Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-16 / 115. szám

1988. MÁJUS 16., HÉTFŐ gflfotap Erdei iskola Kemencén A megye legészakibb csücs­ke Kemence, itt ér véget a Börzsöny vonala, hogy egy gyönyörű ívet rajzolva meg­születhessen a Nagy-völgy. A völgy közepén egy tisztás, azon áll egy nagy, teraszos épület. Körülötte pedig kis faházak: ez így együtt az úttörőtábor. Még nincs itt a táborozások ideje, mégis gyerekek nyü­zsögnek, élvezik az óriási mé­reteket, a befuthatatlan teret, ahol se kerítés, se falak nem állják útjukat. Vácról, a Gábor József Ál­talános Iskolából érkezett ide két osztály, a harmadik és a ne­gyedik „á”. Ez esetben nem üdülnek, tanulnak: egy hétig erdei iskolást játszanak, tel­jesen komolyon. Az egyik osz­tály a domboldalban hevere- dett a fűre, ott tartják a rajz­órát, a másik csoportnak pe­dig nyolc tanórája van, kivé­telesen nem a szabad ág alatt. Kónya Béláné tanárnőt kér­deztem, aki ezt a nomádhetet kezdeményezte: — Hogyan lesz néhány tu­cat városi gyerekből egy hétre erdei iskolás? — Bár rendszeres kiránduló vagyok, nem jutott volna eszembe az egész, ha nem hal­lok egyik, szintén természet­barát ismerősömtől erről a le­hetőségről. De ez még tavaly ősszel volt. Azóta sok minden történt. Hol elment a ked­vünk, hol pedig felcsillant va­lami remény. Végül sikerült némi kedvezményt kapnunk a szállás árában. Hetven forint­tot fizetnek a gyerekek egy éjszakára. A háromszori étke­zés pedig a helyi büfében ki­lencven forintba kerül. Hétfő­től -vasárnapig vagyunk itt. Erre az időre teljes egészében a szülők fizetik a térítési dí­jakat. A napi program hét órakor ébresztővel kezdődik, azután torna következik a szabadban. Reggeli után tanítás. A kör­nyezetismereti órát az erdő­ben tartják, ahol a növényha­tározó segítségével ismerik fel, melyik virágnak, mi a neve. Délutánonként minden nap kirándulni mennek, a testmoz­gást tornaóra nélkül észrevét­lenül tudják le. Énekórát se kell külön tartani, mert he­gyen-völgyön dalolva vonul­nak. Dudás Zoltán Hajdani német mesterségek örökösei Háromszáz esztendős közös múlt Visegrád volt az elsff olyan helység hazánkban, ahol a törö­kök kiűzése után német mesteremberek telepedtek le. Gaál Éva történész, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos főmunkatársa találta meg egy esztendővel ezelőtt a bizonyító okiratot, amelyen 1688-as évszám szerepel. Ez az időpont adott módot ünnepi rendezvényekre, megemlékezésekre a hét végén Visegrádon. A kezdetet annak a kiállí­tásnak megnyitása jelentette, amelynek anyagát korabeli tárgyakból válogatták össze. Ezek között található termé­szetesen a háromszáz eszten­dős dokumentum is. Az ese­mény alkalmából Wolfart Já­nos, a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének titkára mondott köszöntőt, így tőle kérdeztük: lesz-e folyta­tás? — Előzménye és folytatása is van — válaszolta. — Ku­tatók keresik az évfordulók iratait. Az utóbbi évtizedben ez is reneszánszát éli. A Má­tyás Király Múzeum kiemel­kedő rendezvénye nagy segít­séget nyújt abban, hogy a ha­zai németség önismeretében megerősödjön. A látogatók népes csoportjá­ban néhány idősebb asszony és férfi halkan beszélgetett: Egyikük, Szikriszt Györgyné még jegyezgetett is. — Jó látni az ősök emlékeit — szólalt meg Héder . Mihály, aki az erdészettől ment nyug­díjba. Kis kendőt vett elő, egy régi találkozón nevükkel írták tele a német nemzetiségiek. A megnyitóval egy időben középkori harci eszközök be­mutatójára került sor a Sala- mon-torony mellett, az alsó­vár udvarán. A Budapesti Műszaki Egyetem egyik sport­körének tagjai korabeli jel­mezben fogadták a kíváncsi gyerekeket és felnőtteket, akik ki is próbálhatták a középkori ostromgépeket: a faltörő kost és a kőhajítót. Igaz, ezek pon­tos másolatok voltak, amelye­ket egy helybéli faszobrász, ifjú Zeller József készített — eredeti nagyságban. — Ha az-anyagiak engedik, több ilyen is lesz — mondta C. Tóth János, a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyv­tár igazgatóhelyettese. — Az már biztos, hogy jövőre ehhez a májusi rendezvényhez kap­csoljuk az általános és közép- iskolások részére meghirdetett Toldi-kondi sportversenyt Vi­segrádon ... — A Mátyás Király Mú­zeum évenkénti programja mindig valamilyen történelmi évfordulóhoz kötődik — ma­gyarázta dr. Végh Károly, a PMKK igazgatója. — Keres­nünk kell a lehetőségét annak, V-FIGYELŐ Családi kor. Hogyha olyan biztonsággal tudnánk, mit hoz a jövő, mint azt, hogyan ala­kul egy-egy Családi kör a te­levízióban, nyilván nagyon sokan jóslással keresnék a ke­nyerüket. Ez a derék — ka­maszkorúnak már éppen nem nevezhető — sorozat ugyanis annyira egy recept szerint ké­szül, hogy tévedni vele kap­csolatban lehetetlen. Feldob egy nevelésügyi témát — mint most, legutóbb a kiközösítés kérdéskörét —, és egy olyan didaktikus mese keretében he­gyezi ki azt, ahogyan az ab­ban a nagy dramaturgiai tan­könyvben meg vagyon írva. Tehát az egyik jelenet löki tovább a másikat a cél fe­lé, hogy úgy a körülbelül fél­órás história végén senki se mondhasson mást, mint amit a műsorvezető — esetleg egy­két szakértő kíséretében — ta­nulságként le akar vonni Hogy lám, lám, micsoda kál­váriát kell megjárnia annak, akit az osztálytársai szép lassacskán kigolyóznak ma­guk közül. No és persze el­maradhatatlan a megoldás ke­resése, kivonalzózása a visz- szaútnak. (Már hogyha van.) Hát nagyjában-egészében ilyen ez a Családi kör. S hogy ilyen, játszhatnak benne a legügyesebb gyerekek, fotog­rafálliatja művészfilmszinten az operatőr, megrendezheti szintén mesterfokon a rende­ző — maga a néző egyre ke­vésbé élvezi. Ahelyett hogy tényleg okosodna belőle, ma­gába tekintve elemezné, in­kább azon töri a fejét, hogy ugyan miként lehetne meg­újítani. Talán úgy — vélekedik a veterán készüléktulajdonos —, ahogyan egykor, sikereinek teljében kinézett. Egyrészt te­hát dr. Ranschburg Jenő jó­ságos és bölcs közreműködé­sével, másrészt meg egy sok­kal oldottabb, kevésbé sko­lasztikus dramaturgiával. Em­lékezzünk csak: még arra is akadt példa, hogy Ranschburg doktor, se szó, se beszéd, be­lesétált egy-egy jelenetbe, és azon a szent helyen mondta a színész papának, színésznő mamáknak, hogy hányféle cselekvésmód között választ­hatnak. így lesz, ha ezt mond­ják, amúgy alakul, ha amazt cselekszik. Roppant érdekes, sőt élvezetes volt ez a séta- fikálás — és legalább annyira tanulságos. Ha tehát nem is ezt a formát sírjuk vissza, azt bizonyosan sokan kérik, hogy valami változás legyen. Ez a mostani — már mióta dívó! — regula ugyanis ami­lyen unalmas, annyira hatás­talan. A védelem. Egyszer már el- ámultunk itt azon, hogy fur­csa mód, az eltervezett rend szerint megy a maga útján A védelemé a szó című sorozat — ilyen következetesség ma­napság kész csoda —, ám egy­úttal azon is fanyalogtunk, hogy abban is ott a kész re­cept. Riskó doktor úr, ez a foltos Ladán közlekedő bu­dapesti Petrocelli, egy kicsit apuka benne, egy kicsit agyon­hajszolt közösségi tag, és még egy kicsit bírósági kijáró, aki a mese végére biztosan föl­menteti ezért-azért megbi­lincselt védencét. Csupán az arányok változnak, attól füg­gően, hogy hány mondatot kap az ügyeletes szerzőtől Ki­csi Bálint, azaz a bűbájos Nagy Zolika, annak szépséges anyukája, Tordai Teri, vala­mint az a főszereplő, aki tes­tes monológokban foglalja össze romos életét, ahelyett, hogy eljátszatnák vele an­nak legalább egy kurta da­rabkáját. A legutóbb, amikor az ügyet túlságosan is komolyan vevő Csomós Mari mondta el az iszákos és durva férjével kap­csolatos élményeit, majd azt derítette ki Bács Ferenc, hogy a huzat nem tud bezárni egy ablakot, nos, ebben a gázos históriában, ha lehet, még ke­vesebb volt a kriminalista rész, mint az előbbiekben. Itt ugyanis a Frankfurtba távo­zott mama hosszan édelgett, Fónay Márta és Szirtes Ádám még hosszabban vacsorázta­tok, s csak eme magánjellegű elfoglaltságok után jutott va­lami kevéske idő és tér „ma­gára a lényegi ügyre. Hogy tudniillik, lehet-e gyilkos ez a megfáradt, agyongyötört nő. Hát ezek az arányok enyhén szólva is sajátosak. Mármint az előfizetők szemszögéből azok, Akácz László hogy még több kulturális program várja * az ideérke­zőket. A királyi palotában folyta­tódott az ünnepi műsor. A bu­dakalászi Lenvirág együttes német nemzetiségi táncokkal, a solymári asszonykórus pedig népdalokkal szórakoztatta a közönséget. L. Kecskés And­rás és együttese hangulatos ré­gi német zenei összeállítást adott elő. Eközben jöttek-mentek a múzeumlátogató diákok, vol­tak, akiket marasztalt a mu­zsika, s akadtak, akik a palota területén felállított három sá­torban kíváncsiskodtak. Ifjú Zeller József faszobrász, Kiss Mihály és Kiss Márta kőfara­gók, valamint Tímár Zsuzsa fazekas magyarázta mestersé­ge titkait. Éppen szolnoki ötö­dikesek szállták meg a sátra­kat, a fagyöngykészítésben Szabó Lajos volt a leglelke­sebb. — Iskolánkban minden év­ben rendezünk népművészeti napot — mesélte tanárnőjük, Barhács Lászióné. — Az idén éppen május 29-én lesz. ami­kor a gyerekek által készített papírfogókat, kócbabákat, mé­zeskalácsokat bemutatjuk, s meghívunk népművészeket is. Jékely Endre visegrádi mú­zeumpedagógusnak bőven ki­jutott a szervezés feladataiból. — Igaz ugyan, hogy a már hagyományossá vált progra­mok mindig sokakat vonza­nak, de további célunk, hogy még többet nyújtsunk az is­kolásoknak — jegyezte meg, miközben egyik helyszínről a másikra igyekezett. Az ünnepi rendezvénysoro­zat a filmszínházban megtar­tott előadással zárult. Fatuska János, a Komárom Megyei Múzeumok Igazgatóságának osztályvezetője egyben a tatai Német Nemzetiségi Múzeum vezetője is, a XVII—XVIII. századi német bevándorlásról beszélt, kiemelve a Duna­kanyar településeit. — Sok tárgyi emlék ma- radt-e ebből az időből? — tu­dakoltuk tőle. — Sajnos nem, kézműipari, mezőgazdasági tapasztalat vi­szont annál több. Ez még mindig megmutatkozik Viseg­rádon, a szőlő- és gyümölcs- termesztésben. Legsürgősebb feladat menteni a nyelvet a maga eredetiségében, és a nyelvhez kötődő folklórt. — Bár a visegrádi múzeu­Ifjú Zeller József maga készí­tette el egy középkori faesz­terga pontos mását. A kirán­duló gyerekek — Jung Gabi- val együtt — szíves-örömest próbálgatták a szerkezetet (Hancsovszki János felvételei)' mot a magyar középkor kuta­tására hozták létre — kap­csolódott a beszélgetésbe Sző­ke Mátyás múzeumigazgató—, mégis fölvállaltuk ezt az ün­nepségsorozatot, mert a há­romszáz esztendős együttélés révén közössé vált a múltunk. Vennes Aranka Kitett magáért a budakalászi Lenvlrág együttes: frissen ropták a baranyai német rezgős pol­kát. A kiállítás egyik becses darabja ez a festett paraszt barokk szekrény Hosszú az út Nemzetek, nemzetiségei:, államok N apjainkban sokat beszélünk a nemzetisé- gek helyzetéről, a népek, nemzetek kap­csolatában betöltött szerepükről. Bennünket magyarokat annál is inkább érdekel ez, mert úgy alakult a sorsunk, hogy a magyarság egyharmada kívül él hazánk határain, több­ségük úgy, hogy nem ő vándorolt ki vagy cse­rélt hazát, hanem a szülőföldje került más ország határai közé. Érzékenyen érint bennünket, hogy milyen a sorsuk, hogyan tudják megtartani nyelvü­ket, kultúrájukat más viszonyok között, mennyire találták meg megélhetésüket, tud­nak-e boldogulni az új helyzetben? Ezért minden ezzel kapcsolatos írás, amely, meg­próbálja feltárni a valóságos viszonyokat, hasznos lehet. Ebbe a témakörbe tartozik Kővágó László A jugoszláv kommunisták fö­derációs nemzeti politikájú című könyve, amelyet a napokban jelentetett meg a Kos­suth Kiadó. Jugoszlávia jó példa arra, hogyan lehetséges a legjobban megvalósítani azt, hogy sok nemzet és nemzetiség egy határon belül éljen egymás jogainak megsértése nél­kül, s együttműködve építse a közös hazát. Azért is hasznos ez a könyv, mert egy egész történelmi korszakot vizsgál, a fejlődést sok­féle formában mutatja be. A különböző népek, nemzetek és nemzetisé­gek egy állam keretén belüli együttélése ugyanis már a múlt század közepe-vége óta szerepel a politika napirendjén. Jóllehet a kommunista mozgalom megalapítói kezdetben úgy vélték, hogy a szocialista forradalom győzelmével mintegy automatikusan megoldó­dik ez a probléma is. A történelmi tapaszta­latok viszont azt bizonyítják, hogy állandó, kitartó és következetes politikai munkára van szükség e kérdés kezeléséhez. S nem min­degy, hogy milyen formában viszonyulnak a kormányok, a vezető nemzetek saját problé­májuk megoldásához. Sok példát lehetne nap­jainkban ezzel kapcsolatban felhozni, bizo­nyítják ezt a lapok és a rádió, televízió hírei. Kővágó László könyve a szomszédos Jugo­szlávia nemzeti-nemzetiségi politikáját vizs­gálja. Ismert, hogy ez a politika a kezdettől napjainkig tele van izgalmas és tanulságos eseményekkel: egyben azt is bizonyítja, hogy a nemzetiségi kérdést egy soknemzetiségű or­szágban nem lehet egyszer s mindenkorra megoldottnak tekinteni, a fejlődés mindig új és új, megoldandó problémákat vet fel. A szerző leírja, hogy a balkáni szocialisták már a század elején felvetették, hogy miként lehetne egy államban, föderációba tömörí­teni a népeket,' úgy, hogy azok megtarthassák nemzeti kultúrájukat, mivoltukat, ugyanakkor hűséges tagjai legyenek a hazának, amely­ben élnek. A föderáció gyakorlatának a ki­alakulásához — mint a jugoszláv példa bi­zonyítja — még hosszú út vezetett. Ezt az utat vizsgálja és elemzi Kővágó László. A jugoszláv történészek kutatásaira alapozza megállapításait, egyben megmutatja a megtett történelmi utat. A föderáció megteremtésében nagy, szere­pet játszott Tito, aki nemcsak a felszabadító harcban volt kimagasló irányító személyiség, hanem az új Jugoszlávia megteremtésében is. Még 1942-ben kijelentette: ,,Jugoszláviában nem létezhet többé nemzeti elnyomás és szo­ciális kizsákmányolás." Később törvénybe, alkotmányba iktatták, hogy a nemzetek, nemzetiségek egyenrangúak. S ez nemcsak papíron létezik, hanem a való­ságban is. Joggal állapítja meg a szerző, hogy a jugoszláv dolgozók hosszú évek, évtizedek során, békében és háborúban vívott harcuk­kal megvalósították a többnemzetű, soknem­zetiségű államok föderációját. Bár egy ideig azt hitték, maga az új államforma puszta léte biztosítja számukra a békét és az egyetértést, a szocializmus építését. Kiderült azonban, hogy a népfelszabadító harcokban kovácsojó- dott barátságot újra és újra meg kell újíta­ni: a gondok naponta újratermelődnek, s ezeket kitartó munkával újra meg kell oldani. öt nemzet — szerb, horvát, szlovén, ma­cedón, Crna Gora-i — és nyolc nemzetiség — magyar, albán, bolgár, török; román, szlovák, olasz, cseh — él Jugoszláviában. Problémák adódtak, különösen az albán lakta vidéken, de a jugoszláv barátaink igyekeznek megol­dani az ellentéteket, megtartani a föderáció­ból adódó kötelezettségüket. Az 1981-ben tar­tott népszámlálás szerint Jugoszláviában 426 720 magyar él, zömük a Vajdaságban, megőrizve a magyarságukat. Ugyanis Jugo­szláviában alkotmányellenes és büntetendő a nemzeti egyenlőtlenség mindenféle propagan­dája vagy az ilyen politika, ugyanígy min­denféle nemzeti és vallási széthúzás és gyű­lölet szítása. Ennek megmutatása volt célja a könyv megjelentetésének, amelynek napjainkban igen nagy jelentősége van. A kötetben közölt képek és a bő irodalmi jegyzékben szereplő utalások jól egészí­tik ki a mondanivalót. « Gáli Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom