Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-23 / 96. szám

6

1988. Április 23.; szombat

Színházi levél Megkésett üzenet

WflflJI Ezüstlakoda- \U\lllil iom címmel játszik egy mai szovjet darabot a Thália Színház. Szerzője Alekszandr Misarin. A művet nem akárhol s nem akármikor mutatták be: a moszkvai híres Művész Színház vitte színre, 1985 őszén, azaz még a XXVII. kongresszus előtt. Rendezője sem akárki volt: a Művész Színház akkori főrendezője, Oleg Jefremov. Kitűnő szereposztásban ment; a főhőst, bizonyos Gennagyij Georgevics Vibornovot például Oleg Tabakov játszotta, a díszleteket a nálunk is sok munkájából jól ismert David Borovszkij tervezte.

Akkoriban nem volt ez olyan egyszerű bemutató. Sem az útja a színpadig nem volt rózsaszirmokkal felhintve, sem a bemutató fogadtatása nem volt örömujjongásnak nevezhető. Az Ezüstlakodalom sokáig hevert dramaturgiák, színigazgatók, engedélyező hatóságok és főhivatalnokok íróasztalfiókjában. Jefremovnak hosszú és szívós harcot kellett folytatni, hogy végül színre vihesse. És a kritikai fogadtatás, meg a közönségvisszhang is szélsőségesen eltérő véleményeket tükrözött.

Nem érthetetlenül.

A történelmi fordulatot jelentő XXVII. kongresszus előtt ugyanis, akkor, amikor még az úgynevezett „polcos” filmek, e vagy betiltott vagy elsüllyesztett alkotások bemutatásáról sem volt szó, tehát az az óriási szellemi mozgás sem indult meg, mely napjainkban oly pezsgővé teszi a szovjet irodalmi és művészeti életet, úgyszólván elképzelhetetlen volt, hogy egy színpadi mű, melyben arról van szó, hogy egy vidéki járási vezetőréteg — párttitkár, tanácselnök, kolhozelnök — korrupt, hozzá nem értő, basáskodó, petícióját kihasználó, s ráadásul vagy agresszívan és nyíltan sztálini nosztalgiái vannak, vagy pedig tehetetlenül és megalkuvóan félreáll, színpadra kerüljön, s épp Moszkvában, és épp a Művész Színházban. Ennél kevésbé „rázós” dolgokról sem esett szó a nyilvánosság előtt, kisebb horderejű témák sem kaptak zöld utat. Ugyanakkor a Művész Színház már kiverekedett egy jelentős bemutatót: Satrov Így gyöztünk- je, a maga újraírt-újrarajzolt Lenin-portréjával, 1981-ben került a műsorra.

Az Ezüstlakodalom ilyenképpen egyfajta frontáttörést jelentett. Megelőlegezte azt, amit nem sokkal később a nagypolitikai koncepció is leszögezett: a nyíltságot és az őszinteséget, a hibák s a hibákat okozók feltárását és megmutatását. Nem kétséges: Misarin darabjának, akkor és ott, hatalmas helyzeti súlya volt, s értékeit elsősorban abban látták azok, akik örömmel fogadták bemutatóját, hogy szót mert emelni az egyébként közismert és köztudott hibák, vétkek és vétkesek ellen. (Akik elutasították, azok éppen ezt kifogásolták, — a szót emelést, a leleplezést, a szókimondást, a szennyes kiteregetését.)

Mára azonban ez a helyi érték, ez a helyzeti energia eredeti jelentőségéből rengeteget vesztett. Amiről Misarin beszélt, többé nem tiltott téma. A szovjet sajtó, a Pravdától a Moszkovszkije No- vosztyilg, a Lityeraturnaja Gazetátói az Izvesztyijáig cikkek, riportok, beszámolók megszámlálhatatlan sorában szólt, szól erről. Mindezek a magyar újságolvasó számára is naponta hozzáférhetők. Az üzbegisztáni, a kirgíz-iai vagy az örményországi események mögött az . Ezüstlakodalom konfliktusai eltörpülnek. Misarin üzenete mostanra megkésetté vált. Aki most ismerkedik meg a darabjával, s nem tudja, hogy milyen előzmények után kerülhetett színre

annak idején, az úgy érzi — és okkal —, hogy mindezt már rég elmondták, rég ismerjük, tudjuk, sőt naponta látjuk-halljuk-olvassuk a sokkal súlyosabb ügyekről szóló beszámolókat is.

És ha a témával ez történik, ilyen befejezettnek tűnő múlt időbe csúszik át a jelen időből, akkor a drámán kiütköznek azok a hibák, fogyatékosságok is, amelyekre a bemutató idején épp aktualitása és merész mondanivalója miatt nem nagyon figyeltek fel. Előbukkan, hogy ez egy alapjaiban és eredendően pub- licisztikus színpadi mű, melyben tézisek és kijelentések találhatók konfliktusok és karakterek helyett. Itt a dialógusok inkább hatnak egy nem túl jól sikerült leleplező riport kissé ügyetlenül fogalmazott párbeszédeinek, mint drámai összeütközéseket hordozó mondatoknak. A figuráknak nincs igazi mélységük, nincs hátterük, a szöveg jelentős hányada pusztán informatív, közlő, eligazító. A cselekményvezetés bizonytalankodó. Egyes figurák előbukkannak, majd eltűnnek, illetve nem világos a szerepük, s a főhősnek, a már említett Vibornovnak az alakja is a szándék szerinti titokzatosság helyett inkább csak tisztázatlanra, következetlenre sikerült.

Más szóval: ha már a Thália, dicséretesen, a legújabb szovjet drámatermésből választotta új bemutatóját, sokkal, de sokkal körültekintőbben kellett volna kijelölnie, mit visz színre. Ha csak arra gondolok, a legutóbbi hónapokban hány új darab vált széles körben is hozzáférhetővé két kis kötet — a Három lány kékben, s A lelkiismeret diktatúrája ,*• révén meg hogy a különböző folyóiratokban mennyi új dráma jelent meg, no és hogy a szaksajtó, a színháztörténeti dokumentáció, a szovjet színházi lapok hány izgalmas, kitűnő és drámának is, témának is nálunk újdonság drámára hívták fel a figyelmet (tucatnyi műről tudok magam is), akkor különösen érthetetlen ez a nem szerencsés választás. A kevésbé tájékozott nézőt egy ilyen meghaladott témájú és megfogalmazású darab inkább elriasztja, semmint érdeklődővé teszi. Szereposztásbeli tévedések is sújtják az előadást, és az sem segít, hogy a rendezésre magát a moszkvai színre vivőt, Jefre- movot kérték fel. Az ő rövid itteni próbamunkája azonban nem volt, nem lehetett elegendő, hogy korrigálja a darab fogyatékosságait, a színház, a színészek másfajta stílushoz szokott sablonjait is áttörje, és az előadást is „megcsinálja”.

Ő

szintén sajnálhatjuk, hogy egy bizonyára jó és helyes szándék ilyen sikerületlenül valósult meg. De hát a szándék, mint tudjuk, önmagában még kevés ...

Takács István

Hetvenöt éve született Jékely Zoltán

Szemérmes költő nyílt sisakkal

M

indössze egy esztendeig tanított abban a gimnáziumban, ahová jártam, emléke mégis felejthetetlen számomra. Neve manapság már meglehetősen fakón cseng még irodalombarátok körében is. Bodor Aladárnak hívták, s amellett, hogy magyar szakos tanár volt, több lapnak volt munkatársa, ám mint költő is elevenen élt a harmincas évek köztudatában. Nagy tekintélye volt a diákok körében is, így nem csekély megtiszteltetésnek éreztem, amikor érdemesnek tartott arra, hogy a tanári könyvtár katalógusának új számbavétele során — ahogy ő nevezett — segédpásztora lehetek. Alkalmam nyílt ilyenformán olyan kiadványokba is belelapozni, melyek addig ismeretlenek voltak számomra. Egyszer egy vékonyabb könyvecskébe hosz- szabban merültem el, észre sem vettem, mikor a hátam mögé kerülve ő is belekukkantott. Az egyébként szigoráról is nevezetes tanár úr ez alkalommal megenyhült hangon csak annyit mondott, hogy kivételesen holnapig ha- zavihetem, de itt most dolgozni kell.

Hazaérve egyvégtében olvastam el a verskötetet, melynek szerzője a számomra akkor még ismeretlen Jékely Zoltán volt. Másnap lelkesen beszéltem róla Bodor tanár úrnak, aki a nagyenyedi születésű költőt személyesen is ismerte és igen nagyra becsülte. Mint kiderült, maga is Erdély felől jött és ifjú kortársát a jövő egyik nagy reménységének tartotta.

Mindenesetre ez alkalommal némileg elhanyagolva a könyvjegyzékgyártást és szembe ültetve magával, alaposan kifaggatott arról, hogy nekem, mint fiatal' olvasónak mi tetszett leginkább. Bevallom, meglehetősen zavarba kerültem, féltem, hogy esetleges sete-suta megjegyzéseim nem lesznek elég találóak a számára. Ám egyre inkább megnyugodtam. Különösen azt tetszett neki, hogy milyen mély benyomást gyakorolt rám az a költői nyelv, mely a legszebb virágénekek vagy az erdélyi balladák hangszerelésében, ugyanakkor senkihez nem hasonlítható hanghordozásban ragadja meg az embert. Akkor rögtön nem válaszolt, másnap viszont néhány Erdélyi Helikon- és Nyugat-számot nyomott a kezembe, amelyekben Jékely Zoltán versei több-kevesebb rendszerességgel megjelentek.

Mindennek emléke, megvallom őszintén, a mai napig elkísér. Igyekeztem minden írását meglelni és nyomon követni munkásságát. Mint Áprily Lajos valóban kivételesen tehetséges fia, szülőhelye, Nagyenyed után a családdal együtt felkerült Budapestre. Az Eötvös-kollégium tagjaként magyar—francia— művészettörténész szakot végzett, majd a Széchényi Könyvtárban helyezkedett, 'el. A versírást azonban egy pillanatig sem hagyta cserben.

Erdély — mely mandátumát adta az egyetemes magyar költészetben — verseinek minden vonulatán tetten érhető. Hangulatainak még oly áttételes kifejezésébe is belejátszik a hósipkás hegyek karéja, a tiszta vizű patakok csörgedező forrásvidéke, a völgyekben legelő nyájak távolba vesző kolompszava, az egyszerű emberek csodálatos képzeletvilága, a már távolban föltűnő fehér tornyú falvak számára minden mesei világot túlszárnyaló tündérbirodalma.

Közben kétszer is megnyílik előtte a nagy világ. Párizsban ismerkedik a fény városával, Olaszországban pedig a holtak emlékeinek köveit őrző Rómával és a lagúnák sejtelmesen borongó városával, Velencével. Ám a szellemi kincsek gazdag útipoggyászával mindig sóvárogva tér a hazai égbolt alá. Az utazásai nyomán született versei tulajdonképpen az itthoni világot szembesítik a külhonival, melynek eredménye egy pilanatig nem kétséges. Már csak azért sem, mert ahogy egyik értékelője írta: Romantikus elvágyódás vonzza vissza azokba az emlékekbe, ahol zavartalanul átélheti egy sejtelmesen vonzó világ költői látomásait.

Költészetének egyébként kezdettől fogva halk léptekkel mellette haladó kísérője volt a halálérzés, ott bújkál majdnem minden versének sorai között. Ezt rendszerint finom erotikával hinti be, hiszen a szerelem, ha szintén hervadó virág is, de mindenképpen az élet nagy ajándéka. Azt írta a Rezeda Kázmér búcsújában: Függöny leb bent s fehér rózsát dobott — egy láthatatlan kéz; erkélyen állva —, hol lepketáncba kis láng lobogott —, csókot lehelt egy

drága fruska szája —, és suttogott az őszi éjszakába —, Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog —, alusznak mélyen a budai határban —, vagy, ami még rosszabb: vénasszonyok.

Sajnos az ötvenes évek irodalomszemlélete ferde tekintetet vetett Jékely Zoltán költészetére is. Ennek oka elsősorban az volt, hogy amikor a versírás napiparancsát időnként hirdették, ezen eleve nem vett részt. Ö csak azt tudta, hogy, mint a szó nemes fényét őrző lantos azt írja, amit a szíve sugall, mert különben elvész a bel canto, vagyis a szép ének varázsa. E nélkül pedig nincsen versírás, vallotta a dalnok, akinek a harmincas évek végén a művészetét páratlan zeneiségéért is Baumgartner-díjjal jutalmazták.

0

** tvenhárom után felszabadult a fordítói munka kényszerű gályarabságából, amelyhez anyagi érdekei is fűzték. Szinte egy időben jelent meg a Tilalmas kert, válogatott és újabb verseinek gyűjteménye, valamint még egy mesteri fordítása, Thomas Mann A kiválasztott című műve, amelyben a szerző sajátos iróniáját, az ófrancia nyelvű szövegbetéteket és a latin idézeteket oly hitelesen tolmácsolta.

Az azóta megjelent Az idő- sárkányhoz című újabb válogatott kiadvány után a közeljövőben újabb gyűjteménye jelenik meg a hetvenöt éve született költőnek, tisztelegve ezzel is Jékely Zoltán szívet- lelket gyönyörködtető művészete előtt.

Szombathelyi Ervin

Cserépkatonák májusig

A százezeregyedik

Az első kínai császár hadserege című kiállítás, amelyet május 15-ig tekinthetnek meg az érdeklődők, eddig is nagyon népszerűnek bizonyult. A tárlatot eddig több mint százezren látták. A százezredik látogató után a Nemzeti Múzeum, az Artunion és a kínai nagykövetség egy felnőttet

és egy diákot köszöntött. Az ajándékaikat és egy kétszemélyes vacsorameghívást a Sze- csuán étterembe Dér Attila etyeki lakos, a Volánbusz pénzügyi előadója és a budapesti Posár Judit, a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola diákja kapta.

Mackó úr és Göre Gábor

Új sorozatok

Bár köztudottan mind kevesebb állami támogatás jut a könyvkiadásra is, akadnak olyan vállalatok, amelyek sem a tervezett könyvek kiadási számában, sem azok példányszámában nem-lépnek vissza. Ilyen a Népszava Lap- és Könyvkiadó Vállalat, amely politikai-mozgalmi műveket, valamint ismeretterjesztő és szórakoztató irodalmat jelentet meg.

Az ismeretterjesztő és szórakoztató irodalmi szerkesztőség a jövő esztendőben új sorozatot indít, Kulcs címmel. A sorozat szórakoztató módon kíván hasznos ismereteket terjeszteni. Áz első kötetet Endrei Walter írta, Diesel rejtélyes halála címmel. Mint köztudott. Diesel, a híres feltaláló, 1913-ban hajóra szállt, hogy átkeljen a csatornán Angliába. Soha nem érkezett meg. A szerző ennek a különös eltűnésnek jár utána. A következő kötet írója Eszes Máté, a könyv címe pedig: Hírszerzők a hálószobában. A műben többek között arról is szó esik, kém volt-e Karádi Katalin, s ha igen, hogyan „dolgozott”? Mi történik akkor, ha a hírszerző összekeveri szerelmi kapcsolatait a munkakapcsolataival? A , koronás szépasz- szony, Erzsébet magyar királyné címet kapta a sorozat harmadik darabja, amelynek szerzője Czére Gyöngyvér.

Az Egészségnevelési Intézettel közösen jelentetik meg az úgynevezett Valika-sorozatot, amely a fiatalok mindennapi problémáira ad majd választ. Évente 3—4 kötetet terveznek, az első a Valika nagylány lesz címet: viseli. A tudományosfantasztikus irodalmat kedvelők számos új Nemere István- könyvet olvashatnak a közeli jövőben. Az idősebb korosztály számára bizonyára izgalmas a tény: kiadják Gárdonyi Géza Göre Gáborát, amely már évtizedek óta nincs a'’könyvpiacon. Nagyanyáink kedvenc olvasmánya, a Mackó úr utazásai is megjelenik.

A gazdag szórakoztató kínálatban olyan szerzők nevei szerepelnek, mint Kertész Magda, Tolnai Kálmán, dr. Szabó László, Kulcsár Ödön, Lontay Egon, Mattyasovszky Jenő és Leslie L. Lawrence.

Mint a vállalat illetékesei elmondották, a Népszava Kiadó irodalmi ösztöndíjat alapított, meghívásos alapon négyen kapnak meg az idén. A legjobb szerzőket pedig nívódíjjal jutalmazzák.

Jelenet az EzüsUakodalom című darabból: Goór Nagy Mária, Sütő Irén, Mécs Károly

R A DIÓFIGYELŐI

ELSŐ KÉZBŐL. A héten ismét egy új műsor jelentkezett a rádióban. A cím — Első kézből — arra utal, hogy készítői jólértesültek kívánnak lenni. Így olyan embereket keresnek meg, akikkel éppen történt valami és arról a legilletékesebben szólhatnak. Amikor először hallottam a vállalkozást beharangozni, eleve megtetszett az ötlet. Hiszen lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy nagyon sokan szeretnek nálunk a tájékozottak szerepében tetszelegni minden különösebb alap nélkül. Hányszor tapasztaljuk, hogy olyan hírek terjednek a pletyka hullámhosszán, melyeknek eredetét soha nem lehet tetten érni.' A tényeket nem nagyon tisztelő fecsegők körében igen kedvelt vadászterület a napi politika kisebb- nagyobb eseményei. Ezeket színezik, bővítik és adják szájról szájra az utcán, a hivatalokban, a presszókban, különféle társasági összejövetelek alkalmával.

Forró Tamás és Havas Henrik, az adás gazdái tehát ennek kívánnak — egyebek között — hadat üzenni. Most, a bemutatkozás is úgy kezdődött, hogy miniszterelnökünket láthatták vendégül, ki beszámolt a szovjet miniszterelnökkel folytatott tárgyalásnak nemcsak néhány fontos tartalmi részletéről, hanem a beszélgetések emberi légköréről, személyes vonatkozásairól is.

Mindenképpen érdekesnek hatott Somogyi László építésügyi miniszter és Pallavicini Károly, egykori őrgróf együttes látogatása a stúdióban. A beszélgetés arról folyt, hogy a most külföldön élő grófi család sarja, miként juttatta a birtokában lévő várbeli Sándor-palota eredeti tervrajzait államunknak. Ennek helyreállításához, illetőleg átépítéséhez szükséges ugyanis ez a dokumentum,' amely a többszöri átépítés köntöséből kibújtatva eredeti szépségében mutatja be az épületet. Mint kiderült, a miniszterrel • hamar nyélbe ütötték az „üzletet”. Abban állapodtak meg ugyanis, hogy az egykori birtokon, Szilvásváradon tartott vadászat vendégeként Pallavi- cinit egy általa kilőtt szarvas- bika trófeája illeti meg, az igen értékes tervrajzok fejében.

Mindennek ellenére a műsor egy órája ez alkalommal nem tudta mindvégig lekötni a figyelmemet. A magyar lombikbébi körül kialakult beszélgetés például lehet, hogy tudományos szempontból rendkívül érdekes volt, de bevallom, én vajmi keveset értettem meg belőle. Hemzsegett az orvosi kifejezésektől és már csak ezért is annyira elvont volt, hogy maga a műsorvezető is kénytelen volt a hallgatóra való tekintettel megjegyzést fűzni.

A másik, ami nem tetszett, a közbeszőtt hirdetések voltak. Tudom, hogy a rádió is szorongatott helyzetben van az anyagiakat tekintve, azonban i

nálunk ez a módszer a hallgató számára teljesen szokatlan, figyelmet elterelő.

TÁRCSÁZZ! Lengyel Nagy Anna, az Embermesék című sorozat készítője, amely oly sok érdekes, életből ellesett történettel örvendeztette meg már a- hallgatót, időnként odaül a stúdióban mikrofonja, meg egy szál telefon mellé és várja, hogy tizenévesek rácsöngessenek és ügyes-bajos dolgaikban tanácsot kérjenek tőle. Nem is gondoltam volna, hogy egy óra leforgása alatt az esetlegesen tárcsázó • fiatalok hívása nyomán, milyen, szinte kerek egésznek ható adás fültanúi lehetünk.

Tíz-tizenkét éves gyerekek olyan bonyolultan összetett családi problémákkal hozakodnak elő, amelyeknek már a kifejtése is teljes embert kívánna. Ennek ellenére a maguk módján szabatosan, minden dadogás nélkül panaszolják el. mindazt, ami szívüket nyomja. Közben elgondolkodtam, hogy otthon, az iskolában is vajon ennyire nyíltak? Tartok . tőle,' hogy nem. Ez esetben szerepet játszik a telefonkészülék ■ személytelensége, de még inkább a vonal másik végén Lengyel Nagy Anna keresetlen közvetlensége, a gyermeket egyenrangú társnak tekintő hanghordozása és nem ptolsősorban a lényegre tapintó közbevetett kérdései és tanácsai. Van mit kamatoztatni az Embermesék írójának ezekből a beszélgetésekből is.

Sz. B.