Pest Megyei Hírlap, 1988. augusztus (32. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-11 / 191. szám

1988. AUGUSZTUS 11., CSÜTÖRTÖK

5

Lovastul tolták a kocsit fölfelé

Unokáink is mesélni fogják

I Unokáink is mesélni fogják címmel feb- I ruár első felében pályázatot hirdettünk j olvasóinknak. Ebben arra kértük a vállalkozó szelleműeket, hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kapcsolódó legendákat, furcsa történeteket, cgy-egy földrajzi helyhez vagy híres emberhez kötődő meseszerű mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó lenne közkinccsé tenni, megmenteni az utókornak.

Több mint száz munka érkezett hozzánk. Közülük jó néhány nem felelt meg a követelményeknek, mert nyelvtörténeti

fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumaiéit dolgozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudjuk majd.

Minden héten csütörtökön adunk válogatást az érdekes mondákból, legendákból. A legjobbakat — olvasóink szavazatai alapján — a végén értékes tárgyakkal jutalmazzuk. Várjuk tehát leveleiket!

A borítékra írják rá: Unokáink is mesélni fogják.

„Kiláccik Valkó, beleláccik' Szentlászló, kiláccik Szent- lászló, beleláccik Zsámbok.” Ez egy mondóka, és igaz is, de más jelentése is van. Mikor kislányok voltunk és leültünk a sámlira vagy a küszöbre, és az obonyunkat vagy a kece- lénket — kötényünket — nem húztuk rendesen a lábunkra. Azt a fiúk meglátták, s így kiabáltak. Mink akkor nagyon megszégyeltük magunkat és sírva elszaladtunk.

Szcp festményt látvány

Valkó, Szentlászló határos is velünk, azért innen kezdem írásomat a régi elnevezések eredetéről. Szentlászlói-dűlő az első. Azért, mert az egyik vége az országúira — köveséi tra —, a másik meg a rét végére járt. Felső rét onnan kapta nevét, hogy ez volt a határ felső része. Köhiddűlő neve még a török'idők előttről származik, a falunk nem itt volt, ahol most van. A víz ideszaladt a partokról és ide egy kőhíd volt csinálva, de ez már régen eltűnt, de a dűlő nevét és a nótát nem felejtettük el: „A zsámboki dobogós kőhíd- nál, barna legény rozmaringot kaszál...”

A rétek feletti dűlőút a Jaj- hegy-döllő. Mikor az öreg szülők vitték az ebédet az ott dolgozó családjaiknak, a batyu a hátukon, elöl a kosár nagyon nehéz volt. Alig bírtak felmenni a partra, és azt mondták: „Jaj, jaj, Istenem, ez a Jajhegy, csak ezen segiccs jel!” Akinek rossz lovai voltak, a család fiataljait leszállította a kocsiról, tolták a kocsit lovastól, a kocsis meg mondta: „Uram Jézus, most segiccs, itt a Jajhegyen!” Ezeket én is átéltem, de hallottam azt is, hogy a törökök itten kínozták az embereket és innét lökdösték le őket. Ez a düllő a valkói határig visz, a düllő másik oldala a Köpüs- ku.t. A Kőpüskút végén rét van, a felső rét, ebben kb. 20 lépést kellett menni, itt egy forás volt, a kisköpüskút. A csőszök kis alacsony fakorláttal kerítették be, egyik oszlopba egy nagy szöget vertek, .erre egy kicsit lyukas vasbegrét láncoltak, hogy ezzel lehessen vizet merítem a szomjazó embereknek, a kút kiapadhatatlan volt, telistele, csak meríteni kellett, akár üvegben, akár vederben, hiszen a lovaknak is innen merítettek vizet. A kúttá! körülbelül 8 méterre volt egy nagy szomorúfűzfa, ez is megpihenőhély volt, a melegben dolgozók részére. Én is ide jártam vízért, mikor a dinnyeföldünk erre volt, én voltam a dinnyecsősz, kislány- kakoromban. Édesanyámmal vittünk ebédet a kaszásoknak, a fűzfa alatt ebédeltünk, és én sok-sok kakukkfüvet szedtem, ez szép festményi látvány volt! Sajnos, már nyoma sem maradt. A fiataloknak, akiknek dolgozatot kell írni, ha elmondom, szinte el sem hiszik, de azért leírják. Nóta is van róla: „Sej, haj, nem iszok én a kőpüskút vizébül, kitagadott a babám a szivébül. ha még ec- cer a szivébiil kitagad. Sej. haj, a magos ég csillagostul leszakad.”

Az okos öregember

Vót eccé egy nagyon okos öregember. Tett-vett mindent a ház körül, többet ért. mint tíz lusta, fiatal. Több vót a kalapjában, mint másnak az eszében. Egyik reggel még nem kelt föl, azon gondókodott', hogy milyen jó családja van, de azért ő kipróbálja őket, nem kai föl, mintha beteg vóna.

Ügyis csinált, nem kelt föl, bement a menye. Mi van, apámuram, mé nem ke kend fő? Hát beteg vagyok. Oszt mi baja kennek? Nem tudom, csak azt tudom, hogy alám- ment. Ejnye, ejnye, nem szégyell kend magát, ilyen vin ember létére és kiszaladt.

Bement a jánya. Édesapám tán beteg? Az vagyok, jányom. Akkó hozok kennek valami früstököt. Nem kő nekem semmi, mert aiámment. Jaj, Édesapám, ilyet ne csináljon, és kiment ő is.

Az anyjuk éppen, hogy kiszedte a kemence földjéről a jó ropogós sültkrumplit, .letakargatta, és hívta a családot früstökölni. Kérdezi, hát apátok h«n van?

Fekszik, mondja a menyecs- kelánya. Beteg, apám azt mondta. Bemegy az asszony. Hát ked meg beteg, én meg nem is. tudom? Nem vagyok én beteg, asszony, csak alám- ment, oszt azé nem tudok felkelni. Hat csak ez a baja kennek, akko nincs baj. Hozom míngván a jó langyos vizet a kemenceszájábú, oszt egy rossz törülközővel jó lemoslak, oszt asztalho, ott van a früstök, esz- szük együtt. Hát azé vágsz olyan keserű pofát, mán oszt hittem, igazán beteg vagy,-így megijeszteni!

Ä menyecske és a katona

Élt egyszer Zsámbokon egy szép barna menyecske, aki nagyon szépen öltözködött és nagyon tudta a farát rázni ások bő szoknyákkal. Hallotta, hogy a falunkba katonák érkeztek, és itt lesznek bekvártéjozva a házakhoz. Az asszony gondolt egyet magába, fölöltözött szépen és elment az édesihez (az anyját hívta így).

Mivel az a szép zsámboki templom előtt lakott, gondolta, onnét meglesi a katonákat. Egyet gondolt, oszt kettő lett belőle. Felkapta az édese két kik — kék — kannáját. Elment az iskolaútra vízért. A kút a templom és az iskolai út között volt, a legszebb és a legforgalmasabb. helyen (ez volt a falu központja és ma is ez). Ahogyan ment, már csak úgy lesták a katonák és mont- ták: szép menyecske, hun az urad? tán nem a kocsmában mulat? De ő csak ment, ment.

írók. Nem tudni, hányán folyamodtak ehhez a megoldáshoz, de bizony sejthető, hogy többen kapcsoltak át a kettes műsorra, amikor az Eltűnt otthonról című hatrészes angol filmsorozat utolsó darabja pergett. Azon egyszerű oknál fogva cselekedhettek így a bátrak vagy az elkeseredettek, mert ez a brit mese bizony roppant unalmas és mesterkélt valami volt. Nyúzták, húzták a kitalálói, de igazi érzelmeket csak nem tudtak ébreszteni az előfizetőkben.

Aligha bánhatta meg bárki is, ha ilyen kurtán-íurcsán elköszönt a jobb sorsra méltó Allisontól, és inkább azon mélázott el, amit többek között Kalász Márton költő, író, műfordító mondott mikrofonba a kétnyelvűségről, arról a különös — manapság pedig roppant fontossá vált — élethelyzetről, amikor valaki más nemzetiségű emberként látja meg a napvilágot, s cseperedik fél, mint a környezete.

Még itt, ahol igazán példáMiikor a kútnál meríti a vizet a kis kannába, megretten, mert egy katona féllé állt, ő észre se vette, pem látta, ez biztos az égből pottyant ide: Elkezdett féni a szép menyecske. Hogy merjek el veled, nehéz neked ez a kettő kanna! Nem köll nékem, bírom én ezt magam is. De a katona csak kérleli: akkó, szép menyecske, hun laksz? Sehun, hun laknék! Ezzel főkapta a két kük kannát, és elsietett. Hiába ment utána a katona: mondd meg, hun laksz, a világ végére is elmennék érted.

Nagyon félt a menyecske, oszt azt mondta ijettében, se nagysor, se kissor, se kisköz, se papköz (azóta is megvannak az elnevezett közök). Szegény asszonyka nem tudta, mit csináljon, hát gondolt harmadikat is, nem az anyjához vitte a vizet, hanem befordult hirtelen a kisjérikóba, oszt ott az első kisházhoz beszalatt, remegve ott húzódott meg estig.

Ment, mendegélt a katona, nem tudta, hova tűnt a szép menyecske, kérdezgeti, fütű- fátú, végre megtudta, hogy a szélső kicsi házba ment. Gondolta magában: no fontos, hogy tudom, hogy hun lakói, kiviszlek én innen egészen a világ végére, csakhogy este legyen be. Sötétség borult a falura, a katona tele örömmel indult a kicsi egyablakos házacskához, be is zörgetett, nyomban az öröme hirtelen elmúlott, mert bentről egy erős férfihang hal- laccot. Ereggy ki, az anyád er- re-áráját, mutasd meg, ki az, akivel bepiszkítottad magad, és húzta-nyúzta a nagy derék ember a nagy kövér feleségét a konyha ajtói sarogjáig. Hiszen ez katona. (Katona, kántor, pap, odamegy, ahun kap.)

Ne háncsa, mondta a katona csendesen, nem ő vót. A szép menyecske csak azért ment ide, hogy ne tudja meg a katona, hogy hun lakik, három házzal odébb még napnyugta után hazament, és onnét a bátyja elvezette, mikor besötétedett, a testvérnyényi- hez a nagykertek alatt és ott is maratt két hétig, míg a katonák el nem mentek. Többet soha nem rázta a farát a katonák előtt.

Lapu Istvánná

Kőkai Margit

Zsámbok

san alakult a kisebbségekkel való törődés, sem valami egyszerű a beilleszkedés. Mások a szokások, más a gondolkodás, más megannyi beidegződés. Ám ebből a különbözőségből is lehet erényt kovácsolni. Olyasféleképpen, mint azt Kalász Márton teszi. Tehát hogy a maga eredeti németségét — nyelvi kultúráját, családi, kisközösségi hagyományait — építi bele azokba a művekbe is, amelyeket egyébként magyarul publikál.

Magyarok. Ugyanezen az estén, azaz kedden még egyszer szó esett a magyar kultúra és művészet ápolásáról. Ebben a másik adásban azonban az Ausztriában élő volt honfitársaink szólaltak meg, s mondták el, jómaguk mit tesznek — tehetnek — azért az országért, népért, amelyet tíz, húsz, de még inkább harminc esztendeje valamely okból itthagytak.

Egyikük képzőművészeti galériát nyitott, s abban lehetőNovemberben

Kutatási társulás

Akadémiai-egyetemi kutatási társulást létesít a Magyar Tudományos Akadémia és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, a Szegedi József Attila, a Pécsi Janus Pannonius, valamint a Debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem. A társulás dokumentumait várhatóan november végén hagyja jóvá az MTA elnöksége. Ezt követően kerülhet sor az együttműködési megállapodás aláírására. Terveik szerint a következő évtől már ebben a szervezett rendszerben folytatják kutatásaikat.

Miként Láng István akadémikus, az MTA főtitkára elmondta: az Akadémia régóta együttműködik az egyetemekkel. Ez természetes, hiszen az egyetemi tanszékek a tudomány műhelyei is, s a 3 ezer akadémiai kutató közül sokan az egyetemi tanszékeken is tevékenykednek. Az Akadémia költségvetéséből évente 100 millió forinttal támogatja az egyetemi kutatásokat és néhány tízmillió forinttal járul hozzá kutatási eszközeik beszerzéséhez, oktatóik külföldi tanulmányútjai, tapasztalat- cseréi költségének fedezéséhez. Az utóbbi években az MTA 9 természettudományi és 13 társadalomtudományi intézete kötött együttműködési megállapodást hasonló jellegű egyetemi tanszékekkel azért, hogy kölcsönösen elősegítsék a tudományos kutatást, az egyetemi oktatást, a posztgraduális képzést.

A jelenlegi pénzügyi helyzetben lényeges, hogy az eddigielméi is jobban hasznosuljanak a szellemi és az anyagi erők, elősegítve az eredményesebb munkát, a kutatás és az oktatás jobb feltételeinek megteremtését. Ezért született a javaslat az Akadémia és az egyetemek új típusú koalíciójára — hangsúlyozta a főtitkár. Az intézmény első lépésként a természet- és a társadalomtudományi egyetemekhez fordult az ajánlattal, lehetővé téve a többi egyetemnek — a gödöllői agrártudományi, a kertészeti és élelmiszeripari, az állatorvostudományi, a budapesti műszaki, a miskolci nehézipari, a veszprémi vegyipari, valamint a 4 orvostudományi egyetemnek —, hogy később csatlakozhassanak a társuláshoz. Az Akadémia elnöksége és májusban tartott közgyűlése, valamint az egyetemek munkaközösségei ugyancsak egyetértettek a kezdeményezéssel.

Az új típusú együttműködés során az akadémiai és az egyetemi kutatóműhelyek ösz- szehangolják kutatási programjukat és tevékenységüket. Nagy horderejű tudományos feladatok megoldásában vesznek részt, állami illetve vállalati megbízások teljesítésére vállalkoznak.

leg más ausztriai magyarok munkáit mutatja be és próbálja eladni. Másikuk irodalmárként kötődik ideáira. Harma- dikuk — ő, a néprajzos professzor volt mindenképpen a legrokonszenvesebb a meg- szólaltatottak közül — pedig olyan tudatosan és alaposan gyűjti a burgenlandi folklórt, hogy azt a határainkon inneni kollégái is felsőfokon értékelik.

Hanem az a modor, ahogyan ez a dokumentumfilm elkészült, ismét fejcsóválásra késztethetett sokakat. Az történi ugyanis, hogy az ismeretlen kérdező részvétlen fahangon tudakozódott itt is, ott is, ahelyett hogy egy rátermett riporter adta-vette volna a szót. Sajnos, nem először és nem is másodszor alkalmazzák ezt a sete-suta módszert, 'elkedvetlenítve így a nézőket, a riportalanyokat pedig passzivitásra kényszerítve. Rossz ez a metódus, s ha ilyen, akkor ugyan miért alkalmazzák?

Akácz László

Tv-figyelő‘

■ Heti filmtegyzetb

Az ördög jobb és bal keze

Terence Hill és Bud Spencer Az ördög jobb és bal keze című

filmben.

Western, de nem olyan, és' nem úgy.

Nem olyan, mert milyen is az olyan? Valahol a Vadnyugaton játszódik, kemény öklű, becsületes fiúk és kemény öklű nem becsületes fiúk szerepelnek benne, akik nagyon komolyan veszik a

becsületességüket is, meg a

nem becsületességüket is.

Vannak tehát jók, és vannak nem jók. A jók olykor alig jobbak a nem jóknál, és a rosszak alig rosszabbak a

nem rosszaknál. A különbség többnyire hajszálnyi, s azon múlik, ki mögött áll nagyobb hatalom (egy-egy gazdag és befolyásos ember), kinek van valami pókhálóvékony erkölcsi fölénye a másikkal szemben (le kell valakit lőni, mert az lelőtte ennek a valakinek a valakijét), s hogy kinek gyorsabb a keze, ha a Coltért kell nyúlni. Mindezt lehetőleg némi emelkedettséggel és sok komolysággal kell előadni. Mostani filmünk azonban nem ilyen (nem olyan), mert a) egyáltalán nem emelkedett és a legkevésbé sem. komoly, b) mert a jók nem jók és a rosz- szak nem rosszak benne, hanem egyformán csúnya, haszontalan fiúk, c) mert becsületességről éppúgy nem hallottak, mint becstelenségről, e fogalmak meghaladják nemesen egyszerű, más szóval: bunkó szellemi színvonalukat, d) mert hőseink ugyan ke- ményöklűek és gyors a kezük, ám e képességeiket nem valamiféle hősies cselekedet során kamatoztatják, hanem úgyszólván aprópénzre váltják.

Na és nem úgy western ez, mint szokás, azaz nincsenek benne nagy, feszültségeket keltő késleltetések, feszültséget oldó magvas párbeszédek vagy érzelmes szerelmi jelenetek, hiányoznak a látványosan fényképezhető nagy lovasvágták és üldözések, nem részesülünk a befejezés 'emelkedett erkölcsi tanulságaiban, nem győz a jó, nemes, igazságos stb., és nem ejtünk köny- nyet a gonosz bandita (bankrabló, vonatrabló, marhatolvaj, hamiskártyás stb. a nem kívánt rész törlendő) orv golyójától a porba roskadó hős szomorú halála miatt.

Akkor hát milyen ez a western?

Először is nem amerikai, hanem olasz—NSZK koprodukció, ami annyit is jelent, hogy a vad texasi vagy coloradói tájak helyett itt vad szicíliai és korzikai tájakat látunk.

Aztán azt is jelenti, hogy vir- tigli amerikai western helyett itt virtigli spagetti■ westernnel van dolgunk, azaz valami olyasmivel, mint a híres Sergio Leo «e-wes temekben, A jó, a rossz és a csúf, vagy az Ügy marék dollárért esetében. Tehát eleve másfajta a szemlélet is, amelynek alapján ezek a filmek létrejönnek.

Másodszor pedig: akik itt a főhősöket megszemélyesítik, azok régi ismerőseink, akik különben dühbe szoktak jönni, akiknek a neve időnként senki, és akik az égből is jönnek néha, mint seriffek. Tehát Búd Spencerről és Terence Hűiről van szó. És ez eleve eldönti, hogy ami itt western címén előadatik, az nem lehet komoly, mély, erkölcsileg nemesítő meg a többi. Sokkal inkább remélhető, hogy e jól összeszokott kettős ismert kalandjaik egy westernvariá- cióját adja elő. És így is történik.,

Az úgyszólván mellékes, hogy Bud Spencer egy jó nevű bankrablóból lesz jó nevű seriffch_a nem is önként és dalolva," s hogy. .Terence Hill (aki mellesleg a seriff — Búd becseként domborít) merő jóindulatból vad kalamajkákat idéz elő, melyeknek a vége nem is lehet más, mint hosz- szú perceken át remek koreográfiával végbevitt tömegverekedés. (Ilyen van vagy három a filmben). Az is mellékes, hogy felbukkannak a testvérpárnál is ebadtább ebadta mexikói meg fehér ember gazfickók, valamint bárgyúan békés mormon hitű telepesek, a szőke lányaikkal. E mozzanatok helyettesíthetők lennének más mozzanatokkal, vagy azok ismét másokkal.

A lényeg ugyanis az itt — ha már valamiféle okos tanul-' ságot szeretnénk kitalálni a filmről —, hogy a filmet író és rendező E. B. Clucher ives- ternparódia — westernvígjáté- kot rendezett, olyan művet, amelyben a westernkedvelők egész sor klasszikus vadnyugati film ismert pillanatainak paródiáját is felfedezhetik, éppúgy, mint a tipikus wes- ternhősök karikatúráját két hősünkben, s a többi szereplőben is. Ez tehát a lényeg, — meg az, hogy a kissé terjedelmes film ebben a vígjátékhiányos nyárban végül is kellemesen elszórakoztat mulatságos jeleneteivel, jó bemondásaival. Ennyi; nem több, nem is kevesebb.

Váratlan szerelem

Az új érzelmesség mozidivatját éljük. Sorakoznak a megható, könnyeztető, szipog- tató, elandalító, jajdeédes, jajdeszomorú filmek. Vannak ugvan megátalkodottak, akik ezeket szirupos nyavalygásnak aposztrafálják, és enyhe undorral tekintenek azokra, akiknek ezek a filmek tetszenek — de ezeknek az érzéketlen, rideg, kőszívű, tuskó, földhözragadt, fantáziátlan egyéneknek nincs igazuk. Hogy az élet is rideg, érzéketlen, kőszívű, fantáziátlan, földhözragadt, sőt, tuskó? Annál inkább kell az elandalo- dás, a szipogás, a meghatódás és a sóhaj.

Nos, akinek ez kell, az sürgősen nézze meg Yorgos Tseberopoulos görög rendező filmjét, melynek címe: Váratlan szerelem. Mert itt aztán akkorát andalodhat, meghatódhat és szipoghat, mint ide Lacháza. Hogy is ne, amikor az egyszer már elvált, de új házasságában sem igazán boldog, ám amúgy jó karban levő, sőt levetkőzve mutatósnak mondható tánctanárnő hajdani, fiatalkori férfiismerősében megtalálná ugyan az egyetlen és igaz, nagy dacos férfit, de hiába megy vele Lisszabonba egy kiadós próbanászútra, a dacos stb. férfi a csáládját választja, és hősnőnk ottmarad hoppon — hogy finoman fejezzük ki magunkat.

Takács István