Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-27 / 152. szám

1988. JUNIUS 27., HÉTFŐ

5

Bárhol Európában

Az Emigránsok Zsámbékon

„Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz / magaddal csak itt bírhatsz, / Úh lélek, ez a hazám!”

József Attila sorait választotta mottóul Bicskei Gábor, amikor Slawomir Mrozek Emigránsok című darabjának rendezéséhez kezdett. Mert bármennyire is a lengyel valóság ihlette a szerzőt színművének megírásakor, az nem más, mint a helytől és időtől független emigránssors anatómiája.

A zsámbéki romtemplom pincéjében berendezett nyomorúságos alagsori szoba lehetne bárhol Európában. Az itt együtt élő két ember éppen úgy beszélhetne magyarul, románul, oroszul, mint ahogy lengyelül. A lényeg: „itt ezeknél” minden más, mint „mi- nálunk”. S ezt a másságot egyformán nehezen tűri a hazáját politikai meggyőződésből és kényszerből elhagyó emigráns értelmiség, és a szerzés vágyától hajtott, az otthonát, családját önként odahagyó vendégmunkás.

A számkivetettség érzésénél is nehezebben viseli el egymást a két férfi. Ugyanakkor mérhetetlenül egymásra vannak utalva, ha ezt nem is tudják vagy nem merik bevallani még önmaguknak sem. Marakodnak, gorombaságokat, sértéseket vágnak egymás fejéhez, s közben szinte észrevétlenül kegyetlen igazságokat mondanak ki sorsukról, lehetőségeikről. Mindaddig folytatják egymás és önmaguk mar- cangolását, míg rá kell döbbenniük helyzetük kilátásta- lanságára. amelyből még az öngyilkosság sem jelenthet kiutat.

Igazi drámai alaphelyzet. Két különböző karakterű figura. Igazi színészi feladat, remek alakítási lehetőség két nagy művész számára is.

Zsámbékon azonban két amatőr színjátszó birkózott meg a feladattal. S nem is akárhogyan! Bicskei Gábor október óta kemény próbák hosszú során át gyúrta a szöveget a két tehetséges fiatallal, Kokavecz Ivánnal és Kovács Ferenccel. Mindketten jól ráéreztek Mrozek szövegének lényegére, találóan formálták meg a két karaktert. Ennek és Bicskei Gábor rendezésének köszönhető, hogy a kicsit bizony hosszú — majd háromórás — előadás egy pillanatra sem vált unalmassá. (Bár az előadás ennek ellenére elviselne némi „húzást”.) Nem kis teljesítmény amatőr színjátszóktól!

Mint ahogy az sem lebecsülendő eredmény a mai pénzszűkös világban, hogy az éppen hogy csak tengődő művelődési intézmények ilyen, számottevő; bevétellel aligha kecsegtető produkcióra áldozni hajlandók! Az előadás ugyanis hat Buda környéki művelődési ház és a megyei művelődési központ szponzorálásával jöhetett létre. Ennek köszönhető, hogy az igazán figyelemre méltó produkciót bemutathatják Budakeszin, Budaörsön, Pilisvö- rösváron, Tökön, Törökbálinton és Szentendrén is.

M. Nagy Péter

Képünkön: Kokavecz Iván (bal oldalon) és Kovács Ferenc

Nyári nyitány Szentendrén

Mindössze két belépő kelt el

(Folytatás az 1. oldalról.) Érthetetlen viszont, hogy csupán azért a lehetőségért, hogy szétnézhessünk a vásárosok sátrai között, le kell szurkolnunk az önkéntes adót. Sőt, némi szervezetlenséget is tapasztalhattunk a Dunai randevú kezdése előtt.

A művelődési központban néhány nappal korábban megkezdődött a jegyárusítás, majd úgy döntöttek, egyáltalán nem lesz szükség belépőre, hanem mindenki akkora összeget helyez el a lépcsők melletti gyűjtőládákba, amekkorát jónak lát. Erről viszont nem tudtak a szórólapokat osztogató dolgozók. Ahogy azokra a kérdésekre sem tudták a választ, hogy mi lesz a program és várhatóan meddig tart. De illett volna gondolni a külföldi vendégekre is. Svédek, nyugatnémetek, hollandok ismerkedtek a várossal, a múzeumok-, kai.

Kari Jelinek villamosmér- J nők például Münchenből érke-J zett. Először jár Magyarorszá-j gon, ismerősei tanácsára tolta nálunk nyári szabadságát. Elismerően szólt Szentendréről^ a mindenütt tapasztalhat^ vendégszeretetről. Ügy vélt azonban, tovább növelné j hírünket, ha többen beszélj nének valamilyen idegen nyel-í ven. Jobban megszervezhetnénk a tárlatok nyitva tartását is — különösen a nyári szezonban. Szó, ami szó — este hat és nyolc óra között kevés esemény közül lehetett választani. Véget ért a búcsú, bezártak a kiállítások, sőt még néhány cukrászda is.

Pedig a korábbi években ahhoz szoktunk, a bőség zavarával küzdünk. Valószínűleg így lesz ez idén, csak a kezdet nehézségein kell túllépni. Igaz, a nehezedő gazdasági helyzetben mindenki jobban meggondolja, mire költ, ugyanakkor egyre több település igyekszik saját művészeti napokat szervezni. Egyik oka lehet mindez a Bizánc már jelzett elmaradásának. A plakátokon szűkszavúan technikai okokra hivatkoztak, míg a színház szervezői az érdektelenségre. Elővételben mindössze két jegy talált gazdára.

Ahogy a kirakodóvásár sátrainál is többnyire csak nézelődtek az emberek, kevesen vásároltak. Pedig volt itt helyben készülő szőttes, népművészeti agyagedény. Sajnos feltünedeztek az ízléstelen bazá- ri áruk is. Színvonaltalansá- guk élesen szembeszökött a valóban értékes vásárfiák mellett. Közben a pódiumon fúvós- és népi zenekarok váltották egymást, csalogatva az érdeklődőket. Nem volt hiánycikk a jó hangulat, amihez hozzájárultak a gyerekek is. Egy-egy ilyen színes forgatag, nagy nyüzsgés talán számukra a legizgalmasabb, legérdekesebb. A hároméves Karancsi Szilvi lelkesen egészítette ki játékgitárján a szólamot.

Ezalatt már a Teátrum nézőterén is megszaporodtak a kíváncsiskodók. A gálaestnek frappáns címe volt a Dunai randevú, hiszen az előadástól függetlenül sokan itt beszéltek meg találkozót. Ebbe még apróbb félreértések is belefértek; két barátnő — egymásra gondolva — duplán vásárolt fagylaltot, így fordulhatott elő, hogy egy puli ingyen csemegével lett gazdagabb, aminek szemmel láthatóan nagyon örült. Mindenesetre a jelenet számos fényképen megmarad, mert a svéd fiatalokból álló fúvószenekar tagjai megörökítették.

Szabó Z. Levente

Akadt vállalkozó, aki helyben készítette portékáját (jobbra). Talán a gyerekeknek volt a legizgalmasabb a színes forgatag. (Csécsei Zoltán felvételei)

■BSlTv-FIGYELŐ'

MAMI BLU. Afféle televíziós zsákbamacskaként került a képernyőre szombaton este a Mami Blu című film, hiszen amikor a műsorújságot nyomták, még nem lehetett tudni, melyik mű nyeri el a XVIII. veszprémi tévétalálkozónak azt a díját, amelyet a rendező város írt ki. S mivel Pajer Róbert rendező és Garaczi László forgatókönyvíró alkotására esett a választás, hát akkor ezt a nyilván előre kikészített és minden technikai baj nélkül végigper- gő alkotást szemlélhette meg a néző áz ünnepélyes, ám a jogos panaszszavaktól sem mentes parádé után.

Egészen fiatalok — a szó legszorosabb értelmében pályakezdők — forgatták le ezt a krimiszerű históriát, s tették ezt igazán jól stílusérzékkel, hiszen az a parodisztikus hangvétel, amelyet a kezdő képsorokban megütöttek, szinte intonációs hiba nélkül végivonult ezen a hazai földön eljátszatott gengsztertörténeten.

Azon a nagyon mai mesén, amely egy Amerikából hazatért, maffiózó külsejű va- gánvnak bizonyos pénzei körül forgott, de amelyben éppen nem a dollárok volta« fontosak, hanem a jobbnál jobb meefigvelések nyomán elénk állított figurák. Igen, ez az üldözéssorozat, ez a kocsmai, útszéli, cirkuszkocsiban és még mi mindenhol eljátszatott hajcihő nyilvánvalóan azért készült, hogy megörökítse azt a roppant különböző három főszereplőt. A börtönből kiengedett és a jó útra hiába igyekvő örök baleket — ő volt egyébként az időről időre megszólaló mesemondó is —, aztán a már említett, sombrerókalapos bátyját, valamint azt a vörös zakós szélhámost, aki olyannyira hasonlított Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijára, igaz, egy kissé gonoszabb kivitelben.

Akik ezt a hármast itt, ott, amott körülvették, csak a kiszolgálás gesztusait gyakorolták, s arra adtak alkalmat, hogy Bán János, Gáspár Sándor és Dörner György még vadabb, még hisztériásabb, s még inkább elementáris lendülettel játsszák el a két lábon járó naivitást, gonoszságot és szélhámosságot.

Mindezt a kavargást B. Marton Frigyes operatőr fotogra- fálta le roppant jó stílusérzékkel. A karikírozásnak, a fonákosságnak annyi, de any- nyi remek beállítását sorakoztatta ő elő, hogy csak pisloghattunk: egy ennyire fiatal televíziós filmművész is tud ilyen egészen eredeti, szinte sehol meg nem botló fényképezést produkálni?!

Mindent egvbevetve, igazi meglepetés volt ez a Mami Blu, még akkor is, ha a történet logikájára valamivel kevesebb figyelem jutott, mint

magára a megvalósításra, amely, ismételjük, egészen sajátos szemléletről, a parodisz- tikusan groteszk láttatás igen jó ismeretéről tett tanúbizonyságot.

GALGÖCZI. Az Üj nyitott könyv című sorozat változatlan következetességgel folytatódik, s változatlanul azt a véleményt mondatja az előfizetővel, hogy nincs még ez a vállalkozás igazán kitalálva.

Azon egyszerű oknál fogva van ez így, hogy míg a sorra vett művek prózai leírások, a képernyő drámát, tehát jelenetes párbeszédeket követel, s így szükségképpen sok minden elvész, megváltozik a feldolgozás során.

Így járt sajnos Galgóczi Erzsébetnek a mostanában megjelent A törvény szövedéke című szociografikus válogatása is, amely a termelőszövetkezetek szervezését, első működési szakaszát dolgozza fel középpontjában a riporteri minőségében érdeklődő, megás keményen rákérdező írónővel. Itt-ott ugyan szikrázóbb pillanatok tanúi lehettünk, de ezek gyorsan elröppentek, s maradt helyettük a szó, az igazi cselekvést helyettesítő beszéd. Ez pedig kevés ahhoz, hogy megrendüljünk, ahhoz meg végképp nem elegendő, hogy a bemutatott kötetért fussunk a könyvesboltok valamelyikébe.

Akácz László

Reményekben csalatkozva

Jegyzetek hómezőben, porban

Fájdalmasan gyönyörű könyvet tett le az asztalra Sütő András. Erdély hegyei közül és a balladás folyók mentéről szól hozzánk csodálatosan szép nyelven, megmutatva, hogy milyen mélyről tör felszínre a magyar nyelvi forrás azon a földön, amely ezer évnél is több ideje szülőföldje az ott élő magyarságnak. Amikor megírta könyve első részét, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, még azt gondolta, hogy reményeikben ott van a holnap, amely „ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv”. „Sajnos nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet.” — teszi hozzá tíz évvel később, napjainkban.

Ezek kemény, kegyetlenül őszinte szavak, amelyeket Sütő András leírt könyve előszavában. Mélységesen igaz, hiszen tanúi vagyunk, hogy Erdély magyarságára milyen nyomás nehezedik, szinte létében van fenyegetve, olyan erősen, hogy sokan már nem bírják tovább és menekülnek az ősi szülőföldről.

Sütő András A lőtt lábú madár nyomában című könyvét a Szépirodalmi Kiadó adta közre a könyvhét tiszteletére, egyben megmutatva, hogy az egyetemes magyarság írója milyen nagy felelősséget érez népe iránt. A „barangolás Nyelvünk Nagyfejedelemségében” tíz évvel ezelőtt kezdődött, amikor a szerző unokája kezét fogva elindult az anyanyelv ösvényein, hogy vándorútjukon bekalandozzák a szavak múltját, jelenét és jövőjét, azt gondolván, hogy „az unokák és nagyszülők egymás szeme láttára fogják leélni az életüket. Nem így történt."

A kötet első részében, amely Jegyzetek hómezőben és porban alcímet viseli, a nyelv erejéről meditál, László nevű unokája szemét a világra akarja nyitni, aki mohón tanulja a nyelvet, ismerkedik a tárgyakkal, amelyek körülveszik, a nagypapával, a déd- nagypapával, dédnagymamával, akik számára a világ magyar, nem tudnak másképpen beszélni, gondolkodni, csak magyarul.

Az író azon töpreng, hogy hány szóból is áll a magyar nyelv. Egyesek szerint nyolc- százezer, míg a lexikológusok ennél is többre becsülik, kerek egymillióra és még hatvan- ötezerre. Vajon képes lesz-e ennyi roppant sereget számba venni az unoka? Márpedig a nyelv maradéktalan birtoklása teszi teljessé az embert, mert csak akkor tudja kifejezni magát, a körülötte levő világot. A gyermek roppant erőfeszítést tesz mindjárt születése pillanatától, majd eszmélkedése idején, hogy meg tudja nevezni a tárgyakat, nevén tudja szólítani mindazt, ami körülveszi.

Állítólag Arany János Nagyszalontán, a szülői házban huszonháromezer szót kapott, József Attila szegényebb házból ugyaneny- nyit, s mindketten becsületesen elszámoltak vele, sőt gyarapították is. A dolgoknak, tárgyaknak nevük van, az ember nevén szólítja őket, a gondolataiban is a szavak élnek, mert csak úgy lehet gondolkodni, érezni, ahogyan az ember otthon, az iskolában megtanulta.

Ahogyan Sütő András fogalmaz gyönyörű írásában: „a szavak odakint felgallyaztak a fekete nyárfára meg az apró termetű bögyös almafákra. A nyár összegöngyölt lombsátrainak hűlt helyén verebek, csókák, galambok képében gubbasztanak az ágakon. Imádkozó célpontok a hó fehér hullámai fölött...” S folytatja a nyelvi bravúrt, szépséget, ahogyan könnyedén mindent nevén nevez: „Nézd!” — mondja a dédapa: — Galamb, örvösgalamb. Fenyőrigó. Autó, teherautó. Állomás, vonat... Hatalmas füstöt vet a mozdony és elindul. Lobogó fekete hajával egy lány szalad a vonat után. Füst, mondja László, ujjá- val a lányra mutat. Füst az. Lány. Füst, erős- ködik a gyermek.” És ez így megy tovább. Párbeszéd folytatódik, közben a gyermek tanulja a szavakat, nyiladozik az értelme, és birtokba veszi anyanyelvét.

Majd azon elmélkedik az iró, hogy milyen hatalmasak lehettek az emberi nem ősszellemei, akik a nyelv szabályait fölismerték és rendszerbe foglalták; megalkották a beszédrészeket, a főnév, melléknév, a névmás nemeit és eseteit, az ige időit és módjait, mikor is oly érzékenyen és gondosan elkülönítették a félmúltat, múltat és a régmúltat... Mindezt azért, hogy ki tudjuk magunkat fejezni.

Miközben ezen gondolkodik, áttekinti a századok történelmét, a magyarok helyét az erdélyi történelemben, a Báthoryak, a Bethlenek szerepét, különösen a fejedelem Bethlen Gáborét, aki annyit tett a szülőföld megtartásáért: a nagyenyedi kollégium, főiskola megteremtésével segítette kibontakozni, hozzánk jönni a szavakat. A szülőföldet azonban nem pótolhatja semmi — írja —, a szülői ház, az amelyben kinyílik, megfogan a gyermek értelme, a szavak sokasága, vagyis a könyv olvasása közben az íróval együtt a nyelvi eszmélet bölcsőhelye körül járhatunk.

Kötete második részében, amit a Levelek a fehér toronyból címmel írt meg az író, viszont már a végveszélybe sodródott nyelvért emel szót. Sok szép történetet mond el benne. Novellákat, elbeszéléseket, amelyek megmutatják, hogy Erdélyben miként töredezik, kopik a magyar nyelv. A Deltái naplóból is kitűnik ez. a Duna deltájában találkozik Al- josával, aki csak annyit tud, hogy a nagyszülei erdélyiek, ott élnek valahol, abban az énekországban, amelyet úgy hívnak, hogy Csík, csík ... Csíkország, onnan jött az anyja. Magyar volt, reformátusok. Aljosa azonban már nem tud egy babszemnyi szót sem az anyja nyelvén. „Gátá! Ennyi volt! Nem szólok többet” — mondja az író. S mi vele hallgatunk.

Gáli Sándor

4