Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-18 / 117. szám
1S88. MÁJUS 18., SZERDA Nagyobb dollárbevétel Alumíniumexport Az év eddig eltelt idősza , kában kedvezően alakult a ; színesfémek világpiaca; nőtt a ; kereslet az alumíniumtermékek iránt, s ezzel együtt emelkedtek az árak. Ezt kihasználva az év első negyedében számottevően emelkedett a Magyar Alumíniumipari Tröszt konvertibilis elszámolású exportja. Az első három hónapban dollárban számítva csaknem 34 százalékkal volt nagyobb a konvertibilis kivitele, mint a múlt év hasonló időszakában. Ez több mint 16 millió dollár többlet- bevételt jelentett a trösztnek. A tröszt vállalatai kapacitásaik maximális kihasználásával igyekeztek a javukra fordítani, hogy márciusban- áprilisban volt olyan időszak, amikor az alumíniumtömbök tonnánkénti napi ára elérte a 3 ezer dollárt is. Most havi átlagban 2500 dollár körül állapodott meg az alumínium világpiaci ára, de még így is jóval magasabb a korábbi csúcsnál. Futómű készül Maglódon Az Ipari Szerelvény- és Gépgyár Maglódon lévő üzemében a napi ütemtervnek megfelelően folyik a Szovjetunióból behozott, továbbá a Győri Vagon- és Gépgyárból származó futóművek felhasználása, beépítése. Képünkön: az Ikarus autóbuszok hátsó futóművének légrugótartóit erősítik fel a szakmunkások. (Vimola Károly felvétele) Századosik szorító gyűrűiből Az évtizedek lépcsőfokain Az első megdöbbenésemet egy különös alkalom szülte, melynek emlékképe csak később, felnőttkoromban hatott rám. Gazdag rokonoknál jártunk látogatóban, akikhez gyümölcsre éhes cigányok érkeztek. Az asszonyok főleg a gyerekeik kínzó vitaminéhségét szerették volna csillapítani. A háziasszony éppen szilvalekvárt készített. Nem a gyümölcsöt, hanem a szilva magját rakta eléjük, s a gyerekek a rajtuk maradt foszlányokat nyalogatták le. A kirekesztettség mélypontja volt ez a korszak, még a háború előtti, vngy a''értár az alatti években. Ám az én érdeklődésemet romantikus igazságkereső kamaszként ez váltotta ki e népcsoport iránt. A helyzet azóta sokat változott, ha leglassabban a tudati szférában is. De a távolság sok mérföldnyi. A hatvanas évek végén, a hetvenesek elején már sok olyan jó szándékú értelmiségivel találüoz- tam, aki kész volt társul szegődni azokhoz az erőfeszítések , ez, melyek legfontosabb célja volt, hogy minél több embert tanítsunk meg írni, olvasni, segítsünk elvégezni az alapműveltséget nyújtó nyolc általános iskolai osztályt. Ébresszük fel a jogos cigányöntudatot a már felemelkedett, tekintélyt szerzettek között, hogy segítségül hívhassuk őket munkánkhoz. Hittünk abban, hogy a legfontosabb a művelt cigányság minél szélesebb rétegének a kialakítása azért, hogy ők maguk belülről tudják sorsúkat formálni. Az igényes életmód felkeltése megalapozza a gyerekek még biztosabb jövőjét, hogy ne csak a törvény előtt, hanem tudásuk, munkájuk szerint is egyenrangúak lehessenek. Ennek feltétele az óvodai, iskolai nevelés, legalább a nyolcadik osztályig, de inkább azon is túl, az érettségi irányába. Ott pedig, ha úgy tetszik, „kádernek" kell kiválogatni a legjobbakat, hogy belőlük a felsőoktatási intézmények jó tanárokat, orvosokat, politikusokat neveljenek. Ezek a fő kérdések. A többi, a tengernyi gond csak akkor válik igazán megoldhatóvá, ha az alapokat leraktuk. Jól emlékszem még arra, hogy a hetvenes évek elején Budapesten a Pillangó utcai építőipari munkásszállásokon megjelenő Szállóújság szerkesztőségében olyan döntés született, hogy a munkásszál lások rétegarányai miatt magyarul és cigányul íródjék ez a lap. Néhány száma így jelent meg azután, ámi érdekességnek ugyan ritka do log, s évtizedek múltán valakiknek fontos lehet. Ámde annyi bizonyos: legkevesebben a cigányok olvasták, mert egy részük még akkor kínlódott a betűvetés tudományával, mások meg a nyelvet nem ismerték. A tanakodást mégsem azzal kezdtük akkor, hogy egyáltalán van-e egyseges cigány nyelv, bizonyított-e az eredeti őshaza földrajzi meghatározása? E nélkül is volt elég gondunk az előítéletek elleni küzdelemmel, a kölcsönös bizalom megteremtésével, s inkább arra törekedtünk, hogy akit nagy nehezen levizsgáztattunk, az tanuljon szakmát, teremtsen jobb létfeltételeket a családjának. Az itt említettek nagy része ma is alapvető, mert a történelem kereke mindig nehezen forduL Most például az ország gazdasági gondjai terelik el gyakran a figyelmet égetően fontos problémákról. Áldozatokat kell hozniuk, lemondásra kényszerülnek, akkor egyenlő állampolgárként ez a társadalmi követelmény a cigányokra is érvényes. Ilyenkor szigorúbban fontolgat a tanács, nehezebben szavaz a választó arra, hogy segélyt utaljanak ki. Az emberek türelmetlenebbek a saját életmódjuktól eltérő szokásokkal szemben. Manapság különösen a munkához való viszony az, ahol a leghatáro- zottabbak a követelések, ezért a cigányság képviselőinek, értelmiségének is nagy figyelmet kell erre fordítaniuk. Mindezt egy cikk hatására írom most, amely a Romano Nyevipe, magyarul a Cigányújság május 10-i számában jelent meg: Az igazság arcai főcímmel, s ebben Farkas Pál főszerkesztő többek között kénytelen azt konstatálni: „A cigányellenességgel párhuzamosan megjelent egy maroknyi csoport, amely nemzetiségi jogot kér, követel a cigányságnak. Olyan helyzetben, amikor a kormánynak a sokrétű társadalmi, gazdasági gond, a szerkezetátalakítás mellett törődnie kell a határon túli honfitársaival is." Megdöbbenve értesülök ebből az írásból, hogy a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége alakuló közgyűlésén. 1986. június 12-én Daróczi Ágnes felolvasott egy levelet, amelyben az állt: „A cigányság most élhetne azzal a lehetőségével, hogy az odadobott alamizsnát visszautasítsa.” Alamizsnát? Hogyhogy? Ahelyett, hogy a filozófiai fogalmak erdejébe tévedné- nének, ajánlhatnánk a kijelentés ellenében mi, Pest megyeiek is, annak áttekintését, hogy mi minden történt a közigazgatásnak akár a szőkébb határai között, s közel 25 ezer cigány érdekében. Látogassa meg a cigánycsaládokat kerepestarcsai új otthonaiban, melyek segéllyel, társadalmi összefogással épültek, vagy a tanács utalta ki azokat a nagycsaládosoknak. Kopogtasson be néhány példás életű család otthonába. Olyanokéba is, akik nem alamizsnát kértek, hanem segítséget, amit meg is kaptak. A Pest Megyei Tanács V. B. cigányügyi koordinációs bizottsága legfrissebb adatai szerint például Ácsán tavaly is négyen kaptak tanácsi lakást, két család épített új házat. Dabason, ahol csak a lakosság 1,3 százalékát jelenti a cigányság, egy tanácsi lakást utaltak ki, öt család kap évi 10 ezer forint rendszeres nevelési segélyt, 17-nek adtak 54 ezer forint rendkívüli támogatást a múlt évben. Ezenkívül más érvek is bizonyítják, hogy itt nem alamizsnáról van szó, hanem e népréteg történelmi hátrányainak leküzdését nehezítő tudatos politikáról, melynek legfőbb kérdéseiről még annyit: Önmaguk képviselete érdekében a legfontosabb, hogy a szellemi nyerserőként felbukkanó tehetségeik műve!őö°séről gondoskodjanak. A többségi társadalom dolga is, hogy megteremtse a képviselet lehetőségét, s politikai partnerként helyet biztosítson a cigányság képviselőinek, nemcsak a tanácsban, hanem minden társadalmi szervezetben, s ahol az arányok indokolják.- . Kovács T. István Többet érdemelne az idegen Legalább rabolja el a lányokat Amerikában már régen kitalálták és nagy sikerre vitték az idegenforgalom legélelmesebb vállalkozói a cowboyok és indiánok csetepatéját bemutató műsorokat. Méltóságteljes del avárok és irokézek talpig harci díszben küzdöttek meg egymással a tátott szájú látogatók szeme láttára, s csak jó néven vették, ha az ütközetben részt vett egy-egy francia, vagy angol csapat. Attól függően, hogy az Öt-tó vidékének adott részén melyik nemzet képviseltette magát nagyobb* számban, melyik hagyott mélyebb nyomokat az utána következő kultúrában. A Sziklás-hegység lábainál vad sziú indiánok csaptak le a farmok békés népére, elhurcolva az asszonyokat, s lemészárolva a férfiakat. Ez maradt a civilizált Amerikának a romantikus vadnyugatból, az indiánok és telepesek küzdelméből, az angolok, franciák csatáiból. S ami egyszer bevált az Egyesült Államokban, miért ne aratna sikert éppen nálunk — gondolták a hazai vendéglátók, s megkezdődött a paraszti élet legjellegzetesebb elemeinek felélesztése, lakopí- rozása. S ha eddig netalántán nem tudták volna az angolok és a németek, hogy a magyar föld afféle csikós, gulyás hon, a huszadik század második felében meggyőződhettek róla. Az illetékesek kijelölték az idegenforgalmi szempontból előnyösnek ítélt helyeket, felhúztak ott egy-egy csárdát, istállót, gémeskutat, kiterelték a még megmaradt magyar szürke gulyát, s megbízható kocsilovakból összetereltek egy ménest. Élére pedig egy kun fajta magyar bajuszú daliát állítottak. Bánatosan sírt a hegedű a csárdákban, miközben betegre ették magukat a nehéz, fűszeres ételhez nem szokott franciák és németek a disznópörköltből. Ebéd után egy kis csikósbemutató dukál, amikor is bő gatyás legények csördíte- nek, pattintgatnak a lefektetett csikók oldalán. S közben a képben hátulról beúszott egy nyargaló ménes. A koreográfiához tartozott, s természetesen tartozik ma is, hogy a szép szál magyar dalia derékon ragadja a dolláron nevelkedett süldő lányt, vagy éppen csikófogait elhullatott amerikás magyar hölgyet, " S maga elé ültetve a lovon, elnyargal a pusztába. Mondván: így rabolhatták el egykoron a gaz betyárok is a lányokat. De azért kellő váltságdíj fejében még a műbetyárok is visszahozzák a portékát. Ezek a műsorok hasznos találmánynak bizonyultak, s az ország számos idegenforgalmi- lag nevezetesebb helyén játsz- szák is. Sok köze nincs ugyan a valósághoz, de ha ez kell a külföldieknek, hát tessék. Ezen ne múljon a boldogságuk, a boldog magyarországi nyaralásuk ! Így aztán Apajon, a puszta Petőfi által százszor megénekelt részén, a Kiskunságban is kitermelte magából az idegenforgalom a csárdát, a ménest, a csikóst és a gulyást. Biztos jól is érzik magukat az Kiránduléhajéval a Dunán Volt ön már tengeribeteg? Most nem lesz, ne is számítson rá. Akkor legalább War- nemündéig kellene utaznia, de Ostende vagy Nápoly is megfelel hozzá. Szóval, ahol tenger van. A fenti sétahajóról azonban mit sem látni Rügen szigetéből vagy a Vezúv kúpjából. Szentendre felé tart éppen, kirándulókkal jól megpakolva, kedvelt szabadidő- program ugyanis napjainkban a sétahajókázás. Kikötő a Vigadónál, itt lehet felsietni a hajóhídon, fényképezőgéppel, gyerekkel, izgatott feleséggel és nyugtalan nagymamával. Aztán a gyerek eliramodik és barátkozni kezd egy barátságos kapitánnyal, nagymama bekukkant a konyhába, ahol vidám kedvű szakács ügyködik dúsan rakott tányérok között, a nagylány pedig szemügyre veszi a dunai panorámát. Öt néhány fiú venné szemügyre ... A sétahajó közben visz- szafordult, s nemsokára Pest fényei között hasít vízbarázdát. Pár óra a vízen, kellemes időtöltés — s ha utána igazi tengerimedvének érzi magát valaki, a MAHART hajósai meghagyják ebben a hitében. Kép és szöveg: Csécsei Zoltán erre járó külhoniak, de az arra vetődő magyar néha elborzad attól, amit ott lát. Legutóbb például alig akartam hinni a fülemnek. Azt hittem, eltévedtem, s valami bolond világba kerültem. A csárda felé közeledve látom ám, hogy külföldi buszok sorakoznak a parkolóban, ahogy egyiken „I”, másik kettőn „D” betű utalt a vendégek kilétére. Azt hiszem, csupán arra gondoltak a zenészek, hogy ha már ilyen szép nemzetközien összegyűltünk, akkor játsszanak valami nemzetközit is. Sikerült! Ezen után már nem csodálkoztam, inkább hangosan derültem, mikor meghallottam fotós kollégám szóváltását, amit egy szőke német lányt nyergében tartó lovassal ejtett meg: — Elraboltad a lányt? — kérdezte, mivel jól tudja, hogy a leányt a hagyományos koreográfia értelmében el kell rabolni a vérbeli magyar legénynek. De nem így van ám. — Á — ingatta fejét mélán a csikós. — ö akart jönni. Megdöbbenésem csak fokozódott a kocsikon ülők láttán. Már csak gumicsizmára futja a kocsisnak is (Vimola Károly felvétele) illik, s bentről pedig jól ismert dallam hallatszik ki. Jól ismert hangszereken, hegedűn, bőgőn húzzák, cimbalmon pengetik — a szirtakit. Rádióhallgató nép vagyunk, magyar nótán kívül íhást ik jól ismerünk, dúdoljuk a Quantaűdmérát, a ' Katinkát, s nem idegen nekünk a szirta. ki sem. De hogy magyar cigányok magyar csárdában cimbalmon, hegedűn, nagybőgőn külföldieknek görög zenét játszanak — ez már valami! Még az is megfordult a fejemben, hogy netán görög turistáknak akarnak kedveskedni a muzsikus legények, azért húzzák ilyen buzgón a balkáni dallamokat, de mikor megnéztem a buszok jelzését, rá kellett jönnöm, hogy véletlenül sem erről van szó. Hiszen Szűr volt az embereken, nincs is ezzel semmi gond, de alóla bőrcsizma helyett közönséges gumicsizma volt a lábukon. Ha már idegenforgalmat csinálunk, ne úgy tegyünk mint áz a bizonyos elefánt a porcelánboltban! Az a legény rabolja már el ezt a szerencsétlen német lányt! Igazán sok pénzt adott ezért. A cigány pedig húzza a Kék nefelejcset, s adjanak már a bevételből egy tisztességes csizmát a kocsisok lábára! Egyszer egy minden hájjal megkent kereskedő mondta el vállalkozói hitvallását: nem egymást kell nekünk etetnünk, mármint a kereskedőknek a kereskedőket, hanem közösen a vevőt... No de ennyire? Fiedler Anna Mária Hivatalos komolykodás nélkül Kitüntetések az asztalon Hangulatos, mondhatnám családias összejövetel vendége lehettem a napokban Kiskunlacházán. Feszes protokollese- ményre számítottam, ahol illik rezzenéstelen arccal végigülni az ünnepi eseményt. Ehelyett láthatóan egymáshoz nagyon közel álló helybeliek közé csöppentem, akik az eseményt megelőzően gyermekről, férjről, nagymamáról, időjárásról, sportról és sok mindenről elcsevegtek. Csupa olyanról, ami nem idegen az embertől, még ha egy olyan jeles eseményre jött is, ahol nevezetesen a Kiváló Takarékszövetkezet cím átadására gyűltek össze a helyiek és a vendégek, s a föasztalnál helyet foglalt a pénzügyminiszter-helyettes, a megyei párt- és tanácsi vezetők is. A hangulat az ünnepség vendégeit is magával ragadta, s úgy esett szó munkáról, számokról, kis közösségek nagy erőfeszítéseiről, a guruló forintok megmentéséről, hogy közben senki sem erőltetett az arcára túlontúl nagy komolyságot, vagy komorságot. Pedig ilyen szép számok hangzottak el: az egy takarékszövetkezeti dolgozóra jutó pénzforgalom meghaladja a 40 millió forintot, az éves nyereség felül van a 19 millión, s a részjegyek értéke 70 millió forintot tesz ki. Mindez a statisztika — kissé humoros nyelven szólva — 42,8 dolgozó munkáját dicséri. Így egyedül az maradt titok számomra, hogy ez vajon a valóságban 42 vagy 43 szövetkezeti dolgozót jelent-e. De az tisztán kiderült, hogy közöttük mindössze egyetlen férfi akadt, s a kollektíva becsületére legyen mondva, az ünnepségen őt sem felejtették ki a jutalmazottak közül. Miért volt még hangulatos a közelmúltban lezajlott ünnepség? Talán még attól is, hogy a nagy igyekezet mellett a kitüntetettek az oklevelet vették át, a kitüntetést ott felejtették az elnöki asztalon. Nagy tetszés közepette úgy kellett utánuk vinni. Talán nem ez tesz valamit hangulatossá — morfondírozhatunk magunkban. Meglehet, de a sok beszabályozott, sarkos ünnepség között üdítő volt látni a csetlő-botló, mondhatnám esendő epizódokat is. Jók és szépek a gondosan, szabályosan sikerült ünnepségek is, de mennyivel emberibb, ha merjük vállalni az esendőség, a félszegség talán olykor humort fakasztó pillanatait is. Az ünnep így is szép. P. G.
