Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-22 / 174. szám

1988. JÜLIUS 22., PÉNTEK

3

;

Amíg a dob kiveri a szemet

Napi tizennégy órás hajtás

A tarlón gólyacsapat csemegéz. A kBzelben dübórgS, számukra terített asztalt kínáló kombájnok zaja már nem zavarja őket. Jó néhány évtizede még biztosan rémülten menekültek volna a karcsú fehér madarak, mára azonban ők Is alkalmazkodtak a modern technika vívmányaihoz. Így ha valaki az utóbbi időben erősen megfogyatkozott számú gólyákból többet is szeretne látni, csak el keli mennie a parasztemberek évezredek óta leglátványosabb, lcgörömte- libb, s egyben legnehezebb mxnkájának színterére: az aratásra váró búzatáblákra.

A letkési Ipolyvölgye Termelőszövetkezet Irhát nevű területén a begyüket töltő fehér madarak mellett találkoztunk a gazdaság aratóbrigádjával. Szalai Gyula ugyan nem vezeti a nagy aratógépe- ket, s még csak a terményt sem hordja a magtárakba, munkája mégis nagyon fontos. Immár harminc esztendeje szállítja a munkásokat, az alkatrészeket, s a jó eredményekhez elengedhetetlen kalóriadús ételt az aratóknak. Kora reggeltől késő estig a forró fülkében dolgozó kom- bájnosok szolgálatában áll. Számára hétvégén sincs megállás, sőt a legnagyobb munka, a búza aratása után is naponta forgatja a szövetkezet kocsijának volánját.

— Ha ezt befejeztük — mondja kicsit fáradt, ám derűs mosollyal —, következik a mustár és a napraforgó. Amint elkezdődik a betakarítás, éjszaka kivételével mindig talpon kell lenni. A három évtized alatt ugyan megszokta a család is, hogy ritkán lát, s jómagam is megedződtem, de egy kicsit fárasztó ez a hajtás. Húsz fillérért elaludnék — teszi hozzá, miközben az ebédből visszamaradó étél- hulladékokat gyűjti egy tálba. A használt edényekkel aztán majd a központba siet, s friss szódát hoz a hőségtől szenvedő aratóknak.

Tekintetéből kiolvasható, kicsit furcsának találja a kérdést, hogy esőben pihenőre vonulhat-e autójával. Hétköznapi természetességgel vágja rá a nemet, hiszen ekkor a gépek vezetői valamelyik táblához közeli szín alatt javítanak, s neki olyankor is van dolga az alkatrészekkel. Előfordulhat ugyan, hogy ilyenkor hamarabb hazajut, de elkel a pihenés, mert a gépkocsi .nagyon elkoptatja az embert.

Vékonyabb a boríték

Beszélgetésünk végére á dús szalmarendeken keresztül megérkezik Kovács> Vilmos növénytermelési brigádvezető. Neki ugyan kellemesebb a feladata, mint a fülkékben izzadó munkatársaié, de őt sem kell irigyelni. Reggeltől sötétedésig a táblákat járja, s irányítja a kis csapat munkáját. Bevezetőben elmondja, hogy ezt a 123 hektáros táblát reggeltől vágják a gépek, szerencsére a néhány napja hulló kisebb esőnek már nincsenek nyomai, a szemek nedvességtartalma nagyon jó. Ezen a területen 6,5 tonnás hektáronkénti átlagterméssel számolnak, de örömmel újságolta, hogy volt egy kisebb tábla, ahol 8 tonna feletti átlagot takarítottak be. Aztán a szemek, illetve a számok birodalmából egy kis kitérőt tesz, s elújságolja, hogy egy hete került ide és rögtön a mély vízben kell helytállnia. Igaz ugyan, hogy korábban egy másik gazdaságban már végigcsinált néhány aratást, de brigádvezetőként ez az első nyara.

— A szüléimét nem nagyon kell szoktatni, hogy hétvégén sem látnak otthon, hiszen az édesapám tsz-elnök volt. Tehát nem ez jelenti a gondot, inkább az a nehéz, hogy az emberekkel meg kell értetni. a tavalyinál vékonyabb boriiéiért is ugyanannyit, vagy a termést tekintve még többet kell esetenként dolgozni. Elfogadják ugyan ezt, s a nyolc darab E—512-es kombájn ebben az évben is időben beíejezi az aratást, de a hangulatra egy kicsit rányomja a bélyegét az adózás által alaposan megváltozott helyzet.

Az esős napok teendőiről szólva a brigádvezető elmondta, hogy olyankor sincs pihenő — ha egy kiosit lazábbra is lehet engedni a gyeplőt —, hiszen az elmaradt papírmunkákat ekkor kell bepótolni.

Nem lehet kiszállni

Kovács Vilmos gyorsan elköszön, szólítja a kötelesség. Mi még maradunk, s a tábla széléhez közel, kényszerpihenőt tartó kombájnost kérdezzük a hiba okáról. Kempf Károly szomorúan újságolja, hogy a vágóasztal meghajtó- lánca mondta íel a szolgálatot, s most meg kell várnia, amíg megérkezik az új alkatrész. A szakember azt is elmondja, hogy ő tulajdonképpen autószerelőként dolgozik a gazdaságban, csak Ilyenkor, szezonmunkák idején száll gépre. A javítás nem okoz különösebb gondot, hiszen ő maga tartja karban a kombájnt, így csupán a meghibásodott részegységek meglététől függ minden.

— Az aratás első két napján szinte elviselhetetlennek tűnnek a körülmények, de aztán hozzászokik az ember. Csakúgy, mint az otthoniak. Apámmal és az öcsémmel

Nem elég az állóképesség nagy szakmai tudásra is szűk sége van Kempf Károlynak, hogy működjön a masina

(Csécsei Zoltán felvételei)

élünk együtt, nekik már nem is furcsa, hogy nem nagyon találkozunk a néhány hét alatt, a barátnőm meg valahogy kibírja.

Az eső hátráltathat

Miközben a cséplésmeghaj- tó szíján feszít, elmondja, hogy számukra sem jelent sok könnyebbséget az eső. Amellett, hogy a munkát hátráltatja, ez Időben is akad teendő bőven. Amíg a dob ki tudja verni a szemet, addig mennek a gépek, utána pedig kezdődik a karbantartás. Ilyenkor minden percet ki kell használni.

B. Gy.

Megtelt a pótkocsi, irány a magtár

Születésnapi tisztelgés Szentendrén

Pirk János köszöntése

Bensőséges ünnepségre került sor tegnap délután Szentendre Városi Tanácsának dísztermében. Az egybegyűlt rokonok, barátok, ismerősök és tisztelők előtt Vajda György művelődési miniszterhelyettes köszöntötte Pirk János szentendrei festőművészt 85. születésnapján.

— Hadd beszéljek arról, ami nekem szól Pirk János művészetéből — kezdte a miniszterhelyettes. — Különös híd számomra, páratlan, amelyik 'engem — évtizedekkel, évszázadokkal, esetleg ezer évekkel is — összeköt egész népünk múltjával. S mindezt a legmagasabb művészi színvonalon: biztonsággal tévedhetetlenséggel, tisztasággal.

Ezt követően átnyújtotta az idős mesternek a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa aranykoszorúkkal díszített Csillagrendjét.

Dr. Színi István, a városi tanács elnöke meleg hangon tolmácsolta a város vezetőinek jókívánságait.

A mai napon a Pest megyei pártbizottság nevében Krasz- nai Lajos első titkár, műtermében köszönti a kitüntetett művészt, a kulturális élet ki- gjnelkedő személyiségét.

★

Szorongással készültem az ünnepségre. Tudtam, hogy hosszú betegségből kelt föl, s ezalatt nem találkoztam vele, csupán családtagjait faggattam hogylétéről. S most itt van közöttünk, itt vagyunk körötte.

Nézem őt az ünneplők körében. Szép ősz haját megőrizte az idő. Mindenen, s mindenkin túllátó kék tekintetét körbejáratja rajtunk. Soha nem láttam még ilyen korú embert, aki ennyire itt van.

Sok arcát ismerem. Első arca szénrajz volt — 1921-ből. Még csak a kontúrok vannak meg, s egy-egy fényfolt a homlokon-arcon-orron. A többi még árnyékban. Az ember történelmét az idő rajzolta meg. De érezzük, hogy nagyon figyel, kutat mindent, mindenkit. Pedig máris nehéz sors van mögötte. Galántán született, korán árvaságra jutott, rokontól rokonig hányódott, mígnem a nagyszülőkhöz került Szatmárnémetibe. Itt Litteczki Endre tanította, majd Nagybányán — s később a főiskolán — Réti István.

Egy későbbi arca már erőteljes vonásokat árul el, hiszen 1936-ban érett férfiként figyeli a világot. 1944 féléinké fekete árnyékot borít a szemére. Négy esztendővel később — már mindeneknek utána — emelt fővel viseli a szegénység és a család gondjának súlyos terheit.

Negyven esztendeje került Szentendrére, de a hangulatos kis város csupán néhányszor ihlette meg. Maradt mi volt: a föld, a földdel viaskodó ember gyönyörűséges küzdelmének festője. Művészete egyenes ívű fejlődést mutat: „Szigetszerűen egyedülálló a huszadik századi magyar festészetben” — írta róla dr. Hann Ferenc az 1983. évi gyűjteményes kiállításához készült katalógusban.

Mind a mai napig szerény és önmagával elégedetlen ember: „Palettám, ha festek, mindig gyönyörű, szinte sajnálom lekaparni, de a vászon soh’ sem ilyen szép.,.” — fogalmazta meg egyszer. Dr.

Színi István tanácselnök szobájában önportréja függ. Néha-néha kölcsönkéri egy-egy kiállításhoz. Ám soha sem adja vissza — ugyanúgy. Mindig változtat, igazít rajta valamit.

Derű és nyugalom sugárzik róla most — ismét egészségesen. Hát persze hogy megfestheti még ezt az arcát is!

Vennes Aranka

Pirk János festőművész átveszi Vajda Györgytől a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának aranykoszorúkkal díszített Csillagrendjét, (Csécsei' Zoltán felvétele)

Csődről szó sincs, csak gondokról

Meddig lehet elég a közepes?

A hír, hogy tönkremegy, csőd szélén áll a Ganz Árammérőgyár, időről időre szárnyra kap. Igaz, sokan a gödöllői vállalat gazdasági eredményeinek ismerete nélkül következtetnek erre, s eresztik szélnek feltevésüket, annyi azonban kétségtelen, hogy az itt dolgozók hosszú ideje nincsenek könnyű helyzetben.

A vállalat, amely a II. világháború utáni iparosítás első újszülöttjeként kezdett termelni 1950-ben, ma meghatározó szerepet tölt be Gödöllő és a környékbeli települések életében. Kétezer ember keresi meg náluk a kenyerét, s ez elegendő ok arra, hogy ne legyünk közömbösek az iránt, merre halad a vállalat, milyen jövő vár az elkövetkező években a Ganz Árammérő dolgozóira?

— Az, hogy csőd szélén állunk, pletyka — fogad Szabó István, a vállalat vezér- igazgatója. — Elegendő egy ilyen hírhez annyi, hogy átA pénz nem old meg mindent! Főleg akkor nem képes ezt a botorok által csodatévőnek vélt funkcióját betölteni, ha kevés csörög belőle, s azért a kevésért is jó mélyen kell a kasszába nyúlni. Ám’ egy egyszerű, de nagyszerű ötlet átsegíthet bennünket azon a nehézségen, amit a pénz időszakos hiánya okozhat. Elkoptatott igazságnak tűnik ez, de mégis igaznak érzem, amikor Váctól Dunakesziig, Szentendrétől Budaörsig lakótelepeink „zöld rétjét” — vagy éppen sarjadó, óm kiégésre ítélt füvét — nézem.

Ha zöld, akkor a szeméttől tarkáink. Eldobott tejeszacskók, tejfölösdobozok, a tegnap vett hűtőgép kartonruhája darabokra szaggatva, a széttaposott sörösdobozok társaságában csúfítja a gyepet, a parkok pázsitját. A szemetesekből pedig legfeljebb a földbe süllyesztett tartók árválkodnak parkjainkban, lakótelepeink pihenőhelyein. A padok ülőkéje vagy támlája is eltűnt — bár ha szorgalmasan keressük azokat, rájuk

Péterfillérek

akadhatunk a sűrűben. De ez szomszédolásaink során, ha nem változtat azon: amerre figyeltünk, észrevehettük, hogy

nézünk szemét, vandál pusztítás, lehangoló látvány. De a tény ettől még tény marad, kommunális üzemeink, városgazdálkodási vállalataink,' a pénzszűke miatt munkájukkal egyre inkább a városközpontokba szorulnak. S ezenközben egy építkezés csak kapórajön: felmentés a takarítás, a rendcsinálás alól. Hiszen úgy is szétszórják a sittet, a telt gyomrú betonkeverő tartalmából széles sugárban jut mindenfelé.

A szemetelők, a vandálok nyomainak eltüntetéséhez sep- regető ember, faanyag, mesteri kéz kell. A sittet, betont „térítők” megfékezéséhez pedig helyszíni bírságolás, azaz „hatósági közeg” szükségeltetik. Amihez azonban „péterfillé- rek” is elegendők, azaz néhány üveg kóla, pár tábla csokoládé — melynek nyomán rend támad a zöld gyepen —, arról megfeledkezünk. Pedig

a szomszédos Ausztriában éppúgy, mint a skandináv országokban, a vakáció ideje alatt unatkozó gyerekeket fogják munkára. A lakóközösségek, azaz á szülők „fizetnek” csokoládéval, Colával a környezetükért dolgozók aprajá- nak-nagyjának. Sikerélményt biztosítva — valahogy úgy, no lám csak, ti raktatok rendet! — s munkára szoktatva az egyébként netán téblábo- lók, unatkozók népes táborát.

S

úgy mellesleg nevelve arra, a szemetelők után — azaz utánad is — rendet kell rakni, önmagunkért, környezetünkért. § ez a péter- filléreken vett rend és tisztaság, s nem utolsósorban későbbi haszna mifelénk is elkelne. Csak az egyszerű, ám nagyszerű ötletekre figyelni is kellene, honosítani azokat, amikor a kassza mélyéig kell túrni néhány forintért!

Varga Edit

szervezés miatt 50 dolgozót áthelyezünk más munkahelyre vagy felmondunk valakinek. Azt azonban el kell ismerni, szaporodnak a gondjaink az utóbbi időben.

■Igaz ugyan, hogy nem fizetési nehézségeik támadtak, de gazdasági gondok, pénzügyi kérdések foglalkoztatják az itteni vezetőket. Fejleszteni, váltani, változtatni kellene, állítják, de arra, hogy hogyan, miből tegyék ezt, ma még nem találtak választ.

— A közelmúltban nyertünk egy pályázatot, 150 millió forintot vehettünk volna fel hitelként beruházásra, fejlesztésre — mondja Szabó István. — De be kellett látnunk, hogy a jelenlegi szabályozás mellett ennek visszafizetése óriási terhet jelentene. Űjra átgondoltuk az eredeti tervet, s végül úgy döntöttünk, hogy csupán 80 milliót veszünk fel. Lassacskán eljutunk oda, hogy a tartalékunkat kell feléljük, mert 18 százalékos kamattal hitelt felvenni — ez számunkra elképzelhetetlen.

— Ügy gondolom, hogy a túlnyomórészt exportra termelő vállalatok küzdenek most a legtöbb gonddal — teszi hozzá a vezérigazgató, s magyarázza, lehetetlennek tartja azt kiszámítani, mi vár majd 1990-ben a gazdálkodókra. .Pedig ők már előrelapoztak a naptárban; mostanában kell visszaigazolniuk a megrendeléseket úgy, hogy nem tudják, akkoriban, két év múlva mennyibe kerül például az alumínium vagy bármely más alapanyag, vagy milyen adók terhelik majd eredményeiket.

S itt a másik gond: nemcsak azt nem lehet kiszámítani, hogy a hazai körülmények hogyan alakulnak, de a gyorsan változó piacon nekik is

gyorsan kellene lépniük, ti mindenkori igényekhez alkalmazkodniuk. Márpedig ezt csak az imént említett fejlesztések révén érhetnék el.

— Egyelőre nincs, nem lehet okunk panaszra — állítja Szabó István. — Manapság még válogathatunk a világbanki pályázatok, megrendelések között, hiszen a fejlődő országok jelentős részében nem a csúcstechnológiát képviselő készülékekre, műszerekre van szükség, hanem a középkategóriás berendezésekre. Ha tehetnénk, hogy ezek gyártását tovább növeljük, az évi 6 millió dolláros rendelésállomány helyett 10 milliónyit is elfogadhatnánk. De hosszú távon nem lehet célunk, hogy csak az egyszerűbb termékek gyártásával foglalkozzunk.

Arról már nem is beszélve, hogy amennyiben nem fordítanak többet a korszerűbb, igényesebb műszerek fejlesztésére, gyártására, előfordulhat, hogy az egyszerűbb termékek egyik napról a másikra nem találnak piacra. Kifejlesztettek ugyan műszereikből korszerűbb változatokat is, ám ezek a tőkés piacon már nem, itthon és a szocialista megrendelők között pedig még nem keresettek.

Marad tehát a kérdés: merre lépjenek? Az ésszerűség ugyan azt diktálja, hogy a jobb, az újabb, az értékesebb felé, de ehhez pénzre, nagyon sok pénzre lenne szükség. Vagy érjék be azzal, amit idáig elértek, s topogjanak egy helyben? Ez az egyszerűbb, kényelmesebb megoldás lenne. De meddig? A választ ismerik: pár évig bizonyosan. De aztán? Előfordulhat, hogy az a gyár, amelyik alig két évtizeddel ezelőtt a világ bármely piacán eladható műszereket gyártott, rövid idő múlva még a mai középmezőnyből is kénytelen lesz lépni — hátra. Akkor pedig a csődről' szóló hírekre senki nem mondhatja majd, hogy pletyka.

Fató Zsuzsa