfontosabb — érdeme. Az tudniillik, hogy a bukovinaiak vándorlása kö­zepette arra is fényt vet, hogy itt a Duna—Tisza táján, a Kárpát-medencében, milyen elválaszthatatlanul, szétele- mezhetetlenül keveredtek ősz- sze a népek sorsai, milyen fan­tasztikus módon utaltattak egymásra, s milyen iszonyato­san súlyos teherként cipelték, cipelik az egymás ellen fel­gyülemlett — mert felgyűlni segített — indulatokat, előíté­leteket. Románok, szlávok, svábok, oroszok, székelyek sor­sa kavarog itt, és sodor néha igen súlyos üledékeket is, ré­szint roppant veszedelmes ér­zékenységeket. Egy majd hatórás óriási filmfolyamról lehetetlen rész­letekbe menően beszélni. Lát­ni kell, ha nem is egyszerre, de legalább részenként. Oku­lásul, tanulságul és emlékez­tetőül. Faludy György költő Egy másik dokumentumfilm, amely viszont egyetlen ember, a ma hetvennyolc éves Faludy György majdnem hihetetlen élettörténetét mondja el. Fa­ludy ma Kanadában él, de bejárta a fél világot. 1938-ban Franciaországba emigrált, az­tán Amerikába került, az USA hadseregének tagja volt, 1946- ban visszajött Magyarország­ra, 1950-ben Recskre internál­ták, 1953-ban szabadult, s 1956-ban újra elhagyta az or­szágot. Azóta él külföldön. De, mint a Recsket szintén meg­járt, Faludyval együtt rabosko­dott Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia most bemu­tatott dokumentumfilmjéből kiderül, mindvégig megma­radt magyar költőnek, aki rá­adásul még a recski tábor szörnyűségeire Is úgy tud em­lékezni, hogy nincs benne gyű­lölet, harag, holott amik meg­estek vele, és 1300 ottani rab­társával, azok égbekiáltó dol­gok. Faludy azonban bölcs, racionalista és humanista, s mint ilyen, csak annyit mond: ma már szinte nem hiszi el, hogy mindezek megtörténtek vele, s a többiekkel, hogy a XX. század derekán, Európa közepén mindez lehetett, lé­tezhetett, hogy az ember ezt meg tudta tenni az emberrel, azok után, hogy már napfény­re kerültek a fasiszta koncent­rációs táborok szörnyűségei. Mementó ez a nyolcvanper- ces film; tulajdonképpen épp­úgy az, mint a Sír az út előt­tem. Számomra valahogyan össze is tartozik a két film. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom