Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-15 / 63. szám

PEST » MEGYE! 5 1988. MÁRCIUS 15., KEDD MÁRCIUS IDUSÁN !/ác városában társadalmi r akció indult a Nemzeti dalt és a 12 pontot kinyomtató nyomdatulajdonos, Länderer Lajos sírjának helyreállításá­ra. Dabason Kossuth apjának sírját védik, Tinnyén a Kos- suth-ház sorsáért aggódnak. Isaszegen ápolják a tavaszi hadjárat ott vívott győztes csa­tájában elesett magyar honvé­dek emlékét. Sőt, olykor a tör­ténészek által meg nem erősí­tett legendák éltetése jelenti a 48-as hagyományok őrzését, mint Kákán, ahol március 15- én a falu apraja-nagyja a ká­polnadombra vonul, ahonnan a helyi szájhagyomány szerint Kossuth szemlélte az isaszegi ütközetre vonuló honvédsere­get. Hosszan lehetne sorolni a példákat. Tény, hogy egész ge­nerációk nőttek fel Magyaror­szágon, akik számára a haza- szeretet nehezen megfogható fogalma a márciusi forradalom történetén keresztül vált ért­hetővé. Legszebben talán Tá- pióbicskén ápolják az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékét. Az 1849. április 4-i tápió- bicskei csata, kevés győzelem­mel dicsekvő történelemköny­vünk egyik piros betűs fejeze­te. E nagy véráldozatokkal já­ró harc emlékét akarta örök időkre megőrizni Fejér István Tápióbicske bírája, amikor 1882-ben egész vagyonát a községre hagyta. Azzal a meg­kötéssel, hogy ezentúl a tápió- bicskei csata évfordulóján minden esztendőben süssenek zsömlét abból a búzából, amely a falu határában, a magyar honvédek vére áztatta földön termett. S ebből a zsömléből kapjon minden bicskei gyerek. Fejér István pénze már ré­gen a múlté, ám több mint száz esztendeje nem volt olyan év, amikor hazafias zsömle nélkül maradtak volna a gyerekek. Amikor 1944-ben Testamentum már a közelben dörögtek az ágyúk, a szükséges lisztecskét akkor is összekaparták, s ki­osztották a zsömlét a legkiseb­beknek a néhai főbíró testa­mentuma szellemében. S ke­rült liszt a következő esztendő­ben is, amikor a tápióbicskeiek ünnepéhez az egész országé; a felszabadulás ünnepe kapcso­lódott. Csaknem száznegyven esz­tendő távolából sem halvá­nyult Bárdi András harangozó emléke, aki a csata előtti éj­szakán jelezni akarta a ve­szélyt, a közeledő ellenséges sereget, s akit fiával együtt le­lőttek az osztrákok. S emlékez­nek Sebő alezredesre, aki a horvát lovasokkal vívott csa­tában felismerte régi tiszttár­sát, Riedesel őrnagyot, s pár­bajra hívta a rettegett hírű osztrák bajvívót. Az egykori bajtársak elkeseredett küzdel­mében végül is a honvédsereg tisztje kerekedett felül. Riede- sel nyughelye fölött pedig vas­ból készült kereszt magasodik, s a viadal évfordulóján kerül virág a párbajban legyőzött el­lenfél sírjára is. Amely nemzet nem becsüli múltját, elveszti jövőjét, tartja a bölcs mondás. De vajon ho­gyan lehet úgy ébren tartani a múlt emlékeit, hogy az új nemzedékek lélekben gazda­godjanak általa, s ne csak kül­sőségekben? Hogy ne a kokár­da hosszával mérje magyarsá­gát, hanem tettekkel, minden cselekedetével. A tápióbicskeiek ehhez mu­tatnak jó példát. A zsömléből ugyan napjainkra hazafias bukta lett, ám az efféle nya­lánksághoz hozzászokott gye­rekek ma is úgy állnak sorba a süteményért, mint ahogy a szent ostyát várják a hívők ál­dozáskor a templomban. A tör­ténelem e kis szelete, szerepük az ország krónikájában, a múlt ápolása valós tartalom­mal töltötte meg a hazafiság fogalmát ezen a településen. önnyű nekik, mondhat­nánk, hiszen őrzésre mél­tó emlékeik vannak. Valóban, talán könnyebb a helyzetük. Ám, ha elkötelezett utódokat akarunk nevelni gyerekeink­ből, mindenhol megfoghatóan, értelmi és érzelmi közelségbe kell hoznunk a legifjabbak számára távolabbi s közelebbi múltunkat. S ez nem csak az iskola feladata, hanem a tár­sadalom legkisebb egységéé, a családé is. Rákospalotai trónfosztás Igaz, hogy az országgyűlés csak 1849. áprilisában fogad­ta el a függetlenségi nyilatkozatot Debrecenben, vagyis a Habsburg-ház trónfosztását, de Rákospalotán már az előző évben történt valami ebben az irányban. (Rákospalota vagy ezeréves fennállása során mindig Pest megyéhez tartozó ta­karos falu volt, jelenleg Budapest egyik kerülete.) A község ugyanis, nyilván 1848. március 15-e után új pe­csétnyomót vésetett. Ennek felirata RÁKOS PALOTA HELYSÉG 1848. Ábráján a magyar államcímert övezi kasza, gereblye, cséphadaró, sarló és eke, valamint egy léckerítés, rajta kukorékoló kakassal. Az utóbbi egyértelmű célzás a haj­nal hasadására. Azonban ez még mind semmi a rákospalotai atyafiak ré­széről, mert a címeren nem Szent István koronája díszeleg, ahogy ez abban a korban dukált. A szent korona helyén egy „növekvő”, mert kötésétől fölfelé kiemelkedő hatalmas búza­kéve látható, reprezentációja a magyar tájnak és benne a ma­gyar ember munkájának, no meg köztársasági érzelmeinek. Fordulópont „.„Mit, lehet tenni? Bat­thyány Lajost és Kos­suthot kell támogatni! Hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenv­nek, minden becsvágynak. Nem fogom tévútra vinni őket.. „Magyarország vagy in­kább a magyar faj most van fordulóponton. Vagy ragyogva élni fog, vagy bukik örökre...” (Széchenyi István naplójá­ból.) Rákospalota község 1848-as pecsétje tükrözi az egész köz­ség és saját vezetésének álláspontját a magyar államforma kérdésében. Még a forradalom sem kényszeríthette rájuk ezt a „trónfosztást”, hiszen azt majd csak egy év múlva hajtja végre. És egyébként is, ha központi kényszerre tették volna Szent István koronája helyébe a búzakévét, akkor ennek a „változásnak” máshol is elő kellene fordulnia. De Rákospa­lota ilyetén „köztársisága”, legalábbis Pest megyében, bizto­san egyedül álló, valószínűleg az egész országban is az. A rákospalotai hazafiak tehát alaposan megelőzték koru­kat, hiszen a Habsburgok trónfosztásának tervét Kossuth csak 1849. április 7-én, a gödöllői királyi kastélyban terjesztette a tábornokok elé. Bár Görgey és a képviselők többsége is a trónfosztás ellen nyilatkozott, Kossuth hajthatatlan volt, mondván: az országgyűlést alá kell vetni a nép akaratának. Április 14-én összeült az országgyűlés, melynek helyszíne a debreceni Nagytemplom volt. Kossuth elsorolta a Habsburg- ház bűneit, azt, miként játszotta el a császári család a jogát, hogy magyar király címét és hatalmát viselhesse. Dörgő szó­val válaszolt a gyülekezet. Soha többé magyar trónon Habs- burg-király! Bubik Istvánt arról faggat­tam, hogy a színészben, aki kiáll a nemzet elé elénekelni egy örökérvényű, majdhogy­nem biblikus értelmű költe­ményt, milyen érzéseket, gon­Mint minden esztendőben, ma is elhangzik a Nemzeti Múzeum kertjében megrende­zett ünnepségen Petőfi halha­tatlan költeménye, a Nemzeti dal. A Tolcsvay testvérpár ál­tal megzenésített változatot ezúttal a Nemzeti Színház fiatal művésze, Bubik István énekli el. Aligha akad olyan ember ebben az országban, aki ne olvasta, hallotta volna százszor, ezerszer ezeket a szavakat, hogy Talpra ma­gyar! S mindenkiben más ér­zéseket keltenek e sorok. Jo­gosan, mivel máshogy gondol­kodom a dolgokról, mint a szomszédom, máshogy, mint a munkatársam, hiszen másképp jár az agyam, más a szívem. Mártíremlékmű- védnökség Megalakult az 1848— 49-as forradalom és sza­badságharc mártíremlék­művének védnöksége. Az állampolgári kezdeménye­zésre létrejött és az állam­polgárok egyéni hozzájáru­lására számító társadalmi védnökség olyan eszmének kíván emléket állítani, amelynek szellemisége a jelenre és a jövőre is ha­tással van. A 75 tagú véd­nökség kizárólagos joga, hogy döntsön az emlékmű kivitelezőjéről, a Fővárosi Tanáccsal közösen — s Bu­dapest lakosságának véle­ményét kikérve — az em­lékmű helyéről, és megha­tározza az emlékmű-alapít­vány, illetve az adomá­nyok kezelésének elveit — tájékoztatta az újságírókat hétfőn, a Magyar Sajtó Há­zában Pozsgay Imre, a véd­nökség elnöke. Elmondotta: a különböző utakon elindult kezdemé­nyezők vállalták, hogy csatlakoznak e védnökség­hez. így most már a nem­zeti közmegegyezés szelle­mében, a legnagyobb nyil­vánosság előtt indulhat útjára a kezdeményezés megvalósítása. Az emlékmű felállítását legkésőbb 1989. október 6-ra tervezik. FELHÍVÁSA nemzethez Ünnepi összeállításunkat ír­ták : Fiedler Anna Mária, Hor­váth Lajos (a Pest Megyei Le­véltár munkatársa), Kövess László, Móza Katalin. Fotó: Erdősi Ágnes, Han- csovszki János, M. Nagy Pé­ter és Vimola Károly. „Történelmi felelősségünk tudatában felhívással fordulunk a nemzethez. Hazánkban az utóbbi időben különféle társadalmi kezdeményezések születtek azzal a szándékkal, hogy a ma élő nemzedékek történelmi eszmélkedésének és nemzeti önbecsülésének jeleként emléket állítsunk az I848-49-es forradalom és szabad­ságharc tiszteletére. Ügy véljük, ezek a kezdeményezé­sek a közakarat megnyilatkozásai. Felhívásunkkal e tö­rekvések összefogását és kiteljesítését kívánjuk szol­gálni, elősegíteni. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hősei — ha kellett — az életüket áldozták, vállalták a vértanú­ságot is hazánk szabadságáért és függetlenségéért. Tet­teik jelentősége nem évült el. Társadalmi és nemzeti célkitűzéseik máig is mértékül szolgálhatnak történelmi céljaink kiküzdésében. Tragikus küzdelmük és áldozat- vállalásuk erkölcsi értéke nőttön-nő a múló időben. Reményt és erőt sugárzó példa a ma élő magyarok számára is. A nemzet vállára napról napra súlyosbodó gondok nehezednek. Válaszút előtt álló társadalmunkat, ha ön­erejéből nem képes gyökeresen megújulni, erkölcsi, gazdasági és kulturális hanyatlás fenyegeti. Sorsunk ilyetén alakulását nem nézhetjük tétlenül. Keresnünk kell a megmaradás és a megújulás járható ösvényeit. Helyzetünk ismeretében, a nemzet sorsa iránti felelős­ségünk tudatában, történelmi értékeink föltámasztását, megőrzését és átörökítését éppúgy erkölcsi kötelessé­günknek tekintjük, mint a társadalmi megújuláshoz szükséges tettek vállalását. Felhívásunkkal közös és fe­lelős cselekvésre, önkéntes és önzetlen áldozatvállalásra szólítjuk országunk minden állampolgárát, s a nemzet­hez tartozó valamennyi honfitársunkat — bárhol él is a világban. Az emlékmű mielőbbi és méltó megvalósítása érde­kében társadalmi védnökséget alakítottunk és szemé­lyes anyagi hozzájárulásainkkal létrehoztuk az alapít­ványt. Az emlékmű elkészítésére korábban fölajánlott adományokat a csekkszámlák eddigi tulajdonosai az alapítvány javára átutalják. Alapítványunk csekkszám­laszáma: MNB 235-90 172-52-15 »Emlékmű alap«. Felhívásunkat azzal a meggyőződéssel bocsátjuk a nemzet nyilvánossága elé, hogy megértésre és vissz­hangra talál. A nehéz idők ellenére töretlenül bízunk honfitársaink felelősségérzetében és áldozatkészségében. Reméljük, hogy a jövő év folyamán az ország szívé­ben, Budapesten, fővárosunk történelmi nevezetességű színtereinek valamelyikén, közös akarattal és közös ada­kozásból elkészülhet az 1848-49-es forradalom és sza­badságharc emlékműve. Mindez immár rajtunk áll — ma élő, de múltunkra emlékező és jövőnkről gondos­kodni akaró magyarokon.” A HAM BECSÜLETE dolatokat vált ki ez az ünnep, ez a vers? — Hogy mit jelent nekem március 15-e? Valahogy min­dig a két nagyapámmal kö­töm össze ezt a napot. Az utóbbi időben divattá vált valamiféle öngyalázás, s eb­ből az derül ki, hogy szégyen­keznem kell azért, mert ma­gyar vagyok. Mert egy olyan „jellemtelen” fajnak vagyok a sarja, amely mindenféle iszonyatos bűntettet követett el a történelem folyamán. S az emberekben ez egy olyan reakciót váltott ki, hogy pesz- szimista hangnemben ócsárol­ják saját nemzetüket. Csak azt nem értem, hogy a két nagyapám, az egyik paraszt- ember volt, a másik orvos, miért volt büszke a magyar voltára? Pedig ők bölcsebbek, tapasztaltabbak voltak nálam, s azt a történelmet, amit én és a korosztályom csak köny­vekből ismer, személyesen át­élték. — Szerinted hasonló mó­don vélekednek erről a mai fiatalok is? Vagy netán hiányzik ez a valami, amit akár nemzettudatnak is ne­vezhetünk? — Sokat lovagolok, s tu­dom, hogy a ló olyan lesz. amilyennek süldő korában be­lovagolják. Hogy milyenné vá­lik ifjúkorára egy ember, abban mérhetetlen szerepe van a pedagógiának, az isko­lának, s úgy érzem, kissé hiá­nyosan foglalkozik ma az ok­tatási rendszerünk ezzel a kérdéssel. Felesleges túltáp­lálni a diákokban a bűntuda­tot, mert nem hiszem, hogy létezik nemzet, amely a fenn­maradása érdekében ne tett volna utólag elítélhető lépése­ket. De ezért nem kellene gyalázni, szégyenleni magun­kat. Inkább arra kéne töre­kedni, hogy higgadt, józan gondolkodásra neveljük az if­júságot, hogy ha éles hely­zetre kerül sor, ne a szélső­séges, hőzöngő elemek vegyék át a kezdeményezést. Hiszen a szélsőséges csoportok gyak­ran a magyarság álarca mö­gé bújnak. Pedig ez nem egyenlő a magyar jellemmel. — Annyiszor hallottuk a Nemzeti dalt, hogy a szavak gyakran automatikusan alkot­nak láncot, s a hangzás alap­ján tudjuk folytatni a meg­kezdett sort. Pedig ezeknek a mondatoknak mély értelmük van. Számodra milyen mon­danivalóval bír egy-egy sor? — Engem a Nemzeti dal, s rajta keresztül Petőfi lelke arra tanít, hogy függetlenül attól, hogy milyen szelek fúj­nak, őriznem kell magamban azt a mély emberi érzést, amit hazaszeretetnek, haza iránti hűségnek neveznek. Annyira felgyorsult az éle­tünk, annyira percemberkék vagyunk, hogy megfeledke­zünk bizonyos dolgokról. Gyors eredményekre törek­szünk, s ha elértük, el is hisz- szük magunkról, hogy felta­láltuk a spanyolviaszt. S köz­ben elfelejtjük, hogy mi csak egy része vagyunk egy folya­matnak, amit az elődeink, apáink kezdtek el. S nekünk kötelességünk azt tovább vin­ni, amit ők elkezdtek. Azt is írja Petőfi: „sehonnai bitang ember, ki most ha kell, halni nem mer, kinek drágább rongy élete, mint a haza be­csülete.” Szinte megrettenek attól, hogy ma ez nem jelent gondot senkinek. A haza be­csülete egy megfoghatatlan dolog, ez kívül marad min­dennapjainkon. Ezek az érzé­sek háttérbe szorultak, s igen­is mindenki csak a saját éle­tével foglalkozik. Lehet, hogy furcsa, de én mindig felállók, ha a Himnuszt hallom... Bubik István Szörényi— Bródy rockoperájában István királyt játssza, Katona József drámájában Bánk bánt, s ma elénekli a Nemzeti dalt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom