Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
1988. MÁRCIUS 5., SZOMBAT Wírt* « »mere/ 7 Fodor András: Kép a vízen Emlékek táborában, hegyeink sátra előtt, minden olyan valószínűtlen. A kristály tér, a ködfalú idő ég-víz gyanánt egymásba nőtt. A csónakba, hol megismertelek, véletlen párként hívott be a gazda. Messzi világok lila taraján billeg azóta, szalmakalapját felhők ormára akasztva. De szerelmünk elnémult perceit meglátni még a szakadék alatt. Síkos tükörben hökkent evezők, gyönyörűség! hártyáin feszülő tülábú bogarak ... És mit a hullám elsodort?..; Tolvaj szélben, haragos áron, cikkelyes, forgó labda fut előlem, Aznap került s már nem az enyém. Eszembe jut mindig, de sose bánom. Marosi Gyula: Csúnya lány a Mézes Mackóban Kiss Benedek: Ha marad örömöd Cs. Kovács László rajzai Tányérkáján kaviárral töltött tojás, egy szelet papírvékony lazac, aszpikos marhanyelv, libamáj: tányérkáján egy kisebb vagyon. Szája szögletében puha, elégedett csecsemőmosoly, művészi elmélyültséggel eszik. Nem is étkezés ez, inkább szertartás, rítus, mely —a mozdulatok kimunkáltságán látszik — jeles alkalmakkor, fizetés- vagy vigasztalást kívánó napokon ismétlődik. Igyekszem észrevétlen maradni mellette, bár a mindig zsúfolt kis üzletben lehetetlen megadni azt a kis távolságot, azt a talán csak arasznyi helyet, mely a másik szuverenitásának elismerését jelenti: tálcánk összeér a keskeny állópulton, és amint karomat emelem, bárhogy igyekszem leszorítani, könyököm hozzáér a sötétszürke pele- rinjéhez. Szerencsére ez nem zavarja szertartása végzésében: mi már a hiány, a zsúfoltság, a bárdolat- lanság korának gyermekei vagyunk, ■megtanultunk arcunkba lihegő, húsunkba vájó környezetben egyedül lenni magunkkal. Csúnya, menthetetlenül csúnya. Huszon-valahány évesnek nézem. Orra csontos sasorr, álla hosszú és előreugró, így oldalról, szemsarokból vizsgálva valóságos karikatúra. Ezen kemény, férfias vonásokkal megveretve már menthetetlen szegény, de arcbőre is hóka, kopottas, öreges, a vékony húsban, a többrétegű púdermáz alól is előtűnve mélyen ülő sötétlila pattanások. Csaknem fekete haja bár sima, durván erős szálú, szemöldökének- keskeny, erős vonalú csíkja felett vagy ujjnyi szélességben vörösen duzzadt, megtépkedett bőr. Fémkeretes szemüvege az evéshez előrehajolva, a sasorr csontos bütykére csúszott előre, de most akár nem is létezhetne: nem látom, de biztos vagyok benne, hogy szemét lehúnyva eszik. A villára vett falatot mielőtt szájába venné, icipicit előredugott nyelvével megérinti, aztán a szájpadlásához szorítja, forgatja, préselgeti hosszan, hogy ínyén szívódjanak fel a fejedelmi ízek, a fogak nem vesznek részi a táplálkozásban., A zsömle fehér, szivacsos belével felitatja a sűrű, vajszínű majonéz és a fekete ikrából - szivárgott sötét nedv elegyét, mint egy spongyából kiszopogatja, és csak aztán kapja be a megtoty- tyant tésztát. Időnként elröstellem magam, hogy kilesem, belemélyedek a magam francia salátájába. Nemcsak önfeledt, de illetlen is, meri élvezni az élet — most épp a gasztronómia adta — örömeit, ahogy csak a gyermekek merik, konvenciók, gátlások nélkül, a maguk ízlése szerint, és ez a nagyon is ritka képesség vonzóvá teszi, vonzóvá az idegen szemnek is. Ha szép lenne, formás, bájos pofika, vonzása erősödne, esetleg olyHazafelé annyira, hogy ostoba kalandra, esetlen felsülésre is bíztatgatna, ám ezzel el is silányodna a mindennapi, az ösztönvonzalmak szintjére, míg így, hogy csúnya, nagyon is csúnya szegény, megjelenik egy más, mélyebb s talán drámai minőség: önfeledt gyermekségében felülemelke- dettség, a silány tények feletti túl- nézés, s talán még némi megvetés is van a sikerületlen, tömérdek kínkeservet okozó porhüvely iránt, és ez már nagyság, emberi nagyság! A legerősebben vonzó, kötő tulajdonság. Ez a huszon-egynéhány éves, különösen csúnya nő itt a Kígyó utcai Mézes Mackóban, még arasznyira sem tőlem, százak szeme láttára merészel anyuka kicsit csintalan, de a világon legszebb kislányává lenni. Különben nem is olyan csúnya. Gondosan fésült sötét kontya alatt például a nyaka kecses, bőre bársonyos. És kellemes illata van: tiszta, friss, egészséges illat, leheletnyi virág, talál liliomédességgel. A keze pedig kifejezetten szép: keskeny, nőiesen lágy, de nem eltunyult, hanem nagyon is mozgékony, vibrázó kéz, körmein, a színtelen lakk alatt szabályos fehér félholdacskákkal. Nagyon is illik rá az a kígyót formázó ezüstgyűrűcske. A meleg tapintású, apácaszürke lódenpelerin, felette patyolatfehér, tört csíkozású blúznyak, a finomívű ezüstgyűrű, a válogatott finomságok: mint az illata, egyszerűnek látszó, de végletekig kifinomult ízlés lengi körül, halk előkelőség, bájos-bús dekadencia. Ez a lány világot látott, nyelveket tud, hangszeren is játszik. Kedvencei Mozart és Schumann, rajong Beethoven öregkori szonátáiért és persze Mahler szimfóniáiért. Gyakran látható a Zeneakadémia félhomályos, szecessziós termeiben ... Talán csak az arcával bántak el a gonosz apai gének... miért is ne? A pelerinlepel alatt esetleg pompás, fiatal test feszül: amikor végigvonul testhez álló trikójában a Lukács öltözőjétől a medencéig, szakértő férfiszemek füzében vonul, királynői tartással, ragadozó puhasággal, különösen a középkorú, tapasztalt férfiak bolondulnak érte. Ez a lány olykor, bezárkózva, nagy titokban, mezítelenül szokott táncolni otthon a nagytükör előtt, nyaranta öntudatosan napozik fedetlen keblekkel a megfelelő helyeken. „Igen”, mondom a dolgok felett kiegyezve magamnak, „ennek így kell lennie”. Lassan odébb nyomom a balomnak veselkedő asszonyságot, és mintha csak morzsát söpörnék le a nadrágomról, a lábára lesek. Valódi bőr, csattal díszített topánkák, kisterpeszben, kissé csálén, felettük, szinte rájuk omolva vastag, puffadt bokák, melyek ... igen, semmi kétség, ormótlan elefántlábakon, egymáshoz tapadó combokban, széles, hústól rengő lepkeszárnycsípőkben folytatódnak. Számban megkeseredik a francia saláta. A csúnya lány közben már a libamájnál tart. Nyilván ez a csúcsa a gyönyörnek. Hirtelen támadt rosszkedvemben elfelejtem leplezni pillantásaimat: egy morzsányi máj visszapottyan, és még csak nem is a tányérra. Egy borsónyi barna pötty az állópult fehér márványlapján. A csúnya lány felcsippenti, és lenyalja a mutatóujja hegyéről. De akkor már megérzi, hogy bámulom, kezét zavartan a papírszalvétába törli, álomból riadt szemekkel rám néz. Szeme sötétbarna, világító aranykarikákkal, a szeme tényleg szép. Rámosolygok. Soha életemben nem mosolyogtam ilyen csúnya nőre ilyen biztatóan. És még csak nem is hazudtam igazán, a mosoly másodperceiben lelkem egyik eldugott csücskében őszintén szerettem őt, ellehetetlenül felnőttségében a kicsit csintalan, de a világ legszebb kislányát. Olyan gorombán rántottam magam mellé álmaiból az állópulthoz, hogy nem jutott ideje végiggondolni, akárcsak egy gyors, számítógépszerű igen-nem programmal se a helyzet mibenlétét, kialakítani valamilyen válaszstratégiát: „köszönöm” mondta az arany karikás szem a rajtakapottak őszinteségével, „köszönöm, hogy szeret egy picit”. Néhány, melankolikus hangulatú, de metsző tárgyilagosságát mit sem vesztő pislogás után: „ne rontsa el holmi alakoskodással ...” Aztán elsuhan, de egy villanásnyira visszavág még: „ . .. kérem”. Tányérjába néz, keze tétován moccan, elfordul. A helyzet engedte tízfokos szögben. Micsoda önimádó gőggel, megsemmisítő pittyesztéssel tudnak a széplányok, szépasszonyok visszautasítani! De iegharsányabb visszautasításuk sem tud ilyen végleges lenni, ilyen halálbiztosan örök. Hát igen. Ajaj, Úristen... ezt a szegény lányt aztán jól megverted. Nemcsak csúnya, de eszes is. Simái Mihály: Szívverések Meg kéne már békítened a szívedet, a szívedet. Le kéne csöndesítened, amíg lehet, amíg lehet. Meg kéne már állítanod a vonatot, a vonatot. Kiszállhatsz ... majd a mozdonyok ..., de vontatod, csak vontatod. Míg a szíved ver, vontatod, mert a szíveddel vontatod. — Le kéne csendesítened, de nem tudod, de nem tudod. Miguel Hernandez: A szemed A szemed a szememtől, eltávozik, hogy aztán a terek ugarán át megtérjen újra hozzám. A szád elhagyja számat, hogy újra visszatérjen, holtan is lázban égő csókok kíséretében. A karod a karom közt elalél, s újra serken, hogy kétségbeesésed elöl megmenekedjen. Tested magaslatát még tüzemmel hagyd bevennem. (Somlyó György fordítása) Az ég havat zihál. Ikrásodik a fény. Darvadozik a táj. Felsír e költemény, akár egy csecsemő. Lehull a szürkület. Alig virrad a nap, s egyszerre este lett. S még nem is láttalak — rögzött későnkelő. Menned kellett korán, hogy értekezletek, viták, csaták során őrölt idegzeted, fogyaszd energiád. De jössz már, jössz hamarj hisz íme: este lett, A szél havat kavar, a szél körülsziszeg, a szél arcodba vág. A busz mindig tömött, a cucc mindig nehéz, ?Ví s ha marad örömöd, az a megérkezés, hogy itthon, újra, itt, itt, hol gond kövül gondra, hol újabb munka vár, meg egy versek-bolondja,' ki iszik, kiabál, bár óvnák karjaid. Cselényi István Gábor: T ükröt Este az utca elindul feléd, eléd teríti futószőnyegét. Házak, mint kiket kíváncsiság furdal, merednek rád fürkésző ablakukkal. A neonfények — sarki őrtüzek, a fák — rádomló védőöltözet, s az arcok: hangulatváltásaid; a gőg, a félsz, a számítás, a hit. Rájössz, hogy minden te magad vagy: mindenben tükröt tartasz önmagadnak.
