Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-06 / 134. szám
1988. JÜNIUS 6., HÉTFŐ 0KST Mn, y Az idős parasztember még tudja, mi a módi. Fehér ingben, sötét öltönyben sétálgatott a sátrak között. Volt mit nézegetni, bár a kíváncsi gyerekhad ellepett minden szabad helyet, s majd feldöntötték a bőrdíszműves asztalát. Aztán pedig észbe kaptak, hogy még gyöngyöt is szeretnének fűzni. — Ej — mondta a bácsika —, úgy érzem magam, mintha vasárnap lenne. Tizenkettedszer rendezték meg Öcsán a kulturális napokat május 30. és június 5. között. Igen gazdag volt a programja, bár az igazat megvallva, ugyancsak hiányoztak — immár második éve — a műemlék templomi hangversenyek. Talán a folklór valamivel kevesebb volt, de még így is maradt bőven. Naponta kettőtől a gyerekeké volt a főutca, amelyet ideiglenesen lezártak a forgalom elől. S a csuhéjbaba-, kosárkészítő, szalma- és gyékényfonó, szövő, keramikus, gyöngyfűző, mézeskalácsos és bőrdíszműves mesterek éppen tizenkét sátrat állítottak itt fel. Kettőben játszóház, egyben pedig számítógépek várták az érdeklődőket. A művelődési ház és a tanács — a rendező — aggódott egy kicsit, hiszen a szabadidő- központ most épül: vajon a helyiek nem fogják-e sokallani a kultúrára költött pénzt? Ám az emberek számon tartották a megszokott időpontot. Már nyomdában voltak a plakátok, de lépten-nyomon megállították a művelődési ház vezetőjét: lesz-e az idén rendezvény? Nem csoda, hiszen az eltelt több mint egy évtized alatt az óvodák, iskolák beépítették szabadidős programjaikba az ócsai napokat. Jóllehet a múlt hétfőn kiállítás megnyitására és megnyitóünnepségre került csak sor, de az iskolás csoportok már végignézték a sátrakat, s latolgatták: melyikben próbálják ki kézügyességüket. Helyreállítási munkák miatt ugyan zárva a műemléki templom, de azért a komoly zenéről sem feledkeztek meg. Igaz, azt az akusztikát és miliőt nem tudták köréteremteni... Hogy ez mennyire hiányzott, bizonyítja egy nyugdíjas asszony levele Vácról, aki írt a művelődési háznak. Emlékezett arra, amikor a rádió fúvósötöse szerepelt az akkor még működő középkori ócsai templomukban, s elragadtatással nyilatkozott: én még ilyen szépet nem hallottam! Bárkiben felvetődhet a kérdés: hogyan lehet ilyen anyagi helyzetben ennyire sokrétű programsorozatot szervezni? Szó sincs arról, hogy tanáccsal éljek. Mindössze csak idézek néhány adatot a művelődési ház könyveléséből. Egyesz- tendős költségvetésük 8 milliót meghaladó összeg. Ebből 600 ezret a tanács ad, és 7- 800 ezer az. ami a különböző tanfolyamokból összejön. Az egész évi fenntartáshoz két és fél millióra van szükségük, Ä kultúrának is élnie kell valamiből Egy hétig vasárnap volt Ocsán ebben az egymilliót meghaladó munkabér is benne van. Ami még szükséges — egyéb szolgáltatásokból teremtik elő. Földiné Hajdú Anna műve- lődésiház-vezető sokat tesz ezért a többletért. Egyébként is kezdeményező, mozgékony, állandóan új ötleteken töri a fejét. Azt mondják, jó üzlet- asszony. Nem örül igazán ennek, hiszen o kultúrának is élnie kell valamiből. 1984-től önállóan gazdálkodnak, s ez év január elsejétől pedig nyomdai munkákat vállalnak, valamint reklám-propagandatevékenységet folytatnak. Természetesen mindenképpen kényelmesebb lenne, ha csak a hivatásukkal kellene törődni. Ám ha nagyobb anyagi fedezetet tudnak előteremteni, többet is tudnak nyújtani az embereknek. Ha a székben ülve meditálnának helyzetükön, maguknak tennének rosszat. (Még arra is volt gondjuk, hogy bevezessék a gázt, a központi fűtést, s vizesblokkot építsenek az udvaron. Hogy miért törődnek ezzel a házzal, amikor már készül az új? Mert lehet belőle még öregek napközi otthona is.) Ha végigtekintünk az elmúlt napok eseményein, egyértelmű a siker. Amit az is igazol, hogy másfél ezer diák- és ezer nyugdíjasbérlet kelt el. Jól szervezett programok voltak ezek, ám a továbblépésre is nyitva állna előttük az út. Bizonyára nagy érdeklődést mm?; Perczel Béláné, Mezei Ferencné, Robotka Jánosné és Molnár Margit a kukorica csuhéjából fon szebbnél szebb tárgyakat. váltana ki, ha bemutatnák ilyen alkalmakkor a tizenhárom szakkörük és három klu- buk tevékenységét. Végül is ezek számát lehet szaporítani, úgy, hogy a településhez kötődő Marosvári György festőművészt — akinek alkotásaiból most tárlatot nyitottak a művelődési házban — megnyerni egy képzőművész szakkör vezetésére. Lehetne a határokat is kijjebb tolni: s egy körzeti kulturális seregszemlévé fejleszteni ezeket a napokat. Netán minden gazdálkodó egység megjelenhetne sátrával — például augusztus 20. körül. Egy pedagógus ötletének köszönhető, hogy pergő és élénk volt Börcsök Mária költőnővel való találkozás, mert a gyerekek felkészültek verseiből. (Ami azért sem volt köny- nyű dolog, mert kis kötetét alig tudták megszerezni). Ezt minden író-olvasó találkozó alkalmával meg lehetne tenni. Mindent egybevetve, nyugodtan leírhatom, hogy az idei rendezvénysorozat is az igényes' szórakoztatást szolgálta. Ezek a napok valóban a kul túra ünnepeivé váltak Ócsán. Vennes Aranka Szombaton nagy sikerrel szerepelt a mohácsi nemzetiségi táncegyüttes Gobbi Hilda hetvenöt éves Nagyon ránk ijesztett, amikor Belgrádban a Csirkefej előadásán rosszul lett. Talán azért is, mert úgy gondoltuk, Gobbi Hilda egyszerűen nem lehet beteg, nem távozhat el közülünk. Nincs erre joga, mert egy ország zárta a szívébe, egy országgal áll rokoni, baráti kapcsolatban. Egyszer, nem is oly rég azt nyilatkozta, hobbija az emberszeretet és a színház. Ezt ő is bizonyosan jól tudja, érzi — o másik oldalon is érvényes. Nagyon sokan szeretik e kis hazában őt, az ö színházát. Ez tehát a közönség hobbija, mert nem csak egy emberről, egy színészről, hanem egy Gobbi-jelenségröl van szó. S ilyen jelenség ritkán ragyog fel a színházi — és olykor — általában a bennünket körülölelő égen... Jómagam legutóbb a Csirkefej egyik tavaly őszi előadásán láttam Gobbi Hildát, a. magányos kis öregasszonyt, a szeretetre éhes nénikét, akinek színházon túli rokonaival sajnos igen sokszor találkozhatunk magunk is. De hányszor elmegyünk mellettük ... Gobbi Hilda ma 75 éves. Kortalannak hihetnénk, mert amit művészi munkásságával, életével képvisel, valóban nem kötődik évszámokhoz. Szeretnénk hinni, hogy még sokáig ébresztgeti bennünk a tiszta lelkiismeret, az emberiesség lángját, jelenlétével, a jó ügyért soha nem fáradó igyekezetével, természetes emberségével családtagunk marad a színházban, a tévé képernyőjén. Ezt diktálja tisztelőinek makacs önzése, hogy megtartottuk őt magunknak, egyben az iránta sokunk által érzett szeretetet is. Boldog születésnapot! P. G.-FIGYELŐ Beim. Szentendre jelenkori festészetének kiválósága — de akár azt is mondhatjuk, hogy nagymestere —, Deim Pál jelent meg a képernyőn a kettes műsorban, pénteken este. Szokatlan dolog volt ez tőle, hiszen köztudomásúan nem tartozik a nyilatkozó, a közszereplést vállaló (netán erőltető) művészek közé, hanem éppen ellenkezőleg, csöndben, ám annál szívósabb következetességgel építi összetéveszthetetlenül sajátos életművét. A róla forgatott Szorongó csend című portréfilm egyrészt műveit, ezeket — az ő szavai szerint mondva — városi ikonokat mutatta be, másrészt meg maga az alkotó szólalt meg, s foglalta össze életpályáját, ejtett néhány szomorú szót világlátásáról, Deim Pál ugyanis éppen nem mosolygós vagy moso- lyogtató művész, hanem a lényeglátók, -láttatók közé tartozik, s mint ilyen, nincs valami jó véleménye a nagyvilágról. Most is keserűen, már- már lemondóan nyilatkozott meg róla. Mindez persze szíve A sátorban Koncz Vilmos népművész vésője nyomán nyer új formát a fa. (Hancsovszki János felvételei) A könyvnapi könyvek között van egy karcsú kötet, amely az egyik novella címét viseli: Visszatérés a falvédöre. Vajon jelkép akar-e ez lenni, hogy újra az egyszerűség, a hétköznapi dolgok, a falvédős világ került előtérbe? A novellák mindegyike munkáskörnyezetben játszódik, ezzel is jelezni akarta a szerkesztő, Nyerges András és a válogatást végző Erki Edit, hogy Magyarországon nem halt ki a munkástémájú írás. A kötetet kísérő fülszövegben felteszik a kérdést: vajon van-e még munkásosztály a mai Magyarországon? Elég ostobaság ilyen kérdést feltenni, még akkor is, ha a közölt novellákkal akarnak rá válaszolni. Ideírhatjuk: igen, van munkásosztály hazánkban, de másmilyen, mint az ötvenes években, amikor az irodalom sematikusan ábrázolta a munkásokat, megmerevítve alakjukat, emberfölötti hősökké formálva őket, nem törődve a sokszínűséggel, ami abban az időben is jellemezte őket. Nem haragszik meg a szerkesztő és a válogató, ha leírom: én ellensematizmust érzek a novellák olvastán: mintha most csak linkes, csupa érdekes figurák volnának a munkások, akik a perifériákon élnek, akik nem munkásöntudattal járnak-kelnek a világban, hanem olyan felelőtlen módon, akiket csak a sör, a lányok, a könnyű boldogulás érdekel, holott — szentül vallom — ma is vannak munkájukért, társaikért élő, felelősen gondolkodó munkások, akiket igenis érdekel a közösség, a haza sorsa. Mindezt előrebocsátva, hadd hívjam fel mégis erre a kötetre az olvasók figyelmét, mert végül is a Kossuth Kiadó helyesen tette, hogy a könyvnapra kirukkolt ezzel a könyvvel és összegyűjtötte huszonöt író munkástémájú novelláit, elbeszéléseit. A szerkesztő azt írja, hogy a „termelési regények”, a sematikus novellák, versek kora lejárt — de ezzel együtt mintha a munMunkásnovellák Visszatérés a falvédőre kás alakja is elveszett volna irodalmunk látószögéből. Vagy mégsem? Nem, mert ebben a kötetben is olvashatunk nagyon jó novellát — mint Vészi Endréét, Bertha Bulcsúét —, amely megmutatja mai életünk egy-egy valódi darabját, hiteles tükröt tartva az olvasó elé. Mindegyik novellát nem lehet egy recenzióban ismertetni, csak felhívhatjuk a figyelmet rájuk. Arra, hogy köztünk élnek ezek a figurák, ilyen vagy olyan gondolatokkal, gondokkal, emberi gyarlósággal vagy éppenséggel munkáserkölccsel, amely ízelítőt ad a mai munkásvilágról. Növeli az olvasmányosságot, hogy ahány (ró, annyi színfolt, stílus, s mégis egységbe fogja az írásokat a szándék, hogy megmutassák a munkás arcélét, felfogását. Huszonöt elbeszélés, huszonöt kiváló, idősebb és ifjabb magyar írónak az; utóbbi két évtizedben keletkezett művé mégiscsak bizonyíték, hogy van magyar munkásirodalom. Érdemes ide írni az írók neveit: Baráth Lajos, Bárány Tamás, Bertha Bulcsu, Császár István, Fejes Endre, Fenákel Judit, Ke- nessei András, Kertész Ákos, Kurucz Gyula, Kutasi Gyula, Lázár Ervin, Marosi Gyula, Moldova György, Mózes Lajos, Pintér Tamás, Rákosy Gergely, Simonffy András, Somogyi Tóth Sándor, Szakonyi Károly, Szeberényi Lehel, Szemes Zsuzsa, Tar Sándor, Tábori Zoltán, Vathy Zsuzsa és Vészi Endre. Bizonyára mindenki megtalálja kedvenc íróját a felsoroltak között, így még inkább vonzza, hogy megismerkedjen a kötet tartalmával. A novellák sokféle formát öltenek, van, amelyik a szatírába hajlik, míg a másik anekdo- tikus vagy a szociológia eszközeit használja arra, hogy megmutassa a mai munkásembert. Visszakanyarodva írásom elején megfogalmazottakra: mit hiányolok én a kötetből? A valódi konfliktusokat, emberi összeütközéseket; a társadalomban végbemenő változások megmutatását, azoknak a folyamatoknak a leírását, amelyek jellemzik mai társadalmunkat, a munkásak világát is. Nem termelési riportokat kérek számon, hanem olyan írásokat, amelyek jobban megmutatnák, hogy miképpen ütköznek össze a vezetők és a munkások érdekei, emberi kapcsolatai, hogyan változik társadalmunk. Kétségtelen, hogy az utóbbi évtizedekben átrendeződött a társadalom, a munkások száma fokozatosan csökkent, míg az értelmiségé jelentősen nőtt, valamint egyre többen dolgoznak a szolgáltatásban. Persze mindezt nem akarjuk számon kérni az íróktól, az ő dolguk, hogy a szépírás eszközeivel ábrázolják a változó világot, benne az emberek formálódását. Úgy gondolom, hogy ennek a kötet eleget tesz, igyekszik megmutatni a magyar valóságot, még akkor is így van, ha hiányérzetünk támad a könyv egészének elolvasása után. Mindez nem mond ellent annak a felvetésnek, hogy így is elégedettek lehetünk, hiszen a novellák bizonyítják: a munkásokról is lehet korszerű, izgalmas, érdekfeszítő prózát írni, és hitelesen megmutatni a változó embert. Gáli Sándor joga, ám hívei, képeinek bá- muiói mégis elsősorban azokat a végletekig leegyszerűsített városszerkezeteket, benne azokat a szintén jelképivé elvonatkoztatott emberfigurákat —* ezek többszörös és áttételes összekapcsolódásait — várják és csodálják, amelyek minden bú és bánat dacára mégis rendszeresen készülnek. Ez a magasrendű minőség, ez a visszafogottságában is oly erős festőiség gyönyörködteti, egyúttal pedig elgondolkodtatja a publikumot, s az, hogy milyen lelkivilágból virágoznak ki, nos, ez talán kevésbé. A Kernács Gabriella szerkesztette portrét B. Farkas Tamás igen szépen fényképezte, ha törekedett is a hatásosságra, nem művészkedett, nem játszotta meg a játékfilmek operatőreinek szemkápráztató trükkjeit. Annál inkább zavart Vidovszky László zenéje, amely újból meg újból a képek fölé zúdítva afféle akusztikus ostorcsapásként repeszt- gette a nézők dobhártyáit. A túldramatizálás jellegzetes esete volt ez, amikor az amúgy is hatásos látványt akarták megerősíteni holmi muzsikapótlékokkal, s így éppen hogy a paródia felé csúszott el a szándék. KÖSZÖníÜ. a színésznők életrajzi adatai általában tabuk; túlnyomó többségük féltve óvja keresztlevelének születési dátumát, és egyesek még arra is vetemednek, hogy a lexikonszerkesztők számára megkurtított adatokat postáznak. Nem így Gobbi Hilda (3 ugyanezt cselekedte szegény Sulyok Mária is), aki bátran vállalja, ogy éppen most érte el a hetvenötödik életévét. Mert nagyon megérdemli, meg is kapja ehhez a jeles alkalomhoz országnak, világnak sok-sok jókívánságát. Pompás ötlet volt az ő életpályájának ezt a szegletét célba venni, mert mindenki Szabó nénije éppen a szavalás nagyasszonyaként tett a legtöbbet népért, nemzetért, vett részt a legnehezebb időkben a politikában. Már pályakezdését is egy vers elmondásának köszönhette, hiszen elutasítása után így került be a főiskolára, s aztán mindig, mindig ott volt alatta a képzeletbeli vagy valóságos dobogó. Szavalt magánlakásban húsz embernek, nagygyűlések, hídavatások százezreinek, szavalt, mert hitte — s hiszi máig —, hogy roppant nagy súlya van annak a rímes, alkalmasint rímtelen szép szónak. Kedves anekdotázásával, hitvallásszerű megnyilatkozásaival, s persze egy-egy strófa felmondásával egyetemben ez a Béke, béke és költészet című köszöntő egy igazán emlékezetes műsor volt. Akácz László
