Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
1588. JÚLIUS 9., SZOMBAT Koppány Zsolt: Kiáltás Kora reggel a munkába sietők léptei alatt elszürkültek az utcakövek a szomorúságtól. Az aládúcolt családi ház a kórház mögött, az évszázados fák mögül nézett lepattogzott festékű ablakkereteivel és piszkos, átláthatatlanná vált ablaküvegeivel a sziporkázóan fehérre meszelt hullaházra. Gyötrő éjszakái voltak emiatt Zolinak. Néha vergődve fölordított, álmai gyilkos kezekként fonódtak lelkére. Ilyenkor apja, Galáncsai Gáspár fölugrott ágyából és önhergelő haraggal kiabált a gyerekre. — Aludj 1 Megállj csak, átviszlek én egyszer oda. s kétszer is ráfordítom a kulcsot! — mutatott a hullaház felé. — Nemsokára úgyis oda kerülsz te is, mert agyonváglak, mielőtt a sírba vinnél! Fordulj a fal felé és aludj! Még egyszer ... — Hát ez teljesen hülye! — szipogta alig hallhatóan Zoli a paplan alá bújva. — Jó neki. Ö vissza tudja adni azokat a pofonokat, amit odaát adnak... hm... csak nőjek meg .. . magam mosom föl a hullakamrát ... férfi leszek, annyi szent... velem nem lehet majd ku- koricázni! Mintha éteres vattát nyomtak volna az orra alá, lezuhant egy másik világba, talán a pokolba, a hullakamra méreggel, piszokkal telítődött csemperései közé, vagy a mennyországba, s onnan vissza a földre, az aládúcolt kicsiny családi házba, apjával farkasszemet nézve. Gyereklelke remegett. Másnap kristályosán csillogott a frissen esett hó, s a szem lassan zsibbadni kezdett a fehérségtől. Bántotta a hirtelen támadt fény az éppen ébredő fiút. Megbillent a paplan és nagyot nyújtózva, fázósan dugta ki végtagjait a huzatos levegőben. — Már egy fél órája csörgött az óra! Síiket a fiatalúr? — rontott be apja,“s már föl is emelte a kezét. — Nem hallottam, apu kérem ... — hebegte a megszeppent fiú.> — Majd én kimosom a füledet! — köpte ki vadul a szavakat az apja. — Szíjat hasítok a hátadból, te, istenátka! A fiú minden ízében reszketett. Melléből furcsa fájdalom tört utat magáhak a torka felé. Már el is képzelte, ahogy apja valami üvegmosóhoz hasonló erős szálú körkefével beletúr a fülébe. Szerencsére belépett édesanyja és magához ölelte az ijedtségtől megizzadt kisfiút. A férfi egyre csak dühöngött, mindenáron ki akarta tépni áldozatát a védőszárnyak alól. Később csilingelni kezdtek a kanalak, egymáshoz ütődtek a kockacukrok, s jó ízű tejeskávé gőzölgött a megterített asztalon. Reggeli után elmosogattak. Föloldozást persze ez sem hozott. Kinyitotta a csapot. A zománctalan fali kút alig győzte nyelni a nagy erővel zuhogó vizet. Hadd higgyék, dolgozik. A szobaajtóhoz osont. A lakás nagyszobáját a háborúban lóistállónak használták, a topogó paták és a maró lóhúgy kikezdték a padlót, a stafnik eírohadtak, s a közöttük föltöltött homok alaposan megsüllyedt. Néhány évvel ezelőtt a lakásban tartott kedvencke, a 60-70 dekát alig nyomó japán kakas peckes léptei alatt is megreccsent az elöregedett deszkasor; hát még a bármily óvatosan settenkedő Zoli vaspatkós cipői alatt! A fojtott szitkozódás mondatfoszlányai kisurrantak a megvetemeüett ajtó rései közt, s mint a vércse a ténfergő kiscsirkékre, lecsapott a padlónyikorgásra. — Tudod mi lettél volna nélkülem? Ha én nem vagyok ... majdnem ránk dőlt ez a ház! Szép kis örökség! Ágaitól le- csupasztott erdő a szobába telepítve! — az asszony belevörösödött a ráolvasásba. — Hagyd abba! Nagyon szépen kérlek, hagyd abba! — Galáncsai pattogó, vezénylőtiszti hangja szi- szegéssé csillapult, de ijesztőbb volt, mint valaha. Dermesztő, gúnyos tónusba csapott át, s bármikor gyilkos fegyverré! — A kocsit is én hoztam a házhoz! Már a vécéig sem tudsz kimenni nélküle! — Hagyd abba! Nem unod még?! — a férfi fölállt, s megindult az ajtó felé. Zoli hátralépett ijedtében. — Add ide a kocsikulcsokat! Belemegyek az első fába! Mi lesz!? Add ide azokat a rohadt kulcsokat!! — Galáncsainé, mintha megszeppent volna. Aztán visszanyerte hidegvérét. — Mit akarsz? Összetörni a kocsit?! Ugorj a HÉV alá! — A kulcsokat!! — Zoli bekukkantott a huzattól beljebb lökődött ajtón. Szülei birkóztak. Apja görcsösen szorongatta az asszony hajából kitépett csomót. Aztán leroskadt egy fotelba, szája remegni kezdett, falfehér volt. Galáncsainé a tükör előtt állt, kifésülte a haját, s remegő kézzel kirúzsozta a száját. — Te ... te ... — férje felé köpött —, te, tudod mi vagy te? Vizesnyolcas! Zoli visszarohant a konyhába. Elzárta a csapot. A víz szörcsög- ve, mint a fuldokló, örvénylett lefelé a rozsdás lyukakon. A fiú egy dohos ronggyal készült föltörölni a konyhát, majd fölötlött benne a szó: vizesnyolcas. Egy bögrébe vizet töltött, s szétlocsolta a konyhakövön. nyolcasokat rajzolva, kicsiket, majd egyre nagyobbakat. A lerakodott zsír cseppekké gurította a vizet, s a számok fölismerhetetlenekké váltak. Odakint az udvaron megindult az élet. A nyúlketrecben Zoli Vadasnak becézett nyula dugta ki a rácson örökké mozgó orrát. Zoli két kézzel tömte a füvet az etető rácsai közé. Száraz kenyeret is adott, hogy elősegítse egyetlen társa emésztését. Vasárnap volt. Egy keveset tanult — mindig ez a szó illett iskolai teendőire —, aztán ki a biciklivel az útra, nagy erővel a pocsolyákba, be az árokba, ki az árokból, aztán usgyi haza uzsonnára, majd ismét tanult egy keveset. Mindig megvolt a böjtje a hanyagságnak. A sok elégtelen. Ilyenkor azt hazudta, hogy beszedték az ellenőrzőket, s az isten se tudja, mikor fogják kiosztani“ is-' mét.-/ilOÜJO .-.*>• Az otthon ajtaja résnyire nyílt, halk zene szűrődött ki a szobából. A hangokkal együtt halvány cigarettafüst is imbolygóit ide-oda, Zoli beleszimatolt a levegőbe és érezte apja kedvenc cigarettájának, a Tervnek kesernyés illatát. A konyha kísérteties csöndje és a megdermedt levegő megállásra késztette. Mutatóujjával lágyan megbökte az üvegezett ajtót, s előrehajolva belesett. A látványtól először olyan érzése támadt, mint mikor a villamos levágja az ember lábát. Először nem érez semmit, de egész teste görcsösen szorong. A vér sem robban ki ilyenkor a ketté vágott erekből. Aztán hirtelen megindul a vérzés, tudatosodik a fájdalom, az amputáció ténye. Anyja kezében hátsó lábánál fogva Vadas élettelen teste lógott. Elvágott nyakából már csak csöpögött a vér a vízcsapba. A halálban magára hagyott szőrzet saját kedvére borzolódott. Az anya dühösen fölkiáltott, mikor a fiút észrevette. — Nem mész ki innen?! — Zoli előtt homályos lett a konyha, anyja gőztől és fölindultságtól kipirult arca, s leeresztett jobb kezében a meg-megvillanó, vértől maszatos konyhakés. Bevágta maga mögött az ajtót, fölugrott a biciklire és kihajtott az útra. Az asszony még matatott egy darabig, leoldotta kötényét, majd benyitott a szobába és mggbökte a békésen cigarettázó férfit. — Gyerünk Zoli után! Még csinál valamit az a gyerek. Autóba ültek. Ropogtak a kavicsok, ahogy kikanyarodott az agyonhajszolt Skoda Oktávia az udvarból. Az út szélén egy rendőrautó kék villogója forgott körbe-körbe, s az egyenruhások izgatott emberek kis csoportját próbálták szétoszlatni. A bukkanóban eddig rejtve maradt mentőautó szirénázva húzott el mellettük. Galáncsai kiugrott a kocsiból, s nagyot nyelt, amikor meglátta az árok mélyén az eldeformálódott kerékpárt. Fia matricái voltak csak sértetlenek. Föltépte a kocsi ajtaját, indított és gázt adott. A keramittal kirakott út sárgán csillogott a szemerkélő esőben. Nem szóltak egymáshoz semmit. A két megfontolt, máskor oly okos felnőtt értetlenül bámulta az ablaktörlő monoton ingaütéseit. Dróthálót tartó betonoszlop csapódott tekintetűkbe. Az ablaktörlő még egy utolsó utat megtett az ütközés után, de a bezúzott üveg megmaradt darabjaiban fönnakadt. Zoli bal karja fölkötve fehérlett a kemény gipszben. Ideiglenesen tolókocsival járt-kelt, mert mindkét lába ágyékáig gipszet kapott, s a mindig rohangászó gyerek mozdulatlanságra volt ítélve. A fiatal ápolónő betolta Zolit a temetőkapun. Elhamvasztott szülei két urnában pihentek a ravatalon. Zoli az ápolónő felé fordult. — Nem értem az apámat! Miért nem ütött vissza azoknak, akik odaát laknak a hullaházban? Pedig anyu mindig azt mondta: erős ember az apád! — És anyukád? Szeretted az anyukádat? — kérdezte a nő. — Megölte a kisnyulamat! Mogyorósi Erika: Kétszolamra Ábrándjaink holtágában vajúdik a reggel Behavazva a lelkiismeret szemfödele Reszket a száj Kezed: a rémült kalandor-király most virágok torkát fenyegeti Megsokszorozva minden mozzanat úgy verődik szememre bokorágként mintha magam is mozzanattá aszalódva Kétszólamra: ahogyan élünk Csillagpor vakít Arkangyal-szelídség maszkíroz elviselhetővé Minden kérdéses — Löknek szemétdombra csinos bitangok fenyőágat únt játékmacit Pimaszul arcodra sandít a kikerics Isten szánalma torkodig ér Nem merészkedik máiyvaszin álom a földúlt kert: virágfejek tömegsírja közelébe Tövises tilalmak legelésznek benned Idézi táltosdob a balgatag tragédiát: álmában hanyattesett katicabogár vergődik talpad alatt , Sietsz haza . Arcok és álarcok Durkó Gábor rajza Horvath Lajos: Suhintások FEDETLEN Ha egyszer nem esne hó. se dara, se eső; Nem bújna ki a fű a földből és fából a lomb, Örökké nappal volna, fény verte hegy s mező; S nem árasztana a szélben homokfelhőt a domb; Akkor Magyarország összes szemete mindig fedetlen Látszana, ami most is már-már elviselhetetlen. LATINOS MŰVELTSÉG Volt az I. világháború, Azután a II. világháború, Vajon marad-e valaki, Aki a harmadikat római számmal ellássa? ENERGIA-ÍNSÉG 1986 TELE Már olyanok vagyunk, mint az ősember, A zsíros csontokat is rendre eltüzeljük. A SZÉK ÉS A HALÄL Ahogy elfoglalta a ruganyos, forgó igazgatói borszéket, Rövidesen kiütköztek rajta a csalhatatlanság hullafoltjai. arányosság A meg nem érdemelt hatalom A meg nem érdcmeltség mértéke Szerint torzítja el birtokosát. Ö, BOLDOG IDŐ! Mikor az országot rontó sárkány Évente csak egy szüzet követelt. A HOMOKRA A legnagyobb szikla is úgy omlik le, Hogy kezdetben peregni indul a homok. Harmat Bélái Nyárvég ünnepen böjtön nevelt búza-reménység fogan pedig szívig a sár és csönd lepi el a szemeket földig nőtt fájdalom évfordulókból szökő ígéretek a szekértábor meglódul lány-szemű tüzek feleselnek Győri László: Ballada Elvágott a kasza, kiserkent a vér. Ne vigy, apám, haza, nem kell a lapulevél. A VÉGSŐ ÉRV Csak egyszer élünk, mondják, S ez felmentés, Kinek a becstelen. Kinek a becsületes életre. Nem kell az útifű, hadd folyjon a vér; édes a keserű, gyógyít a kaszaél. DEDIKÁLÁS Ma délután a Skála Áruházban 21. Tóth István csepeli hengerész dedikálja legújabb nagylemezét. Ne fogd be a lovat, apám, az istenért, a szőre pirosabb, mint énrajtam a vér. EGYEZÉS A KÜLÖNBÖZŐSÉGBEN Mellette német nevelőnő állt, Amikor eszmélni kezdett; Mellettem ló, mikor gondolkodóba estem; Igaz ez is, az is kanca volt. Ne ágyazd a kocsit, apám, az istenért, hadd legyek egy kicsit az aranyadi rét. A FÉRJHEZMENÉS GONDJAI A hölgynek az Állami Nyomdához Kellett volna férjhez mennie, Mivel az gyártja a pénzt. Nem a füvet vágtad, nem azt kaszáltad cl, életemet vágtad, azt kaszáltad el.
