Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-21 / 173. szám

Kitüntetettjeink arcképcsarnoka Harminc év az első nap mögött Milyen az a legelső nap, amikor az ember úgy ébred reggel, hogy na, én akkor má­tól nyugdíjas vagyok? Van egy középkorú ismerősöm, aki ezt a napot úgy várja, mint annak idején az érettségi utá­ni ébredés reggelét. Hogy vé­ge a lidércnyomásnak, kezdő­dik valami új, ami természe­tesen lelhőtlen. békességes és ezentúl kizárólag azt csinál­hatja, amit kedve tartja ... Szabó Bertalannénak is van­nak ilyen ismerősei. Nana, szokta mondani nekik, amikor a nyugdíjasévek után sóhaj­toznak, itt valami baj van, ha negyvenévesen fáradtak! Ö három évet ráhúzott már a „hivatalosan aktív” harminc­ra — de nem fáradt el. Egy­szerűen elérkezett az ideje, hogy átadja a stafétát egy másik generációnak. Tele van energiával, tervvel, ambíció­val, nem fél a következő évek­től, tudja, hogy bőségesen lesz tennivalója, sőt, talán olykor még időzavarba is kerül. Nincs választóvonal: eddig ennyi voltam, ezután pedig annyi leszek ... Csak éppen június 16 óta más a monori bölcsőde vezetője. m w — Hogy mit csináltam az első nyugdíjasnapomon? Sző­lőt kötöztem Menüén. Estefe­lé eszembe jutott, hogy na, Bözsi, te ezt már nem a sza­badságod terhére csináltad, hanem mint nyugdíjas! Egy kicsit meghökkentett a gon­dolat. Ennyi volt. Beszélgetünk. Nagy neveté­sekkel — Szabó Bertalanná egyéniségéhez ezek a nagy ne­vetések úgy hozzá tartoznak, mint fához a levél — és szo­morú elhallgatásokkal, amiket a tragikusan korán elhunyt, egyetlen fiú emléke hív elő az idő meg-meglebbentett füg­gönye mögül. önök az élet kertészei — mondták Szabó Bertalannénak és társainak, amikor szakte­rületükön útjukra bocsátották őket. Komolyan vette. Ehhez tartotta magát. Ügy igyekezett irányítani a monori bölcsődét — s fejleszteni, gazdagítani —, hogy a palánták meleg, barát­ságos környezetben nevelked­jenek. Nem volt ez mindig egyszerű, de elintézi egy kéz­legyintéssel és néhány mon­dattal : — Harminc év ellenőrzései során sosem volt baj. Ha va­lamit nem értettem, ha gaz­dasági vonalon mély vízbe dob­tak, addig tanultam, míg meg nem tanultam. Könnyű lenne most visszamenőleg nagyké- pűsködni, hogy jaj, mennyi bajom, nehézségem akadt! Azért voltam ott, azért vol­tam vezető, hogy megoldjam. Akadtak színes álmaim meg álmatlan éjszakáim is, amíg a harminchelyes bölcsődét ötvennel még bővíthettük, de igyekeztem a földön járni. Vi­szont amit kiharcolhatónak éreztem, azért az asztalra csaptam. Szabó Bertalannéról azt is tudom, hogy nem csupán egész emberként vállalt és tel­jesített hivatásában csapkod­ta az asztalt. Közéleti ember is — megint csak „egész em­berként”. Számoljuk: Péteri­ben kezdte tanácstagként, vö- rösker'esztes titkárként és a nőtanács elnökeként, aztán 1959-től mindezek kiegészültek a pártmegbízatásokkal. Huszonöt éve tagja a Ha­zafias Népfront monori elnök­ségének, elnöke a helyi réteg­politikai bizottságnak, ugyané megyei bizottság tagja már a harmadik ciklusban. S mind­ezek mellett. — csak azt nem tudom, hogy csinálja — pél­dás háziasszony, akinek híre­sek a főztjei, s akinek mun­kája sugarából az otthona sem csupán szikrányi fényt kap. ám w — ... annak idején anyám szigorúságát nagyon keserves­nek éreztem, de gyakran gon­doltam és gondolok rá hálás emlékezéssel. Tizenhárom éve­sen már kenyeret kellett da­gasztanom. s amikor a család a földeken dolgozott, én — gyerekként — háziasszonnyá léptem elő, rám maradt a hú­gom is. Ha sok az emberen a teher, eleinte kényszerűségből csinálja tervszerűen a dolgo­kat. hogy mindennel képes le­gyen megbirkózni, aztán már úgy épül be az életébe. És nekem belső igényem is volt mindig, hogy jól csináljam, örömmel csináljam. Sose tud­tam úgy munkába indulni, hogy a családomat ellátatlanul Szép környezetben Átutazók erdei kempingje Monori-erdőn szép környezetben üzemel a kemping. Több­nyire átutazó vendégek veszik igénybe, de vannak évente visz- szatérő csoportok is — például Hollandiából, összesen három­négyszáz turista fér el egyszerre a 12 faházban és 120 sátor­helyen. Az árnyas fákkal körülvett terület reggel elcsendesedik, út­ra kelnek a turisták hagyjam otthon. S ha este nyolckor a nagyfiam lekváros gombócot szeretett volna en­ni, hát elkészítettem neki. Egyébként is nagyon szeretek főzni. w Szabó Bertalanná nem a zavartalan pihenést tervezi. Visszavárják az egészségügyi pártalapszervezet élére, foly­tatja a népfrontmunkát, s azt mondja, ha bármiben segítsé­get kérnek tőle, nem zárkózik el, mert nagyon fontos az, hogy a kinyújtott kéz rátalál­jon egy másik kézre, amely segítőkész. Hivatalos búcsúztatása előtt nem sokkal az orvostudomá­nyi egyetem dísztermében Kiváló Munkáért kitüntetést vett át. — ... Ott ültünk, aztán el­kezdték sorolni a kitüntetet­tek nevét, A tudományok dok­tora ... címzetes egyetemi ta­nár ..., dr. Czeizel Endre ... Mondom magamnak: Hát te, Szabóné, nem véletlenül vagy itt? Nem véletlenül. Volt annak jó oka. K. Zs. Kulturális ajánlat Ecseren csütörtökön délelőtt 11 órától nyitott ház, 17 órá­tól a nyugdíjasklub foglalko­zása. Gombán az autós kertmozi­ban 21 óra 30 perckor A kicsi kocsi legújabb kalandjai (szí­nes, szinkronizált amerikai filmvígjáték). Gyomron, a Strand kertmo­ziban 21 óra 15-kor Leopárd kommandó (színes, szinkroni­zált olasz—NSZK film, fősze­replő: Klaus Kinski). Sülysápon a művelődési ház­ban 18 órakor kondicionáló torna. ŐRI map A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXX. ÉVFOLYAM, 173. SZÁM 1988. JÚLIUS 21., CSÜTÖRTÖK A régmúlt emlékei Péteriben Messzire nyúlnak a gyökerek Alig néhány hőnapos múltra tekinthet csak vissza a péteri nyugdíjasklub, de máris számtalan sikeres rendezvényi tud­hatnak maguk mögött. Sokáig emlékezetes marad az idős em­berek számára a házi Ki mit tud? vetélkedő, amelyen sok szép produkciót láthatott, hallhatott a művelődési ház nagytermé­nek közönsége. A legfrissebb élménysorozat pedig a közel­múltbeli csehszlovákiai kiránduláson érte a péteri idős embe­rek közösségét. Ellátogattak Kispakára és Nagypakára, ahol a rokonok élnek. Azok, akiket annak idején kitelepítettek Szlo­vákiába ... — Olyan nagyszerű meleg fogadtatásban volt részünk, hogy azt nem lehet elfelejte­ni — mondja Szenyán János, Péteri község elöljárója. — Amikor megérkeztünk, azt sem tudták a vendéglátók, hogy mivel kedveskedjenek nekünk. Sütöttek, főztek, fi­nomabbnál finomabb étkek kerültek az asztalokra. Na és a búcsúzés! — hát az igazán megható volt. Autóbuszunkat alig akarták elengedni, több száz méteren csak lépésben tudtunk haladni az integetők sokasága miatt. Hiába, a gyökereket nem lehet feltépni azok körében sem, akiket több évtizede sok száz kilométerre vetett a sors. Magyar szavak keveredtek a szlovákkal, de végeredményben mindenki egy nyelven beszélt. A szere­tet, az együvétartozás nyelvén. Mégiscsak rokonok vagyunk a Kis természetjárók A nagy kaland véget ért Készülődés hazafelé . A Trabantba már bepakolt a házaspár (Vimola Károly felvételei) Július 16-án Dobogókőn ta­lálkozott az országos kék túra útvonalát bejáró nyugati és keleti csoport, s az itt megtar­tott ünnepséggel zárult az egy hónapon át tartó Szent István- emléktúra. Monori kis csapa­tunkkal, a „hátizsákosokkal” a keleti útszakasz tíz napjára kapcsolódtunk be Aggtelektől Mátraverebélyig, ahonnan jú­lius 4-én este érkeztünk haza. Túravezetőnk Götz József (a gyerekek Józsi bácsija) így összegezte vándorlásunkat: — A túrán részt vevő gye­rekek az országos kék út e szakaszának bejárásával a tíz nap alatt áttekintést kaptak az Aggteleki-, az Vpponyi-, a Bükk- és a Mátra-hegységek- ről. Gyarapodtak természeti, történeti ismereteik, s jelen­tős sportteljesítménynek is be­tudható ez a 160 kilométer, amelyet legyalogoltak. Edződ­tek a természetben, s leckét kaptak a közösségi élet alap­vető szabályából: hogy a kö­zösség nem csupán biztonsá­got adó, összetartó erő, hanem sokszor igen kemény próba­tétel elé állít minket az az al­kalmazkodóképesség, amely nélkül semmiféle közösség nem létezik. A gyerekek hozzáállása meglepően jó volt, főleg ha tudjuk, hogy ők még hasonló táborban sem voltak. Igen erő­sen edzette akaraterejüket a mindennapi igénybevétel, s az, hogy megérkezve nem kész szállás és élelem vár, hanem még arról is magunknak kell gondoskodnunk. Sokat fejlő­dött a gyerekek kézügyessége, ami nem csak azon mérhető le, hogy az utolsó napon már gyakorlott kézzel — és jóval gyorsabban, mint az első na­pokba" — állították fel sát­raikat; volt, aki itt kénysze­rült először arra, hogy kon- zervet bontson vagy kenyeret szeleteljen. Igen sokat fejlőd­tek az önállóságban, felelős­ségérzetben, s a jelek szerint — amik igen biztatóak — a nehézségek ellenére is meg­szerették a természetjárást. A szokásos kérdéseken kívül — hogy hány kilométer van még hátra, mennyit megyünk még — siránkozás, panasz egyálta­lán nem fordult elő. Ez igen jó jel! Hogy a túra emlékjellegéből mit fogtak föl, mennyire érez­ték ezt át: ki tudja? Gazsi bá­csi, aki már ötven évvel ez­előtt, a kék út megnyitásakor fiatalemberként is cserkészek­nek főzött, s most, idős fejjel, családostól járta végig a teljes keleti útszakaszt, valószínűleg másra és másként emlékszik. Számára talán ez a múlt fel­idézése, az elmúlt évek „visz- szapergetése” is, nem csupán szenvedélyes természetjárás. A mi gyerekeinknek még — sze­rencsére és sajnos — nincs mit visszapörgetniük; jó, hogy bennük még a legmaradan­dóbb emlék talán az, hogy Gazsi bácsi kockacukrot is tesz a paprikás krumpliba; történelmünk viharait már csak tanulni„k kell majd, nem túlélniük... Egy biztos: bármit őriznek is meg a gyerekek ebből a tíz napból — nagy kaland volt! S ha csak töredéke marad meg bennük mindabból, amit láttak, vagy amiről beszélget­tünk — mert szinte mindig beszélgettünk, sokszor megle­pően „felnőtt” témákról — im­már nem volt hiábavaló, hogy összetoboroztuk őket. Jó len­ne, ha sokat mehetnénk ilyen többnapos vándorlásra, azon­ban a legnagyobb gond, ami miatt itt is sokat főtt a szer­vezők feje, a szállással van mindig: hazánkban — kevés kivétellel — nincs napi járó- földnvire megfelelő szállásle- h-tőség. A még meglévő turis­taházak is egyre inkább vál­lalkozók kezébe kerülnek, akik számára — sajnos — nem a természetjárás fellendítése lesz a legfőbb üzleti szempont. Bízzunk benne: kis termé­szetjáróink hátizsákja és cipő­talpa nemhiába kopott meg a hosszú úton: élményeik, ta­pasztalataik hozzásegítették őket ahhoz, hogy ne csak sze­ressék, de meg is becsüljék a természetet, s hogy később se legyenek restek az összkom­fort kényelmét a felfedezés örömével felcserélni. Bukai Tibor (ISSN 0133—2651 (Monori Hírlap) Szlovákiában élő régi Péte­riekkel ... Talán ez a látogatás is hoz­zájárult ahhoz, hogy hazajö­vetelünk után még nagyobb lelkesedéssel folytassuk a fa­luszoba, falumúzeum kialakí­tását, megnyitásra való elő­készítését. Házról házra Az előzmények több évre nyúlnak vissza. Péteri község­ben — mint megannyi más településen — is lassan az enyészeté lesznek a régmúlt tárgyi emlékei. Pedig jó né­hány régi használati eszköz, ruhadarab, s még ki tudja mi hever ma is a padlászugok­ban, kamrákban, a régi és új házak kacatjai között. Ezek közül sokat még a múlt szá­zadban vagy a századfordu­lón, esetleg később használtak a szlovák nemzetiségű helyi lakosok. Sokan szorgalmazták, hogy jó lenne ezeket a tárgya­kat összegyűjteni, s egy állan­dó kiállítás részévé tenni. Felhívást adtak ki a helyi általános iskolában, pedagógu­sok, felnőttek, pártvézetőségi és tanácstagok, népfrontaktí­vák jártak házról házra, és gyűjtötték a régi szlovák ih­letésű ruhákat, háztartási edé­nyeket. Még egy szövőgép és kendertiloló is előkerült a sutból. Egyéves gyűjtőmunka eredménye az, amely jelenleg még összezsúfolva áll garma­dában az Erkel Ferenc Mű­velődési Ház udvar felőli szárnyának két apró szobájá­ban — a könyvtár és a nyug- dijasklub helyiségének szom­szédságában. Társadalmi munka De már nem sokáig, mért a ceglédi Kossuth Múzeum értő muzeológusainak jóvoltából hamarosan állandó kiállítássá rendszerezik, rendezik be a helyiségeket. A péteriek hí­vására dr. Kocsis Gyula, a múzeum igazgatója személye­sen vállalta a faluszoba, falu­múzeum berendezését. A gyűjtőmunka a végéhez köze­ledik, pár napon belül állandó helyükre kerülnek az erek­lyék, régi használati eszközök, szlovák nemzetiségi ruhák. A szegedi körzeti tévéstúdió „Nasa obrazovka” szerkesztő­sége is kíváncsi a készülődés­re, mert a napokban forgatás­ra érkezett Péteribe, megörö­kíteni a nagy készülődést. — Igazán szívet melengető volt ez a megmozdulás is — kapcsolódik a beszélgetésbe Torda Béláné, a helyi pártve­zetőség titkára, a tanácski­rendeltség vezetője. A Ma­gyarországi Szlovákok De­mokratikus Szövetségének közbenjárása nyomán a Mű­velődési Minisztérium 50 ezer forint támogatást nyújtott a helytörténeti gyűjteményes ki­állításhoz. Társadalmi mun­kában sikerült a két helyisé­get széppé varázsolni, hama­rosan megnyílhat a közönség előtt a faluszoba. Ez utóbbi elnevezés még nem biztos, mert még nem döntöttük el, hogy minek nevezzük. Azt vi­szont már igen, hogy a bejá­rati ajtó fölött kétnyelvű lesz majd a felirat. Magyar és szlovák nyelvű. Az utókornak A péteri faluszoba ünnepé­lyes felavatására a vonzáskör­zeti alkotmánynapi ünnepsé­gén kerül sor. Már javában tart a készülődés, nemcsak a leendő faluszobában, hanem a környéken is. Űj köntöst kap a művelődési ház erre az al­kalomra, megszépült környe­zet fogadja majd az ünnepség résztvevőit. A legnagyobb esemény azon­ban kétségtelenül a faluszoba átadása lesz. A múlt emlékei biztos helyre kerülnek ebben az ezerhétszáz lélekszámú kis­községben. A kisközségben ugyanis rá­jöttek: a múlt tisztelete nél­kül nem építhető a boldog jövő. Ezért kell nagyra be­csülni ezt a vállalkozást, ezért érdemelnek dicséretet vala­mennyien, akik hozzájárulnak a faluszoba kialakításához. Máris tervbe vették, hogy az adakozók neveit emlékkönyv­ben örökítik meg az utókor számára. Gér József Ösztöndíjasok A Monori Állami Gazdaság­ban nagy gondot fordítanak a szakmunkás-utánpótlásra. Kü­lönböző támogatásokat nyújta­nak a fiataloknak. Tavaly két felsőoktatási in­tézményben tanulónak fizet­tek ösztöndíjat, jelenleg tíz szakmunkástanulójuk része­sül juttatásban. Környezetvédelem Éjszaka nőtt szeméthegy Frissen számolt be Galam­bos Pál tudósítónk a közel­múltban ezeken a hasábokon vidéki látogatása után arról, hogy Körmenden milyen tisz­ták, kűlturáltak az utcák, parkok, az ottani emberek milyen féltő gondossággal vi­gyáznak városuk tisztaságára. Azt a következtetést vonta le, hogy először gondolkodá­sunkban kell megkezdenünk a „nagytakarítást”, amíg nem késő! így igaz, lényegretörö igaz­ság ez, s ha nem vesszük húsbavágóan komolyan ezt az ön- és környezetszennyező ma­gatartást és nem lépünk fel ellene szigorú szankciókkal, késő lesz, leküzdhetetlen aka­dályt jelent, csak egy lépést is előremozdulni. Mondják ba­rátaim, ismerőseim, kétségbe­ejtő az a közömbösség, ami megnyilvánul az utcákon, te­reken, úton-útfélen, kint a határban egy-egy szemétku­pac, kiöntött büzlő konyha- hulladék, vegyi tisztítószerek nyitott, szétdobált dobozai lát­tán! Lehet sorolni, se szeri, se száma a kirívó környezet­szennyező, -csúfító látvány­nak! Erről beszélgettem Gál Sán­dor vasadi pártvezetőségi csúcstitkárral, aki elmondta, a napokban ismét felszámolnak egy szeméthulladékhegyet a vasadi külterületen, a lőtér felé menet, mert páfc nap alatt ismeretlen egyének az éjsza­kai órákban ismét felhalmoz­tak ott nagy mennyiségű sze­metet! A csévharaszti tűzoltó­kat kérik fel, hogy égessék el, semmisítsék meg e csúfságot. Ha az állampolgárok nem segítenek, behunyják szemü­ket, bedugják fülüket, vajmi csekély lehetősége marad, hogy lefüleljék az ismeretle­neket, s megérdemelt bünte­téssel sújtsák. S itt kapcsolód­nak a szomorú tényhez Ga­lambos Pál figyelmeztető, az öntudatra apelláló sorai, ame­lyet én úgy egészítenék ki: minél hamarabb kell megkez­denünk a nagytakarítást! S elsősorban — úgy ahogy le­írta — a fejekben! Hörömpő Jenő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom