Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-14 / 88. szám

1988. ÁPRILIS 14h CSÜTÖRTÖK *&£Man 5 IS Unokáink is mesélni fogják címmel, feb­ruár első felében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vál­lalkozó szelleműeket, hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kap­csolódó legendákat, furcsa történeteket, egy-egy földrajzi helyhez vagy híres em­berhez kötődő, meseszerű mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó lenne köz­kinccsé tenni, megmenteni az utókornak. Több mint száz munka érkezett hoz­zánk. Közülük jó néhány nem felelt meg a követelményeknek, mert nyelvtörténeti fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumokat dol­gozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudjuk majd. Minden héten csütörtökön adunk válo­gatást az érdekes mondákból, legendák­ból. A legjobbakat — olvasóink szavazatai alapján — a végén értékes tárgyakkal ju­talmazzuk. Várjuk tehát leveleiket! A borítékra írják rá: Unokáink is me­sélni fogják. Csaba királyfi „örökösei Piliscsaba nevét, a történel­mi hagyomány szerint Csaba királyfitól kapta. A hun idők­ben a községnek nevezetes szerepe volt. Ugyanis, az Aquincumtól (Sicambriától) északra és délre terülő, erdő­borította, nagy kiterjedésű, he- gyes-völgyes vidéken, Buda, Esztergom és Székesfehérvár között történtek azon hetekig tartó öldöklő csaták és ütköze­tek, amelyekben Attila halála után a hun birodalom sorsa eldőlt. Csaba királyfi is itt esett el. E dúló csaták emlékét őr­zi az a mese, miszerint az it­teni nép ősz felé, mindenkor az év bizonyos napjainak éjje­lén, a csabai erdőnek a tiny- nyei határ felé húzódó részé­ben, roppant csatazajt, fegy­vercsattogást és halálhörgést vélt hallani, annyira, hogy ilyenkor még a házból sem mert kilépni. Itt jártak a „rómaiak” Piliscsaba határán vonult el, a Nagykopasz-hegy alján, az Aquincumtól Bregetióba (Öszőny) vezető híres római hadi út, amelyet a nép régen Traján útjának, később pedig régi kopott útnak nevezett el. Azt, hogy ez idő tájt már la­kott település volt, mi sem bi­zonyítja jobban, mint a Rácz- völgyben meglelt, római dom­borműves alakokkal díszített — sírkövek, vagy a megta­lált mérföldmutató. Megjegyzés: Ezek a tárgyak, más — József főherceg aján­dékaként felajánlott — tár­gyakkal együtt a Nemzeti Mú­zeumban megtalálhatók. Mátyás király tölgyfája Nagy királyunk, Hollós Má­tyás idejében, Pilis-Chaba, Tinneau (Tinnye) községgel együtt, egyik vitéz kapitányáé, Magyar Balázsé volt, akinek szépséges leánya, Benigna, — a nagy erejű Kinizsi Pál sze­relmes nejévé lett. Egy alkalommal Mátyás ki­rály kíséretével Buda vára fe­lé indult, azon gyalogosan, hogy útközben megláthassa, miképpen bánnak a nemes urak a szegény néppel. A he- gyes-völgyes vidéken által- menve kissé már megfáradt, amikor a domb tetején egy magában álló, terebélyes tölgy­fát pillantott meg. Ott kívá­nok megpihenni — mondta. A fa árnyéka alá érve, elégedet­ten telepedett le annak tövé­ben, s fejét az öreg fa törzsé­nek támasztva elgyönyörkö­dött a szépséges tájban. Távozásakor megparancsol­ta, hogy ennek a fának bán- tódása ne essék, ott marad­jon a helyén az idők végeze­téig, hogy a szántóvető sze­gény ember, meg a jóakaratú fáradt vándor hűs árnyat nyerjen alatta Megjegyzés: ez a tölgyfa ma is ott áll a dombtetőn Tinnye község határában. A katonai térképeken fontos tájékozódá­si pont. Szomszédaink nevéről Történt egyszer, hogy a fa­lu határában termett egy nagy ... nem tudom, hogy mi­csoda? A gazda föltette a sze­kérre és elindult okos em­bert keresni, aki megmonda­ná, hogy mi lehet az? Jöttek ám a falubéliek, né­zegették, csodálták! Az egyik azt mondta: ez bizony dinnye! (Hát így’ lett a község neve Tinnye). De a szomszéd faluból éppen erre járt egy ember, aki azt mond­ta: — Emberek! Ez nem is diny- nye, hanem inkább tök! (Ezért hívják a települést Töknek.) Sehogyan se tudtak megegyez­ni, ezért a szekérrel együtt tovább mentek. Egész úton vi­tatkoztak, volt nagy civako- dás, pörbaj. (így lett a har­madik falu Perbál). Közben a szekér csak dö­cögött, döcögött, zötyögött... Az a „valami” meg elunta magát és potty! Leesett és szétpukkadt! (A helyet, ahol ez történt, Pátynak nevezzük.) Hogy mi volt az a nagy fur­csa valami, azt viszont a mai napig sem találta ki senki! Ha találtok egy okos embert, aki megtudja mondani, mond­játok el nekem is! A Garancsi-tó legendája Van Tinny én, a falutól nem messze, a Piliscsaba felé veze­tő út mentén, jobb felől a rét szélén egy kisebb terjedelmű, részben magában álló hegy, melyet a nép Kis vár néven ismer. Itt a régi időkben egy’ kastélyszerű erősség állott, amelynek tulajdonosa egy \trS. Gond gond hátán, s gondolná az ember, hogy ilyenkor — akárcsak a való­ságos fegyvercsörgés idején — hallgatnak a múzsák. És dehogyis hallgatnak! Zeng az ének azért ebben a zűrzava­ros időszakban is, s hogy mennyire és hogyan zeng, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a költészet napja alkalmából egy teljes műsornapot a poéták meg a poézis tiszteletére szentelt a televízió. Kivel is mással, mint Jó­zsef Attilával kezdődött ez a páratlan vállalkozás, mégpe­dig úgy, hogy régi-régi felvé­telekről az ő hajdani ismerő­sei, barátai mondták el, milyen volt, hogyan élt ez a modern kori klasszikus. Többek között Zelk Zoltán is visszatért hoz­zánk így a másvilágról, s ő éppen a költő tisztes szegény­ségét emlegette. Azt tehát, hogy a maga nincstelenségé- ben is mennyi gonddal őrizte külső-belső tisztaságát, meny­nyire adott a megjelenésére. Aztán a magyar tájat fes­tették magyar ecsettel — ez a betét afféle pihentető, anda­lító szünetként iktatódott az összeállításba —, majd pedig az elevenjébe vágva a leg­újabb kori magyar líra nép­szerűsítői kaptak teret és szót. Mondani sem kell, hogy egy igen-igen zajos eszmecsere ta­núi lehettünk, hiszen ebben a Hajmási Csepke nevű nemes volt. Volt annak egy szép haja­don leánya, akit midőn a zsámbéki várkastély török pa­rancsnokának a fia egyszer vadászat közben meglátott. Be­leszeretett, s addig kerülgette a szép lányt, míg ez is szerel­messé nem lett. Aztán, hogy a szülők észre ne vegyék, egy erdő koszorúzta, magas he­gyektől körülvett völgyben, ahol egy ivókút állott, a szo­morúfűzek alján találkoztak rendszeresen. Egy ilyen alka­lommal, midőn már a jó is­ten nem nézhette tovább, hogy egy magyar keresztény leány önként egy hitetlen pogány karjaiba veti magát, egyszer­re megnyílt alattok a föld, s elnyelte mindkettőjüket. A kút vize pedig elöntötte az egész völgyet. Ebből lett, a mai napig meglévő Garancsi-tó, amely a nevét a törölt ifjúról kapta. A kút helyén pedig, a tó vizében mind a mai napig van egy örvény, mely a keletkezé­se óta eltelt századok során nem egy kenderáztató haja- dont, vagy fürdőző gyermeket sodort már el. Engerth Jánosné tanár Piliscsaba Kell a jó vers? című hango­san gondolkodásban ugyan­csak elverték a port mind az értetlen és érzéketlen befoga­dó közegen, mind pedig azon a közvetítői apparátuson, amelynek az lenne a dolga, hogy a rímes és rímtelen so­rokat eljuttassa a kéziratpa­pírtól a házi könyvespolcokig. Arról azonban, hogy a vers máig mindenkié, a Híradó utáni kívánságműsor minden­kit meggyőzhetett. Mégpedig azért, mert ebben a nyilvános adásban többek között Med- gyessy Péter, a Miniszterta­nács elnökhelyettese és dr. Czeizel Endre orvos-genetikus is szinte diákos nosztalgiával vallott az ő versélményeiről, arról, hogy lévén manapság ezer más feladata, egysze­rűen nem tud — és nem >s akar — elszakadni az iroda­lomórákon jó tanároktól ka­pott útravalójától. Mindkettő­jük személyiségébe kitéohe- tetlenül beleépült a költészet szeretete, s ehhez a meghatá­rozó élményhez nagyon tuda­tosan ragaszkodnak is. Ál a hídon. — ez volt a cí­me annak a riportfilmnek, amely a Versek — mindenki­nek című, ismételjük, nagyon szép emlékű műsorrészt kö­vette, mégpedig azért, mert azt az amerikai költőt mutat­ta be, aki megpróbál sokat tenni a magyar költészet be- fogadtatásáért a brooklyni Százezer forint Maecenas-j utalom Gaius Cilnius Maecenas szü­letésnapján, azaz tegnap, áp­rilis 13-án adta át először a Maecenas Könyvkiadó a név­adójáról elnevezett jutalmat, amelyet tavaly november 11-én alapított. A jutalom és a vele járó emlékplakett odaítélésé­nek feltétele: „Olyan emberi teljesítmény, irodalmi, vagy történeti alkotás létrehozása, mely túlmegy a diagnózis, il­letve a kóreset puszta felmu­tatásán és a katarzis élményét kínálva segít helyreállítani az emberi, a nemzeti önbecsülés­be vetett hitet.” A kuratórium, amelynek el­nöke Mezei András, tagjai Fa­ragó Vilmos, Mándy Iván, Niederhauser Emil, és Vitray Tamás, illetve a Maecenas ré­széről Szántó György Tibor és Szvák Gyula 50—50 ezer fo­rint összegű díjat ítélt oda a vele járó oklevéllel és emlék­plakettel egyetemben az egy ország által „városvédőként” ismert Ráday Mihálynak és a 91 esztendős Széles hajósnak, aki emberi és nemzeti önbe­csülésbe vetett hitével is hoz­zájárult ahhoz, hogy találmá­nya (a Naksol nevű égést gyó­gyító gyógyszer) a magyar nép közkincsévé válhassék. Az eseményen, amelyre az ELTE Bölcsészettudományi Karának tanácstermében ke­rült sor, Mezei András, a ku­ratórium elnöke szólt az ala­pítvány jelentőségéről, s arról, hogy ez az évi 100 ezer forint a kulturális kisszövetkezet nyereségéből kerül az arra érdemesek birtokába. Ismer­tette a szövetkezet eddigi könyvkiadói tevékenységét és külön beszélt a legsikeresebb kötetről, a fiatal tehetség, Zemlényi Zoltán könyvéről, a Hoppárézimiről. Ebben a könyvben tulajdonképpen ben­ne foglaltatik mindaz, amit a Maecenas-jutalom kuratóriu­ma célként tűzött ki. Ráday Mihálynak Mándy Iván író adta át az elisme­rést. Néhány mondatos indok­lásában kiemelte, hogy Buda­pestet, annak építészeti emlé­keit valóban meg kell véde­ni. Ö ezt a tollával teszi, de úgy érzi, nem sok sikerrel. Ráday Mihály viszont nem­csak tesz, de harcol is fővá­rosunkért. Széles Lajos találmánya 25 esztendei kitartás és töretlen hit eredményeként lett elfo­gadott magyar gyógyszerré. Ebben komoly szerepe volt dr. Hermann Imre innovációs menedzsernek. <3 maga tíz év munkáját fektette ebbe az el­ismertetésbe. Illő volt hát, hogy őt kérje fel a kurató­rium a díj átadására. híd környékén. William Jay Smithnek hívják ezt a derék férfiút, és robusztus külsejét látva ugyan ki gondolná, hogy a képes beszéd szakértője, rímfaragó. De szerencsére az, s a magyar líra külön szeren­cséjére éppen ennek a kicsi európai országnak a verster­mésébe szerelmesedett bele. Igazán nagy öröm volt meg­ismerkedni ezzel a jó tartású, mindenképpen rokonszenves személyiséggel. Megeshet, mivel Smith úr olyan kellemes benyomást keltett, azért látszottak olyan szedett-vedettnek azok a ma­gyar kollégái, akik az Ének — húsz év múlva című mű­sor keretében kerültek kép­ernyőre. Az a lezserség is, ahogyan ilyen-olyan ruháza­tokban megjelentek, de az a társalgási kuszaság is, aho­gyan egymás szavába vágva a két évtizeddel ezelőtti jóvilá­got a mai kilátástalanságok- kal összevetették, nos, mind­ez nyilván sokakat bosszan­tott, riasztott. Tudván tudjuk persze, hogy a Radnóti Miklós Színpad vendégeiként tűrték el a kamerák és a mikrofonok jelenlétét, de ha már a televízió is a nevét ad­ta ehhez az együttműködés­hez, egy picit fésültebbé te­hették volna ezt a visszaréve- dést. A vers azonban mindet­től függetlenül él és élni fog. Tanú rá ez az egész adásnap! Akácz László E házban lakott 1922-től 1926-ig Illyés-emléktábla Párizsban Párizsban emléktáblát lepleztek le Illyés Gyula egykori lakóházán. A Szent Lajos-szigeti Bude utca 15. számú ház falán egyszerű fehér kötáblán a felárat: E házban lakott 1922-től 1926-ig Illyés Gyula magyar költő. Az emléktáblát a Mallarmé Költői Akadémia állította. Az avatáson az akadémia elnöke, Eugene Guillevic, a ma­gyar költötárs barátja és fordítója, valamint Palotás Rezső magyar nagykövet tartott rövid megemlékezést Illyés Gyula párizsi éveiről, a francia költészethez fűződő kapcsolatáról. Jean Rousselot költő Illyés életművét méltatta. Jelen volt az emléktábla leleplezésén Illyés Mária, a költő leánya is. Tv-FIGYELŐ ■ Heti filmte gyzetb A másik ember Jelenet Kosa Ferenc A másik ember című filmjéből (Sziki Károly és Varga Zoltán) Sorra kerülnek a mozikba a februári filmszemlén bemu­tatott új magyar filmek. Né­ha már jobban örülnénk, ha a sor kissé ritkább volna, hi­szen mostanában minden hét­re jut bemutató, olykor nem is egy. Aztán majd következ­nek a szűk hetek — hóna­pok —, hiszen premierhét ösz- szesen van vagy ötven egy esztendőben, új magyar film meg (beleszámítva a doku­mentumfilmeket is) talán ha huszonöt készül évente. Ám ne akadékoskodjunk, mert az öröm nagyobb az aggodalom­nál. A bemutatott filmek többsége ugyanis, ha nem is mindig igazán jó mozi, leg­alább izgalmas film. Ilyennek nevezhető Kása Ferenc műve, a kétrészes, bő bárom és fél órás A másik ember is. Ha a filmet elődjeihez kí­vánjuk kötni, akkor stilárisan is, tematikailag is három film jut eszünkbe: a Tízezer nap, a Feldobott kő és a Húsz óra. Nem véletlenül. E Sára— Csoóri—Kása alkotások már rég feszegették azt a témát, amelyet Kása most folytat és újramond. Nevezetesen azt a nagy és alig eldönthető kér­dést: történelmi viharok ese­tén mikor cselekszik helye­sebben, okosabban vagy csak célszerűbben az egyén, ha tá­vot tartja magát a viharok­tól, vagy ha beléveti magát a forgatagba? Az eredendően morális al­katú Kása esetében ez a kér­dés egész alkotóművészeté­nek alapkérdése is. A mosta­ni történetben, amely két sorsfordító pillanatban, törté­nelmünk két tragikus dátu­mához kötődve játszódik — 1944 és 1956 e két dátum — azt nyomozza: mi történik a tudatosan félreállni akarókkal, azokkal, akik nem vállalják a viharral szembefordulást, de a szélirányban haladást sem? A film hőse egy fiatal kato­na (tanyasi tanító, ezért tiszt, bár a legalacsonyabb rangfo­kozatban: zászlós), és a fia, aki egyetemista lesz. A kato­nát — Bojtár Antal a neve, s a fiáé is — 44-ben kalandos körülmények között végbevitt menekülése, a harcokból va­ló kiválása után, amikor már úgy tűnik, megúszta, a nyila­sok agyonlövik. A fia tanúja ennek a szörnvű esetnek. Ezért, amikor 1956 őszén, már mint egyetemista, elragadás- sal fenyegetik az események, emlékezve apja sorsára, fél­reáll. Mégsem sikerül kivon­nia magát az eseményekből, és ő is elpusztul. De elpusz­tulnak olyanok is, akik bele­vetették magukat a forgatag­ba, akár az egyik, akár a má­sik oldalon. Megoldás? Nem tudom, kell-e itt tételes, megfogalma­zott és hitelesített, hitelesí­tést igénylő megoldást keres­ni. A másik ember inkább nagy körkép, mintsem üdvö­zítő javaslatokat tevő állás- foglalás. Annyi persze kiderül belőle, hogy Kása szénát a tartózkodás, a kívülállás, a mérséklet kívánatosabb, mint az erőszak, a túllihegés, a gyáva opportunizmus. Es az is, hogy az általa tisztelt eré­nyek — erkölcsi tartás, csa­ládhoz, közösséghez ragasz­kodás, önzetlenség, humaniz­mus — összességükben és vé­gül is magasabbrendűek a minden vízben megmártózók elvakult vagy csak ostoba erőszakoskodásainál. Ám az egyénnek végül is döntenie kell, mert adódhatnak (s adódnak is) olyan helyzetek, amelyekben a kivonulás, kí­vülállás, a morális fölény, a megkarcolhatatlanul kemény jellem sem ád megoldást. Er­re a szituációra Kása és hő­sei nemigen tudnak egyéb megoldást, minthogy a másik ember éppúgy elpusztul, mint az egyik. Vannak a filmnek kifogá­solható megoldásai — mind­járt a terjedelme is, és ezen belül a túlméretezett jelene­tek, a túlzott ünnepélyesség, a körülményes képi kifejezési mód —, de van egy kétségte­lenül figyelmet érdemlő része, rétege: az 1956-os események ábrázolásának árnyaltsága, őszintesége, a több hasonló témájú magyar film ilyen je­leneteihez képest jóval ere­detibb látásmód. No és ne fe­ledjük: a filmben egész sereg kiváló színész játszik — jól. Meglepő a fiatalok jeles mun­kája (Ráczkevei Anna, Bo­dor Johanna, Jakab Csaba, Varga Zoltán, Méhes László, Sziki Károly, Eperjes Károly). Nem könnyű film A másik ember, Kása nem is olyannak szánta, de fontos film, mert nekünk nagyon fontos kérdé­sekről beszél. Lehetne egy ki­csit jobb mozi, a szó jobban a közönséghez, annak széle­sebb rétegeihez szóló értelmé­ben, mert így talán olyanok­hoz is eljuttatná mondaniva­lóit, akik egyébként nem né­zik meg a filmet. Pedig hát lassan az ország népességé­nek a nagyobbik fele már csak mint történelmi leckét ismeri 1944 és 1956 esemé­nyeit, drámáit, konfliktusait A mi kis ügyeink Kósa Ferenc filmje a közel­múlt drámája. Magyar József dokumentumfilmje, A mi kis ügyeink a jelen keserű lát­lelete egy kínos és nagy port felvert ügy kapcsán. Elég közismert história után eredt a tőle megszokott szen­vedéllyel és szívóssággal Ma­gyar József: a hévízi védett területen minden rendelkezés, szabály ellenére felépített, jó­kora és igen drága éjszakai bár történetét nyomozta. És ahogy mondani szokták, me­gint beletenyerelt... Ez az ügy, amely a Zala megyei ve- zetők közül nem egynek oko­zott akkor nehéz napokat és éjszakákat (a bártulajdonos a volt megyei párttitkár fia volt, s a szabálytalan engedélyeket felsőbb nyomásra adták ki az egzisztenciájukat féltő helyi illetékesek), olyan közéleti problémákra irányítja a fi­gyelmet, amelyek léte súlyo­san rongálja az állampolgári közérzetet. Mint máskor, most is, ebben az egy és negyed őrás filmjében is, Magyar Jó­zsefet a közélet tisztaságának védelmében felgyűlt jogos in. dulatai vezérlik. Magas szín­vonalú, szenvedélyes, szóki­mondó filmes publicisztika ez; kevesen művelik oly avatot­ton, mint ö. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom