Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-10 / 59. szám

1988. MÁRCIUS 10., CSÜTÖRTÖK Titian Nézegetem az egyszerű, fénymásolt füzetet, amely Pest megye több településé­re is eljutott. Külsején sem­mi rendkívüli. Témája azonban igencsak szokat­lan: a Budapesti Műszaki Egyetem városépítési tan­székének munkatársai ha­zánk hagyományos lakó- környezeti kultúrájának ti­pológiáját készítették el. Felelős tervezőjével, dr. Meggyesi Tamás tanszék- vezető tanárral a tanul­mányról beszélgetünk. Mit tud a székely kapu? — Mit takar tulajdonképpen ez a téma? — Az épületnek, a lakóépü­letnek, a bejáratnak, az ud­varnak, a kerítésnek az utcá­hoz való kapcsolódását, az élő­kért használati rendjét; azt, hogyan építik föl a melléképü­leteket. Tehát a fogalom sem­miképpen sem szűkíthető le a házra. Sok mindent meghatá­roznak az öröklött szokások, az életmód. Személyes élmé­nyemet mondom el: amikor Andalúziában jártam, különös hatását tapasztaltam a mór építészeti stílusnak. Míg az araboknál ez egy teljesen zárt életformát biztosít, addig ugyanez a stílus Dél-Spanyol- országban a nyitottságot jelen­A régi dunabogdányi házakon hegyvidéki építészeti hatás látható: a jellegzetes meredek tető ti. A míves kaput mindig tár­va hagyják, így be lehet lát­ni az udvarba. Elénk tárul a póciö a kúttal, a zöld növény­zettel, szinte becsalogatja a turistát, akit nemcsak üdvö­zölnek, hanem be is hívnak a házba. Engem szintén meg­vendégeltek, s elbeszélgettünk. Tehát egyazon építészeti stí­luson belül is lehet éles kü­lönbség a privát, illetve a kö­zösségi zóna helye közt. Ez egyébként szintén lényeges ré­sze a környezetkultúrának. A másik eleme a kapu. A szé­kely kapu sok mindent tud: ál­dást mond a be- illetve a ki­lépőre. A kerítésen könyöklő van, ezen kers-sztül beszélget a gazda — teremt kapcsolatot a külvilággal — anélkül, hogy ki menne az utcára vagy bár­kit behívna.. A magyar kisvá­rosi kapu olyan, hogy soha nem lehet belépni az utcáról a lakásba. Nem úgy, mint pél­dául az angoloknál. — Mi befolyásolja a hagyo­mányos lakókörnyezeti kultú­ra alakulását? — Legfőképpen az általános értelemben vett kultúra. Meg­határozó tényező még az ég­hajlat, és az is, hogy iszlám, keresztény vagy zsidó vallás jelemző-e az adott területen. Rendkívül vegyes a kép — Miért csak mostanában foglalkozunk ismét a lakókör­nyezeti kultúrával? — A magyar népi építésze­tet, néprajzot kutató tudósok természetesen nem hanyagol­ták el ezt a témát, hiszen ál­landóan figyelemmel kísér­ték fejlődését a legősibb egy­sejtű, klasszikus háromosztá­sú, majd a hajlított L alakú házon keresztül egészen a zárt sorú kisvárosi beépítésig: — Mi a jellemző Pest me­gyében? — A magyar ház fejlődés- története teljesen világosán fellelhető. Tehát rendkívül ve­gyes a kép. Annyira, hogy jel­legzetes Pest megyei lakókör­nyezeti kultúra — nincs. A kulturális hatások a közigaz­gatási határoktól függetlenül érvényesülnek, Pest megye dé­li területén az Alföld lakókör­nyezeti kultúrájával találko­Egyetemistáknak, főiskolásoknak Új ifjúsági lap: a Célok „A nyilvánosságot nem kér­ni kell, hanem élni vele. Ké­rés nélkül.” Ezt, az új lap egyik cikke fölé írt néhány sort választhatnánk a próba­számként most megjelent Cé­lok című új ifjúsági orgánum szerkesztőségi mottójául. A Magyar Ifjúság melléklete­ként, a KISZ KB egyetemi és főiskolai tanácsának kezde­ményezésére, az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat gon­dozásában megjelenő kiad­ványt elsősorban egyetemis­táknak és főiskolásoknak szó­ló cikkekkel töltik meg a szerzők. Nem titkolt céljuk, hogy emellett megfelelő fóru­mot kívánnak biztosítani az oktatók és hallgatók vélemé­nyének egyaránt. Már a próbaszámban is több érdekes cikkel igyekeznek ol­vasókat toborozni. Szerkesztő­ségi kerekasztal-beszélgetést szerveztek például a nyilvá­nosság és a tömegkommuni­káció kapcsolatáról, s érdekes az az interjú is, amelyet Gyur- csányi Ferenccel, az EFT el­nökével készítettek, s Fülbe­súgó hatalom címmel közöl­nek. Nemzetközi kitekintés­ként egyebek között a lengyel diákok életéről írnak és olyan dokumentumfotókat is talál­hatnak az olvasók a lapban, amelyek korábban meglehető­sen ritkán kerülhettek nyil­vánosságra. Bár az újság címlapján a Célok szót a hagyományos for­mában használják, a cikkek elolvasása után könnyen kide­ríthető, hogy a szerkesztők más tartalmat is kiolvasnak a címből. írásaikban ugyanis nem csak a célokra, hanem az okokra is kíváncsiak, s ezek feltárásával igyekeznek betöl­teni egy ma még' létező űrt a tömegtájékoztatásban. A lap az elképzelések szerint ha­vonta kerül, majd az olvasók­hoz. zunk. Pádéul Nagykőrösön is jól megfigyelhető a 2+1 abla­kos mezővárosi háztípus. Ez úgy alakult ki, hogy a tornác elejét beépítették, s így az épü­let gerince párhuzamos lett az utcával. Eltűnt az oromfal, ami falusi mezővárosi erede­tű és zárt sorú lesz. Ebből ala­kult ki az eklektikus bérház. A Nógrád megye felé eső ré­szen a Felvidék — fában gaz­dag — építészete érvényesül. A szlovák típusú, úgynevezett posztyenáz épületnek nemcsak tornáca, hanem homloktonnáca is van. Az utcával való kap­csolódás eme sajátos elemét az etnikum hozta magéval. Bőven láthatunk ilyeneket Váctól északra. Budaörsön több régi ház őrzi a sváb lakókör­nyezeti kultúra vonásait, ök is a hagyományos magyar hosszú házat állították föl, de szemben megépítették a nyári konyhát. Ha a gyerek meghá­zasodott, ide költözött be. Ám ez kicsi volt, bővítették. így a két hosszú ház között igen szűk udvar maradt. Amikor a település urbanizálódni kez­dett, összekötötték a két sváb- házat egy az utcával pár­huzamos — új szárnnyal. Ez­által alakult* ki a zárt sorú beépítettség. ++*'.■+*■<■ — Hogan hatott Pest me­gye környezetkultúrájára a fővárosba, illetve annak kör­nyékére települő munkaerő? — Korábban elfogadott volt az a szociológiai elmélet, hogy a ha-sonló társadalmi rétegek­hez tartozó emberek koncent­rálódnak; mert többé-kevésbé homogén társadalmi arculatuk is, természetes övezeteket al­kotnak. Eszerint a lakókörnye­zeti kultúrájuk is hasonló. Az elméletet ma már vitatják, mert az etnikai szóródás a gyakorlatban ezt fellazítja. Az urbanizációval a hagyományos lakókörnyezeti kultúrák fel­bomlanak. Az a szabolcsi em­ber, aki megtelepszik a fővá­rosban. vagy annak környé­kén. skanzenba illő, gyönyörű házát nem építi fel új lakó­helyén, hanem alkalmazkodik az ottani szokásokhoz. Torzuló tartalom ellen — Milyen lesz a jövő lakó- környezeti kultúrája? — Nem lehet megjósolni. Az a folyamait, amely a nyu­gati államokban viszonylag ki­egyensúlyozottan ment végbe, nálunk gyorsan, nagyobb ka­taklizmával zajlott. Érvénye­sült az a tendencia, hogy min­denáron el kell térni a ha­gyományos környezetkultúrá­tól, mert az a múlthoz tapad. Azt tapasztaljuk, hogy pél­dául a felszabadulást követő két és fél évtizedben oly jel legzetes formát, a sátortetős családi házat felváltja az új gazdag hullám: az egy emelet, plusz tetőtér. Az épület hom­lokfala az udvarra néz, és van rajta egy erkély. Nem szeren­csés fordulat, amely a hagyo­mányok felbomlásához vezet. Ami a jövőt illeti: személy sze­rint pesszimista vagyok. De a helyzet mégsem reménytelen: a hagyományos lakókörnyezeti kultúrák, még mindig nagy területeken érvényesülnek. Nem a forma ellen szólok, ha nem a torzuló tartalom ellen. Ez a füzet, amely 2500 pé.l dánytoam forog az országban, azt kívánja segítem, hogy ami még megmenthető, azt ment­sük. Nem az ócska házat! Ha nem termeljük újra a hagyo­mányos Jakókörnyezeti kultú­rát magasabb szinten. Ha raj tam múlna, én a műemlékvé­delmet még erre is kiterjesz­teném ! Olykor talán hatásosabb le­het a helyi védettség. Tudomá­som szerint a Visegrádi Ta­nács is szervezi a régi, az ere­deti homlokzatok visszaállítá­sát. Akad tehát megyénkben is jó példa, Vennes Aranka Tv-FIGYELŐ Ibolya. Takaros kis botrány kerekedett abból, hogy a te­levíziós Bánk bán prózai sze­replőinek a szájába az ope- risták hangját csempészték bele. Mégpedig úgy, hogy a dalnokok engedélyét sem kér­ték ki ehhez a művelethez, s így azok jobb híján bírósági úton próbáltak elégtételt ki­harcolni maguknak. Mindez azonban már megle­hetősen régi történet. Most, amikor Kálmán Imre örök­zöld operettjének legesleg­újabb változatát néztük, már eszünkbe sem jutott csór dálkozni a fon tebbi trükkön. Gyakorlott előfizetők, edzett készüléktulajdonosok lévén, természetesnek tetszett, hogy Szilágyi Tibor Spaghetti né­ven intézkedő végrehajtója Kovács Péter operaházi tag jóvoltából dalol, a Violettát alakító szépséges Kocsis Ju­dit pedig Kárpáti Magdának köszönhetően áriázik oly gyö­nyörűen. Maár Gyula, a Mont- martre-i ibolya rendezője nyil­ván a tökéletességre töreke­dett, s ezért maga is ezt a me­tódust választotta. S nem csupán vokálisán akart nagyot a különben in­kább prózai feldolgozások megelevenítésében élenjáró dirigens, hanem abban is, amit látványosságnak neveznek. Be­leadott ebbe a variációba anyai t-apait; lengtek a lobo­gók, fodrozódott mind a köd, mind a füst, a jelmezek pe­dig cigányos tarkaságukkal kápráztattak. Olyan erősen olykor, hogy már-már a sze­münk is belefájdult ebbe .a nagy spektákulumba. Mindeközben azért nyilván azt is sokan megfigyelhették, hogy a népes színészcsapat el- dirigálására már kevesebb energia jutott. A közreműkö­dők ugyanis többé-kevésbé azt cselekedték, amit máskor szok­tak. A rutinosabbak visszafo­gottabban tették-vették ma­gukat, hiszen tudják, hogy a közelről fényképező kamerák amúgy is felnagyítanak min­dent — a már említett Szilá­gyi Tibor járt ebben elöl —, a kevésbé rutinosak ellenben igencsak felszabadultan rop­ták a táncot, adták a bankot, akárha valami operettszínházi premieren akarnák bizonyíta­ni rátermettségüket. L ippai László, Hirtling István és Lak- lóth Aladár hármasára vonat­kozik ez elsősorban. Töröcsik Marira, Durand nagyságának a megtestesítőjé­re azonban sem az előbbi, sem az utóbbi megfigyelés nem vo­natkozhat. mert ő ezúttal is úgy volt jelen, hogy az hét­köznapi jelzőkkel egyszerűen nem minősíthető. Azt a pityó- kás asszonyságot annyi báj­jal, humorral, megbocsátható közönségességgel pördítette elénk, hogy csak ájulhattunk, bámulhattunk tehetségének le­geslegújabb megcsillanása lát­tán. Lám, ő még ezt is tud­ja, s ráadásul szinkronhangok segítsége nélkül tudja! S de jó, hogy ennyire tudja, és adódik elegendő alkalma bizonyítani is. 100 perc • A múltkoriban azon tűnődtünk itt, hogy ugyan miért szakadt meg a televízió kabarésorozaita ösz- szesen két jelentkezés után, s egyáltalán, miért indítanak el olyan műsorokat, amelyeknek eleve bizonytalan a folytatá­sa. Nem egyszer és nem két­szer tapasztalni, hogy csin- nadrattás beharangozást néma csend követ. Itt van például az ismeretterjesztők 100 perc cimű magazinja. Ha jól em­lékszünk, mindenhavi fejtágí­tónak ígérték, de ahogyan feltűnt, ugyanúgy nyoma ve­szett. A keddi műsomapok kí­nálata amúgy is meglehetősen sovány, bizony jó lenne, ha mégis találkozhatnánk ezzel a képes-hangos mindentudóval. Akácz László Heti eilmtegyzet Az utolsó csillagharcos A sokféle sci-/t-variáció kö­zül az egyik legnépszerűbb a különböző galaktikák közti vetélkedéseket ábrázoló. Nem új témakör, nem a Csillaghá­ború-filmek terjesztették el. H. G. Wells, az utópisztikus regényeiről (is) jól ismert an­gol író például már 1898-ban megírta A világok harca című könyvét, melyben Mars-lakók támadják meg a földet. És az­óta is nagyon sokan taglalták ezt a témát. Felfoghatjuk az egész kérdést úgy is, hogy az ember a maga örökös csetepa­téit, háborúskodásait vetíti ki űrméretekre, galaktikák közti küzdelmekre, mert el sem tud­ja képzelni, hogy ott künn a világegyetemben is ne azok a nézetek, szempontok, érdekek, viszonylatok, ellentétek és in­dulatok érvényesüljenek, mint itt a földön. Ha az ember a földön a legkisebb okért is háborút indít, nem lehet ez másképp az univerzumban sem. Egyik galaktika feltétle­nül le akarja igázni a mási­kat, egyik csillaghalmaz vagy naprendszer vagy hasonló „szervezet” uralkodni akar a másik fölött. Miért? Mert ezeknek a sci-fi-regényeknek, -filmeknek a hősei, bármely fu­ra külsővel rendelkeznek is, végső soron emberi tulajdon­ságokat testesítenek meg. Egy retekmagból mindig retek lesz, és sohasem földieper. Egy ember mindig csak emberi fantáziával megteremtett lé­nyekkel képes benépesíteni a világot, a világegyetemet, és sosem lesz képes olyan lénye­ket, olyan képzeteket teremte­ni, mint amilyeneket egy má­sik élőlény képzel el, a maga szintjén. Sosem fogunk olyan fantáziaképeket alkotni, ame­lyek például egy elefántfóka agyában keletkeznek az őt kö­rülvevő világról. Swift, a nagy szatirikus, megteremtette ugyan a yehukat, de ezek az okos lovak is tökéletesen em­beri módon gondolkoztak —, legfeljebb nemesebben és oko­sabban, azaz: úgy mint a ne­mesen és okosan gondolkodó emberek. Hogy egy igazi lő mit és hogyan gondol a világ­ról, azt aligha tudjuk (és ta­lán jobb is, mert nem biztos, hogy nagyon hízelgő a véle­ménye rólunk és a világunk­ról ...) Nem nagy újdonság hát egy olyan film, amely a sci-fi ke­retben ismét (sokadszor) vala­miféle árháborúról szól. És különösen nem nagy újdonság, ha ezt úgy teszi, hogy a néző­ben a kétszer kifőzött tealevél képzetét kelti — hogy tudniil­lik az illető film olyan gyön­ge, mint a második főzet. Van benne még valami teaíz, a szí­ne is hasonlít a teához, de az egész már reménytelenül el- veszített valamit, ami a tea lé­nyege. Pótszer, nem eredeti, nem igazi. Az amerikai Nick Castle rendező filmje éppen ilyen. Az utolsó csillagharcos pontosan olybá tűnik, mintha a Csillag­háború sokadik másolata vol­na, s az egyre halványabb in­digók miatt a kópiákon egyre kevésbé lehetne felismerni az eredeti szöveget, az eredeti áb­rát. Ez egy ilyen sokadik kó­pia, önálló ötlete is halvány és vértelen: egy fiút, aki má­niákusan játszik a csillaghar­cos nevű játékautomatán, egy szép este egy csillagközi úr el­viszi magával, mert aki baj­nok a nyomkodós masinán, az értelemszerűen kiváló csillag- harcos, csillagvadász, csillagre­pülő lesz a Rylos nevű boly­gón, ahol mindenki csakis Alexra, a játékautomata-vir- tuózra vár, mert senki más nem mentheti meg őket az el­lenséges bolygóról fenyegető támadástól. Ami aztán úgy is lesz; a támadás is, meg a meg­mentés is. Az egész film: a másodszor kifőzött tea. Mindent láttunk már, az űr járgányoktól a bo­londos küllemű űrlényekig, a szuperűrvadászok csatajelene­teitől a magányos csillagcow- boy. Alex és a magányos csil- lagcowboylány Maggie sápa­tag; illedelmes szerelméig — csak éppen erősebb főzet for­májában, ízzel, zamattal telí­tettebben. A Csillagháborúk technikai bravúrjai után ez a film csak olyan, mint egy Le- go-építőszekrény űrállomás­doboza. Maggie és Alex (Catherine Stewart és Lance Guest), Az utolsó csillagharcos főszereplői Onimasza Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom erről a film­ről: ez a japán Keresztapa. És ha ezt mondom, akkor a hang­súly a jelzőn van: hogy tudni­illik Gosa Hideo rendező film­je elsősorban nemzeti vonáso­kat mutat, és csak másodsor­ban hasonlít a történet a ne­vezetes Keresztapa-filmekre. A hosszadalmas, két és fél órás alkotás középpontjában ugyanis szintén két klán el­lentétei állnak, és itt is bonyo­lult családi és hatalmi ténye­zők befolyásolják a hősök sor­sát. A film hosszú időszakot fog át, 1918-tól 1940-ig ível a cselekménye. Az Onimasza- és a Szuenaga-klán viszálykodá­sai hátterében a japán társa­dalom problémái is feltűnnek: az 1930-as évek nagy sztrájkjai erőteljesen befolyásolják a szereplők életét, emberi kap­csolatait. De ez is inkább csak másodlagos. Ami itt igazán érdekes, az egy ném is egészen tisztázott foglalkozású (mert lehet, hogy csak tisztes és ügyes kereske­dő, de lehet, hogy csak így ál­cázott gengszter) japán család belső viszonyainak az érzé­keny, sokrétű, elemző bemuta­tása. Meglepő, milyen erősen élnek a feudális szokások, nor­mák ebben a nem is éppen el­maradott, nem is isten háta mögött vegetáló, XX. századi családban, sőt, az egész kör­nyezetben, amelyben a film játszódik. Ami a család- és klánfő Onimasza és a család­ban élő nők viszonyát illeti, az semmiben sem különbözik egy szamurájfilm XVI. vagy XVII. századi viszonyaitól, rendjétől. E feudalizmussal áll szemben az a másfajta erköl- csiség, melyet a sztrájkolok és vezetőik képviselnek. Érdekes módon a film segít valamit annak megértésében, mekkora utat kellett Japánnak megten­nie történelmileg igen rövid idő alatt, hogy a gyakorlatilag középkori szokásoktól, erkölcs­től, eszméktől eljusson a mai modern Japánig. A film ter­jengős és széles sodrású, igazi japán tempójú munka — de ez az említett, talán nem is egészen tudatos aspektusa ér­dekessé, jelentőssé teszi. Takács István Hagyomány és lakókörnyezeti kultúra Sajátos elemek érvényesülnek Meglehet, hogy ez a törökbálinti épület valamikor tornácos volt, ám a hármas osztást még megőrizte (Vimola Kárply felvételei)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom