Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-21 / 94. szám

1988. Április zu csütörtök 5 Tatárok a Galga-vidéken Unokáink is mesélni fogják Unokáink is mesélni fogják címmel, feb­ruár első felében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vál­lalkozó szelleműeket, hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kap­csolódó legendákat, furcsa történeteket, egy-egy földrajzi helyhez vagy híres em­berhez kötődő, meseszerü mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó tenne köz­kinccsé tenni, megmenteni az utókornak. Több mint száz munka érkezett hoz­zánk. Közülük jó néhány nem felelt meg a követelményeknek, mert nyelvtörténeti fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumokat dol­gozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudjuk majd. Minden héten csütörtökön adunk válo­gatást az érdekes mondákból, legendák­ból. A legjobbakat — olvasóink szavazatai . alapján — a végén értékes tárgyakkal ju­talmazzuk. Várjuk tehát leveleiket! A borítékra írják rá: Unokáink is me­sélni fogják. A tatárdúlás történelmünk első olyan tragikus eseménye, amely mélyen beleivódott né­pünk emlékezetébe. Apáról fiúra szálltak az elszánt el­lenállók példamutató küzdel­méről, a közösségükért önma­gukat feláldozó hősökről, a bujdosók viszontagságairól és ravaszságáról szóló történetek, amelyek sokat változtak, né­ha jelentős eltérésű változa­tokra bomlottak, de a pusztí­tás ténye nem halványodott el. Hogyan is merülhetett vol­na feledésbe, amikor ma is sok tatár jelzőt viselő domb, árok, hegy, ülés őrzi a megye északkeleti részén — a hagyo­mány szerint — az ország pusztulásának tényét. Miért lett Verseg? Régen a tatárok nagyon erősek, hatalmasak voltak, vi­tézségben nem akadt párjuk. Az egyik, dicsőségre vágyó ki­rályuk uralma alá akarta hajtani az egész világot, ezért megtámadták Magyarországot is. A magyarok a mai Verseg község mellett akarták őket megállítani, s egy domb tete­jén álltak csatarendbe. A ta­tárok elözönlötték a völgyet. Olyan sokan voltak, hogy meg sem lehetett számolni őket, de a magyaroknak nem szállt inukba a bátorságuk, hősie­sen szembeszálltak a „kutya- fejűekkel”. Reggeltől estig tar­tott az ádáz küzdelem, amely­nek során sok magyar és ren­geteg tatár harcos vesztette életét. Három nap, sem volt elegendő az eltemetésükre. Az elesett tatárok között volt ti­zenkét kán is, akiket szintén ezen a dombon temettek el, amit az összecsapás emlékére Tatár-dombnak neveztek el. A monda másik változata szerint az oroszlánként vias­kodó magyarok hősiessége nem tudott megálljt paran­csolni a tatárrengetegnek, mert minden elesett tatár vi­téz helyébe tíz új indult ro­hamra. így nem csoda, hogy a magyarokat le is kaszabol­ták mind egy szálig. A vere­ség miatt a közeli falut Ve- reséghelynek nevezték el. amelyről a későbbiek során lekopott a hely, s lett belőle Vereség, még később pedig Versegre rövidült. A múlt századi mesélők a történet hi­telét azzal is alátámasztották, hogy a nevezett dombon sok koponyát és kardtöredéket ta­láltak. Nye fijj, Katyi! lsaszeg határában van egy hegy, ami a Várhegy nevet viseli. Valamikor régen itt ha­talmas terméskövekből, Buda védelme céljából erődítményt építettek, amely színhelye volt a tatárok elleni egyetlen győz­tes csatának. A tatár hordák az ország jó részét már fel­dúlták, kifosztották, amikor az előlük menekülő bolondóci Vár ispánja Isaszegre ért. Le- táborozótt seregével, s elhatá­rozta, hogy itt megütközik az ellenséggel. Harcba szólította a falu népét is. Nem akadt Isaszegen olyan férfi, aki el- bujdokolt volna az asszonyok­kal, gyerekekkel, öregekkel. Kaszát, kapát fogott mind. s a bolondóci ispán vitézeivel együtt csaptak össze az ötszáz főből álló tatár csapattal. A vitézek is, az isaszegiek is de­rekasan helytálltak, s az el­lenséget lekaszabolták, hogy még hírmondó sem maradt a kutyafejúekböl. Az élelem után kutató ta­tár csapatok felforgatták, majd felgyújtották az elhagyott há' zakat. Ha valakit sikerült el­fogniuk, annak nem kegyel­meztek. Az emberek erdőkbe, mocsarakba húzódtak, ahová a tatárok nem mertek bemenni. A rejtőzködőket megpróbálták előcsalogatni: nye fijj, Katyi, nincs má kutyafejű tatár! Ha a rejtőzködők meghallották a hívogató mondatot, csendben az erdő mélye felé húzódtak. Aki viszont előjött, hiszékeny­sége áldozata lett. Még a cse­csemőket sem kímélték. Egy­szer sikerült elfogniuk egy Sebestyén nevű dányi embert. Először kegyetlen kínzásokkal akarták rávenni, árulja el, hol bujdosnak a többiek. Sebes­tyén egyetlen kukkot sem ej­tett ki a száján a rejtekhely­ről, mire a tatárok még job­ban megdühödtek, egy ló far­kához kötötték a szerencsétlen embert, s mindaddig hurcol­ták, míg meg nem halt. Em­lékét nem is feledte el a fa­lu, mert annak a bizonyos ló­nak a farkát sokáig őrizték a dányi községházán, s emleget­ték Sebestyén-emlékként. Galgamácsa közelében, az ecskendi erdő közepén van egy meredek emelkedésű hegy, amelynek a tetején még a múlt században is látni lehe­tett épületmaradványokat. A romok egy reges-régi kápolna maradványai voltak. Hogy miért építették éppen oda? Amikor a mácsaiak hírét vet­ték a tatárok közeledtének, az egész falu felkerekedett, s Ecskend sűrű erdejébe húzó­dott, a mai Templom-hegy tövébe. A hegy oldalába bar­langokat! vájtak. s ott rendez­ték be uj szállásaikat. Noha a tatárok sohasem bukkantak a nyomukra, a menedékhelyen nagyon sokat kellett nélkü­lözniük, szenvedniük. Miután a tatárok kitakarodtak az or­szágból, a mácsaiak hálából, megmenekülésük emlékére, a hegy tetéjén kápolnát emel­tek, az alatta húzódó völgyet pedig, ahol tiszta vizű forrás csörgedezett, Tatár-ároknak nevezték el. A kartali erdőben látható egy széles árok nyoma, ami­nek szintén Tatár-árok a ne­ve. Ennek a közelében telepe­dett le egy Kartól nevezetű úr a katonáival, akiknek száma meghaladta, az ezret. A tatá­rok egy éjszaka váratlanul rajtaütöttek a falun, s ször­nyű vérfürdőt rendeztek. Egy kis csoportnak azonban sike­rült elmenekülnie. Ök egy ideig Bagón húzódtak meg, majd később visszatértek a falujukba. Hogy a kegyetlen vérengzés, a hozzátartozók, rokonok elvesztése által oko­zott sebek hamarabb behe­gedjenek, nem a Tatár-árok. hanem az Emse-patak mellett alapítottak új falut. Azóta van Kartal a mai helyén. A galgahévíziek hagyomá­nya szerint településük erede­tileg a maitól délre terült el egy takaros monostor közelé­ben, amelynek lakói nemcsak imádkozással, énekléssel, ha­nem szorgalmas mezei mun­kával foglalatoskodtak. A kis falu nyugalmát azonban fel­dúlták a tatárok, akik a szer­zetesek és a lakosok nagy ré­szét kardélre hányták. Akik megmenekültek, a közeli mo­csarakba, nádasokba rejtőz­tek. Az öldöklés után a tatár hordák tovább vonultak, s az életben maradottak biztonsá­guk végett a kiemelkedőbb helyekre őrszemeket állítottak, akik veszély esetén riasztották társaikat. A gyors menekü­lést azonban megnehezítették az idősek, a magatehetetlenek, akik maguk kérték, hogy olt­sák ki életüket, semmint a tatárok kezére jussanak, ön- feláldozásra sarkallta őket az élelemhiány is, hisz a tatárok elhajtották az állatokat, ki­fosztották a kamrákat, az élők vadak húsán, gyökereken, bogyókon tengették életüket. A tatárok mellett egy másik veszedelem is szedni kezdte az áldozatait: az éhhalál. A tatárjárást csupán egy öreg élte túl. A nyomorúságos hely­zetben neki jutott eszébe, ho­gyan lehet vetőmagot szerez­ni. A véletlen folytán meg­maradt háza tetejéről leszedte a szalmát, összevagdosta, . s közben a kalászokban maradt mag kihullott a földre. Ezt vetették el, s ennek a termé­sét aratták először a tatárok távozása után. A turaiak ősei Több faluban is meglelhető a nyoma a jó tatárok történe­tének, többek között Valkón is. A tatárok sok népet le­győztek, s a meghódított or­szágok férfilakosságának szí- ne-javát arra kényszerítették, hogy az oldalukon harcolja­nak. Ezek nem szívesen öldö­költek velük, de akadtak a tatárok között is olyanok, akik az állandó vérontás, rab­lás helyett békességre vágy­tak. Egy ilyen nyugalmas életre vágyó csoport lesza­kadt az országból kivonuló ta­tár seregektől, s Túrán tele­pedtek le. A volt harcosok megnősültek, családot alapí­tottak, s lassanként elmagya- rosodtak. Ezért emlegették ré­gebben a turaiakat — tréfá­san, gúnyosan? — túrái tatá­roknak. A jó szeműek állító­lag még ma is felismerni vé­lik egyik-másik túráin a jel­legzetes tatár vonásokat. Bene Mihály Szeptemberig Meseír ó-pályázat Ki ne ismerné Hans Chris­tian Andersen nevét? A dá­niai Odenseeben született vi­lághírű mesemondó történe­tein generációk nevelkedtek fel. Műveit több mint nyolc­van nyelvre lefordították, számos kiadást értek meg magyarul is. Andersen nem csupán a képzelet birodalmá­ban utazott, hanem valójában bejárta majdnem az egész világot. Pest-Budára és Mo­hácsra is eljutott 1841-ben. Reá emlékezve hirdet me- seíró-pályázatot a Hazafias Népfront Pest Megyei Bizott­sága, a Pest Megyei Művelő­dési Központ és Könyvtár, valamint a Pest Megyei Út­törőelnökség — mégpedig ál­talános iskolai diákok számá­ra. Saját maguk által írt — vagy olvasótáborban született — meséket lehet beküldeni a Hazafias Népfront Pest Me­gyei Bizottsága címére: Bu­dapest V., Steindl Imre u. 12. Irányítószám: 1054. Határidő: 1988. szeptember 30. Az eredményhirdetésre 1988 decemberében Nagykovácsi­ban kerül sor, a gyermek- könyvhét megyei megnyitó ünnepségén, ahová meghívják a legsikerültebb mesék íróit, s bemutatják pályaműveiket. Babamúzeum Mindinkább kiveszőben van hazánkban is a népviselet. A szomszédos Nógrád megyei Buják is lassan átveszi ko­runk szokásait, s a színpom- prs palóc ruhák csak felöl­töztetett babákon lesznek meg­tekinthetők. Tv-FIGYELŐ' Csángók. Ha megszavaztat­nák a tudományos ismeretek­re. szomjas nézőket, minden bizonnyal A nyelv világa cí­mű sorozat is előkelő helye­zést érne el ezen a voksolá­son. Olyannyira jól szerkesz­tik, és a lebonyolítása is olyan sallangtalan, példás, hogy igazi televíziós cseme­gének számít. Mindemellett pedig gyorsan reagál mind­arra, ami éppen a szakmai közvélemény figyelmének az előterében van. Kiváló példa erre a csán- gósággal való foglalkozás! Amint az köztudomású, nem­rég rendeztek egy nagyszabá­sú akadémiai előadássoroza­tot erről az erdélyi eredetű és a Kárpátokon túlra szakadt magyar népcsoportról, és lám, máris az ő sorsuk és archai­kus nyelvállapotuk volt a témája a most dicsért mű­sornak. Ráadásul a legkivá­lóbb nyelvészek közreműködé­sével. Egy régebbi felvételről Szabó T. Attila, a sajnos idő­közben elhunyt kiváló kolozs­vári nyelvészprofesszor a helyszíni gyűjtéseiről szólott, Benkő Loránd pedig a leg­újabb kutatási eredménye­ket foglalta össze. (Egyébként szintén ő adta meg a népnév magyarázatát: a csángók va­lóban az elcsángál, azaz el­vándorol, elmegy jelentésű igéből nyerték a nevüket.) Aki, amely. Lőrincze La­jos, a nyelvművelés első szá­mú hazai mestere is megszó­lalt ebben az összeállításban, mégpedig azon a jogán, hogy ő egykor, az 1950-es évek ele­jén szintén járt a csángó fal­vakban gyűjteni. Véle aztán — lévén most a magyar nyelv hete — később is akadt ta­lálkozásunk. Nevezetesen ak­kor, amikor az esti Híradó ri­portere arról faggatta, hogy ugyan milyennek tartja a leg­több emberhez szóló tömeg­kommunikációs eszköz beszél- tetőinek a nyelvhelyességét. Változó — volt a diplomati­kus válasz. Arra pedig azt fe­lelte Lőrincze tanár úr, hogy nyilvánosan megróni vagy he­lyesbíteni kínos dolog lenne azokat a nyilatkozókat, akik a grammatika szabályai el­len vétenek. Bizony kínos dolog lenne, ha például a parlamenti ülé­sek helyszíni közvetítői vala­miféle megjegyzéssel illet­nék azon interpellálókat, akik Szerint a vállalat is akt, és nem amely, és akik az im­portot változatlanul kiváltják, és nem helyettesítik vagy pó­tolják. Hogy az ilyenfajta té­vedés mennyire nagy divat, azt nyilván nem kell bizonyí­tani. Recept e vétségek ellen? Nos, a riporter — ha jóma­ga tudja — legföljebb annyit tehet, hogy ha az idő enge­di, akkor egy tiszteletteljes kérés után megismételteti a nyilatkozatot, immár úgy, hogy az a vállalat az újabb felvételkor amellyé változzon. Édes anyanyelvűnk igazán megérdemel ennyi bátorságot. Akácz László ■Heti eilmtegyzetb Tűz van, babám! Jelenet a Tűz van, babám! című filmből Kacskaringósak tudnak len­ni egyik-másik film útjai. Itt van most ez a csehszlovák film, Milos Forman alkotása. Ügy érkezett el hozzánk húsz­huszonegy esztendős késéssel, hogy egyszer már játszották nálunk pár napig, aztán leke­rült a bemutató mozik műsorá­ról. Itt-ott stúdióvetítéseken látni lehetett, de tulajdonkép­pen két évtized után most van a bemutatója. Akik an­nak idején látták, nem lehet­tek túl sokan, s azóta felnőtt nem is egy filmnéző nemze­dék, mely viszont Forman más filmjeit — a Tűz van, babám! előtt készült Fekete Pétert vagy az Egy szöszt szerelmét — éppúgy láthatta, mint a későbbi, már Amerikában for­gatott alkotásokat, az Elsza­kadást, a Száll a kakukk fészkére vagy a Hair filmvál­tozatát. Sokan úgy vélik: tulajdon­képpen két Forman van: a2 úgynevezett „cseh” — azaz a még otthon forgatott filmek rendezője —, s az „amerikai” — azaz a már az USA-ban készített filmek mestere. Le­hetséges, hogy így van — én mégis azt hiszem, csak egy Forman létezik. Az, aki sajá­tos látásmódú filmjeivel egyé­ni stílust teremtett, s ezt az egyéni stílust a későbbi, nem otthoni filmjeiben sem adta fel, legfeljebb másképp tette jelenlévővé. Ez a mostani, megkésett be­mutató nyilvánvalóan mutatja, ho— mindaz, ami Formánban újszerű, összetéveszthetetlen volt, mélységesen hazai — cseh — gyökerekből táplálko­zott. A Tűz van, babám! pon­tosan abba a vonalba tarto­zik, amely a cseh irodalom­ban Hősektől Hrabalig ível. Szatirikus humor, mély élet­bölcselet, szomorkás szkepti­cizmus és szemérmes huma­nizmus jellemzi Forman alko­tásait is, éppúgy, mint Svej- ket, a derék katonát, vagy a Sörgyári capricciót. Nem tudom, szabad-e ezt a hangvételt, ezt a látásmódot jellegzetesen közép-kelet- európainak nevezni. Minden-, esetre nekünk elég nagy affi­nitásunk van ehhez a látás­módhoz, ehhez a humorhoz. Elég, ha Karinthy Frigyest vagy Nagy Lajost, esetleg Tersánszky Józsi Jenőt emlí­tem — ez talán jelzi, miről is van szó. Forman, mint említett tár­sai is, mindig a realitásból, az élet apró, hiteles kis moz­zanataiból indul ki. Helyzetei, figurái, jelenetei olykor szin­te földhöztapadtan valóságo­sak — legalábbis az indítás pillanatában. Aztán ebbe a realitásba belekeveredik va­lamiféle elcsúsztatás. Alakjai­ban egyszer csak felbukkan az a különbség, mely a realitást és az ő önértékelésüket, ön­magukról alkotott képüket el­választja. Nem tudatos mozza­natok ezek részükről. Fortran épp azt mutatja meg, hogy — mint ebben a filmben is — mindenki merő jóindulat, min­denki ügybuzgó és lelkes, mindenki határtalanul akarja, hogy a dolgok igazán reme­kül menjenek — csak éppen ez a jóindulat, lelkesség és ügybuzgalom iszonyatos maf- laságokat, szamárságokat, bambaságokat takar. Jót akar ez a vidéki tűzoltóegylet, ami­kor ősöreg hajdani elnök« tiszteletére ünnepséget rendez,, remekmívű tűzoltócsákányt készíttet ajándékba, tombolát szervez és szépségkirálynő-vá- lasztást kezdeményez. Csak hát a földsüket elnöknek el­felejtenek szólni, mikor kö­vetkezik ő, a díszcsákányt el­lopják, miként a tombola va­lamennyi tárgyát is, a szép- ségkirálynő-választás rette­netes fiaskót vall, mert nem­csak hogy senki nem ért hoz­zá, hogyan kell ezt megszer­vezni, de megfelelő lányok sincsenek ezen a világvégi he­lyen, és mire az ünnepség el­érné a csúcspontját, még tűz is üt ki, amelyet persze senki nem tud eloltani. Jóindulat és ügyefogyottság, lelkesedés és otromba kétbal- kezesség, óriási önbizalom és szánalmas alkalmatlanság pó­lusai között feszülnek az el­lentétek, amelyek sosem ve­zetnek igazi konfliktusokhoz, éles összecsapásokhoz, de amíg ezt a ténfergő, kapkodó, téblá- boló, kínlódó társaságot néz­zük és könnyesre nevetjük magunkat, azt is érezzük: Forman, minden kíméletlenül éles szatirikus véleményalko­tásával együtt is, szereti eze­ket az embereket. Nincsenek illúziói felőlük, de nem is veti meg őket. Gúnyolódik, keser­nyésen és tragikomikusán, de igazából alighanem rendkívüli módon sajnálja és szánja ezt a népséget. A veséjükbe lát, kivesézi őket — de nem akar­ja megsemmisíteni hőseit. Jiri Menzel vagy Vera Chí- tilova is Forman köpönyegé­ből bújt elő. Van folytatása a Tűz van, babám! látásmódjá­nak, humorának, bölcs, rezig­nált, elítélő és együttérző sza­tírájának. Törvénysértés nélkül A Gulyás fivérek — Gyula és János — dokumentumfilm- ,ie maga nem volt várólistán, mint Forman filmje. Várólis­tán volt viszont a téma, mely­ről ez a februári filmszemlén a fődíjjal'jutalmazott alkotás szól. Nevezetesen: a film az 1950-es évek legelején lezaj­lott kitelepítésekről szól. Arról az intézkedéssorozatról, mely­nek nem' is tudni pontosan, hány ezren estek áldozatul, s amelyről Bacsó Péter már megcsinálta a Te rongyos élet című játékfilmjét, kedélyes­kedve és vígjátékira véve azt, ami annak idején tragikusan súlyos volt. A dokumentumfilm egykori kitelepítetteket szólaltat meg, azokat, akik a Hortobágyra kerültek az ország különböző városaiból. Ma már tudjuk: mindé; súlyos túlkapás volt, indok és alap nélkül hurcol­tak meg ezreket (bár nyilván voltak, akik nem ok nélkül kerültek — ne kerülgessük a szót — deportálásra). Megszó­lalnak néhányan a kitelepítők közül is. így kerek a kép — és így lesz még drámaibb. Ré­gi-régi sebeket tépnek fel ezek a vallomások, de egyszer ez­zel is szembe kell néznünk. A film ezt a szembenézést őszin­tén és higgadtan végzi el — ettől válik önmagán túlmuta­tó, jelentős alkotássá. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom