Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-06 / 31. szám
1988. FEBRUÄR 6., SZOMBAT Kende Sándor: Barátság Az isten érti, micsoda emberek vannak!... Ide ülnek mellém, pedig van üres asztal bőven. Cseppet sem ittak még, most indulnak neki a szombat estének. Bemutatkoznak. Az idősebb kétszer is megszorítja a kezem, aztán átint a társának: — Szólj már, fiam, a pincérnek! Pincér, hm, tizenhét éves, ha van. A füle mögé szúrt ceruza hosszabb tán, mint az egész gyerek. Odaáll az öreg elé, s tisztelettudóan a térítőt szemléli. — Jani, rendelj valamit! — sürgeti ő a fiatalabbat, s a pincérfiú illedelmesen azonnal a másik vendég elé áll. — Fél litert, Józsi bátyám, jó? Sopronit. — Várj! — húzza vissza Jani a pincérkabátot. — Kocsonya van? Józsi; bácsi int a barátjának: — Tudod, hogyan szeretem! Ügy kérd. A pincérfiú füle rándul egyet, s megbillen a ceruza. Mert mit izen- get ez? Nem tud egyenesen hozzá beszélni? ! — Ne zsírosat! — parancsolja a vendég, a fiatalabbik. — Figyelsz? Jól szórd be paprikával. Na, eredj már! A pincér lecsapkodja a térítőt, elsiet a tálcával, egy perc, s máris hozza a bort szódával. — Jön a kocsonya is, azonnal. Már odébb is állna, de a vendég utánaszól: — Te! Ahogyan mondtam! — Éppen paprikázzák! Jani most már kényelmesebben helyezkedik el. — Erős lesz, Józsi bátyám, meg- mond;am..neki. Rendben,-.van?! Az. öreg a zsebében turkál. Észreveszi,a másik.- mert a . szeme mindig .rajta: — Elég az, maradjon csak békén — nyugtatja. — Rendes asszony — magyarázza Józsi bácsi nekem. — Adott egy százast. Amint mondtuk, mindjárt adta, hogy szórakozzunk érte.— Kifutja. — -Töl-ts már. — Először tisztán! Mindig együtt járnak, munkába, meccsre, sörözőbe. Húsz év a különbség köztük legalább. Jani is megvan harminc, de a pénzt mind odaadja egy marékban a Józsi bácsi feleségének, ahogy az öreg. Aztán együtt kapnak cigarettára és borra is. Jani rendel, azt ő érti ■ jobban. Pedig Józsi bácsinak a zsebében a pénz. Hát így barátok ők. Miért? — a pincér nem tudja. k ... Ötvenháromban kezdődött' ez vagy már ötvenkettőben? — A kocsma a főúton, ahol találkoztak, megszűnt azóta. Egymás képe fölött kiabáltak az emberek a féldeciért, annyian szorultak a pult elé. Ez a jabranc akkora szájjal lármázott, hogy megsokallta egy öregebb, szólt is valamit, olyant, hogy hirtelen piros lett ennek a homloka, s fölkapta a kezét. — Azt próbáld! — hallotta, s úgy óldalbanyomták menten, hogy a karja mozdulatlanul a magasban maradt. Itt is, amott is felböffent rá a nevetés. Erre aztán mégiscsak mutatni kellett valamit, s jobbra- balra rándulva kifordult a körből, a viharkabát szinte harsogott: — Azt vágom, aki ,.. — Nagy a pofád, haver! — Fél litert! — erősködött. — Az elsőt, aki belép! — ugratták. — All a fél liter?! Hosszú, gyanútlan alak nyitott be, sapkát se hordott. Akkora pofont kapott, hogy a szemüveg szára a füléhez ragadt. Becsukták az ajtót, a hosszú ember kint maradt Az öreg meg a fiatalabb megitták-a bent megnyert fél litert... Ez akkor volt. A kocsma sincs már meg, mondtam is. 7 Másnap reggel Utána mindennap együtt ittak. Fizetéskor nagy szájjal, erős mellel, utána néhány napig így vagy úgy, aztán meg kért pénzen a hónap végéig. Honnan jött ez a legény? — ki tudja! Itt nem szokták kérdezni, A csőlakóknak mindig több a pénzük ... Reggel, különösen nyáron, a fene se kíván inni. Jani rosszkor hajolt le, majdnem nagyobb baj lett belőle: — ha nem ugrik valaki két lábbal neki a csillének, hogy kisiklassa, összeszorította volna a fiú fejét. így se ment el a maga lábán, s feltörte hátát a kórházi ágy, mire újra levegőre engedték. S akkor eltűnt a kocsmából. A városból is... * A szomszéd csapat, a nyolcas, káromkodott legelőször, s a legsűrűbben, hogy: a zzzanya oltári, a Józsi bácsi begorombult, a végén még megemelik miatta a normát! Nem akart inni többé. Hazamenet komótosan billegett föl a domboldalon, az új lépcsők mellett inkább a kitaposott régi döccenőkön. Odaadta a pénzt az asszonynak, és lefeküdt. Ha meccsre hívták, elment, de nem kiabált. Egyszer vissza is akarták tuszkolni a hátsóbb sorokba, mert azt hitték, a pestieknek szurkol, azért hallgatott. Mégis csöndben maradt. Utána megint sehová. Evett otthon, ami készen volt, sokat, csak erős legyen, paprikás — és hanyatt vágta magát a bevetett ágyra, nem nézte párjával a televíziót. Sose volt gyerekük. Az asszonyok itt a környéken mindent tudnak, s amit tudnak, arról szeretnek beszélni. Azt mondják, ő az oka, nem a lelkem, a Pannink. így a legrosz- szabb: ezen nem lehet segíteni. ★ ... Amikor a Jani visszajött Komlóra, nem kellett itt már akárki. Csak az öreg szavára vették föl. Ennyit ért az, hogy csapatvezető lett azóta, a kilencesben, de még a bér- számfejtésben is így hívták szívesebben: a Józsi bácsiék. Hol a ménkűbe bujkált ennyi évig a gyerek? — erről másutt kellett számot adnia, Józsi bácsi egyszer sem kérdezte. Ott lakik azóta náluk. így az asszony is jobban örül, ha otthon isszák meg a bort, a fél litert Egyszer egy héten azért menjenek el valahová: — „Na. itt egy százas, vigyázzatok a szemetekre!” — Cigarettája van, Józsi bátyám? — akar Jani is csinálni valamit, amíg forgatja az öreg a szájában a kocsonyacsontot. Vájkál a zsebében, szorgalmasan; a kocsonya nem hűl ki. — Hagyja hát! — csillapítja Jani. — Veszünk a pincértől. — Itt van, nnna, a fene belé! — rámol az asztalra három bontatlan Symphoniát, s a negyedikből is előrecsúszik néhány szál. — Tegye vissza, nem kell eny- nyi, rakja csak el. A nagy rendezkedésben lekoppan a kocsonyás kanál a földre. Kő a padló, nem árt neki. Ketten nyúl- kálnak az asztal alatt, de a pincérgyerek ügyesebb. Épp ilyen fürge a végén, a második liter után. Jani diktálja a bort, a szódát, s a kocsonyát öt kenyérrel. — öt? — Annyi volt a tányéron! — s nézi, hogy jól írja-e a cédulára a koma. — Futja, Janikám? — aggályoskodik az öreg. — Nyugi, Józsi bátyám. — Itt van, fizesd ki — nyújt még egy százast — A többiért vegyél cigarettát, hadd legyen otthon. Fölállnak. Nehezen egyenesedik a derekuk. — Jól szórakoztak? — udvarias- kodik a fehér kabátos fiú, és mosolyog szelíden. Nem válaszolnak. Egyáltalában semmit. Lépkednek az ajtó felé, hiszen a zene is abbahagyta. A pincér hullámos lendülettel csapkodja kendőjét az asztalterítőn: hátha elszállnak, szétröpködnek a morzsák! — Isten érti, micsoda emberek vannak! — rándít egyet a vállán. Húsz perc múlva záróra. Fodor András: Mozdulat Kikönyökölök minden este a csillagtalan égre, Odalenn megvakult falak, utak kietlen pusztasága. Cirádák, ormok értelmetlen csendje. Az ablakrésen át kilódult horkolások ütemébe belesikong a viliamoskerék. És mindig, mindig ugyanúgy. S mert vállaltam az állhatatosságot, el kell viselnem, hogy a látszat siket köszurdokában élek. Miként merev üveghasábok fehér hágcsói csüngenek az égen, sorsom elrendelt mértanában ffeszengve nekem is így kell várnom. Tudom, hogy minden percemet az anyag béna közönyébe vésték, de csontjaim hordják az ismeretlent: mozdulat megváltozó robbanását. Jeho’da János: Havatváró nem is olyan hófehér de nem is olyan torz e tél mint ahogy azt kikarmolva ünneprontó szürke foltok itt-ott is hirdetik ég adj havat ki ne fagyjanak cserepes tenyeremben kalászadó magágy-holnapok s cinkéim dióbél étkét ne egyék meg varjúgyomrú verebek Herceg 'Árpád: Északra, északabbra Kökényt akarok számba, dércsípte fanyar bogyókat nyelvem alá, karcosodni, gyorsan ölő mérget rejtegetni fogaim mögött, mint megveretett, nagymúltú tábornokok — nem félek pedig: a szép halál nekem mostanában homokozó gyermek, kis lapátjával maroknyi gödrök fölött piszmogó baba: kinézve ablakomból, a világ fejfáit látom bokrosodni a kacagó játszótéren, papírsárkányok; szemfedők úsznak el, húznak északra, mintha északabbra egy másik jégkorszak kedvesebb volna a szívnek — Kökényt akarok számba, mérget, karcosodni, játszani a gondolattal elalvás előtt: kezem, kezed úgyis talál valami megfoghatót, porosodó tárgyainkra lámpaoltás után is ráakad. Bíró András: Tiszteletadásra buzdító Újsághír: A radioaktív sugárzást a svábbogarak minden ártalom nélkül elviselik. A hegy hátára kapja a Napot, a tó az erdőt szívja magába, kertem a rétre menekül, házam is kifut utána. A kerítést elviszi a szél, kerti fáink elnyeli a föld, kutunk vizét fölszippantja az ég, múltunkat megeszi a köd. A köd? Nem, nem! A láthatatlan J'> sugárzás fölfal, elpusztít mindent: embert, állatot, házat, kaszárnyát, hitetlenséget, vak hitet. ‘ Csak a svábbogár, az marad meg, őt nem bántják az atom-sugarak. Önpusztító Ember! Mától tiszteld a svábbogarakat! Tornay A\ari: ami megmarad e pergamen-fakó űrben nem én történek ami behálóz: láthatatlan tapinthatatlan acél-ívek szövevénye csönd-huzal pókhálófonalak vagy ökörnyál makett-világ ez vízalatti hínártól csöpögő gyopár kevés örökzölddel felfüggesztve ami megmarad: egy bokor fényes levél-fonákja az út meglyukaesosodott csend-pora az esték szél-hajladozása Farsangi hajnal Durkó Gábor rajzai
