Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
6 1988. JÜLIUS 18., SZOMBAT Színházi lrvf.t.i Határok A kabaré, mint színpadi műfaj, nálunk, a század elején aféle melléktermékként jött létre. És, másfelől, visszahatásként. Nagy Endre, aki a megszülető magyar kabaré bölcsője mellett az első naptól kezdve ott állott, pompás élet-, kor- és műfajrajzában, az A kabaré regénye című könyvében, elmondja, hogy az első ilyen intézmény, a Bonbonniére (mely a mai Lenin körút 106. alatt, azaz a jelenlegi Játékszín helyiségében működött), az ő első föllépéseinek színhelye, elsősorban attól volt kabaré, hogy különböző kis jeleneteket, dalokat, sanzonokat, bluetteket, zenés-táncos krokikat játszott, minden különösebb rendezői, vagy szerkesztői elv nélkül. Tehát nem színház volt, nem operett, hanem valami köztes melléktermék. Ugyanakkor, mivel magyar nyelvű volt, lázadó műfajnak is számított, mivel a korábban működő német nyelvű hasonló intézményekkel szemben nemzeti nyelven szólalt meg, mintegy visszahatásként, s ha túlságosan tudatosan hem is megfogalmazva, mégis olyan szándékoktól vezérelten, hogy ezt a műfajt, e neveletlen gyermeket is a magyar nyelvű közönség igényeihez és a magyar (pesti) szituációkhoz igazítsák. Nagy Endre sem tudatosan kezdte kialakítani a később az ő nevével fémjelzett konferanszié műfaját, alakját, produkciója sajátos hangvételét. Gyakorlatilag menet közben jött rá, mi az, amire ebben a műfajban szükség van. És így alakult ki lassan az a fajta pesti kabaré, amely különbözött a francia, a német vagy az osztrák elődeitől. Ennek a kabarénak ugyanis hamarosan megmutatkozott két pesti sajátossága. Egy: erősen politikai jellegű volt, azaz jeleneteiben, monológjaiban, kupiéiban reagált az éppen aktuális politikai eseményekre, méghozzá csípősen, egy liberális polgári szemlélet talajáról. Kettő: nem félt attól sem, hogy szerzői között a korszak jeles magyar írói és költői is ott legyenek. És e költők és írók sem féltek attól, hogy nevükre szégyenfolt esik kabarébeli szereplésükkel. Molnár Ferenc tői Gábor Andor ig, Szép Ernő tői Ady Endréig, a zeneszerzők között Jacobi Vidor tói Szirmai Albertig szinte mindenkivel találkozhattak a nézők (esetleg személyesen is, de főként a műveik révén) e kabarékban, melyek az első, 1907-es Bonbonniére után hihetetlen gyorsasággal és számban szaporodtak el Pesten. Volt idő, amikor tizennégy kabaré működött; esténként tizennégy, hasonló műfajú, s mégis roppant különböző stílusú, színvonalú kabaréműsort láthatott a Nagyérdemű. És ezek a műsorok sosem öregedtek el. Ha kellett, hetenként változtatták a jeleneteket. betétszámokat, de akár a teljes műsort is. A kabaré vonzereje egyebek között épp az aktualitása volt. Egy olyan időszakban, amelyben a fővárosban mindennap körülbelül negyven reggeli, déli és esti lap jelent meg, nem megava- sodott híranyaggal, hanem a napi eseményekről szinte azonnal, megtörténtük pillanatában hírt adva, a kabaré, mely javarészt a politikai és társadalmi aktualitások kipé- cézéséből, szellemes kritizálá- sából élt, nem maradhatott le a versenyben. És mivel az újságokat is nagyrészt azok írták, akik a kabaréjeieneteket, tréfákat, kupié- és sanzonszövegeket, valósággal saját magukkal álltak versenyben a frissességért. Régi szép idők — mondhatnánk. Pedig hát ezek a régi szép idők talán nem is múltak el teljesen a kabaré fölött. Legalábbis, ha a mai magyar kabaré egy kicsit is hajlandó a szellemi erőfeszítésre, akkor virágozhat, s tulajdonképpen pontosan olyan alapelvek és gyakorlat alapján, mint a századelő klasszikusnak tartott kabaréi. Mert hát ugye manapság is elsődleges, hogy a magyar kabaré magyar legyen. Értve ezen a témaválasztást, és a megközelítési módot éppúgy, mint a nyelvet, a pesti humor oly igen sajátos szlengjét. És, hogy politikus is legyen,, azaz legyen véleménye a politika eseményeiről, tévedéseiről, furcsaságairól, méghozzá a mai magyar átlag állampolgár szemszögéből nézve, azáz egyfajta közvélemény képviselőjeként. Valamint: ne riadjon vissza attól sem, hogy jó szerzőkkel dolgoztasson, mert a silány humor nem eredményezhet kiemelkedő kabaréprodukciót. A semmit nem lehet feltupírozni sem színészekkel, sem szép lányokkal, sem táncokkal, sem muzsikával. Az akkor is csak semmi marad, legfeljebb nehezebb észrevenni a sok hacacáré mögött. M a már persze nem működik tizennégy kabaré Pesten. Főhivatású összesen egy van, a Mikroszkóp Színpad, és van néhány alkalmi vállalkozó, néhány nem főhivatású színház, együttes, amely időről-időre kabaréműsort is bemutat. Leginkább — és hagyományaihoz illően a legautentikusabban — a Vidám Színpad műveli ezt az alkalmi kabarézást. Eltérő színvonalon, ahogyan a Mikroszkóp műsorai sem mindig hatnak bombaként. De ez is a műfaj sajátja. Ma már majdnem lehetetlen olyan kabaréműsorokat összeállítani, amelyekben minden szám telitalálat. De a tisztes színvonal, a becsületesen megírt és eljátszott jelenetekből összeállított, jói szerkesztett, többnyire egy téma köré épített kabaré azért nem elérhetetlen Vágyálom. Különösen most, hogy a magyar közélet lényegesen izgalmasabb, mint akár csak egy-'két évvel ezelőtt is. A kérdés e kabarékban gyakran az szokott lenni: mi a témák és a róluk adott vélemények tűréshatára. Ez néha az egyes műsorok címében is tükröződik. A Mikroszkópon már volt a Meddig lehet elmenni? A Vidám Színpad most új kabaréjában, melyet a Hild Udvarban játszik sorozatban, azt kérdezi: Hol a határ? Jó kérdés, többértelmű, mint az szinte kötelező a kabaréban. Mert nemcsak az a kérdés, hogy hol a iiatár a kabaré bátorságában, hanem az is, hol a határ bizonyos politikai jelenségekben, a pénzügyi kérdésektől a politikaiakig, a személyiektől a világpolitika fordulataiig. A mostani kabaré persze mindenre nem ad választ. De nem is a válaszadás, hanem a kérdezés a kabaré igazi feladata. Kérdésekben pedig itt sincs hiány. Ráadásul olyan kérdések ezek, amelyeket mi, nézők is feltehetnénk, mert bennünket is foglalkoztatnak. Azt hiszem, a Hol a határ? éppen azért jó kabaré, mert a mi szemünkkel néz, s a mi nevünkben kérdez. Takács István Szent István és kora Magyarok tündöklő csillaga Mindenki másképpen éli meg a magyarságát. Sokan sehogyan sem, egyszerűen csak születnek, élnek és meghalnak. Sokan valami tagadásaként, s ha Erdélyért tüntetnek, nem azt írják a táblájukra, hogy éljen a román—magyar barátság. Sokan teátrálisak: fülbemászó dallam, fortissimo, piros-íehér- zölden gomolyog a füst, potyognak a könnyek. De beszélni senki nem beszél róla szívesen, ha a téma szóba kerül, elnémulnak. Pedig felteszi a kérdést a Budavári Palota új kiállítása is. Az Országos Széchényi Könyvtár rendezte bemutató címe: Szent István és kora. Hányán tartozunk ahhoz a nemzedékhez, amelynek tagjai az iskolában az alkotmány ünnepéről tanultak, és L Istvánról, de arról nem: azt, hogy magyarul beszélnek, és magyarul gondolkodnak, elsősorban neki köszönhetik. Az ellenszegülőkre erőszakkal is rákényszerített kereszténységnek, hogy nem tűnt el a nép az avarokhoz, hunokhoz és ki tudja még, hány népcsoporthoz hasonlóan nyomtalanul az évszázadok süllyesztőjében. E tett történelmi jelentőségét csak akkor képes megérteni és tisztelni a közönség, melynek nagyobbik része már egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol nem központi és elsődleges érték a kereszténység, ha meglátja szükségszerűségét és felismerésének nagyszerű voltát.’ Szent István alakját — Mátyás mellett egyetlen királyunkét, akinek nevét a művelt külföld ismeri — először is számtalan kódex, ősnyomtatvány, könyv és kiadvány tárja a látogató elé, a koronázási palást István-képétől Molnár C. Pál 20. századi fametszetéig. De a kiállítás igazi különlegességeit az írásos anyagok jelentik; épségüket szabályozott hőmérséklet és félhomály őrzi. Egyik legrégebbi oklevelünk, melyben István a veszp- rémvölgyi apácák monostorát alapította meg, az Országos Levéltár jóvoltából került a bemutatóra. A görög nyelvű oklevél magyar helységneveivel a nyelvtörténetnek is hasznos forrása. A 12. századból származik István király törvényeinek legrégibb kézirata, az ausztriai Admont apátságának kódexe. Szintén 12. századi gyűjteményes kézirat a benne található Halotti Beszéd miatt leghíresebbé vált kódexünk, a Pray kódex. E legkorábbi magyar misekönyv most nem becses nyelvtörténeti emlékünknél áll nyitva, hanem azt mutatja: keletkezésekor Szent István napja már egyházi ünnep volt. A 15. századbeli Kálmáncsehi kódex finom miniatúrán örökíti meg a királyt, míg a közvetlenül a mohácsi vész után készült Érdy kódexben az ismeretlen karthauzi szerzetes „boldogságos Szent István királynak ünnepéről” emlékezik meg. Az ősnyomtatványok között ott találjuk Thuróczy János krónikájának 1488-ban Augs- burgban Mátyás király számára nyomtatott példányát, érdekessége, hogy előállításánál használtak először aranyfestéket a nyomdászok. Szerepel a kiállításon a Hess András alapította legelső hazai nyomba terméke, a Chronica Hungarorum, azaz az 1473-ból származó úgynevezett Budai krónika. És még egy történelmi mű: Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában készült 1575- ben Bonfini könyvének fordításaként a Krónika az magyaroknak dolgairól. A zenében megjelenő szent királyt legkorábbról liturgikus énekek képviselik: a 15. század elejéről származó kéziratos kotta még a gregoriántól örökölt négy vonallal és szögletes hangjegyfejekkel dolgozik. A világi zene legértékesebb darabja a pesti Német Színház 1812. évi megnyitására készült István király- nyitány egykorú másolata, a zeneszerző, Beethoven saját kezű bejegyzéseivel és aláírásával. A modern hangzásvilág az István, a király rockopera formájában van jelen, fényképekkel a királydombi, s a szegedi előadásokról. Bírálók és kritikusok véleménye csapott össze annak idején a bemutatókor, hű-e a színpadra állított darab István királyfigurája, nem sikerült-e túl vérszegényre a lázadó Koppány vonzó alakja mellett. A vitának-már vége, a mű telt házakkal fut tovább, s hogy díszlettervei bekerültek a kiTelevízió a harmincas években Emléke már csak utcanév Milyen hálátlan az utókor. Egészen kivételes képességű emberekről is megfeledkezünk olykor. Még szomorúbb, ha a? illető szűkebb pátriánk szülötte, innen indult el a világhír felé. Nem túlzás ezt állíJelenet a Hol a határ? című kabaréból: Détár Enikő és Nyertes Zsuzsa kettőse tani például Mihály Dénesről, aki korát megelőzve már a harmincas években szabadalmaztatta találmányát, a televízió ősét. Rendkívüli életpálya az övé. Már tizenhat évesen megírta első tudományos szakkönyvét a teherautó szerkezetéről. Ha hozzátesz- szük, hogy ez 1910-ben történt, láthatjuk, mennyire figyelemre méltó teljesítmény volt. Figyelme azonban hamarosan a filmezésre terelődött, elsők között oldotta meg a kép és hang közös szalagon történő rögzítését. Sokáig makacsul ragaszko dott elképzeléséhez, Magyar- országon szerette volna kiteljesíteni kutatásait. A körülmények kényszerítő hatására azonban 1924-ben kénytelen volt Németországba költözni A fasiszta hatalomátvétel után üldözötteket rejtegetett. Koncentrációs táborba került ahonnét már súlyos betegen szabadult. Élete végéig megtartotta kapcsolatát szülővárosával, Gödöllővel és gyermekkori lakhelyével, Pécellel Most utcanév őrzi emlékét, de kétezer helyi lakos között alig akadtak néhányan, akik tudták, kit takar a tábla. állításra, annyit jelent: ez is Szent István-kép. Az első szent király alakja egész történelmünk folyamán elevenen élt: őrizte s őrzi a magyarság emlékezete, a krónikák, a legendák, beszédek, imák, himnuszok, tankönyvek, ponyvaregények, szépirodalmi alkotások és történelmi monográfiák. A falakon az Encyclopedia Britannica, a Grand Larousse, a Brockhaus Enzyklopädie, belga, svéd, finn lexikonok szócikkei, a vendégkönyvben az angol, arab, fla- mand, spanyol nyelvű bejegyzések mind azt bizonyítják: István király és műve egész Európa kultúrájának része. Ezért válhatott az uralkodó egy virágzó korszak, a fejlett Európához való csatlakozás szimbólumává, akit így köszönt Kodály Zoltán kórusműve: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja? Hol vagy, István király?” Mörk Leonóra Képünkön: így őrizte meg István alakját a koronázási palást. • Eltemették Péchy Blankát Pénteken mély részvéttel kísérték utolsó útjára a Mező Imre úti temető művészparcellájában barátai, tisztelői és pályatársai az életének 94. évében elhunyt Péchy Blanka érdemes művész színésznőt. írónőt, nyelvművelőt, a Vígszínház örökös tagját. A ravatalozóban Horváth Sándor színművész elszavalta Ady Endre Az én hadseregem című versét, majd a művésznő hosszú, sikerekben és küzdelmekben egyként gazdag pályafutásáról Stark Antal művelődési minisztériumi államtitkár emlékezett meg. Venczel Vera színésznő a Vígszínház és a pályatársak nevében a művésznő színpadi alakításaira, az epizódszerepekben is a társakra átsugár- zó, maradandó szerepformálásaira emlékeztetett. Péchy Blanka temetésén ott volt a magyar kulturális élet számos vezető személyisége, színészek, előadóművészek, tudósok, s a művésznő több száz tisztelője. Sírját elborították a kegyelet virágai. Anna-napi sokadalom Talán a híres füredi An- na-bálok sikerét irigyelték el a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, amikor elhatározták, Anna-napi soka- dalmat szerveznek idén. A reggeltől estig tartó mulatság részeként fellép a Kalamajka együttes, lesz hangverseny az itt újra felépített mándi református templomban, és előadnak népi komédiákat. Természetesen nem hiányozhatnak az árusok sem, amint az egy vérbeli búcsútól elvárható. Lesz tehát népművészeti bemutató és termékárusítás is. Rádiófigyelő AZ EMLÉKEZET ZAVARAI. Hányszor vagyunk úgy, hogy beszélgetés közben egy közismert név nem jut az eszünkbe. Kicsit röstelkedve szabadkozunk: pedig a nyelvünk hegyén volt. Tetézzük ezt sokszor azzal, hogy „r” betűvel kezdődik. A végén kiderül, hogy még az sem igaz. A rövidzárlat teljes volt. Tarnay Márta szerkesztőriporter rádióműsorában is említi ezt a példát és aggodalmaskodva fordul dr. Hámori József agykutatóhoz, hogy ez valóban már a korai öregedés jele volna? Válaszul előbb ő is megemlít egy személyes példát. Napok óta képtelen emlékezetéből előkeresni egy cseh író nevét, akinek műveit egyébként jól ismeri. Ez esetben a műsorvezető segít és közösen megállapodnak Capekben. A beszélgetés a továbbiakban abba az irányba terelődik, hogy a különféle emlékezetzavaroktól a fiatalabb korosztályok sem mentesek. Tulajdonképpen az agy egy rugalmas tulajdonságáról van szó. A mostani információ- áradatban tud felejteni, hogy az újabbakat befogadhassa. A feleslegeset kisöpri. Ebben pedig nagy szerepe van az alvásnak, különös tekintettel az álmokra. Ekkor történik ugyanis a nagytakarítás jelentős része. Pihentető alvás álom nélkül nem lehetséges. A legegészségesebb, ha a nyolc órából legalább ötöt az álom tölti ki. Különben a legtöbb ember a szabad idejét is elfecsérli és nem is gondol arra, hogy az agyát is pihentetni kell. Ez viszont nem jelenti a gondolat nélküli passzív tespedést. Sőt éppen — ebben pedig nincs ellentmondás — a foglalkoztatás játékos alkalmait föltételezi. Ez lehet egy könyv olvasása, minél több- vers memorizálása, az egyes kártyajátékok. Nem is beszélve a különféle sportvetélkedőkről. Vagyis olyan tevékenységek, melyek a megszokottól eltérő tornára késztetik agyunkat. Hisz az olvasás például, szemben a televízióval, az íróval való alkotói együttműködést igényel, a helyszínek berendezésében, egyes magatartások megítélésében. Ez pedig egyénenként más és más. Ami a kártyát illeti, szintén az egyéni képzelőerő, a logikai elemek ügyes kombinációja, a váratlanságból fakadó játék’ öröme játszik nagy szerepet. Sajnos, mindennek jelenlegi életmódunk vajmi keveset kedvez. A napi hajszában még szabadidőnk is összezsugorodik, és meglopjuk az oly sokat jelgntő alváshoz szükséges óráinkat is. Késő este leroskadunk a televízió elé — van aki még a vacsorát is ott költi el —, majd holtfárad- tan belezuhan az ágyba, álmainkkal is adósak maradva önmagunknak. A Fáradtak és feledékenyek vagyunk című műsor nagyon választékosán és figyelmet le- kötően erre hívta fel a figyelmet, érdemes volna mindnyájunknak alaposan megszívlelni. VIZSGALATOK NYOMÁBAN. Van egy olyan kisipari szövetkezet — bőrfeldolgozással foglalkozik —, amely talán szinte minden létező jogszabályt megsértett. Ezzel kezdődik Nagy Izabella riportja, mely — egyebek között — a KNEB egyik legutóbbi vizsgálatáról számol be. Már az indulásukra jellemző, hogy háromszázezer forint alaptőkével vágtak neki egy többmilliós vállalkozásnak. Éppen ezért mindenféle gazdasági és pénzügyi ügyeskedésre sor került. Ehhez sajnos találtak partnereket. Több olyan nyaktörő vállalkozásba is belefogtak, ami szinte eleve kudarcra volt ítélve, de valahogy mindig sikerült kikecmeregni a pácból. A bőrfeldolgozás — amire hitelesítve voltak — a tevékenységük kisebb részét jelentette. Nyersbőröket vettek és adtak el, bankhiteleket vettek föl és amikor megszorultak, nem tudtak fizetni, akkor a raktári készletet kötötték le, ami viszont, a szakszerűtlen kezelés miatt időközben értékét vesztette. Volt olyan szállító vállalat, amely — érthetetlen módon — több évig hitelezett a szövetkezetnek és meg sem próbálta bírósági úton behajtani követeléseit. Szombathelyi Ervin
