Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
1988. MÁJUS 7., SZOMBAT #>rvr , sík 6 m 7 ' / 1 Óváros Tornay Mari: délibáb a korvin előtt ■ M lí.rrt , _., '.'rtf' i<*,»K hó-barna cigány madonna mellére fonódott gyermekkel a téren ahogy a fortyogó betonból kiforrtak karjukban örök az ölelés igy csak az indák ívelnek csak a kövön áttörd gyökerek csak a liánok kapaszkodnak a csapzott szirup-július rálapul szökőkút permetre bőrre a fűzfa kaskák síkos bordáira már ott lebegnek a délutáni neon füst-szivárványán a légben húnyt szemmel fennakadt rozsdás galambok kitárt szárnyain Asperján György: A fűmag 1987 július 11-én délután 15 óra négy perckor történt, Magyarországon. A fűszál, ingott, hajladozott, kalásza remegett a szélben, s az emberi fül számára felfoghatatlanul zenélt. A toklász — a magházat körülölelő két külső levélke — szétnyílt, s a finom hártyába bugyolált mag kirepült a kalászból. Erős, normális méretű, tápanyagokkal és nedvekkel teli magocska volt. Szülője humuszban gazdag, megfelelő szerkezetű talajon sarjadt, növekedett. Elkerülte azt a csapást, hogy kalászát levágják, lelegelik, eltapossák. Tavasszal bőséges csapadékot kapott. Tavalyi gyökérzetét továbbfejlesztve mélyre nyúló oldalágazásokat hozott létre. A csapadékot be- osztóan tárolta. Ha szél vagy vihar jött, engedett akaratának, s úgy hajlott társai között, hogy kivédhesse a vad légáramlás cibáló pusztításait. Jól érezte magát. A napfényben nagyüzemként dolgozott: a fotoszintézissel átalakította teste részévé a földből nyert ásványi anyagokat. A langyos, simogató lebbené- seket szülő éjszakai sötétben észrevétlenül, mintha titokban tenné, nőtt. erősödött,, bokrosodott, s minden harmatos szála csiszolt ékkőként csillant a hajnal szűrt fényében. Látszólag a létezésnek ez a telítettsége. önfeledt önmegfelelése volt a legfontosabb. Minél erősebbnek lenni, elnyomni a többi fűcsomót, terebélyesedni, elterjedni, hatalmat szerezni, s ellenállni a legveszélyesebb ellenségnek: a bárhol megjelenő, maga körül mindent kiirtani igyekvő óriás rokonnak, a taracknak, amely sokkal mélyebbre képes bocsátani gyökereit, rohamosabban nő, és gonosz önzéssel elszívja maga körül minden létezőtől a nedvet; széles, húsos, elterülő leveleivel elveszi az éltető napfényt: a boldogulást és boldogságot. A fűszálban dolgozó, éberen megfelelni kíván®' törvény egyetléfi^'cél szolgálatában állt; erős szárat növeszteni. miniéi nagyobb, minél több magot dajkáló kalászt hozni, s olyan magokat teremteni, amelyek valahol megtelepedve erős, magabiztos fűszállá serkennek, s éltetik azt a hitet, bizalmat, akarást, a létezésnek azt a logikus természetességét, ami a szülő sajátja, jellemző tulajdonsága volt. A fűmagok kibuktak a kalász bölcsőjéből. Lebegtette, kavarta, hányta, hintáztatta, csapkodta őket a szél, ezt is, azt is a maga sorsa felé terelve. Az egyik magot magasba emelte a léghullám, táncoltatta a szédülésig, elejtette, aztán újra felkapta kedve és önkéntelen szeszélye szerint. Egyszer csak hirtelen rohama nagy erővel agy komor magtárépület betonfalához csapta. A fűmag beszorult egy szűk, porszemekkel teli repedésbe. A nagy utazás után ott pihent pár napig Még nem lehetett sejteni, hogy élet várja ott, vagy a kiszáradás, a jeltelen pusztulás, a bevégeztetettség. Valamikor zuhogni kezdett az eső. A betonfalon lefolyó vizet a szél a repedésbe préselte. Átázott a magot védő hártya, s az éltető nedvességtől megindultak az életteremtés folyamatai. Duzzadt lett a magocska. s mert a forró napsütés áthevítette a betonfalat, gyorsan kicsírázott. A felhalmozott tápanyagok bőségesen elegenők voltak ahhoz, hogy életbe indulása első napjaiban még olyan legyen, mint azok a szerencsés társai, amelyek a szükséges, a fejlődést biztosító környezetbe kerültek. A magocska, mint nagyon egyszerű, növényi létező, nem gyanakodott, nem töprengett és nem tiltakozott. Génjei a sok-sok millió éves gyakorlattal irányították. Mert a szűk résben az látszott ésszerűnek, finom, szabad szemmel szinte láthatatlan csipkeháló gyökérzetet növesztett, hogy felkutasson minden megzabálható porszemet. Egy- egy vízmolekuláért centimétereket kúszott. A rés szélén először egy zöldessárga lándzsahegy jelent meg, majd egyre jobban kiemelkedett a fűszál-testecske. Lentről nem lehetett látni. De ez őt nem érdekelte. Egyedül volt, de nem magányos. Génjei számára egyre világosabbá vált, hogy sajátos helyen kell életben tartani a szervezetet, amelynek egésze létük feltétele. Élni — ez dolgozott minden kicsinyke egységében. Élni úgy. ahogy lishet, .phogy megadatott. Ha kevés tápanyaggal, hát úgy. Ha kevés nedvességgel, hát úgy. Ha tűrve a nappali forróságot, hát úgy. A fűszál áttetszőn, sárgás lett, akárcsak a mindig gyötört, fájdalom látogatta lélek. De élt. S mert nem lehetett kiterjedni, boldogan kibontakozni, beérte a lehetővel és lehetségessel. A pusztulás mindennapi fenyegetettségként volt jelen létezésében. A géneket ez csak az alkalmazkodásig érdekelte, minden más energiájukat lefoglalta az élni és túlélni programja. Ennek érdekében felgyorsították a folyamatokat. Soron kívül elkezdődött a kalász képzése. Igaz, egészen kicsi kalászocskára nyílt csak lehetőség. A boldog-bolMegnőttek a hivatalok Nem állítanám, hogy fölnőttek, csupán megnőttek. A városka voltaképpen nem is városka, de nyáron akkora az idegenforgalom, hogy szinte közepes megyeszékhelynek is elmenne. Tanácsa városi jogú. Azt. természetesen, bonyolult volna megállapítani, hogy állandó lakói is városi jogú- ak-e Tartok tőle, ugyanúgy csak falusi jogaik vannak, ahogyan az idetartozó kisebb települések lakóinak. De a hivatal sem csak városi jogúra nőtt. Kinőtte az eredeti épületét, amely még csak nem is látszott kicsinek. Mondom, kinőtte, és hogyan, hogyan se, egy karnyújtásnyira fölötte összkomfortos barakkot emeltek, néhány osztálya, csoportja onnét intézi plszlicsáré ügyeinket. Bizonyára nehezen jutottak építési engedélyhez (gondolom: ideiglenes), bizonyára rengeteget akadékoskodtak az engedélyező hatóságok: folyvást és makacsul csak a városképet hajtogatták. Mintha nem tudnák, valahol egy hivatalnak is föl kell vonulnia.. Áll a felvonulási épület, van félfogadás. ha nem is egészen pontosan úgy ahogyan az országos rend megszabja De megközelítőleg. (Aki messzebbről érkezik, legföljebb kicsit csalódik; visszautazik, és maid legközelebb elintézi a teendőit. Ha tudja!) Próbálom megérteni, vajon miért idegenkedem ettől az épülettől. Olcsó poénok is jutnak eszembe, hiszen idegenkedésem gvanakvással jár. Pedig hát a kényelmes, széles folyosón még székek is vannak: a fogadószobák előtt várakozóknak ácsorogniok sem kell. Lassan ráébredek, az ideiglenesség érzése zavar. Fábián László: Fejenagy (Tapasztalataim persze csillapítanának: ez az ideiglenesség — meglehet — kitart már az életemben.) Mintha attól tartanék, lehetséges ügyeimet itt ideiglenesen intézik. S ettől egy kissé magam is ideiglenessé válók. Ámbár minden hasonlatos az általam állandónak ismert monstrumok ügyintézésében. Itt sem válaszolnak a levélre, beadványra a rendeletben előírt válaszadási kötelezettség szerint, itt is minduntalan a szabadságon lévőkre kennek minden halogatást; szóval az intézmény emberarcával mentegetődzik. Mert van neki az is. Csakhogy az ügyfél mégis a hivatallal áll kapcsolatban, nem érti ezt a közlékenységet. Nem érti, mi köze a szabadságos, a kilépett, a gyesen szolgáló kollégákhoz, hiszen egyiket sem ismert, levelét, beadványát nem is nekik címezte, ö mindössze a hivatalról tud Arról a hivatalról, amely, ha érdeke úgy súgja, személytelenebb képes lenni a legszemélytelenebb dolgoknál is. Bejutva a megfelelő szobába, a fiatal hivatalnok készséges, előzékeny. Istenem, hová lett a könyökvédő, az elengedhetetlen, a jellegzetes fazonú szemüveg? Ez itt inkább egy másodosztályú tenisztrénerre emlékeztet. (Nem az; kifelé jövet látom nevével föl címkézett Wartburgját: taxizik. Valamiből élnie kell.) Az okuláré rajtam, hallgatom az udvarias formulák közé rejtett magyarázkodást,- amely még azt az érvet is tartalmazza, hogy „ez, kérem, Magyarország”. Közben bejön egy férfi, ő is valami üggyel zavarná, ám hivatalnokom angolnamozgással hárítja el a támadást, s közben még le is hordja — finom iróniával, meg kell mondanom — a tisztelt kérelmezőt. Visszaidézem a hajdani rideg, elutasító, sőt, hatalommániás hivatalt. Ez igen — csettintek nyelvemmel —, ma már mosolyogva tessékelik ki az ügyfelet, és le merem fogadni, a fölnyálazandó illetékbélyeg hátán a ragasztó is sokkal édesebb. Az elidegenedés sivatagában üde oázisok. Én azonban, mint a pereces: elmondom ugyanazt kérdésként újra. A tenisztréner (még nem láttam Wartburgját) meglepődik. Stuccolt bajuszkája is meg-megrándul: — Mindent elmagyaráztam,- kérném tisztelettel. — Meglehet. Csakhogy engem az engedély érdekel, amit kérek. A magyarázat nem azonos az engedéllyel. Döbbenet, bosszúság az ajkak szögletében. Micsoda renitens makacskodás! Üjból belemerül az okmányok tanulmányozásába, megkísérel egy engedékeny oldalsasszéval leszerelni: — önnel packáznak, uram. A község a megyéhez utasítja, a megye teküldi nekünk, s közben, ugye érti, a község elintézhette volna. — De nem tette. — Nem hát! Félnek, hogy valami hülyeséget csinálnak. Tudja, hogy van. Mondanám, hogy nem tudom, és különben sem óhajtok saját ügyem ellen cinkosságba keveredni senkivel. Nem ezt mondom. — Nem gondolja, hogy ez nekem kevés? Én mégiscsak azt az engedélyt szeretném valahonnét, mindegy, melyik hivataltól megkapni. De ha mindenki másra mutogat, akkor ez aligha jön össze. — Drága uram, önök csinálták ilyenre ezt az országot. Most legalább látják, mit csináltak. Nem vagyok verekedős, nem vagyok botrányhős. Különben is egyenlőtlen harc lenne; leütném és kész. Igaz, van köztünk vagy húsz esztendő. de amikor én voltam kamasz, nekünk még az izmos, kisportolt példaképek kellették. Tehát sportoltunk. S közben — mondja, ez a takonypóc — tönkretettük az országot. Van benne igazság. Például: megengedtük, hogy ilyen nemzedékek nőj jenek fel, mi több, hivatalt teremtettünk nekik. íme, az eredmény. A modorból az. összes készséges közhely, a szóvirágok között pedig : bujkál és időnként ■ föl- fépylik a cinizmus. H,ogy hivatalit, fizetését az. adófizető ügyfelektől kapta,kapja — úgy tetszik —, nem világos előtte. Alighanem az sem, hogy szolgálatra és nem pimaszkodásra szegődött. , Még a hbsszú folyosón is töprengek, vajón nem az a bizonyos ina- karenkói po-fon lett'Volna helyénvaló? Az se-baj, hogy nemigen tudhatja, ki volt Makarenko. Csak hát akkor meg alkalmasint nem fogadna be taxijába.,dogtalan megterméken.yülés után csak néhány magocska indult fejlődésnek. De még ezt, körülményekhez képest túlméretezett programot is át kellett szervezni. A csapadék hiánya, az aszaló hőség kimerítette a fűszálat. Már magába épített minden elérhető porszemet, felszívott minden molekulányi vizet. A kalászocska. mégis mind töp- pédtebb lett. A gének már csupán két magocskára koncentráltak, abban a kettőben próbálták menteni, menekíteni magukat a valamilyen jövőbe. Egy augusztusi napon, a hatvanfokos hőségben úgy látszott, nincs tovább. Minden eddigi küzdelem és akarás hiábavaló volt. De este vihar támadt. Cibálta, csapkodta a leheletkönnyűvé szikkadt fűszálat. Szerette volna csak úgy kitépni a repedésből, s messze szállva vele, elpusztítani. A kalászocska kétség- beesetten ölelte a két magocskát. Hiába verte a betonfalhoz a vihar, nem engedte el őket, toklászai konok akarással zárultak össze. S végre eleredt az eső. Csörgött végig a falon. Benyomult a résbe. A gyökerek szürcsplték a. vizet, megteltek. Éjszakára lecsendesedett a természet A fűszál lázasan dolgozott, igyekezett konszolidálódni. Másnap, az erős fényben már minden csak a két magocska érdekében történt. Kapják meg, ami csak lehetséges, hogy értelme legyen a nagy ábrándnak: a rés csak átmenet, van vagy lesz jövő, csak legyen, ami eljut odáig, teljessé válik ott. Augusztus végén készen állt a két pirinyó, létre-sorsra dajkált magocska. Sokkal kisebbek voltak, mint amekkorák normális körülmények között nevelkedett társaik. De erős maghéjuk mögött makacs hit halmozódott fel, a megpróbáltatás által megédzve. flem volt torz, kicsinyes, bosszúra vágyó, beteges, szerkezetében kórosan elváltozott ez a hit. Lényégét tekintve olyan egészséges volt, mint a humuszban gazdag talajon érlelt magoké. Benne sejlett az a csodás képesség, hogy normális körülmények között normális létet teremt magának. És kinyílt a toklász. És zuhanni, lebegni, üzenetet vinni, természetes létet találni-teremteni elindult a két magocska. A magtár környékén huppantak le, távol egymástól. Az egyiket bekapta egy bóklászó veréb. A másikat pedig a porral, a piszokkal, az odasodródott szeméttel együtt felröppentette a vihar. Vitte reménnyel és reménynek. Lebegtette, csapkodta, hajszolta. A magocska, a belezárt hittel, tűrt, elviselt mindent, mint aki sejti: vihar nélkül nincs más táj, más világ,- más létezés. Kavargóit, emelkedett és . zuhant a mag, végső soron azzal a hittel, hogy akárhol ejti le a légörvény szeszélye, élni akar, élni fog. Másnak meg úgy sincs értelme. Bar anyi Ferenc: Tejért s mézért Váci Mihály fcmlékére Könnyű most rálcgyintcni! A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg — madárijesztőnek hiszi. Mennybe vittek a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták — a földbe így került. Hazugság, hogy magas volt neki az ég. Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött. Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozódnak, ha percre kiapad a tej. Hát mit akartok tőle még? Próbálgatta a lehetetlent. S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezés ígéretét. Haditz Balázs rajza
