Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-20 / 146. szám
1988. JÜNIUS 20., HÉTFŐ 5 Levelezősök államvizsgája Zsámbékon De jó, hogy végre kint vagyok! Munka mellett tanulni tiszteletreméltó, de egyben nagyon I nehéz vállalkozás. Az államvizsgák idején érdemes összegez- * ni, ki miért vágott bele és mennyire érzi hasznát az utolsó nekifutás előtt. Vélhetnénk, könnyebbséget jelent a gyakorlatban eltöltött idő, hogy nem kizárólag száraz ismeretanyag a tankönyv betűje. Csakhogy tanító- és óvónődiplomát nem csak képesítés nélküli pedagógusok, óvodai gondozók akarnak szerezni. Sokan a közművelődés egyéb területeiről érkeztek, vagy pályamódosítás előtt állnak. Számukra a levelező képzési forma a legideálisabb. Valami kell — Hogy miért járok ide? Mert valamit tanulni kell. Az érettségi után dolgoztam ütött két évig, majd gyesre mentem. Most hároméves a fiam, ősztől egy iskolában szeretnék elhelyezkedni, de ehhez kell az oklevél. Nézzen körül Magyarországon; ahogy a többi, én is teljesen átlagos életet élek. Azt teszem, amit egy nő itt és most megtehet. Nem véletlen, hogy szinte kizárólag lányokat, asszonyokat látni körülöttünk — mondja egy vizsgázó, s mielőtt a nevét kérdezhetném, becsukódik mögötte a „vallatószoba” ajtaja. Valóban a kényszer irányított sokakat a főiskolára. Ám vannak olyanok is, akiket a becsvágy hajtott. Képesítés nélküli pedagógusként dolgoztak, és a szakma szeretete késztette őket továbbtanulásra. Mert igaz, hogy három évnél hosszabb ideig nem lehet ilyen formában alkalmazni senkit, de minden szabály mellett ott a kiskapu, és jelenleg még létszámhiánnyal küzdenek a tantestületek. Az is köztudott, hogy szakirányú diplomával más besorolásba kerülnek, ami fizetésemelést jelent, csakhogy ez általában nem több havi 100—200 forintnál. Hihető lenne, hogy ezért vállalkozik bárki három évig tartó plusz szellemi és fizikai munkára, a vizsgák előtti idegeskedésre? Úristen, én jövök! — Nem szeretném, ha a nevem megjelenne, mert az ismerősök közül sokan azt sem tudják, hogy iskolába járok. Olyan nyugodt ember voltam, amíg nem kezdtem el a főiskolát. Még a KRESZ-vizsga előtt öt perccel is tudtam nevetgélni, bekapni néhány falatot. Most görcsben van a gyomrom; nemhogy reggelizni, de már tegnap vacsorázni sem voltam képes. Reggel ötkor keltem. Édesapám hozott ide Ceglédről, kocsival. De van közöttünk pécsi is. Úristen, én jövök! Elbeszélgettük az időt, azt sem tudom, mit húztak már ki a 48 tétel közül! Persze, teljesen mindegy! Rossz vizsgázó vagyok. Eddig mindig egy jegygyei rosszabbat kaptam, mint amennyire szerintem tudtam. De mi lesz most, amikor a kettesért szállók harcba?! — A gyakorlati tapasztalatok mellett még elfogadod a jegyeket igazi értékmérőnek? — Én is tudom: néha ilyen, néha olyan pillanatnyi hangulatban van a felelő. Csakhogy az osztályban én fölszólíthatom a diákot az év folyamán többször, és év végén ennek alapján osztályozhatom. Am ez itt egyszeri szereplés; most kellene a legtöbbet nyújtanom. — De jó, hogy végre kint vagyok! — mondja elkeseredett arccal egy nagykőrösi tanítónő. — Kihúztam azt az egyetlen tételt, amiről szinte semmit sem tudtam. Még szerencse, hogy előtte néhány szót szóltak róla a többiek. Azért az osztályban egészen más a helyzet! Ha a tanítványom kérdez tőlem olyasmit, amit nem tudok, őszintén megmondom: most nem válaszolhatok rá. de utánanézek. Hát kijelenthetem én ezt a vizsgabizottságnak?! Egyébként biztos voltam benne, hogy rosszat húzok. Mindig csak egy-két tétel van, amitől félek, ám az következetes biztonsággal bejön. Ráadásul szerettem volna osztályokra lebontva elmondani a tennivalókat, és megzavart a tanár úr kérése, hogy csak a főbb pontokat ismertessem. De az nagyon rendes volt tőle, hogy kijött utánam és megnyugtatott; nincs semmi baj ... Dr. Tóth Albert főigazgató szerint az eredménv nagyon függ a személytől. Alkatától, magabiztosságától. Általában a levelezősök gyengébb eredményeket érnek el a nappali tagozatos hallgatóknál. Ez érthető, ha figyelembe vesszük a körülményeket: munka mellett tanulnak. Minden mindegy A folyosó felbolydult méhkasra emlékeztet. Van, aki idegesen járkál fel-alá, más magába roskadtan ül vagy izgatottan lapozgatja jegyzeteit, megint más énekléssel, tánccal próbálja levezetni feszültségét. A megmérettetés helyszínéről érkezőket azonnal körbefogják, faggatják. A legfontosabb kérdések: melyik tételt húzta, közbekérdez- nek-e, mennyire jóindulatúak a vizsgáztatók. Áz általános nyüzsgésben egyetlen nyugodt arcot látok. — Én már a minden mindegy fázisnál tartok — mondja Engert Katalin, aki az érettségi megszerzése óta óvónőként dolgozik. — Járhatnék nappalira is, mert óvónői szakközepet végeztem, de a fizetés elmaradását nem engedhetem meg magamnak. Solymáron van a munkaheEngert Katalin már nem izgul (Csécsei Zoltán felvételei) lyem, ott a közelben lakom, ezért választottam a zsámbéki főiskolát. Még egy búcsúzó körséta az épületben, amikor megpillantok egy lányt, aki a többiektől eltérően nem ünneplőben, hanem hétköznapi ruhában van. Bálint Edina arca viszont arról árulkodik, számára sem közömbös, mi történik a teremben. — Egyre jobban izgulok, pedig nem vizsgázom. Csak a barátnőmet kísértem el. Ráadásul még nem is a szakmában dolgozom; kórházi asz- szisztens vagyok. Szabadnapot vettem ki, hogy eljöhessek. De láttam Gabin, hogy nagyon izgul és szüksége van valakire; hát megígértem neki — mellette leszek... Szabó Z. Levente Tanulás az utolsó pillanatig Tudományos expedíció Hazaérkeztek Szombaton hazaérkezett tudományos Afrika-expedíció hat hónapos kelet-afrikai útjáról. A különféle tudományágakat képviselő tizenegy magyar kutató három felújított Toyota terepjárón több mint húszezer kilométert tett meg Tanzániában, Kenyában, Ruandában, és Burundiban, valamint Kelet-Zairében. Az expedíciót Gábris Gyula, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem természetföldrajzi tanszékének adjunktusa és helyettese, Lerner János, a térképészeti tanszék adjunktusa vezette. Tagjai voltak: Voj- nits András zoológus, a Természettudományi Múzeum gyűjteményvezetője, F. Nagy Géza, az ELTE és Sárkány Mihály, az MTA néprajzi kutatócsoportjának tudományos munkatársa, Pokoly Béla térképész, Kubassek János geográfus, Juhász Árpád és Ga- lácz András geológusok, ök ketten félidőben váltották egymást Kenya fővárosában, Nairobiban. Az expedíció „egyszemélyes forgatóstábja” Sáfrány József, az MTV Natura szerkesztőségének munkatársa volt. A Tanzániában tanító Pócs Tamás botanikus Dar es-Salaamban csatlakozott a kutatókhoz, akiknek egészsége fölött Varga József, a Weil Emil Kórház főorvosa őrködött. A nagyszabású tudományos vállalkozást a hazai intézmények és vállalatok, valamint a Malév és a Swissair támogatta. Az expedíció tavaly december közepén érkezett a tanzániai Dar es-Sa- laamba. Bázisa az észak-tanzániai Arushában volt. Az útvonal részben a nagy magyar Afrika-utazó, Teleki Sámuel száz éve megtett felfedező útját követte. A kutatók jártak Kelet-Afrika hegyóriásain, a Merun és a Kilimandzsárón, a Kenyán és az Elgón. Lerner János és Sáfrány József feljutott Afrika „tetejére”, az 5895 méter magas Uhuru- csúcsra is. A kutatók tanzániai és kenyai szakemberekkel is együttműködtek, s egy-egy útra elkísérték őket a vendéglátó országok kutatói is. Az expedíció által gyűjtött földtani, botanikai, zoológiái és néprajzi anyagokat augusztus közepén szállítják Magyarországra, s azok feldolgozás után az ELTE és múzeumok, valamint tudományos intézetek birtokába kerülnek. Formájában, kivitelében szép, mondanivalójában tartalmas kötet Taar Ferenc legújabb szociográfiai munkája, amelyet a Kossuth Kiadó Tokaj szölövesszein... címmel jelentetett meg. A könyv kiáltás akar lenni a világszerte ismert és becsült To- kaj-Hegyalja szőlőkincsének, a „Vinum Tokayense” néven jegyzett bor megmentése érdekében. A kitűnő író és szo- ciográfus ebben a műfajban immár negyedik könyvében annak jár utána, hogy miként is bánunk ezzel az exportképes nemzeti értékünkkel, és hogy azoknak az utóbbi években elterjedt híreknek van-e alapjuk, miszerint a Tokaj- H egy alj a szőlőművelése válságba, súlyos helyzetbe került. Az a veszély fenyegeti, hogy megszűnik az évszázadok óta művelt szőlőkultúra. A szerző könyvét 1987 augusztusában zárta, tehát egészen frissek az élmények, a könyvben elmondottak, leírtak. Azzal a szándékkal ment a debreceni író a Hegyaljára, hogy megmutassa a kivételes értékű táj szépségét, vonzerejét, s ezen belül leírja az ott élő nép hétköznapjait, életének örömét és bánatát, gyötrő gondjait. A szándék szép és nemes, dicséretre méltó. Ugyanis elérkezett már az ideje, hogy az írói toll eszközeivel felmutassuk hazánk nemzeti értékeit, egy-egy táj kultúráját, népéletét, évszázados hagyományait, mindazt, amit a magyar nép több mint ezeréves ittléte alatt alkotott. Szükség van a valóság feltárására, a konkrét gazdaság' és társadalmi elemzésre, az 1 utam. ital, kártya, nőik, lóverseny — ezek tehetik tönkre a férfinépet. Mármint a hagyomány és az aggódó szülők szerint. Ez utóbbiak közül valamicske nyugalmat csak azok érezhetnek, akik nem a fővárosban élnek, és így a lóversenyzés, miint az elzüllés úgynevezett rizikófaktora, kiesik. Hogy tényleg mekkora — és milyen költséges! — szenvedéllyé fajulhat a futtatásokra való fogadás, arról igen szemléletes képet nyújtott Sipos Tamás forgatókönyvíró és Mi- hályfy Sándor rendező tevé- filmje, az Utolsó futam. Szemléletes és riportosan pontos képet, mert ez a jelentés elsősorban a közismerten nagy lóbarát Sipos Tamás sok-sok évi helyszíni tapasztalatain alapult. Ö, akár egy szakosított nyomozó, ismeri ezt az ingatag talajt és rajta a mindenféle népet, s azt is tudja, ki kinek, miért és mennyiért súg, és azt is, hogyan szokás vágta közben kiszárítani azt a másikat. Igen, a legaprólékosabban pontos ismeretanyag az övé. Csakhogy ez a nagy tudomány ebben a munkájában valahogy nem állt össze igazi filmmé. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az a széliében és hosszában egyaránt hatalmas tabló olyan embereket mutogatott, akiknek nevük és alakjuk ugyan volt, de nem látszott mögöttük a háttér. Mindösszesen az a2 eleinte orvosnak hitt, de aztán ügyvéddé alakult doki festett úgy, hogy mögötte valami családi panoráma is felsejlik, ám a többi zsoké és fogadó éppen csak eleven jelzésekként tették a dolgukat. (Amit Tahi Tóth László színészével abban a Bánk bánparódiában eljátszattak, nos, az enyhén szólva nem nevezhető jellemgazdagításnak.) Ilyenformán aztán nézhettünk, bámulhattunk, hallgathattunk a titokzatosnál titokzatosabb műszavakat, ám a kétségkívül mutatós látvány mögött hiába kerestük a motivációt. Hogy tudniillik tényleg kinek mi okból és mi végre az utolsó menedék a Kincsempark különös világa. Hogyan lehet oda sodródni, és miért lehet ott oly végzetszerűen megragadni. Nagy kár, hogy a forgató- könyv — talán anyagi okok miatt? — ilyen nagyon megragadt a felszínnél, mert any- nyi de annyi jó színész keringett ott a lelátón és szórta a pénzt helyre, tétre, valamint befutóra. Nem tévedünk talán nagyot, ha megkockáztatjuk a feltevést: ez a lelkesen jelen lévő művészcsapat nem a forgatási napokon volt legelőször a helyszínen. Any- nyira átélték ugyanis mind az idomárságot, mind a zsokésá- got, mind pedig a tuti tippek ismerőinek a szerepét, hogy nyilván-nyilván máskor is megfordultak már ott, azon a tiikettes gyászmezőn. No, majd legközelebb — reménykedhetünk, hiszen a lóversenyzés (tanú rá a fél világirodalom és a magyar szépírásnak is egy tekintélyes része) nagy téma, örök téma, s hátha maga Sipos Tamás is nekifuthat még egyszer, hogy a mostaninál jobban, maradandóbban vegye az akadályt. SzakérPÍlséjji. Ezekben a futballtól varázsos napokban még a szokásosnál is jobban el tudnak tűnni műsorok. A második csatornán például, ott az Írország—Szovjetunió meccs után, ráadásul egy ilyen szépelgő cím mögött: Szárnyaló szellemünk otthona. Szerencsére maga a negyvenperces riport éppen nem volt érzelgős számbavétele a szakérettségi intézményének, hanem alaposan és felnőtti komolysággal idézte fel azt az időt, amikor gyorsított ütemben kellett kinevelni egy új értelmiséget. A megszólaltatottak — köztük jeles tudósok, elismert szakemberek — máig vallják, hogy ezt a feladatot akkor másként nem lehetett volna megoldani. Csakis egyedül úgy, hogy a jófejű lányokat, fiúkat környezetükből kiszakítva ilyen erőltetett menetben képezzék ki az egyetemi, főiskolai továbbtanulásra. Közben pedig egy roppant erős közösséggé is kovácsolják őket. Olyan erőssé,' amelynek érzelmi láncai máig tartanak, Akácz László Barátságról, családról, hazáról Szakmunkástanulók tábora Immár hagyománnyá vált, hogy nyaranta megrendezik a szakmunkástanulók közműkopott címerhez való ragaszkodás, a Kopasz-hegy viszontagságos élete, mindaz, ami jellemzi ezt a vidéket. Ugyanis Tokajban bármiről kezd beszélgetést az ember, előbb-utóbb a szőlőnél és a bornál köt ki. Ez természetes: Tokaj virágzása, hajdani jóléte, „régi dicsősége” ezekhez kötődik. Erről szól tehát a könyv is. S arról, hogy vannak olyan emberek, mint Leskó István, aki volt minisztériumi előadó, két állami gazdaság igazgatója is a Hegyalján, szövetkezetek szövetségi titkára, tanácselnök, s amikor nyugdíjba ment, újra felment a hegyoldalra és az elvadult területet rendbe hozta, szőlőt telepített, hogy hatvan éve fölött is irtózatos munkával szőlőkultúrát teremtsen egy kis darab földön. A kötet elolvasását melegen ajánlom, mert egy szenvedélyes, jó írás élményében részesül az olvasó, miközben nemcsak a gondokkal, bajokkal, nagyszerű emberekkel ismerkedik meg, hanem napsütötte hegyoldalakkal, a hűs pincék labirintusaival, a családi otthonok, a laboratóriumok és a műhelyek világával is. Szép írói feladatot teljesített Taar Ferenc, könyvével segítségért kiált, hogy együt. tesen megmentsük hazánknak szinte egyedülálló szőlővidékét, a Hegyalját. Csak együtt, az ott élők és az állam mentheti meg a borvidéket, amely része mi életünknek is. A kötetet néhány gyönyörű színes kép teszi teljessé. Gáli Sándor velődésd táborát megyénkben. Ennek helyszíne az idén Sződliget, ahol mától — egy héten át — negyven fiatal szabadidejének kulturált ei» töltéséről gondoskodnak. Törődnek általános műveltségi szintjük emelésével, a ipaűvé- szetröl, tudományról, természetről és társadalomról eddig megszerzett tájékozottságuk bővítésével is. A tábor célja még, hogy a megye különböző intézményeiből érkező lányok és fiúk jobban megismerjék egymás képességeit, segítséget nyújtsanak a nehezebben beilleszkedő társaiknak, gyarapítsák beszédkultúrájukat, s megszokják, hogy kötetlen formában, de kulturáltan kifejtsék véleményüket. Több érdekes program várja a diákokat. így például előadásokat hallanak, s ezt követően beszélgetnek majd a magyarság történetéről, fejlődéséről, itthoni és határainkon túli helyzetéről: barátságról, családról, hazáról. Szóba kerül majd a személyiségismeret — a szexuális kultúra, s a párválasztás problémája — természetesen pszichológus vezetésével. Textiltervező iparművész bemutatójával egybekötött gyakorlati foglalkozás témája lesz a divat, az öltözködés, a kozmetika és a fodrászat. Jut idő kirándulásokra, könyvtárlátogatásra. Megtekintik többek között Zebegényben a hajómúzeumot, Vácon pedig a város nevezetességeit értékmentésre éppen úgy, mint a tárgyi valóság és szellemi élet múltbeli és jelen kincseinek összegyűjtésére és megőrzésére. A könyvből kitetszik, hogy az író ezt a szép munkát elvégezte: megmutatja ennek a tájnak, szőlőkultúrájának ezeréves múltját, nagy felemelkedéseit, szenvedéseit, jelenlegi helyzetét. Sikerült neki még beszélgetni az utolsó mohikánokkal, a vérbeli szőlőtermesztőkkel — mint Leskó István, Bodnár András, Lipták József, Hudák György és mások —, akik számára a szőlőművelés az életet jelenti, akik mérhetetlen erőfeszítésekkel még fölmásznak a meredek hegyoldalakra, hogy lehozzák onnan az igazi tokajit, nagy nemzeti kincsünket. Taar Ferencet mindenekelőtt az izgatja, hogy mi lesz a tokaji borral, ha ezek az emberek meghalnak, örökre itthagynak bennünket. Kik művelik meg ezeket a területeket, hogyan vészeli át ez a vidék az elmúlt évek természeti csapásait, az ezzel együtt ható nemtörődömséget, mérhetetlen gondokat, amik ma gyötrik Tokaj-Hegyalját. A szerző igazán nem sajnálja a fáradságot, és Móricz Zsigmond-i, népi írók korábbi évtizedekkel ezelőtti ali- posságával, helyzetfeltáró törekvésével, tüzetes vizsgálódásaival kutatja a bajok, gondok okait. Ezért kereste fel a régi idők híres gazdáit, a környék termelőszövetkezeteit, a modern technológiát a tájon meghonosító borkombinát szakembereit, s véleményüket híven, de egymással ütköztetve tolmácsolja. Az olvasó pontos és olykor meghökkentő adatokat kap a híres tájegység múltjáról és természetesen a jelenéről, s életközeli portrék, őszinte vallomások sorozatán át ismerheti meg, hogyan élnek ma Tokaj-Hegy- alján az emberek, miképpen csap össze lokálpatriotizmusuk a kényszerűen szorító gazdasági-kereskedelmi érdekkel. Nem haszon nélkül való a belemerülés Tokaj gondjaiba, megismerni Hegyalján azt a parázsló feszültséget, amely főként az utóbbi években alakult ki a borkombinát és a szőlőtermelők érdekei között. Ezt a helyzetet aztán szinte kritikussá növelte a katasztrofális természeti csapás, az elmúlt telek fagykárai, amelyek hatásukban, méreteikben csak az előző században Hegyalját szinte elpusztító filoxé- ravészhez hasonlíthatók. Nagy értéke a könyvnek a szép nyelvezete, az irodalmi megfogalmazása, őszinte, emberi hangja; az a szépség, ahogyan beszélnek az író riportalanyai, ahogyan kibomlik az egész mondanivaló. Az egész múlt és a jelen is. A , lent és a fent problémája, a „Tokaj szölövesszein.. Kiáltás segítségért