Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-30 / 128. szám

1988. MÁJUS 30., HÉTFŐ Az amatör mozgalmak általában — és így a szín­játszás is — már kijárták a stációkat: tiltást, tűrést, tá­mogatást. Váltakozva jöt­tek a nagy eredmények és a hullámvölgyek. Mindket­tőből jutott bőven me­gyénknek is. A jövőben azokat a csoportokat sze­retnénk bemutatni, ame­lyek itt működnek. Első­ként — értékítélet, rangsor nélkül — a dunakeszi Pin­ceszínházban Uray György- gyel beszélgettünk. Amatőr színjátszók Pest megyében Vállalom a fanatizmus vá diát — Ha végignézzük, hogy az utóbbi időben milyen darabo­kat mutattak be — Osborn: Dühöngő ifjúság, Kafka: A kastély, Albee: Nem félünk a farkastól —, a profi színház számára is kemény dió mind­egyik. Ugyanakkor ez amatőr társulat; legalábbis körülmé­nyeiben. Mi az oka az ellent­mondásnak? — Nem tudom, mennyiben befolyásolja a körülmények amatőrsége azt, hogy valaki milyen színész, hogy mennyit bír, mennyit képes megcsinál­ni. A társulatba tartozó tagok közül jó néhány profi szerepe­ket is képes megoldani. — Ennyi elég egy előadás­hoz? — Ez az amatőr társulat trükkje. Vagy olyan darabot választanak, ahol azok szere­pelnek, akik profik, vagy pe­dig arról van szó, hogy akik nem képesek ilyen teljesít­ményre, csak olyan epizódo­kat játszanak, amelyeket az előadás nívójához illeszkedve is meg tudnak csinálni. . — Akkor megfordítom a kérdést: miért választ magá­nak egy amatőr csoport eny- nyire igényes darabokat? — A választásnak nem az az alapja, hogy a feladat mennyire nehéz vagy könnyű, hanem elsősorban a társulat lehetőségeihez és a mondani­valóhoz igazodik. A közlendő pedig — és ide sorolnám a korábbi bemutatókat, a Berg- mant, a Tribádok éjszakáját, a j Cselédeket — voltaképpen egyetlenegy gondolatkörhöz tartozik. Nevezetesen: az em­beri kapcsolatok problémáját szeretnénk több oldalról is megközelíteni. És szerintem ez nemcsak minket izgat, hanem többé-kevésbé mindannyiun­kat. — A közönséget is? Egyál­talán: van közönségük? — Két eshetőség van. Vagy kiszolgálok egy meglevő ízlést, és akkor vígjátékot rendezek, lehetőleg sok pucér szereplő­vel — így biztosan dől a kö­zönség. Vagy valamit el aka­rok mondani, és akinek van füle a hallásra, hallja. Eddig az előadásaink száma megha­ladta a negyvenes sorozatot, hol több, hol kevesebb néző­vel. Az utóbbi időben külö­nösen sokszor játszottunk az ország különböző pontjain, mindig sikerrel. Itt Dunake­szin is van törzsközönségünk, de meggyőződésem, ha egyszer sikerül valakit találnunk, aki elvállalná a propagandánkat, A ceglédi kápolna Nagy építészeti érték A Magyarok Nagyasszonya kápolna az utcafrontról A ceglédi római katolikus új plébániához tartozó hívek adományaiból épített Magyarok Nagyasszonya kápolnát szom­baton ünnepi mise keretében szentelte fel Marosi Izidor váci püspök. A szertartáson megjelent Fekete Antal, a városi ta­nács elnöke és Kovácsné Szabó Veronika városi népfronttit­kár, aki az eseményt követő fogadáson rövid beszédet mondott ebből az alkalomból, majd átadta a Hazafias Népfront Országos Tanácsa által adományozott Kiváló Társadalmi Munkás kitün­tető jelvényt Zsédely Gyula tiszteletbeli kanonok, címzetes esperes plébánosnak. A három helybeli református gyülekezet nevében Gál Géza lelkipásztor, az evangélikus gyülekezet képviseletében Záczkaliczki Pál lelkész mondott köszöntő sza­vakat. Cegléden a Széchenyi út egyik portáján valaha két tan­termes, vályogfalú iskola állt, amelynek egyik helyisége — a katedra mögötti eltakarható oltárral — vasárnapokon a környék katolikus kápolnáié­ként működött. Az omladozó épületet évekkel ezelőtt lebon­tották, és a gyerekek új isko­lába járnak. Az üres telken megvalósulhatott a környék­beli hívek régi álma; adomá­nyokból felépült a Magyarok Nagyasszonya kápolna. Zsédely Gyula címzetes es­peres plébános hosszú lelkészi pályafutása utóbbi húsz évét a kápolnaépítés ügyének szen­telte. A hatósági hozzájárulás birtokában a hazai építőmű­vészet egyik kiemelkedő egyé­niségét, Kerényi József Ybl- díjas építészmérnököt kérte fel a tervek elkészítésére. Az utcafront felől az egyko­ri kolostorok kerengőjéhez hasonlatos, téglaoszlopos, íves, fedett közlekedő folyosó zárja le az épületegyüttest. Ehhez kapcsolódik T-alakban egy másik szárny, amely a kápolnához vezet Az utca fe­lől a telek sarkán áll a román stílusra emlékeztető sekres­tye. Mellette magasodik a kü­lönös hatású harangláb. A ká­polna fehérre meszelt falai­val, kerekded formájával könnyed és kecses. Sokszögle­tű kupolájáról nyolc istenszem­ablak szórja a fénynyalábo­kat. Tetején aranyozott göm­bök koszorúján nyugszik a ke­reszt — a Magyarok Nagyasz- szonya koronáját jelképezve. Az ősi magyar körtemplom­ra emlékeztető kápolna belül nemesen egyszerű, szép ará­nyú. Vörösfenyőből ácsolták a kupolát. Az oltár irányában áll Melocco Miklós Kossuth- díjas szobrászművész szobra, amely a Madonnát ábrázolja a Gyermekkel. A centrális tér­alkotás szép példájaként a tervező a szentély mögötti ab­lakkal kitágította a teret, hoz­zákapcsolva a templomudvart, a külső világot, amelynek az égbolt a csúcsa. Ott áll egy egyszerű ácsolatú fakereszt, amelyet kívülről félkaréjos, hullámos vonalvezetésű, ko- lostorfedéses fal ölel körül, helyet adva tizenkét magyar szent és vértanú szobrának. A telket a kerengővei meg­egyező oszlopos-íves kerítés övezi. Fűszeres illatú, piros fu­tórózsák keretezik a kertet, amelyben örökzöld, díszcser­jék törik meg a pázsit síkját. A kápolna közelében még egy kupola 611: annak a hatalmas japánakácnak a terebélyes lombsátra, amelyet az építész gondosan belekomponáit a térbe. Tamasi Tamás akkor nem tudnánk eleget játszani. Pillanatnyilag furcsa hullámszerkezetben úgy alakul a dolog, hogy véletlenül ér el a gyér propagandánk néhány embert, akik aztán továbbvi­szik a hírünket. Csak az az alapvető baj, hogy nem me­gyünk megfelelően a közönség elé. Ma, amikor az emberek elvárnák, hogy többször is hangsúlyozzák az időpontot, a biztosat, még nagyobb szük­ség van ilyen udvariasságra — Ügy tudom, az előadások dátuma sem biztos, mondjuk egy hónapra előre. Hogyan várják el a művelődési háztól a reklámot, amikor még a próbanapok is alkalomszerűen szerveződnek? — Nos, ez így van. Az a legfőbb oka, hogy a társulat túlnyomó többségében csalá­dos emberekből áll. Olyan is akad, aki Pestről jön ki kocsi­val vagy vonattal próbára, előadásra. így fix időpontokat kikötni irreális kívánság. Azt is tudom, hogy a jelenlegi gaz­dasági helyzetben olyan kam­pányra, amilyet elképzeltem magamban, nincs lehetőség. Egyelőre a jelenlegi körülmé­nyek között, a meglevő szisz­témával dolgozunk tovább. — Milyen a kapcsolat a fenntartó művelődési házzal? Korábban sok kritika és vád hangzott el: nincs megfelelő bevétel, nem vezetik a foglal­kozási naplót, a társulat csak barátokból és rokonokból áll és így tovább... — A kapcsolatunk változó, de pillanatnyilag nincs semmi különösebb konfliktus. Sok mindenben igazuk volt, de egy ideje rendszeresen kitöltőm az adminisztrációs lapokat és a tavaly előirányzott nyolc­ezer forintos bevételi tervün­ket kétszáz százalékosan telje­sítettük. A rokonokra vonat­kozó vádakat visszautasítom. Egy pillanatnyi látszat szülöt­te volt, amikor Bergman: Tü­kör által homályosan című da­rabjában a fiam játszotta a főszerepet. Nem tartozott á társulathoz, ahogy most sem, csupán a szerepre jött ide. Nem azért, mert a fiam, ha­nem mert ő volt erre a fel­adatra a legalkalmasabb sze­mély. De érnek más vádak is, amik még nem hangzottak el. Például, hogy a profi pálya ígéretével csábítok ide embe­reket és ha ez nem sikerül, szerencsétlenné teszem őket. Ezt is visszautasítom, és itt tartom fontosnak leszögezni, hogy az országban sehol nem szövetkeztek arra az amatőr társulatok, hogy valamiféle bújtatott profiképzést adja­nak. — De az igaz, hogy önt ne­héz embernek tartják itt Du­nakeszin? — Igen, igaz. Ez is termé­szetszerű. Ha egy 53 éves em­ber a tanítás mellett színhá- zasdit játszik, ahelyett, hogy valami jól szituált gmk-ban igyekezne meggazdagodni, ak­kor csak hülye lehet, vagy gyanús, problémás Gyakran mondták, hogy diákokat nem szabad hozzám engedni, mert minden mástól elvonom őket és vaiamennyiüket fanatizá­lom a színházra. Vállalom. A mi munkánkat másképp csi­nálni nem lehetne. A televízió és az egyéb médiák hatására most már kialakult gyakorlat, hogy a közönséget csupán a mondanivalóval — és azzal a szemlélettel, hogy az amatő­röknek szóló elnézéssel fogad­ja a mesterségbeli hiányossá­gokat — megfogni nem lehet. Talán ellentmondásosan hang­zik, de részben így alakult ki a repertoárunk, amelyben nem lehet könnyű fajsúlyú játszadozást találni. Mi nem csupán beszélünk a problé­mákról — például arról, hogy ma Magyarországon nincs megfelelő együttélési kultúra —, hanem a próbafolyamatok során mélyen, embert formá- lóan átéljük, amit szeret­nénk kifejezni. Az itt töltött idő gondolkodásban és visel­kedésben egyaránt megváltoz­tatja tagjainkat. Ezért is kü­lönbözünk a hivatalos szín­játszástól. A mai magyar szín­ház a maga mostoha körülmé­nyei között megköveteli a nagyfokú rutint, ami az ama­tőröknél magától értetődően nincs meg. Tehát alapvetően mások az eszközeink. — Számomra az a kijelen­tés, hogy a tagok megváltoz­nak és magánemberként is képesek a konfliktusok kezelé­sére, illetve megoldására, el­lentmond a fanatizmusnak. Hiszen az egyik kompromisz- szumokat követel, a másik vi­szont kizárja azokat. — Nyilvánvalóan nem orá­kulum az elv. Tehát nem ar­ról van szó, hogy ma eljátszik egy szerepet és holnap meg tudja oldani az életét. Ám hosszú távon mindenképpen nő ennek az esélye. De ezen túlmenően, itt két különböző dologról van szó. A színházi fanatizmus csak megnyit egy lehetőséget az önismeretre. Szó sincs olyanféle elfogult­ságról, ami nem ismeri a kompromisszumokat. Szabó Z. Levente Tv-FIGYELŐ' Unokáink... Talán már fiaink — netán jómagunk — és nem csak az unokáink fogják látni azt a szállodát, amelyet szépséges Duna-par­tunk közismert ékességének, a Várbazárnak a helyére ter­veznek. S ugyanígy megeshet, hogy a Várhegy lejtőjén, a Corvin tér fölött szintén olyan bérlakások emelkednek majd, amelyek sokak szerint nem illenek ide. Az történt ugyanis, hogy jó szimatú külföldi beruházók kiszagolták, miszerint a vésze­sen romló Várbazár helyreál­lításához idehaza nincs pénz, és felajánlották, majd ők fi­nanszírozzák annak hotel cél­zatú átépítését. Mindezt pedig a szállongó pletykák nyomán Osskó Judit szerkesztő-műsorvezető remek sorozata, az Unokáink is látni fogják? című vállalkozás leg­utóbbi adása verte nagydobra, mégpedig a lehető legkörülte­kintőbben. Egyrészt megszó­laltatta a tervezet híveit, akik váltig az ő igazukat védték, másrészt meg azok közül is sokakat, akik a városkép ol- talmazóiként próbálnak szem­beszállni a kétségkívül fur­csa elképzelésekkel. A dolgok ugyanis úgy áll­nak, hogy az immár elkészült vázlatok egy nagyon közeli munkakezdést ígérnek, hiszen kell a bevétel, szükséges a deviza, és — valljuk be — annál szebb terep, mint a két említett hely, valóban mesz- sze földön nem található. Csak hát — így az ellenpárt — mind a honpolgárok, mind pedig Budapest látogatóinak sokasága így szoktuk-szokta meg a panorámát. Ilyen for­mában kellene tehát megőriz­ni, illetőleg megújítani. Hogy végül Is miféle elkép­zelésekre kerül rá a jóváha­gyó pecsét, azt egyelőre nem tulni. Azt viszont őszinte és nagy örömmel kell nyugtázni, hogy ez a két elképzelés ek­kora és ilyen széles körű nyilvánosságot kapott. Maga az ügy is megérdemelte, de még inkább a néző, akinek mind nyilvánvalóbb joga tud­ni, hogy mi készülődik köze- libb-távolibb környezetében. Csak hálásak lehetünk tehát ezért az — ismételjük: igen­ig jn körültekintő, minden ar­ra érdemes és illetékes sze­mélyt, személyiséget megfag­gató — tájékoztatásért! Telefere. Ügy indult Vitray Tamás Teleferéjc, hogy afféle szórakoztató egyvelegként ké­ri meg magának azt az egy­egy órát. Ilyeténképpen ala­kulgatott is, de azért egyszer- másszor komolyabb hangvé­telre váltott, és olyan valaki­ket is beleültetett hagyomá­nyos foteljába, akik nem ne­vettetni, hanem elgondolkod­tatni akartak és tudtak. Most, legutóbb pedig leges- legelőször arra is vállalkozott ez az adás, hogy a legszéle­sebb körben leleplezzen, a maga módján igazságot te­gyen. A híres-hírhedt Celladam nevű szer — mert nem gyógy­szer, hiszen nincs törzsköny­vezve! — feltalálójával és terjesztőjével, Kovács Adóm­mal cserélt eszmét pénteken este Vitray. S tette ezt azért, mert híre jött: újabban csak akkor lehet szerezni ebből a keverékből, ha az igénylő a szintén Kovács által szaba­dalmaztatott környezetvédelmi autóalkatrészt is megveszi po­tom kétezer-egynéhányszáz fo­rintért. Nos, ez az áru- — szelídeb­ben mondva: termék-----kap­c solás adta a témát a cseve­gésnek, amelynek végén bizo­nyára nagyon sokak egyetér­tésével így nyilatkozott a mű­sorvezető: Kovács úr, ezt bi­zony nem lett volna szabad megcselekednie! Mégpedig egy olyan valami további gyártásának az állítólagos ér­dekében, amely éppen nem ajánlott, hanem tiltott medi­cinaféleség. Hogy milyen következmé­nyei lesznek majd ennek a szellemi párbajnak, szintén nem tudni, de az, hogy a köz­vélemény nevében így kimon­datott az ellenkezés, nos, ez is a nyilvánosság rokonszen­ves diadala, Akácz László Rózsaszállal lovag Mosolyrend Tiszadobon az Ilku Pál Gyermekvárosban szombaton avatták a nemzetközi Mosoly­rend második hazai lovagját. A Lengyelországból elindult kezdeményezés nyomán a vi­lágban már több mint három­százan részesültek ebben a ki­tüntetésben a gyerekek szava­zatai alapján. Idén a bekül­dött javaslatok alapján Jani- kovszky Éva írónő részesült ebben a kitüntetésben. Tisza­dobon Radoslaw Ostrowicz, a Kurier Polskié főszerkesztője, a Mosolyrend nemzetközi ku­ratóriumának elnöke egy ró­zsaszállal ütötte lovaggá az írónőt. Ország-világ Mecsetek és mandula fák között Egy ország életébe enged betekinteni Reinhard Delau Mecsetek és mandulafák című könyve. Az NDK-szerző több mint két évet töltött el Moam- mer al-Kadhafi országában, ahol alaposan megismerkedett a társadalommal, az emberek­kel, az ország szokásaival, az­zal a légkörrel, ami jellemzi ezt az afrikai államot. Szá­munkra meghökkentő szoká­sok, vallási beidegződések, új­kori elhatározások, hogy átfor­málják társadalmukat, egyéb érdekességek jellemzik Líbiát, amelyről szól a Kossuth Ki­adó gondozásában megjelent kötet. Riportfüzérnek is felfoghat­juk Delau könyvét, mert nem alaposan és mélyen elemzi az országot, nem gazdasági ered­ményeket, számokat sorakoztat fel, hanem benyomásait, élmé. nyeit, a látottakat, párbeszé­deket vetette papírra. Igen lendületes, igazi riporteri élel­mességgel mutatja be a váro­sokat, a sivatagi tájakat és embereket. Törekedve arra, hogy a valóságot közvetítse, természetesen a szubjektív él­ménytől ő sem szabadulhat, hiszen azt írta le, amit látott, hallott. Leírja, hogy Tripoli a fér­fiak városa, ahol még mindig a férfiak uralják az irodákat, a tereket, az utcákat, a köz­épületeket. Lényegében úgy van ez még napjainkban is, ahogyan az arab hagyomány megkívánja. A csillogó karosz- szériák és a sok köbcentis motorok megváltoztathatták ugyan a világ külső képét, de a megcsontosodott hagyomá­nyok és szokások minden jel szerint érintetlenek maradtak. Nem csoda ez, hiszen az 1969-es forradalom előtt nagy­részt még beduinsátrakban nőttek fel, sztyeppén és siva­tagban, s olyan szülők nevel­ték őket, akiknek nem okozott gondot, ha a széljárásról kel­lett a várható időre következ­tetniük, annál inkább, ha az arab írás művészeti szövevé­nyét kellett megfejteniük. Ért­hető, hiszen, amikor Líbia 1951-ben kivívta függetlensé­gét, a lakosságának 90 száza­léka írástudatlan volt, egyál­talán nem volt ipara, nem vol­tak kórházai, egyetemei. Líbia minden reménytől megfosztott sivatagi ország volt, amikor első királya, a szenuszi törzs­ből származó Idrisz megkezd­te uralkodását. Azóta csaknem négy évtized telt el, s ebből két évtized már a Kadhafi forradalma utáni időszakra esett. A változás mindenütt érezhető, de a hagyományo­kat nem lehet máról holnapra megszüntetni, hiszen az mé­lyen él az emberekben. A beszélgetésekből, amelye­ket a szerző folytatott a for­radalmi kormányzat vezető embereivel — például a tájé­koztatási bizottság osztályve­zetőjével —, kitűnik, hogy a nép van hatalmon, a nép ma­ga kormányoz, ő a föld, az új gyárak tulajdonosa, ő a létre­hozója és részese minden új­nak. Hivatkozott Kadhafi Zöld könyvére, amelyben a líbiai forradalom vezetője kifejtette az általa arab szocializmusnak nevezett eszmét. Hogy milyen irányba fejlődik az ország — azt a szerző is csak sejti —, nem lehet tudni, de tény, hogy újonnan termővé tett terüle­teket látott, sok új gyárban volt, s tanulnak, fejlődnek a líbiaiak. Nemcsak a társadalmi vál­tozásokkal foglalkozik könyvé­ben a szerző, hanem leírja, hogy miként keveredett diny- nyevásádási kalandba, milyen a titkos főváros, Bengázi, részt vett olajbogyószüreten, amely nemcsak vidám, hanem jól is jövedelmez. Járt Garjánban, ahol a múltban sok volt a barlanglakás. Eljutott Szabrá- tába, ahöl megtekintette az Izisz-templomot, amelyet a ró­mai Flaviusok nemzetségéből származó Vespasianus máso dik fia épített. Megismerkedhetünk a könyv­ből a böjt havával, amelyet Tripoliban is megtartanak. Megtudjuk belőle, hogy az arab és nem arab világ több mint 700 millió muzulmánja veti alá magát minden évben Isten, Allah és prófétája, Mo­hamed követelményeinek: nem esznek, nem isznak, nem do­hányoznak, kerülik az érintke­zést a nőkké! — napfelkeltétől naplementéig. Szigorúan kö­vetik a Koránt. A kötetből megtudjuk azt is, hogy azért az utóbbi évek Líbiában sem múltak el nyom­talanul. Két évvel ezelőtt úgy érkezett Tripoliba, hogy az a férfiak városa, két év után már egyenruhás lányokat lá­tott. A nők évekkel ezelőtt még fi'tyol nélkül nem jelen­hettek meg az utcán. Ma már úgy járnak az iskolákba, hogy nincs fátyol az arcukon. Az egyenblúz első és második gombja többnyire nyiva van. Más jelenségek is utalnak a változásokra, ha lassan is, de fejlődik Líbia, érdemes vele megismerkedni. Annál inkább is, mert a szerzővel együtt be. barangolhatjuk Tripoli és Ben­gázi zegzugos utcáit, bazárait, a Szahara forró szelétől szen­vedő porszürke oázisait. Része­sek lehetünk hangos estékben, amikor a városokon úrrá lesz a csúcsforgalom zűrzavara, s a ramadán hónap csendjében is, amikor az emberek az egész napi böjt után a naplementére várnak, hogy ételt, italt ve­hessenek magukhoz. Legfőbb dolog mégis az — s ez a könyvből kitűnik, hogy Líbia harcol a nemzeti identi­tásért, és keresi a jövőbe ve­zető utat. A kötetet gyönyörű színes képek teszik még érde­kesebbé. Gaii Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom