Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-16 / 64. szám

mmsr .ist-:4. YE, 1988. MÁRCIUS 16., SZERDA Egy péceli továbbképzés ürügyén Eddig hetet számoltak rá... Az utóbbi időben megélén­kült a közéleti problémák iránti érdeklődés. Érdeklődés, aktivizálódás, átszőve rossz- kedvvel és elkeseredett han­gulattal. Ez az ellentmondás jellemzi azok viselkedésmód­ját is, akik a művelődéspoli­tikáról, a kultúra jövőjéről gondolkodnak. Ennek az el­lentmondásos megnyilvánulás­nak nem pusztán anyagi okai vannak. A pénztelen meztelenségben sokkal job­ban Játszódnak intézményeink működési anomáliái, a pater- nalisztikus dotációs gazdál­kodás csődje, az a megtorpa­nás a művelődésben, ame­lyet egy társadalmi méretű gazdasági és erkölcsi válság ölel körül. Sürgetően merül fel a kérdés, hogy a kultúra, a kulturális kormányzat és a közművelődés közkatonái va­jon ringben vannak-e még. Ezekről a problémákról be­szélgettek Pécelen a múlt hé­ten egy háromnapos tovább­képzésen a megye 14 körze­tének közművelődési fel­ügyelői, a kétszintű igazgatás következtében önállóvá vált Kerepestarcsa, Vecsés, Pilis- vörösvár és Gyál művelődési intézményeinek munkatársai, de hivatalosak voltak erre. a megyei tanács közművelődési csoportja által szervezett fej­tágítóra a Mészöv, a szakszer­vezet, valamint az Állami If­júsági és Sporthivatal képvi­selői is. Nem lenne érdekes ennek a mintegy húsz em­bernek a véleménycseréje, agytornája akkor, ha belter­jes szakmai problémák ve­tődtek volna föl. Erről azon­ban szó sem volt, sokkal in­kább országos méretű gon­dokról. A szakemberek ma­guk javasolták a továbbkép­zés programját: azaz, hogy szerepeljenek művelődéspoli­tikánk időszerű kérdései, a politikai és állami intézmény- rendszerünk reformja, a ké­szülő egyesületi törvény prob­lémái, a népfőiskolák törté­neti áttekintése, mai társa­dalmi szerepük, majd legvé­gül a legsürgetőbb gazdálko­dási és adózási kérdések. Semmitmondó adatok Mind a három nap előadá­sainak és beszélgetéseinek légkörét őszinteség és kritikai szellem jellemezte és úgy gondolom, hogy ez nem csak a szűk körnek szólt. Dr. Fo­dor Péter, a Művelődési Mi­nisztérium közművelődési koordinációs titkárságának vezetője, aki 1986 óta tölti be ezt a funkciót, tömören jel­lemezte azt a folyamatot, amely a mai — cseppet sem szívderítő — helyzethez veze­tett. Az 1968—72 közötti re­formfolyamat a rákövetkező hat évben megtorpant, majd 78-ban újabb reformgondola­tok keltek életre, amelyek már nemcsak a kulturális, ha­nem az egész társadalmi és politikai intézményrendszert célozták. 1982-re vált vilá­gossá, hogy nem hozta — a kulturális területen sem — a kívánt eredményeket a túlzott, merev, dotációs, „minden lé­ben kanál” irányítási rend­szer. Hiába állnak rendelke­zésünkre statisztikai adatok, hogy évente 55 millióan for­dulnak meg a művelődési há­zakban és 3,3 millió a könyv­tári tagok száma, ha — jóin­dulatú becsléssel is — ma a lakosság egynegyede egyálta­lán nem művelődik. Nincs művelődési érdekeltség, sőt inkább ellenérdekeltség ala­kult ki napjainkra; a kinyi­latkoztatás a művelődés szük­ségességéről azonban ma­radt. Nem is olyan régen szü­lettek meg azok a jelszavak, amelyek sürgették, hogy a közművelődés legyen önfenn­tartó, hogy ne a művelődési otthonokat támogassuk, ha­nem a tevékenységet... Szó­val decentralizáció, amelyet, már az 1971-ben megjelent tanácstörvény is kifejezett, de feltételek nélkül! Később egy­re jobban körvonalazódott a kultúra árujellege, s kide­rült. hogy a társadalmi igé­nyek egészen mások, mint amit erőltetni szeretnénk. Je­lenleg sincs valós képünk tár­sadalmunk műveltségi szint­jéről. Sokváltozós folyamat eredménye — magyarázta dr. Fodor Péter —, egy hasonlat­tal élve a helyzet megvilágí­tására, hogy a legutóbbi „meccsen” a kulturális irá­nyítás vereséget szenvedett. A múlt nyáron például az ÁISH- nak sikerült elérnie, hogy az NB I-es csapatok támogatását a vállalatok kedvező feltéte­lek mellett leírhassák az adó­alapjukból. A művelődési te­vékenységet támogatók szá­mára ezt a kedvezményt nem sikerült kiharcolni. A Műve­lődési Minisztérium beruházá­si keretét több százmillióval csökkentették az elmúlt évek­ben. Ennek a következménye az, hogy a közművelődési in­tézmények támogatása akado­zik. Szakmailag ugyan mind­egyik hitelképes, dehát anya­gilag!? Jelenleg nem túl na­gyok az esélyek ennek a fo­lyamatnak a módosítására. Dr. Fodor Péter nem véletle­nül válaszolt a saját maga által föltett kérdésre: — Ring­ben van-e még a kultúra? — úgy, hogy igen, még ott van, de a padlón, és már hetet szá­moltak rá. Évtizedek amnéziája A rosszkedv, az elkesere­dett hangulat okait racioná­lisan elemző előadásokat, a lényegében ugyanerről a problémáról, de a költészet nyelvén fogalmazó dokumen­tumfilmek színesítették. Így Magyar József: A mi kis ügyeink és Péterffy András — sokáig zárolt anyagként szá­mon tartott — filmje: A népfő­iskolákról. Már nem lenne hitele annak, hogyha valaki csak lefesti az elkeseredett helyzetet, hiszen ez szemmel látható igazság, mindannyian vergődünk ben­ne. Program, megoldási ja­vaslat, kiút kell! Minden elő­adó ezekről elmélkedett, ösz- szefoglalva az előadásokat, az­zal jellemezhetők, hogy mind a demokratizálási folyamat­ban látta a megújulás zálo­gát, a válságos helyzetből va­ló kiutat. Kénytelenek va­gyunk támaszkodni az egyén, az egyéni kezdeményezésekkel létrejött csoportok szellemi erejére, az általuk megfogal­mazott értékekre. Ebbe a kö­zegbe ágyazódott az egyesü­letekről és a népfőiskolákról szóló diskurzus is. Tóth János, az Országos Közművelődési Központ Mód­szertani Intézetének igazgató- helyettese messziről, a nép­főiskolák nemzetközi gyöke­reitől indult. Erre azért volt szükség, mert a koalíciós idők utáni társadalmi változások egy több évtizedes emlékezet­vesztéshez vezettek, és ami még nagyobb baj, hogy a közéletet egy máig ható fé­lelem szőtte át. Ma tehát nin­csenek meg a kedvező felté­telek az alulról jövő társadal­mi kezdeményezések kibon­takozásához. Lehet-e így el­várni a kulturális érdekérvé­nyesítést? Magyarországon már megszűnt az a középosz­tály, amely a kultúra demok­ratizálódásának zászlóvivője lehetne, az értelmiség egy ré­sze pedig teljes apátiában hajtja a napi robot malomke­rekét és pusztán személyes kitörési kísérletekkel próbál­kozik. A meggazdagodás pri­mitív módszerei sem kedvez­nek a némi idealizmussal át­szőtt megújulási terveknek. Tóth János egy bő évtizede foglalkozik a jelenleg évente 10-15 tanfolyamon megeleve­nedő népfőiskolái kezdemé­nyezések támogatásával, s ta­pasztalatait pesszimistán ösz- szegezte. Viccesen szokás mondani, s van is benne némi igazság, hogy csak az alulin­formált ember optimista. Je­lenleg a Hazafias Népfront és a TIT támogatja az újraélesz­tést és a Soros-alapítvány több százezer forinttal segíti. Pest megyében csak egy helyen, Nagytarcsán szerveznek nép­főiskolái jellegű tanfolyamot. Adjunk célt! Minden hozzászóló, minden előadó az országos gondokhoz képest úgymond fcts ügyekről beszélt, de konkrét célt jelöl­tek meg. A kampányszerű kultúrpolitikának amúgy is az volt a nagy baja, hogy sok mindent tiltott, volt, amit megtűrt, de nem adott célt, amelyet követhetünk. Ahhoz azonban, hogy ezek a kezde­ményező sejtek szövetté kap­csolódjanak, amelyen fennma­radhat minden értelmes gon­dolat, s kinőhet belőle egy új szellemiség, egy új értékrend, meg kellene teremteni azt a társadalmi közeget, amely nélkül sorsa legalábbis bi­zonytalan. tíjj Írisz IALLITOTERMEKBOL Kelemen Kristóf szob­rászművész és Csiszár Elek festőművész közös tárlata a Hatvani Galé­riában március 28-ig te­kinthető meg. Március 6- ig láthattuk a gödöllői Petőfi Sándor Művelő­dési Központban Kunszt Veronika szövő-himző, Bíró Sándor fazekas és Császi Ferenc fafaragó népművészek közös kiál­lítását. Korunk arcképcsarnoka Kelemen Kristóf szobrai kultúránk szellemi vagyonát láttamozzák, azt, amit zené­ben, költészetben, színházmű­vészetben felhalmoztunk. Egyedi a vonalvezetése, a sze­mélyiség magatartást is jelöl, hiszen minden arcmás kicsit önarckép is. Szobrai, érmei korunk arcképcsarnokát vá­zolják fel, Pázmány Pétertől Eötvös Lorándig és Dutka Ákosig. Hősies pontossággal elemzi az arcokban az embert és az emberi tartalmat. így Bilicsi Tivadar táskás szeme a színész és a színészet maga. Hincz Gyula „lángoló” haja e nagyszerű művész teremtő lo- bogását összegezi. Híres embe­rek sorakoznak — nagy név­telenek mellett —, mint az or­vosnő életmentő csöndjével. Az Ildikó-portré családja kö­rébe vezeti szemünket. A lát­vány tanulsággal szolgál, tisz­taságot sugároz. Máskor lelke- 'sít, nagy tettekre ösztönöz a mű, legyen a modell művészet- történész vagy zeneszerző. Ke­lemen Kristóf számtalan köz­téri szobrot is alkotott. Cselekvésre ösztönöz Csiszár Elek gondolkodó és gondolkodásra késztető festő. Minden kisembert az élet köz­pontjának ítél képein, — a nádvágót, a kerítés javító öreg­asszonyt, vagy éppen az éjjeli­őrt. Problémákat láttat. Min­den festménye színes özönnel kérdezi, honnan e tömérdek fájdalom, mikor lehetünk úr­rá szenvedéseinken. Ez az er­kölcsi mélység növeli bennünk az együttérzést minden gond iránt. Csiszár Klek nem nosz­talgiára, hanem cselekvésre ösztönöz morális tartalmú al­kotásaival. Jobb a festő, mint íR A DIÓFIGYELŐI KÄEMKA. A cím a közve­szélyes munkakerülés közszá­jon forgó rövidítése — olvas­hatjuk a műsor beharangozá­sában, majd ehhez szelleme­sen hozzáfűzve: Szente László riportjának a témája; ki a munkakerülő és kit kerül el a munka? Mint a továbbiakból kiderül, ez a különbségtétel nem egyszerűen szójáték volt, hanem olyan problémákat ta­kart, melyek napjainkban és már a közeljövőben még in­kább égetővé válnak. Eddig ugyanis viszonylag könnyű volt meghatározni, hogy ki az, aki mindenáron kibújik a munka kötelezettsé­ge alól. Annál is inkább, mi­vel mindenkinek — ha akart — volt lehetősége arra, hogy el tudjon helyezkedni. Ha nem szakképzettsége szerint, akkor mint segéd- vagy mint beta­nított munkást, a gyárkapuk átvitt értelemben — tárva- nyitva várták. A hatóságnak csak azokkal gyűlt meg a baja. akiket nem lehetett a napi nyolc órai mun­ka kordájába állítani, s job­bára a kisebb-nagyobb bűnö­zők létszámát szaporították. A számadatok tanúsága szerint mintegy másfél-kétezer em­bert kellett elítélni évente köz- veszélyes munkakerülésért. Ezek zöme is általában ugyan­abból a körből került ki. Te­hát ha a velük való eljárás igen, de a nyilvántartásuk egy idő után nem okozott különö­sebb gondot. Napjainkban ez a helyzet csak részben áll fenn. Hiszen az átszervezésekkel kapcsolat­ban máris ezrek — számuk később még tovább fog nőni — kénytelen-kelletlen, önhibá­jukon kívül utcára kerültek. Sokan vannak köztük, akik hiába talpalnak naponta a munkaközvetítő irodákba, egy­szerűen nem kapnak megfele­lő állást, pedig égnek a vágy­tól, hogy ismét dolgozhassa­nak. Az úgynevezett átképzési segély címén kapott jövede­lem, még akkor is, ha egy da­rab ideig megüti a korábbi bérszínvonalukat, nem elégíti ki őket, hiszen addigi életük során a mindennapos terme­lőtevékenységhez szokott tes­tük minden porcikája. Ezeket nyilvánvalóan kép­telenség lenne a korábbi és a meglevő közveszélyes munka­kerülőkkel egy kalap alá ven­ni. Az a régi, a húszas évek­ben keletkezett jogszabály vi­szont elég kevés rugalmassá­got engedélyez. Mint a rádió­ban elhangzott riportból ki­derült, a jogalkotókat is vá­ratlanul érte ez a fordulat, és bizony fejtörést okoz, hogy miként alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez. Nehogy ártatlan embereket fe­lesleges zaklatásnak tegyenek ki. Még ha átmenetileg is. MI VAN A KOSÁRBAN? Január elseje óta fokozott az árellenőrzés az illetékes szer­vek részéről. Bár eddig a ki­alakult kép nem teljes, azon­ban néhány elképesztő dolog máris felütötte a fejét. Első­sorban a gyerek- és a bakfis- ruhák hihetetlenül magas, mondhatnánk csillagászati ára. A műsor gazdája Nagy Izabel­la, a Kereskedelmi Felügyelő­ség munkatársai előtt kifej­tette: egyszerűen a józan ész­járásnak is ellentmond a mos­tani gyakorlat. Ugyanis ma egy 42-es férficipő olcsóbb, mint egy 32-es gyerek lábbeli. Hiszen még az anyagköltség is legalább kétszerese a másik­nak. De ugyanezt el lehet mon­dani a különféle gyermekru­házati cikkekre is, összeha­sonlítva a felnőttváltozatuk­kal. A részvevők némi vita után arra a következtetésre jutot­tak, hogy ez jogilag nem ítél­hető el a gyártó vállalatok ré­széről. ám erkölcsileg min­denképpen elmarasztalhatok. Üzleti ügyekben nem vagyok elég jártas, de érzésem szerint ez az okoskodás mindkét lá­bára sántít. A háttérben ugyanis az húzódik meg, hogy a gyermekruha — éppen álla­munk szociális gondoskodása révén — akkora ártámogatást kapott korábban, amit az új ár megállapításánál mint adott tényezőt vettek a gyártók fi­gyelembe. Ehhez csapták a 20-24 százalékos forgalmi adót. Ezzel szemben a férfikonfek­ciót, mivel silány minősége miatt nemigen kellett, nem támogatta meg a központi ki­egészítés. Ezt a körülményt pedig az árhivatalnak eleve felül kellett volna vizsgálná és időben gátat emelni az elsza­baduló harácsoló ösztönök elé. Bár időt veszítettünk, de gon­dolom, hogy ez most sem ké­ső még. Szombathelyi Ervin a híre, s fontosabb is művé­szetének közlésrendszere, mint amit felfogtunk belőle. Ebből következik, hogy élnünk kell az értékből adódó befogadás intenzitásának növelésével az ő képeit illetően is. A népművészet örökléte Régen is hímeztek, szőttek, faragtak, korongoltak, de a népművészet kincse szakadat­lan, ma is nemzeti kultúránk jelenléte. Nélkülözhetetlen. Kunszt Veronika szőttesei, Bí­ró Sándor fazekas edényei, dísztárgyai és Császi Ferenc faragásai követik a hagyo­mányt, és újítják is; Kunszt Veronika Gödöllőn született. Itt él, alkot; újra fo- galmazza a székely, mezőségi, mezőkövesdi és rábaközi ha-* gyományokat. Őrző és kezde­ményező Bíró Sándorhoz ha­sonlóan, aki a mezőtúri népi kerámia erényeit kamatoztat­ja, sok-sok leleménnyel, pom­pás kivitelben. Császi Fér end hajdúszoboszlói kerékgyártó mesterből lett a faragás ava­tott művésze — műveit bemu* tatták Finnországban, Bulgá­riában, Svédországban és a^ NSZK-ban. Mindhárman alko­tásokkal tanúsítják, hogy a népművészetnek nemcsak gaz-; dag múltja, hanem fontos jö-j vője is van. Losonci Miklós Mit jelent nekem 1848? Egy hétig tekinthetik meg az érdeklődők azt a gyermek képzőművészeti kiállítást, amelyet tegnap nyitottak meg Vácott a Madách Imre Műve­lődési Központban. Mit jelent nekem 1848? — így szólt a Hazafias Népfront Pest Megyei Bizottságának rajzpályázati felhívása, amely­re közel 150 alkotás érkezett. Három kategóriában díjazták a legjobbakat: középiskolások, általános iskolai felső tagoza­tosok, valamint az alsósok, együtt az óvodásokkal. A raj­zok főleg könyvekből ismert alkotások alapján készültek, de akadtak olyan kis művé­szek, akik önállóan képzelték el az 1848-as eseményeket. El­ső díjat kapott Grezner Gá­bor vácrátóti kisiskolás, Nagy Csaba (Szentendre, Móricz Gimnázium) és Árvái Klára (újszilvási általános iskola). Felvételünkön az ő rajza lát­ható. Kép és szöveg! Csécsei Zoltán Rövid lejáratú, magas kamatozású, új befektetési lehetőség a KINCSTÁRJEGY. Kibocsátója a magyar állami költségvetés. Valamennyi hazai pénzintézet forgalmazza 5000, 10 000, 50 000, 100 000 és 1 000 000 forintos cimletekben. 3 hónapos lekötésre évi 8%, 6 hónapos lekötésre évi 9%, 9 hónapos lekötésre évi 10% a kamat. A lejáratkor bárhol visszaváltható. A kincstárjegy tulajdonosát a kamat után adófizetési kötelezettség terheli. Bővebb felvilágosításért keresse fel a legközelebbi pénzintézetet! Hírességek és nagy névtelenek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom