Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
8 1988. JÜLIUS 2., SZOMBAT Színházt levét. „Es mégis — mégis...” szerkezeti, Nincs szívderítő helyzetben a jelenlegi magyar színház- művészet. Anyagi, szervezeti, művészetpolitikai gondok nyomasztják. Anyagi gondjai tűnnek a leg- aggasztóbbnak, bár valójában inkább csak ezekről esik a legtöbb szó, s a valós helyzet, bár cseppet sem reményt keltő, mégsem oly tragikus. Persze minden viszonylagos. Annak a színháznak, mely történetesen épp a már esedékes átépítés, felújítás, tatarozás időszakában van (s lesz ki tudja, meddig), az anyagi és tárgyi feltételekkel a létezés vagy nem létezés szintjén kell megküzdenie. Ha ehhez még hozzájön (és hozzájön) az állami dotáció beszűkülése vagy e dotáció reálértékének stagnálása, hozzájönnek az e tényből következő személyi problémák — létszámcsökkentés, bérbrut- tósítási nehézségek, túlóra- és pluszmunkaügyek, s a többi, s a többi —, akkor a színház működési feltételeinek szorosabban vett anyagi oldala meghatározó módon szól bele, mi legyen, mi történjen a színházban, a színházzal. Szervezeti kérdésekben is itt a nagy kérdőjel: legyen minél önállóbb a színház, függjön mennél kisebb mértékben mindenféle magasabb irányító szervtől, s dőljön el minden operativ kérdés ott, ahol e kérdések felvetődnek, a színházban? No és döntsön természetesen a felelős vezető vagy a vezető testület, a művészeti tanács vagy hasonló, vagy inkább maradjon, minden a régiben, s irányítsanak az irányító szervek és hajtson végre a beosztott ? Nehogy azt képzeljük, az első variáció a minden kétséget kizáróan alkalmazandó vagy alkalmazható. Nem egy színházunk vezetői talán jobban megnyugodnának, ha továbbra is megmondanák, mit kell tenniük. Miért? Mert egyszerűen így volna kényelmesebb, így tudnának eleget tenni a rájuk bízott színház irányításával kapcsolatos szerteágazó feladatoknak, éspedig azért, mert más, önállóbb módon dolgozni egyszerűen nem tudnak. És talán ez a felülről irányítás nyugtatna meg sok vidéki művelődési irányító szervet is, mert másfajta munkastílust, módszert ők sem ismernek. Viszont azok, akik képességes emberek, akik a színházi szakmához értő színházvezetők, s a színházhoz értő tanácsi irányítók, kikérnék maguknak az efajta pórázon vezetést. Akkor mi legyen? Azt hiszem, az lesz, sőt, van, hogy e tekintetben elég nagy a szóródás jelenleg, s várhatóan még nagyobb is lesz a jövőben. Egy olyan speciális kulturális-művelődési területen, mint a színház s a vele kapcsolatos kérdéskörök, aligha lehet kétséges a szakértelem feltétlen szükségessége. Ahogy mondani szokták, egy kórházi sebészeti osztályt azért mégiscsak egy sebészorvosnak kell vezetnie, bár lehet, hogy egy agrármérnök jobb szervező. És talán egy téesz főállattenyésztői beosztására sem a Kossuth-díjas festőművész lehet a legmegfelelőbb ember. Igen ám, csakhogy e pillanatban lámpással kell keresni a vezetésképes színházi szakembereket. Amin nem is lehet csodálkozni. Elég sok poszt, vezetői karos- és bársonyszék nem túl kelendő manapság mifelénk. Köztük a színidirektori bársonyszék az egyik legkevésbé kurrens. Nem lehet annyit fizetni, amennyivel egy ilyen beosztás idegroncsoló, naponta az infarktus határáig menő izgalmakkal járó szakadatlan feszültségét ellensúlyozni tudnák. És akkor még nem is beszéltünk a szerkezeti gondokról. Arról, hogy végül is milyen struktúrában foglaljanak helyet a színházak a művelődéspolitika egészén belül. Mennyire tartsuk meg az állami színház intézményét, s mennyire nyissunk teret a magánkezdeményezéseknek? Mennyit engedjünk meg a minisztériumi felügyelet alá tartozó színházaknak e téren, s mennyit a tanácsi felügyelet alatt működőknek? S a többi, s a többi. Valamint arról sem beszéltünk még, hogy az eddig elmondottak miképp, mi módon hatnak ki a végül is legfontosabbra, a színházak művészi munkájára, műsorpolitikájára, valamint a szintén roppant fontos színház és közönség viszonyra? Más szóval: miképp tudja megőrizni (ha egyáltalán meg akarja őrizni) művészi rangját, színvonalát, felelősségét a magyar színház a jelenlegi körülmények között? Hogyan képes olyan műsorpolitikát folytatni, amelyben az értékek továbbra is meghatározó helyet kapnak? Vagy arra kényszerül-e, hogy a körülmények hatására a kisebb ellenállás felé mozduljon, s a nyomasztó anyagi gondokat holtbiztosnak vélt műsordarabokkal (azaz a feltétlenül közönségvonzónak számító könnyed vígjátékokkal, zenés darabokkal) könnyítse, így tartva meg a közönségét? K érdések, kérdések, kérdések. És megint csak azt mondom, közülük nem az anyagiak a legsúlyosabbak, nem azokkal van a leginkább gondunk. Azt hiszem, a legfontosabb annak megoldása, hogy a magyar színházművészet ezekben az években ne veszítsen hazai és nemzetközi rangjából, s hogy lépést tudjon tartani legalább valamelyest a világ színművészeiével. Erre még a mostani helyzet is kínál vigasztaló példákat. A napokban adta át a Fővárosi Tanács idei színházi díjait dr. lványi Pál, a Fővárosi Tanács elnöke. 1972 óta évente ad a tanács — négy kategóriában — ilyen díjakat, melyeknek összege jelenleg száz-százezer forint. A mai magyar drámák kategóriájában a Vígszínház Sütő András Álomkommandó című darabja bemutatásáért, a Radnóti Színpad Gosztonyi János Andrássy út 60 és Kárpáti Péter Szingapúr, végállomás című darabjáért és a felolvasószínházi sorozatokért, a szocialista művek kategóriájában az Egyetemi Színpad a Befejezetlen forradalom című ösz- szeállításért, a legtöbb fiatalt vonzó színház kategóriájában pedig a Katona József Színház kapott díjat. Vörösmarty Mihály, miután a Gondolatok a könyvtárban első nyolcvankilenc sorában keserű és kiábrándult képet festett a világ állapotáról, a kilencvenedikben ezt írta: „És mégis — mégis fáradozni kell.” A fent említett díjak is alátámasztják: a magyar színháznak jelenleg nemigen választhatnánk aktuálisabb jelmondatot. Takács István Felvételi a gödöllői tanárképzőbe Mi van az osztályzatok mögött? Tóth Tihamér a dabasi gimnáziumban készült fel a nagy erőpróbára. (Csécsei Zoltán felvételei) Megszokott kép vizsgák előtt a folyosón öltönyben, nyakkendőben szorongó fiúk, fehér blúzt, fekete szoknyát viselő lányok látványa. Néhá- nyan a halasztás lehetőségét latolgatják, akad a vizsgabizottság összetételétől megfutamodó vagy éppen megvidá- modó diák is. A legtöbben mégis valahol egészen másutt tartózkodnának legszívesebben. A napokban olyan fiatalok lepték el az ÉLTE Tanárképző Főiskolai Karának Kazinczy utcai épületét, akik ezer örömmel lennének az év végi megmérettetésre várók helyében. Mert azok már főiskolások, míg nekik még hátra van a szóbeli felvételi. Nem csak vizsgadrukk Egy éve Gödöllőn működik a főiskolai kar kihelyezett tagozata. Idén már szerepelt' á felvételi, tájékoztatóban, így lényegesen több jelentkező volt, mint tavaly. Az intézmény vezetője Kürthyné dr. Lukács Mária azonban még most sem elégedett, mert az egyes szakpárok közötti megoszlás nagyon aránytalan. A 267 jelentkező közül 120-an történelem—földrajz, 80-an magyar—történelem szakon szeretnének diplomát szerezni, ám erre csupán negyven tanulónak van esélye. Figyelembe véve a tavalyi tizenkilenc százalék alatti megfelelési arányt, az is elképzelhető: nem tudják feltölteni a keretszámokat. Annak ugyanis semmi értelme, hogy a színvonalat csökkentsék. Gödöllőre sem lehet alacsonyabb pontszámmal bekerülni, mint az anyaintézménybe. Biztató viszont, hogy a próbálkozók majdnem kétharmada Pest megyei gimnáziumokban szerezte érettségi bizonyítványát. Bár ki tudja, pontosan mit érnek a középiskolai jegyek ... Az írásbeli feladatok értékelése után úgy tűnik, kevéssé tükrözik a valóságos tudást, illetve tudatlanságot. Döbbenetes tény, de az aszódi gimnáziumból érkező színjeles tanuló, aki jellemzése szerint többször nyert iskolai történelemversenyt, semmit nem tudott mondani a II. Interna- cionáléról. A tesztlapok tanúAz utolsó pillanatokat is kell használni ki Jelenet a Radnóti Színpad Szingapúr, végállomás előadásából (Csákányi László, Dörner György, Nagy Sándor Tamás) sága szerint ezt nem lehet kizárólag a bizottság előtti vizsgadrukk számlájára írni. A földrajztétel után kiderült: alapvető műveltségbeli hiányosságok vannak. Számos kérdésre feleletet adhatott volna az, aki rendszeresen olvassa a napi sajtót. És ha nem, legalább a középiskolai tankönyveket kéne sűrűbben lapozgatni. Persze nem zárható ki a lehetőség, miszerint néhány fiatal teljesítőképességét kimerítette az érettségi és a közeli időpontok miatt nem tudott regenerálódni. Önkritika nélkül Mégis furcsa, hogy néhány embernek mennyire nincs önkritikája. Bár akadtak, akik meg sem jelentek az írásbeli vizsgán, illetve az eredmény ismeretében a szóbeli előtt vonták vissza jelentkezésüket. Többnyire azonban ragyogóan kidolgozott tételeket hallhattam — de sajnos a felvételiz- tető tanártól. Szerencsére akadtak kivételek is. A nagykőrösi Polyhos Levente mindenkit meggyőzött arról: helye • van a főiskolai hallgatók sorában. Csupán az a kérdés, sorkatonai szolgálatát mikor töltheti le. ö még tanulmányai megkezdése előtt szeretne túl lenni rajta, ám ki tudja, indul-e matematika—földrajz szakpár jövőre is? A földrajz egyébként láthatóan vonzza a fiúkat; itt a legnagyobb a számuk. Sőt, az ő teljesítményük valamivel kiegyensú- lyozottabnak látszik. A lányok becsületének is akadt védelmezője. Motyovsz- ki Szilvia nagyon készült, hiszen nem idén érettségizett, már dolgozik. Így nem hozott magával iskolai pontokat. Az itt elért eredményét duplázzák. Mennyire kedvező vagy hátrányos ez, arról lehet vitatkozni — valószínűleg esete válogatja. A felvételi ponthatárokat később húzzák meg. A döntésig van idő. Szilvia reménykedhet. Elképzelhető, hogy szeptembertől a gödöllői kollégiumba költözik Albert- irsáról. Csak osodálni lehet akaraterejét, hiszen volt energiája és kitartása a napi három-négy órás ingázás mellett tanulni. Vállalta a kockázatot. Magányosan ült négy emberrel szemben, akik a tudására voltak kíváncsiak. Nagyon rossz érzés. Legalábbis így vélekedett a harmadik évet most befejező Sárdi Andrea, akii diák megfigyelőként vett részt a bizottság munkájában. Bár azt is hozzáfűzte: annak idején ez nem tűnt fel neki, csak most, az asztal innenső oldaláról érzi át. Nincs visszaélés De kell a négy ember, kell a bizottság, hogy elejét vehessék a visszaéléseknek. A felvételik tisztaságának sokat használt a nyitottság. Az érdeklődők számára hozzáférhetően kifüggesztik az írásbeli eredményeket, kihirdetik a szóbelin szerzett pontokat. Könnyen ellenőrizhető, tetten érhető mindenki tudása, képessége. Szabó Z. Levente Térítésmentesen Könyvért-akció Gyakran esik szó olvasáskultúránk hiányosságairól. A gyerekek kevés könyvet vesznek kézbe, amiben sajnos szerepet játszik a megfelelő minta hiánya is. Az általános iskolát elvégző diákok között bizony még majdnem analfabéta is akad. A könyvek sze- retetét fiatal korban, szinte a betűk megismerésével egyidejűleg kéne megtanulni. Ehhez viszont értékes, izgalmas, a korosztályhoz szóló irodalomra és jól felszerelt könyvtárakra lenne szükség. Ez utóbbi téren a tapasztalatok elke- serítőek. Az általános tanteremhiánnyal küszködve — tisztelet a kivételnek — majd mindenütt szükségkörülmények között működik az iskolai bibliotéka. Gyakori megoldás, hogy egyetlen helyiség foglalja magába a raktárt és az olvasótermet. És akkor még nem szóltunk a beszerzési források, keretek folyamatos csökkenéséről. A könyvárak gyorsabban nőnek, mint a támogatás, de még arra is van példa, hogy az erre a célra fordítható összeg egyáltalán nem emelkedik. Semmivel nincsenek jobb helyzetben az idősek ellátásáról gondoskodó szociális intézmények. Pedig itt — ellentétben a fiatalokkal — nem az igény felkeltésére, hanem kielégítésére van szükség. A tényeket értékelve, a Könyvértékesítő Vállalat tiszteletre méltó lépésre határozta el magát. Megvizsgálták raktári készleteiket és több mint száz kiadványt hajlandók a szociális és gyermekintézményeknek térítésmentesen megküldeni. Közöttük olyan értékes alkotások, mint Babits Mihály kisebb műfordításai, Jókai Mór néhány regénye, vagy Kassák Lajos válogatott művei. Már. segítőtársat is találtak; a posta szintén térítés nélkül juttatja el a csomagokat a címzetteknek. R~ádiófigybt.ö orvosság a patikának. Valamikor hajdanán a helység patikája bizonyos mértékig központi szerepet töltött be a közösség életében. Kilincsét a legkülönbözőbb rendű és rangú emberek nyomták le és mig a patikus úr tégelyei és porcelántálkái között térült-fordult és saját maga elkészítette — az esetek többségében — a medicinát, alkalom nyílott szót váltani Erzsi néni fájós lábairól, az unokák pajkos csíny- tevéseiről és még más, az élet köznapi dolgairól. A gyógyszerészt ösztönösen bizalmába fogadta a közösség és megnyílt előtte sokszor egyéni és családi gondjaiban egyaránt. Kétségtelen, e családias viszonyok felett eljárt az idő. A gyógyszerész munkája gépiessé vált, a pult mögött állva olykor szinte csak a bolti eladó szerepét tölti be, a legfőbb kötelessége az, hogy megbízható „áruismerettel” rendelkezzen. A beteg viselkedése is ennek megfelelően más vonásokat öltött fel. Ez már az orvosnál kezdődik, ahol szinte tollba mondja már nem is a kívánságát, hanem a szó szoros értelmében a rendelését. Persze, a helyzet abban is gyökeresen megváltozott, hogy ugyan nem ingyen adják, de mégsem kell méregdrágán megvásárolni azt, ami sokszor a házi patikából mint megunt kacat egyszerűen a szemétbe vándorol. A gyógyszertárak megítélése is hatalmas változáson ment keresztül Működésük hasznosságát több tekintetben kereskedelmi eredményeiken keresztül mérik. Ettől függ, a bérelt alakulása mellett, a patikák korszerűsítése, az újabbak megszervezése. Ez a szempont tovább tépázza ennek az egykor nagy rangú hivatásnak a tekintélyét. Hol van már az az idő, amikor egyes családokban a nemzedékek sorra váltották egymást. A jelenlegi helyzet az, hogy még a fővárosban is kevés a szakember, nem beszélve a távoli vidékek gyengén ellátott településeiről, ahol a fiatalt nemegyszer embertelen körülmények fogadják. Sajnos, sok jogos panasz hangzik el, hogy számos gyógyszer tartósan hiánycikknek számít. Ebben elsősorban nem a fejlett magyar gyógyszeripar a ludas, hanem a kiszolgáló vállalatok. Visszatérő gond, hogy késnek a cso- mogalóanyagok. Sugár Ágnes eredt mikrofonjával a patikusi problémák nyomába; riportjának fő erénye, hogy becsületesen hű képet adott a jelenlegi helyzetről, melyen gyökeresen változtatni a közeljövőben vajmi kevés reményünk lehet. KI VOLT LENGYEL LÁSZLÓ? Egy nagyon színvonalasan összeállított történelmi visszapillantásban Mészáros István legrégebbi gyermekjátékunkat idézi meg, melynek hidasjáték jelenetét a korabeli szöveg- és dallamtöredékek felhasználásával oly szépen építette be Kodály Zoltán remek gyermekkarába. A történeti tényekre támaszkodó játék még a század közepén is elevenen élt és az idők folyamán több mint másfél száz változatát gyűjtötték össze. A benne emlegetett jó királyunk a lengyel Jagelló-házból származó I. Ulászló. A négy évig uralkodó Ulászlót Hunyadi János segítette trónra és ezért lett jutalmul erdélyi vajda és temesi ispán. A köznyelv száján, a latinból való fordítási gond miatt. Lengyel Lászlóként élt sokáig. Nagy becsülete volt, már csak a Habsburgokkal való szembenállás miatt is. Thuróczy külsejének nemességét írja le krónikájában, míg Bonfini népszerűségéről vall. Rövid uralkodásának az vetett véget, hogy a törökök éllen vívott várnai csatában elesett. Szombathelyi Ervin
