Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
1988. JUNIUS 4., SZOMBAT PEST .Mff. YE, Bodzsár Erzsébet: Örökség Harminccal, ha ment, A mellette elsüvítő autók rá-rádudáltak, mit vacakol, miért nem gyorsít Lehúzta az ablakot és feszülten figyelte a terepet. Jobbra balra kapkodta a fejét, nem tudta már, merről tűnik fel a nyárfaóriás, ami messziről jelezte a tanyát. Az árkon túli girbegurba akácoktól hiába várt segítséget, abban sem erősítették meg, hogy jó helyen jár, de az ellenkezőjéről sem győzték meg. Hol a csudában van a buszmegálló? Jobbnak látta, ha az út szélére húzódva leállítja a motort. Elvégre félig-meddig hazajött Itt született és élt a dédapja, a nagy- apjj és az apja. Nem volt szándékában az ősöket kutatni, nosztalgiázni se akart, a munkája parancsolta erre a vidékre. Ha úgy tetszik, ez itt a közbülső állomás, aztán irány északra még száz kilométer. Több mint tíz éve nem járt erre. Minek és kihez jött volna? Rokon már egy szál se ezen a környéken. Pontosan emlékezett. A buszmegállótól ötszáz méterre volt a dűlő- út, onnan ugyanannyi befelé, és ott a ház. A fenébe, hol az a rohadt megálló? Kétségbeesve rótta az utat, amikor egy rozsdás vasrúdra bukkant. Rajta egy ütött-kopott Má- vaut-tábla. Valahol itt lehetett a bódé is, ahol esőben-fagyban ácsor- gott a nagyapjával. Az öreg tenyerének melegét mintha most is érez- né. Hülyeség, képzelgés. Nagyapa? Tizenöt éve elment. Rák. Az idén követte őt a középső fia, ugyanabban halt meg. Bár a család azt hí- resztelte, orvosi műhiba áldozata lett. Igen, mert a rákot szégyellni Illik, és különben is undorító. Nagypapa fölé temették, mondták, letelt az elévülési idő. Szentségtelenek! — fortyogott magában. Nagyapa. Hányszor ült biciklire — letekerve százhúsz kilométert oda-vissza —, hogy láthassa a legidősebb fiát, az egyetlen unokáját, akire csupán azért neheztelt, mert lány. Kihal a neve — siránkozott nemegyszer. Azért a szütyőben, ahogy ő nevezte, mindig ott lapult egy szál kolbász, húsvétra sonka, egy darab házi kenyér, az unokának pedig dió. mogyoró és aszalt alma, körte, szilva. Az egykori uradalmi cseléd éppúgy volt bognár, kocsis, arató, mint kőműves, méhész vagy lótenyésztő. Tsz-tagként sem lett rajta úrrá a keserűség, mintagazdaságot teremtett maga körül. Nem tudni, mit csinált a kukoricájával, de a környékről csodájára jártak a parasztok. Parasztnak tartotta magát, csizmás, fehér inges, nvakkendőt soha nem látott, konok földtúrónak. A pajtában felfűzött dohánylevelek feljogosították arra, hogy pipapartikat rendezzen a tanyán. A „garní- rung-pálinkát” maga főzte. Az ólakban nemzedékenként nevelte a disznókat. Olyan volt, akár egy kombinát. Az istállóban ott vir- gonckodott a díjat nyert lova, Gyé- mántos. Éjjelente arra ébredt a ház, hogy kilökve az ajtót, az udvaron vágtázik. De aztán nagyapa egy szavára visszaügetett az istállóba. Volt méhes, mögötte egy málnás, egy mogyorófa földig érő ágakkal — a gye- reklélek nem ábrándozhat regényesebbről, Itt a kutyákat, macskákat madzagon lehetett sétáltatni, sőt a lábukra dióhéjat is húzott. A ház vályogfalait nagyapa fiai döngölték, de ők voltak az ácsok, a cserepezők is Fönn a tetőn dolgoztak. amikar iszonyatosan elkezdett fújni a szél. Kivel mással, ha nem a legkisebb fiúval történik meg. hogy a szélroham felkapta és leröpítette a földre. Akkor ugyanis alig volt negyven kiló. Hál’istennek az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. De a családtagok évtizedek óta emlegetik az esetet. Ez ma már nem következhetne be, hiszen öcsi legalább száznegyven kiló. Olyan illatot életében nem érzett, mint amikor a szoba, a konyha földjét frissen mázolták. És még a Szűcs Imre: Mázas korsó verést is megkockáztatta azért, hogy a félig száradt, csúszós sáron végigkorcsolyázhasson. Az ajtó mögött tízliteres kék kannákban őrizték az ivóvizet. Egy cseppet se lehetett kiás melléönteni, mint ahogy a leesett morzsákért is kénytelen volt az asztal alá mászni. Nagyapa csizmahúzó szerkezetét is kipróbálta, sikerült is össze-vissza nyúzni több cipőjét. Az az isteni forgószék, amin szédülésig pöröghetett az ember! A petróleum- lámpa kibelezése sem volt kutya, nem is úszta meg verés nélkül. Nagyapa a dagasztóteknő babaházzá alakítását se fogadta kitörő örömmel. ruhája rongyos, a haja csapzott. Nyög, nehezen veszi a levegőt, ösz- szerogy, lelőtték. Vérzik az arca, a ládájára mutogat. Abban van a kincs. Köd borítja be. Nagyapa észrevétlenül elaludt. Örökre. Körülötte nagy volt a ribil- lió, az asszonyok rikoltoztak, jajve- székeltek. Aztán elvitte egy nagy fekete kocsi. Nincs több nyár, nincs tanya, nincs semmi... A temetésen azt mondták a rossz nyelvek, hogy már szaga volt. Utálkozás fogta el. Hamarosan a rokonok eladták a tanyát, a holmikat felosztották egymás között. Az apja csak a ládát kérte. Kiröhögték, de megkapta. Az ütött-kopott fatákolmány most a hetedik emeleti másfél szobás lakás egyik sarkában áll. Nem szabad senkinek hozzányúlni. Egyszer azért belekuccsantott. Levelek, nagyapa utolsó buszjegye, gyászjelentés, amit a tanya faláról szedtek le. Elindult a dűlőúton befelé. A fekete föld sáros, a lábán több kiló nehezék képződött. Körös-körül szántás. Eltűnt a tanya, a gyümölcsös, a méhes, a málnás, nincs dédapa, nagyapa ... Már csak a varjak hiányoztak! Feketék, húsosak. Ká- rogásuk kíséretében kitámolygott az útra. Nekdőlt a Mávaut-csőváznak. Valaki fékezett mellette: — Rosszul van? Cserbenhagyták? Kifosztották? Rándított egyet a vállán. Még egy ideig bámulta a szántást, majd beült a kocsiba és továbbindult. Azt a ládát valahogy meg kellene szereznie az apjától... Összebújva Szekérrié KissAndrea müvs — Rossz ízű lesz a zsemléd, a ke- . nyered, ha bepiszkítod a teknyőt — /'/ÓCJ/'Quí CjábOÍ'fenyegetőzött. Esték a tanyán? A jó langyos kemencéhez odadöntötték a hátukat, és nagyapa mesélt. Mindig ugyanazt. Dédapa elment a háborúba. Nem jött vissza. Bukovinában halt meg. Bukovina? Micsoda gyilkos hely! Miért esett el? Ki lőtte le? Mi az, hogy első világháború? Kik az áldozatok, a hősök? Dédapa katonaládája viszont hazajött. Egy bajtársa hozta a tanyára. Nagyapa óriási becsben tartotta, senki nem nyúlhatott hozzá. Az ágya mellett állt. időnként megsimogatta: — Ügy vigyázzatok, ez a mi családi ereklyénk. Engem megmentett a fronttól. Nektek is szerencsét hozott. Igaz, békében mi érhetett volna benneteket! Dédapa faragta diófából, szép mint egy csataló. Ez az ő üzenete, a mi örökségünk. Tekintsétek ezt a ládát a fejfájának, maga készítette párnás, hatalmas kezével. Aztán következett volna az alvás, ha nem támadnak a bolhák. Ecet a bőrre, így védekeztek. Meg DDT-vel beszórták az ágy alját. Aztán félálomban folytatódott a mese. Bukovinai táj. Dédapa kezében puska, a Ámokfutók Nem győzöm dicsérni annak az ángliusnak az eszét, akiben először fogant meg az erőszakos filmek betiltásának a gondolata. Olvastak róla, nem? Az ámokfutó fegyveres vérengzése után levették az angol mozik műsoráról az agresszivitásban tobzódó filmeket. Merthogy — a döntés szerint — az efféle élmények hatására követnek el az emberek ilyen borzalmas tetteket. Bölcs idea! Bölcs határozat! De még böl- csebb lenne, ha a döntéshozók nem állnának meg itt. Egy-két filmet betiltani? Mi az? Tele az élet ámokfutó-tanfolyamokkal. Nem hiszik? Nyissák ki a televíziót! Mit látnak? Például azt, hogy két ország évek óta háborúzik, és valami eszelős gyermetegséggel mutogatnak egymásra: a másik kezdte! a másik kezdte! Mi a megoldás? Be kell őket tiltani! Vagy ott van az államférfi. Szelíd arca mögött egy diktátor vicsorog, aki a saját népét is tönkreteszi, csakhogy hatalmon maradhasson. Be kell tiltani! Aztán ott van a terrorizmus, álKovács Lajos: Fekete cserép lami és magánszektoraival, amint éppen ártatlanok vérében tocsog az igazság nevében; ott vannak a környezetszennyezők, akik ellopják előlünk az utolsó korty tiszta levegőt és vizet, meg a lélekszennyezők, akik ép elménket veszik célba. Javaslom, mielőtt baltát ragadnánk, hogy széthasítsuk a tévét vagy a szomszédunkat, mindannyiójukat be kell tiltani. De vannak egyszerű, százszor megcsodált hazai esetek is, a Ram- bónál vadítóbbak. Meséli például bölcs, idős kollégám, aki egyébként olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, hogy egy vödörben nitroglicerint hordhatna a fején, szóval meséli, hogy négy darab Skoda személygépkocsiba való gyertyát szeretett volna venni. Szocialista kocsihoz, szocialista gyertya, szocialista boltban nem volt. Több napos kitartó és hiábavaló kutatómunka után gondolt egyet, és bevitte a kocsit a szervizbe, cseréljenek gyertyát felárral. Nem cseréltek. Ott sem volt gyertya. Szegény kollégám számára ez volt az utolsó Béres-csepp a pohárban, és már éppen előkapta a bugylibicskáját, hogy ámokot fut, amikor egy szerelő megsajnálta és — egy százasért —, odasúgta neki, hogy nézze meg azt a gyertyát a maszek kereskedőknél. Megnézte. Volt. Hát kérdem én, és joggal, nem kellene itthon is egykét dolgot betiltani, mielőtt futkosni kezdünk? És nem csak a gazdasági életben! Említhetném — mert éppen ez jut eszembe — a tanár urat, aki huszonöt éve tanítja matematikára általános iskolás diákjait, és arról híres, illetve hírhedt, hogy az általa kitűnővel elbocsátott tanulók egytől egyig elbukdácsolnak a középiskolában a tébolyult szülők dühöngő átkozódásaitól kísérve. Mi a konklúzió? A tanár urat is be kell tiltani. És aki őt a főiskolára engedte, azt is, és így tovább, mindenkit, aki lehetővé tette, hogy háború és hiánygazdaság, diktátor és a tanár úr, meg még tízezer elviselhetetlen tényező ámok- futóvá változtassa az emberiséget. Be kell tiltani mindent és mindenkit, még az újságírót is, aki efféle gondolatokkal riogatja a kedves olvasót. És amikor már mindenki a tilalmi listán lesz, ki kell tenni a földre egy táblát, amelyen majd ez áll: „Az élet ámokfutás miatt betiltva! Dühöngési lehetőség a legközelebbi naprendszerben 1” Béres 'Attila: Ménesek dobognak Nikotin rág és néha alkohol, nevezhetném így is: bánat. El nem hiszed, hogy téged kereslek, és már én sem, hogy igazán kívánlak. Ménesek dobognak fülemben — mire kigondolom, már a múlt. Gyönyörködöm magamban: Március — a nedves szél, mikor járni tanult, Április — csillagos volt az ég, Augusztusban egy pillanatig vártam. Október — ellobbant gyufám, és zsebemben régi gesztenyét találtam. Ménesek dobognak fülemben —, ezt a sort írtam ebben az évben. Valaki további-sok-mindent kívánt, és láttam a könyvemet egy lány kezében. így hát ha ingujjban kilépnék, nem fáznék — ne mosolyogj, hogy álom — szeretni gyűlnek — tudom — az emberek: holnapután itt a karácsony. Vargané Kozak Éva alkotása Tál
