Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

1988. JÚLIUS 30., SZOMBAT PFsr % .»ift »>;/] 7 Apáti Miklós: Adott sokat (B. János úr verse) Van neki leánya nem is egy, de három tőié tanulhatom, hogyan kell megállnom unokáim közt majd, s hogy osszam szép magam, hogyan lesz a nincsből, s munkából a „van”. És lett neki immár hosszú virrasztása, füldrehajló ege. setét barázdája, szertehagyott s őrzött férfi-barátsága, rakott házainak földi s égi mása. Neki a kanál ím levest ád és dolgot, látni innen, ahogy versén elborongott: költő a munkást és munkás a költőt együtt éltesse mind e létet betöltő szabályszerű Or, ki mindenből ád bőven annak, aki munkál, s eszmél heverőn. Adott sokat, ha kért, nyilván mert kegyelte: Istenből s Asszonyból lett neki csak eggye. És persze Hazából, nehogy kifelejtsem, mint ez az ország őt a költői rendből. Előd László: Valackposta Ez a papír, amire most versemet rovom: fa volt, rongy volt, hulladék volt egykor — valaha élő fa! koronáján a Hold fénye járt lassú ütemű táncot s pergőt bokázott rajta a Nap, fehére s fénye tükrözik szememben most; történeteket sugall, ki békét s vihart egyaránt látott, cs értette — míg élt — a növényi világot, de titka már papírrá lett; most én írom rá titkomat: a lombom alatt rejtőző emberit, hogy el ne enyésszek itt, mint korhadó fa, földbe forgatott rongy vagy hulladék; kéregbe vésett vallomás ez a vers — lásd, föltámadott a fa! messzi koroknak őrzi üzenetem: én nem tűnök el, én maradok! fölöttem végtelen ég, szívemben csepp titok, s ha akarod: mind a tiéd...! Mókus Tudok egy mókustörténetet. Szfn- igaz. Meghallgatása példázatnak, ta­nulságnak igen hasznos lehet. A mókus, akiről szó van, kint él kertvárosban — tizenkét perc HÉV- vel — immáron egy esztendeje, ba­rátom kertes házában. Hogy a mó­kus hány éves, nem lehet tudni. Ta­valy tavasszal egy álmos hétfői dél­előtt váratlanul s észrevétlenül ér­kezett. Egyszercsak az utcáról az egyik gyerek kiabálni kezdte: „Mó­kus van a fán!” A házban kőmű­vesek, festők dolgoztak, s erre mind kiszaladtak a kertbe, oly friss volt ez a kiáltás, letették a malteroska- nalat, az ecsetet: meleg tavasz volt, virágtól habzó fák, nyitva az abla­kok, s így szállt az a kisfiúkiáltás: „Mókus van a fán!” Csakugyan ott ült a mókus a lom­bok között. Honnét jött? Talán vala­melyik szomszédos házból szökött meg, de hát későbben sem kereste senki, soha. Már egész kis csapat vette körül a fát. Az egyik kőműves a sapkáját dobta érte a magasba. A gyerekek hujjogatták, riogatták, de a mókus meg se moccant, ült a virágzó ágak közt. Ugyanis téves azt hinni, hogy a mókus amolyan nyuszi-gyáva ál­lat — későbbiekben látjuk majd —, szabadlelkű, karmos kis erdőlakó, igaz, hogy szeretnivalóan félénk is, de hogy mikor félénk, ijedős, ezt is egyedül csak ő mondja meg. Kijött a házból az asszony is — kisbaba volt odahaza, ezen a tava­szon nem járt be dolgozni —, a fa alá állt, és tiszta örömmel, üdvöz­léssel felszólalt: „Mókus!” A mókus erre felcsapta szép pré­mes farkát — légtornász, bohóc vi­rágzó ágon —, és hintát csinált, fel- hintázta magát egy másik ágra. Két lábra ült és várt. Lett erre zaj, taps, dobálózás. De már az asszony kiparancsolt minden gyereket, idegent a kertből, s a kő­műveseket is küldte: „Mit hajku- rásszák azt a szegény állatot...” Szóval ismét csend lett, a kőművesek visszamentek a házba, az asszony is lassan elindult befelé. A mókus er­re — pedig most igazán nem zavarta senki — nagy ijedten le az ágról, fel a falon, be a nyitott ablakon. Így került a mókus a házba. Nem kellett hajkurászni a lakásban. sem — hiába is lett volna minden haj­sza —, megbarátkozott, berendezke­dett a családnál, a maga módja, esze szerint. KALIGRÁF1A Például azon az első napon is be­zártak a háziak minden ablakot, jaj, ki ne szökjön, addig maradjon csak meg nekik a szobában, míg valami­féle kalitot, mókusházat nem hoz­nak. Felesleges volt minden ablak­zárás — édes, langymeleg vplt kint —, a mókus nem az ablakot kereste; megtalálta a fürdőszobát, s ott bele­bújt az egyik frottírköpenyegbe. Nem félelemből: ha közelítették, meg akarták fogni, nem menekült, karmolt, tűfogaival harapott. Csak épp ott vett ki szállást magának. Néhány napig a köpenyegben la­kott, aztán amikor megérkezett a mókusház, odúval és motollával, ki­költözött az ebéldőbe, ott állították fel a virágállványok közt. A kálit ajtaja természetesen nyitva volt, a mókus akkor járhatott haza, amikor akart. Kint élt a lakásban a család­dal. Szeles, viharzó, fruskaéletet élt. Fel a függönyre — nem tépte, szin­te lebegett és szállt karnisról kar­nisra, mint egy légtornász —, le az asztalra, fiókba be, fiókból ki, ölbe, vállra, a hátra, nyakba prémnek, mókusnak, cirógató kedveskének. Főbérlőnek, családtagnak érezte ma­gát. Egy hónap: már ismert minden fiókot. Legnagyobb szenvedélye a kutatás, kibontás, felbontás. A stoll- verkot papírjából kihámozta, de csak ímmel-ámmal ette. A csoki! Az volt az egy élete, egy halála. Ha csokis sztaniol valahol villant, egy ugrás­sal ott termett, és repült is már vele a magasba. Bizalmas volt min­Flamm János: Elmulasztott idő A tízórás komppal mentek át a szigetre és mivel M.-nek fél egykor kellett kezdeni a rendelőben, gya­korlatilag két órát tölthettek együtt. Leszámítva természetesen a ki tud­ja milyen, váratlanul felbukkanó akadály elhárítására fordított időt, mindazt, amit K. az utóbbi találko­zásaikkor már mindig pótolhatatlan veszteségként élt át, sőt nehezen megszerzett javaiból való kifosztá­saként. Előzetesen úgy állapodtak meg, hogy csak a komp kikötése után, a külső szemlélő számára mintegy véletlenszerűen futnak ösz- sze, de oly kevés gyalogos kelt át ezen a járaton, hogy K. felesleges­nek látta a konspirációt és az in­dulást jelző dudaszó után, azonnal M. mellé könyökölt a korlátra. Szót­lanul nézte, ahogyan az asszony ha­ját megborzolja a szél, ujjatlan nyá­ri ruhája által szabadon hagyott karján észrevette azt a fajta lúdbő- rözést, amelyet néha az ő kiszámí­tott simogatása váltott ki és ez a látvány, itt a kompon, anélkül, hogy hozzáért, vagy csak hozzá szólt vol­na M.-hez, torokszorítóan felvilla­nyozta. De M. szinte értelmetlenül tartotta magát megállapodásukhoz, nem vett tudomást K. jelenlétéről, fürkészően bámulta a fodrozó vi­zet és csak amikor már a kavicsos parton zökkent a komp és egymás után legördültek a teher- és sze­mélyautók, csak akkor fordult K. felé és arcán K. nem látott semmi biztatót. — Igyunk meg egy kávét — in­dítványozta a férfi és fesztelenséget mímelve három ugrással fönn ter­mett a kapaszkodón és a büfé előtt bevárta az asszonyt. — Egyáltalán nem volt kedvem az egészhez — szólalt meg végre M. —, csak azért jöttem el, mert denkivel. De bizalmaskodni magával nem engedett. Felszaladt a vállad- ra, nyakadra, de ha meg akartad simogatni, megkarmolt, elillant. Egyedül csak az asszonytól hagyta magát dédelgetni. A vállán hordatta magát. A nyakán prém volt. Simult, dorombolt. A férj — irigykedte is ezt a kis szeretőt — az asszony mel­lé állt, s kérdezte: „Hogy hívod?” — „Mókus” — mondta az asszony. „Mókus” — ismételte a férfi, de oly olvadó hangon, hogy tudni lehe­tett, nem a mókus nevét tanulja, hanem az asszonynak vall: móku­som. A mókus, vagyis hát Mókus, csa­ládtag lett. Történetei — igen sok kedves és mulatságos esetet mesél a barátom róla — családi ügy, nem adom tovább, De a mostani! Kora tavasszal, ablaknyitáskor megszökött a mókus. Ki a kertbe. Utána a ház. Egyik fáról a másikra a mókus. Hívják, nem jön le. Isme­ri az asszony — az ő mókusa — szalad be a házba, hoz neki egy tábla csokit. Mire visszajön, üres a kert, már az utcán hajszolják a gye­rekek. A főtéren, a templommal szemben van egy óriási jegenyefa, arra szaladt fel. Kis csődület, dél volt, az asszony csak úgy kiskabát- ban. Kiált fel, mutatja a csokit. A mókus mint a villám le, kikapja a csokit, s vissza a fára. Jó móka — nevetnek az emberek —, de hát az ismétlődő ugyanazt — a motollát — csak a mókus nem unja. Elszivárog a nép, egyedül a fán a mókus, a fa alatt egyedül csak az asszony. Már délután. Sír, könyörög, új csokit bont, de a mó­kus csak nem jön le. Hűvösödik. Az asszonyon csak kiskabát. De nem mozdulhat: jaj, ha elveszne a mókus! A férj is hazajött már, az asszo­nyért is ment, dühös is, ott is hagyja. Aztán mikor már egészen sötéte­dik, a szél is feltámad, az eső is szemerkélni kezd: a mókus szépen leszaladt a fáról, fel az asszonyhoz, oda a vállához, bele a kiskabát me­legébe. Viszi is az asszony szeretőn, boldogan, magához szorítva, ölelve, de vigyázva, mert már aluszik is a kis mókus a karjaiban. Odahaza aztán ... , Igaza is van a férfinak: a mókus­nak kár sírni, könyörögni. A mókus ha fázik, ha fáradt, ha sötét lesz és fél, úgyis hazajön magától. megígértem.” Utálom a buj­kálást ... Nem, nem magam miatt, én túlságosan — nyomta meg ke­serűen a szót — is szabad vagyok és független ..., de belőled sugár­zik a bűntudat. Miattam! Gyűlölöm magamat! K. jobbnak látta, ha nem szólal meg, a magyarázkodás csak rontott volna helyzetén. Még tavasszal, kap­csolatuk felfelé ívelésének — most már sejtette, zenitjének — idején kölcsönadott M.-nek egy regényt, abban fordított volt a felállás: a férfi elvált és az asszony házas, és amikor visszakapta, látta, hogy M. megjelölt benne egy szakaszt, ke­gyetlenül igaz, rájuk is érvényes mondatokat. Ezek visszhangzottak, köztük mindannyiszor, ha M.-en úrrá lett az elkeseredés és a belőle táplálkozó düh elvetélt és kilátásta­lan viszonyuk miatt, és bár egyelő­re belement az idő kiszámítottságá- tól eleve megrontott találkozásokba, újból és újból okot talált magának ezzel az öngyűlöletre. K.-t ezek a kitörések nem távolították el az asz- szonytól, sőt, mert bántotta, ha M. önmagát marcangolta, de az is, hogy M.-nek igaza volt, nagyon is jól is­merte őt, még inkább bizonyítani akarta szerelmét, meghazudtolva ez­zel önnön gyávaságát. — Ideális helyet és alkalmat ta­láltál, hogy végre ezt elmondd — próbálta cinizmussal elrejteni csa­lódottságát és elindult a sziget bel­seje felé, a fák közé. Remélte, hogy M. követi. A bokán fölül érő füvön, még a napsütötte helyeken sem szá­radt fel teljesen a harmat, és mi­nél távolabb kerültek a kikötőtől és hatoltak be a zavartalanul pompá­zó természetbe, a madarak hangjá­tól felerősödött csendet hallgatva K. annál inkább visszanyerte bizalmát és kezdeményező kedvét. Legföl­jebb, ha tizenöt perce kötöttek ki. Egy alkalmas helyen, aztán leterí­tette a pokrócot, a fürdőnadrágját már otthon felvette, levetkőzött és várakozóan nézett fel M.-re. — Fordulj el — mondta az asz- szony. K. félrefordította fejét, de csak azért, hogy a legmegfelelőbb pil­lanatban visszafordítsa és még lás­sa, ahogyan M. a fürdőruhába eme­li már nem lányosán büszke, de még feszes mellét. Nem érezte ma­gát csalónak, hiszen M. ismerte: nem tud lemondani erről a látványról. Itt. és most nyilvánvalóan nem ölel­kezhettek. Ha elhagyatottnak is tűnt a hely, végzetesen megalázó lett volna bárki váratlan felbukkanása. Az ő cinkosuk a korai sötétedés, a sűrű köd, a holdat eltakaró felhő volt. Az asszony elkapta K. kama- szosan mohó nézését, ami nyomban átváltott a tettenérés zavartságába és megsajnálta. így, amikor K. ha­nyatt fekve karjával félszegen felé nyúlt, fölé hajolt, megcsókolta, és ezzel a váratlan gesztussal végképp megzavarta a férfit. — Következetlen és kiszámíthatat­lan vagy — tört ki K. hevesen —, tel­jesen megbolondítaszl — Te meg egy kisfiú vagy, aki minduntalan rossz fát akar tenni a tűzre — nevetett M. elfogadva a nem bóknak szánt, de azzá lett val­lomást. Ugyanúgy, mint azon a tár­sas kiránduláson, amin a visszain- dulás előtt megvárakoztatták a töb­bieket és felfedezték egymást ma­guknak egy eszpresszóban. — Hogy lehet, hogy egy ilyen asszony, egy ilyen nő egyedül él?! Hát vakok a férfiak?! — tört ki ak­kor is K. lenyűgözve és leplezetle­nül elárulva, mennyire megbabo­názta M. vibráló nőiessége. — Ezért a mondatért ma érde- ,mes volt felkelnem — válaszolt M. kacagva és megindultan, és ott a presszóban, mindenki szeme előtt csókkal köszönte meg a férfi sza­vait. És így jutalmazta meg a fér­fit, valahányszor, ha a szájára vá­ró szájon s szemében felfedezte nőiességének tükrét, és így döbbent rá egyre mélyülő fájdalommal, hogy csak illúziót kap, nem a valóságot, mint a nagybeteg a kórházban, akit megérint és percekre kiragad álla­potából a látogatók jelenléte, és akit távozásuk még inkább szembesít magárahagyatottságával. K. összefonta karját a feje alatt, behunyta szemét. Itt van mellette az asszony, akinek érintése eltéko- zolt évtizedeket sűrít pillanatokká, aki változó, mint ez a folyó, dühös és szelíd, kiárad és visszahúzódik, elszürkül és felragyog. Megkereste az asszony kezét, eljátszott körmei­vel, feljebb csúsztatta ujjait, csuk­lóját kereste, aztán az ütőerét, hogy érezze szívdobbanásait. M. könyöké­re támaszkodva nézte a férfit, más­tól meglopott szabadságát, hagyta ujjai motozását, de hogy szívverését tapintotta, az imént elfeledett kese­rűsége fellobbant. Nem mondta ki, nem mondhatta ki azt, amit akkor érzett, amikor a férfi mellékönyö­költ a kompon és magán tudta te­kintetét: minden megvan benned ahhoz, hogy szeresselek, kivéve egyet, az erőt, hogy megfogd a csuklóm és magaddal vigyél, messze, el innen bárhová, hogy megint fel­emelt fejjel vállalhassam magamat. Ehelyett finoman lefejtette karjáról K. ujjait és lágyan szájon csókolta. — Lemegyek a vízhez, egy kicsit megmosakszom — mondta, aztán észrevétlenül összefogta ruháját és felállt. . K. elszunnyadt. Amikor felriadt, nem tudhatta, percek vagy egy ór.; is eltelt M. távozása óta. Nem látta az asszony ruháját maga ' mellett. Sebtében magára kapta nadrágját, ingét, hóna alá a pokrócot és végig­futott a fák között. Kétségbeesve ro­hant a kikötőhöz és útközben hal­lotta még a komp indulását jelen­tő dudaszót, a feldohogó motor za­ját. M. a távolodó komp korlátjá­nak támaszkodva állt, a fodrozó vi­zet bámulta éppúgy, mint mikor átjöttek. Nem fordult vissza. K. az órájára pillantott. Még rengeteg idejük lett volna... RAJZOLÓ TOLL. (LIPTÁK GYÖRGY VAZLATFÜZETÉBÖL) Kőbányai György:

Next

/
Oldalképek
Tartalom