Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
1988. ÁPRILIS 30., SZOMBAT 9 Szepesi Attila: A madonnaszobrász térdelj a hideg kőhöz és hallgasd míg feldobog mélyén a rejtező zene mint távol ködön át a sípok lantok hcgcdők szélbe-írt dallama hallgasd ahogy a cantus firmus kizeng a föld alól s kik rejtekeznek ott kik jártak egykor itt e fák alatt mert ők a visszaváltozók most megszólítanak sorsuk vésőd és kalapácsod mind általad lélcgzcnek egy asszony és egy gyermek arca összegyűjti mosolyuk a késő sugarat mint hegyélen a szélcibált fenyő s minek firtatnád hányán lesznek egyből támadt két személy tanítsd meg újra szállni őket mert súlyosak és mozdulatlanok formáld az ujjak szirmait a vállak ívét el ne vétsd foszlik kezed nyomán a kő a hajfonatok benne élnek elfeledt táncok folytatódnak az éji tiiesökmuzsikában míg a szempár megszületik s tükörképe a másik szempár egy asszonyé s egy csecsemőé ismerted őket valaha hunyt szemükből a mécsvilág iker-arcukra lecsordul lásd szikla volt emelkedik most lélekkel a kő Trencsényi Zoltán: Almok beföttesilvegben (FRONT) A Duna-parton látom magam. Alkonyodik. A Duna réve- teg haíszagát simítja felém a szél. Tangóharmonika futamai olvadnak bele a naplementébe. Egy régi fényképet forgatok a kezemben. Katonát ábrázol és fát. A katona durva posztóruhában, pödrött bajusszal, éppen a fának dől, és talán cigarettát sodor. Mosolyogni próbál, amint a lencsébe néz. A Duna halk örvényei szinte hangtalanul bukfenceznek dél felé. A harmonikát; elhallgattató lövés zaja, talán vadkacsát célzó vadásztól jön. A vízbe csüngő füzek ágai enyhén megremegnek. A kezemen valami meleg árad szét. Odapillantok: vér. A fényképkatona a fa tövében hever. Körülötte a földön dohányzacskó és a szél sodorta cigaretta- papír. Melléből lassan kúszik le a piros patakocska. Pontosan a kezemre. (EGY KIRÁLY) Nyikorog az ódon falépcső. Már unja. A csigavonal sokadik, kanyarjában vonszolja magát meg a gumicsövet. A hegesztőpisztolyt maga előtt tartva lép be a toronyszobába. Meghajol. A pókhálók szürke televényében ül az öreg király. Közelebb lép. A he- gesztőpisztoilyal hadonászva söpri el az útból a vékony, lebegő póknyálat. Megáll a király előtt, aki szögletes, gépszerű mozdulattal bök a koronája széléire, az arany fejék repedésére. Bólint. Lecsapja a kormozott üvegű sisakrostélyát, és a király fején csillogó korona repedésére irányítja a hegesztőpisztolyt. Sisteregve fellobban a láng. (LÉGHAJÓ) Ülök a kertben. Az éjszakai szél zörgeti a gondolatot. A csillagok ragyognak. Halk suha- nással, szinte a házak tetejét súrolva, szivar alakú léghajó közeledik. A léghajóban csupa ismerős: rongyos öreg turisták, leprások, kockás zakós bohócok, kirakatbábuk (a kor emberei), madárijesztők, öreg arcú gyerekek. A kapitány mélyen kihajol, az amúgy is alacsonyan szálló szivarból, és gondterhelt arccal, alig hallhatóan kérdezi: — A Hold felé jó irányba megyünk? Bólintok. A kapitány arany váll- rojtját lengeti a szél. (ALOM A PERONRÓL) Jön a kalauz, és kéri a jegyeket. Odalép hozzám a peronra és azt mondja: „Kérem a jegyeket!” Mire én nem jövök zavarba, hanem halvérűen azt felelem: „Tip-táp dubi-dubi!” Ekkor a kalauz zsebében megszólal a síp, a villamos csilingelni kezd, a lyukasztó meg ritmusra csattog. Mindenki jól mulat az oltá- ri hangzavarban. (ÜZENET) Virágokat lőnek fel az űrbe. A tömeg felsorakozik, a fotósok villogtatnak, az újságírók szorgalmasan jegyzetelnek. Nincs dörrenés, nincs mindent elborító füstfelhő, csak egy halk, illatos sur- ranás hallatszik, majd egyre több. A virágok sohasem térnek vissza. Sárközi Zoltán versei: Századomban 'Mint a hétmérföldes mesékben: hol voltam, hol nem voltam e cirmos-kormos XX. században háborúban és békében, rabságban és szabadságban — s talán a tiszta fények alján egy morzsányi igazságban. Por és kamu Ml marad a szerelemből, Ha a remény is elpártol, Ha az emlékek elkopnak, Amit képzelet se pótol? Ha már csak látszat tartja Kupoláját az öncsalásnak, Ha a tüzek elhamvadnak: Mondd, a szerelemből mi marad? Üzenet Katinak Fény vagy, tiszta fény, közel a naphoz, évig ívelő fényes látomás. Rendezett benned minden húr, minden sejt és kristály, indokolt minden hang — Hallgatlak!... örülj vagy sírj, könnyeid rám harmatoznak, s hiába fog tűzkárokkal az agyonégett föld, talán megérem, hogy húrodon megszólaljak. Dudás Sándor versei: Anyám Az úti kő testté simult, a csönd hangokat rezgetett, szívveréssé vált a távol, mikor anyám karjára vett. Ételt, italt ízzel adott, Tőle fénylett fel a világ! Ha szorongtam, meséiben tündérkedtek az éjszakák. Gondolatok mélyén zene, a zenében szarvas üget. Ha felérzem riadalmát, múlhatatlan fénnyel üzen Anyám kedves, szép mosolya, — kék szeme, mint a derült ég. S könyörtelen távolból a gyermekvilág — a menedék! A lázadó Napsugaras tavasz. Rétek üde zöldje! Állsz tavalyi kóró, hangok Dózsa Györgye! Zörögj csak a szélben! Eső, zápor verjen! Magjaid lázadnak már a közöny ellen! Míg trónra lép a Nyár, a Nap szénné éget! Irgalmatlan csöndben bujdokol az ének. Szeberényi Lehel: A csomag A megsárgult emlék még pesti lakos koromból való. Anyák napja juttatta eszembe. Minden megváltozott azóta. Kalauzok sincsenek már a villamosokon. De az anyák anyák maradtak, s a fiúk, fiúk. Íme az ódon emlékkép. Megpróbálom azt a szürke télies napot közelhozni. ★ A negyvenkilences villamos dugig néppel. Ideges, türelmetlen és agyonnyomott emberekkel. Sőt, a nyálkás, ködös ég alá kinyomott emberekkel. Így rogyadozva, görnyedezve vonszolja magát tova hosszú és unott pályáján. Az egyszerű utas számolja magában a megállókat; ki kevesebbet, ki többet, és ösz- szeszorított fogai mögött ott feszeng a remény, majd csak vége lesz már, s akkor nincs tovább. De miben ringassa magát a ssíegény kalauz, ki együtt fordul a villamossal, együtt kél és együtt fekszik, s kálváriájának sosincs vége. Ö akkor is ott lapul, préselődik a sárga szörnyeteg mélységes gyomrában, amikor a kedves utas már fűtött szobájának kényelméből visszaemlékezve morog az átkos közlekedés miatt, ö még ott szorong a mindigvaló csúcsidőben, és átkok zúdulnak fejére, ha mozdul, hogy utat vágjon magának. Csörög, zötyög a negyvenkilences és megáll a Szabadság-híd pesti hídfőjénél. Áll, álldogál, hogy az utasok is felébrednek odabenn és nyugtalanul kezdik tekergetni nyakukat, sőt hangok is hallatszanak: no mi az, mért nem megyünk már? Senki nem tudja, senki nem érti. Mi van? Mért nem indulunk?! S akkor egy gyöngécske, félénk hang szüremlik be kintről. .Majdhogynem bocsánatkérően kéredzkedik beljebb a közönyös fejek és fülek közt. — .. .a kalauz ... a kalauzt kérném szépen ... Tessék szólni a kalauznak. A hangocska nem ér el a kalauzig, mert a kalauz ott van beszorítva, a kocsi mélyén. S az utasok türelmetlenek. Szeretnék, ha mozogna már ez az átkozott negyvenkilences, beljebb segítik hát a hangocskát. \ — Kalauz!... A kalauzt kérik az ajtóhoz!’.. Kalauz!!! A kalauz ideges — most hogy vackölódjék ki a kocsi közepéről? Mi a csudát akarnak? Kedvetlen képpel mégis elindul. Sóhajok és nyögések kísérik tövises útján, és sürgető, előrelendítő taszítások. A peronról jóindulatú emberek sürgetve hívó szaval sietnek elébe. — Egy csomagocskát akarnak átadni magának! A kalauz arcán piros sejtelmek gyúlnak. Zavar és röstelkedés. Bánja már, hogy elindult, de nem lehet visszakozni, az egész kocsiból bolondot csinálni. Kinn, a járdaszigeten pedig töpörödött kis öregasszony várakozik. Reszkető karja, mint száraz téli ág. Nyújtja a csomagocskát. Darabka szalonna kenyérkével. S fonnyadt arcának mély ráncaiba úgy elbújik a szív teméntelen aggodalma, hogy ha két nagy szürke szemén át ki nem világlanék, látni se lehetne. — Itt van, fiam... tedd el, fiam... — tele a szava féltéssel. A fiú, a deresedő kalauz kényszeredetten elveszi a csomagot. A szégyen és méreg vörösre marja arcát. Kikergetik a világból ezzel az ostoba féltéssel. Nevetségessé teszik ennyi ember előtt. Hát nem gyerek ő!... Mire való, hogy idejön a villamost feltartani. S a kalauz nagyon nyersen, fojtott ingerültséggel leszól a peronról: — Mondtam már, anyám, hogy szokjon le erről..; Az utasok egymásra néznek; valaki megjegyzi: — Szépen megköszönte. A villamos lassan nehézkesen elindul. S a töpörödött kis öregasszony áll a járdaszigeten. Ügy összezsugorodva, mint akár bunkóval sújtottak. Néz a villamos után, s fátyolos szeme csupa aggodalom. A kalauz pedig morcán, szótlanul, beharapott ajakkal jegyeket oszt az új felszállóknak. Várakozók Cs Kovács László rajzai------—----------
