Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-27 / 49. szám

1988. FEBRUÁR 27., SZOMBAT Kalász István: Z. Mondják és gyanítom is, hogy min­dig lesznek Z.-hez hasonló férfiak, akik életük egy bizonyos pillanatá­ban hirtelen, minden különösebb ok nélkül megváltoznak, és megmagya­rázhatatlan tetteket követnek el. Ahogyan Z. is, aki egy borongós ok­tóberi reggelen hagyta el a lakást, ahol feleségével és nyolchónapos fiá­val élt. Afon a reggelen ugyanúgy reggelizett a konyhában, ahogyan máskor, tojást evett majonézzel- és hideg tejet ivott; ugyanazt a kopott­zöld viharkabátot vette fel az előszo­bában, mint máskor, az ajtóban megcsókolta feleségét, aztán elment. Talán egy apró eltérést megállapít­hatunk: mosolygott ugyan, de nem mondta, hogy mikor jön haza. Nyu- godtnak látszott. Azt már nem tud­juk, mi történt vele az utcán, csu­pán annyit tudunk biztosan, hogy kilenc óra körül betelefonált a mun­kahelyére, beteg, mondta halk han­gon, és köszönés nélkül letette a kagylót. Ez volt az utolsó élet jel ró­la, soha többé nem látták. Csak hó­napokkal később, amikor a keleti or­szághatár mellett, egy csirkekeltető teleptől nem messze lévő elhagyott istálló kőpadlóján a már erősen bomlásnak indult holttestre rábuk­kant néhány gyerek, akkor vált bi­zonyossá, hogy Z. ott távol, több száz kilométerre feleségétől és gye­rekétől fejezte be életét. A halál okát nehezen tudták megállapítani, a közeli városka boncnoka minden­esetre jegyzőkönyvbe vette, hogy a halott teste erősen elhanyagolt volt, a radikális súlyveszteség, a nagyfokú kimerültség és a szokatlanul ke­mény hideg végezhetett vele. Arra, hogy Z. miként és mivel töltötte azt a három hónapot, nem derült fény. A közeli falvakban érdeklődő rend­őrségnek nem tudtak nyomra vezető felvilágosítást adni, senki nem látott olyan csavargó külsejű fiatal férfit, akire ráillett volna a személyleírás. Egy márciusi délelőtt, az istállótól körülbelül tíz kilométerre lévő föld­darab művelése küzben, a még fa­gyos földből kiszántott ócska bő­röndben talált néhány oldalas kusza feljegyzés szolgált magyarázattal; Z. naplóját fördította ki az éke, a nap­lóját, melyet minden bizonnyal ha­lála előtt ásott el azon a szántóföl­dön. A gyűrött, de tiszta papírokat megmutatták a feleségének, aki fel­ismerte Z. keze írását, és ezzel vég­érvényesen bebizonyosodott, hogy a halott azonos Z.-vel. A naplót nem szolgáltatta ki a rendőrség, az asz- szony hiába követelte szóban, később levélben, udvarias válaszban tudat­ták, hogy ha akarja, elolvashatja, de a feljegyzésekre nekik is szükségük van, mert azokból fontos következ­tetéseket vonhatnak le, de hogy pon­tosan milyen következtetésekről volt szó, azt nem írták meg. Én is csupán annyit tudok a naplóról, amennyit a feleség elmondott, de nyugodt lelki­ismerettel mondhatom, ez sem kevés. A naplóból megtudhatjuk, hogy Z. felült aznap reggel a villamosra, le­szállt a pályaudvarnál, és a nála lé­vő pénzen vonatjegyet váltott. Hogy akkor még puszta szeszély volt-e ez a tette, eldönthetetlen. Tény azon­ban, hogy Z. vonatra szállt, és amint az a feljegyzésekből kiderül, még elég pénz volt a zsebében ahhoz, hogy a visszaútra is váltson jegyet. De ezt nem tette meg. Pontosan nem tudjuk, hogy milyen irányba utazott, mindenesetre nem valószínű, hogy ez közömbös lett volna számára. A nap­lóból kiderül, hogy személyvonattal indult útnak, és többórás utazás után szállt le egy faluban. Mint írja, megebédelt a falu éttermében, és egész nap csak sétált, míg rá nem esteledett. Lehetséges, hogy lekéste az utolsó vonatot, és a faluban ra­gadt. Az azonban biztos, másnap reggel egy falusi gazdánál tűzifát rakodott, csupán ennyit ír, semmi többet. Talán napokon keresztül dol­gozott élelemért, szállásért, ez a fel- tételezés valószínűnek tűnik. Bizo­nyosan így lehetett, hogyan lehetett volna másként? Arról ír, hogy este sétált, a falu kocsmájában bort ivott egy gazdával és annak két fiával, akik sofőrök a gazdaságban; hogy éjjel zuhogott az eső. Ezután követ­kezik az első elgondolkodtató mon­dat, mely pontosan így hangzik: „Fáradt vagyok és kíváncsi.” Alatta zárójelben: „Nem tudok semmit.” A következő feljegyzés már egy másik faluban íródhatott, ott is rakodik, de ezúttal a vasútállomáson, az indó- ház mellett álló vagont rakja töb- bedmagával, ahol hallhat , vagy lát­hat valamit, ami felkavarja, mert a ténvszerű közlés után ismét egy sze­mérmesen megfogalmazott mondat következik. „Szomorú dolgokat ta­pasztalok.” Valamivel lejjebb ismét felbukkan a már olvasott mondat: „Nem tudok semmit.” Hogy ez a mondat, mely a későbbiekben több­szőr visszatér, pontosan mire utal, csali sejteni lehet. Ezután sokáig nem olvasható ilyen személyes jel­legű rész, csupán arról ír, hogy hol és mit rakodik, hogy elszakad a nad­rágja, hogy egy este ruhát vásárol magának valami leértékelt boltban, hogy ismét új faluba érkezik. Egyet­len város sem szerepel a naplóban. Bizonyára átutazott rajtuk, vagy nagy ívben kikerülte azokat. „Hala­dok a térképen — írja az egyik he­lyen —, kelet felé megyek, dolgo­zom, hallgatok.” A falvakról csak ritkán írtakkor is tőmondatokban: „Szegény falu.” És ismét a már is­merős mondát: „Nem tudok semmit. Figyelnem kell.” Az írásból kiderül, hogy - két hétig egy szanatóriumban dolgozik. „Meleg szobában alszom — írja —, csak itt is állandóan az ok­mányaim után érdeklődnek. Munka­könyv kellene, az irodán már gya­nakvással szemlélnek.” Írja, hogy összeismerkedik a szanatórium gondnokával és egy orvossal, aki egy este meghívja magához. „Sokáig be­szélgettünk — írja —, értelmes em­ber. Beszéltem neki a tervemről, őszintén helyeselte. Megígérte, hogy segít, ha módjában áll. Mondtam, hogy ebben nem segíthet senki, ezt egyedül kell végigcsinálnom.” Jár a szanatórium hullakamrájában is: „A halottaknak nyugodt az arcuk. Lo­vas kocsival viszik be őket a faluba, a vasútállomásra. Érdekes, soha nem gondoltam volna, hogy olyan vona­ton is utazhatok, melyen halottat szállítanak. Állítólag a postavagon­ban viszik őket a városba.” És ismét zárójel közé szorított mondat: „Az az érzésem, rejtegetik a halottakat.” Hogy milyen okok játszottak közre abban, hogy elhagyja a szanatóriu­mot, nem tudjuk, talán az okmányok hiánya, vagy csak egyszerűen újra elindult, erről nem tesz említést. Is­mét falvakban dolgozik alkalmi munkásként, zsákokat hord, egy íz­ben istállóban vállal munkát, ahol kannákat tisztíttatnak vele. Erről az időről keveset tudunk meg, Z. csak tőmondatokat ír. „A telepen sok a kutya — olvasható az egyik lap al­ján —, a szabadban alszanak. Éjjel vonítva marakodnak a barakkok között. Néha mérget adnak nekik. Azt mondják, betegek. Nem tudom. Nem félek tőlük.” Űjra elindul, de valami már megváltozott benne. Egy alkalommal a lestoppolt teherautó kabinjában felejti a táskáját. „Nem bánt különösebben — írja egy he­lyen —, nincs szükségem semmire.” Arról ír, hogy kimerült, hogy nincs kedve többé dolgozni, de nem azért, mert megalázza a nehéz fizikai mun­ka. „Zavar az elvesztegetett idő, már nem okoz élvezetet, ha együtt va­gyok emberekkel. Egyedül akarok lenni. De nehéz pénz nélkül.” És egy figyelmeztető mondat: „Nem tudok gondolkodni." Az utolsó lapon már megváltozik a kézírása is, kusza, olykor érthetetlen mondatokat vet papírra, néha csak különálló szava­kat: „Hallom valakitől, hogy lázas. Ház, ing, törölköző, selyemblúz. Ott ül kábán. Sár, kölni.” Sok az áthú­zott rész. Gyanítható, hogy Z. ekkor már lázas beteg lehetett, hogy hol és kiknél töltötte ezeket a napokat, nem tudni, nincs semmilyen utalás erre vonatkozóan. A lap közepén új­ra tisztulnak a mondatok, arról ír, hogy pénzt kell szereznie, de már nem akar dolgozni. „Egy áruházban cigarettát és sajtot loptam.” Bűnös­nek érzi magát, tisztátalannak. „De élni kell” — olvasható Z. feljegyzé­seiben. Arról ír, hogy olyan, akár egy bolond, egy ártalmatlan falusi bolond, csak a gyerekekkel tud már beszélni. „Álltam a kapu mellett, és sokáig néztem, ahogy futballoztak. Hideg volt és sütött a nap. Jó volt. Sütött a nap. így múlt el egy dél­előtt, vasárnap volt. Békés délelőtt.” Áztán megy tovább, nem tudni, gya­log vagy autóstoppal, bár az utóbbi nem látszik valószínűnek, mert Z. ruhája olyan elhanyagolt lehetett már akkor, hogy nem állt meg az úton senki, hogy felvegye. Ezt a fel­tevést a következő mondat is meg­erősíteni látszik: Annyi közöm van a tájhoz, hogy szeretem.” Az utolsó lap alján apró betűkkel írt feljegy­zések szolgálnak talán a legtöbb fel­világosítással Z. különös utazásá­hoz. „Nyugodt vagyok. Végre. Kere­sem a megtisztulást, hamarosan el­érem a határt, és akkor véget ér az utazás. Lesz min gondolkodnom, vo­natra ülök. Végre nyugodt vagyok.” És itt olvasható az első és utolsó utalás a régi életére vonatkozóan: „Nem tudtam semmit. Hazamegyek. Vissza. A feleségemhez, a gyerekem­hez.” Gyanítható, hogy Z. akkor érte el a keresett célt, azt a célt, mely miatt útra kelt, melynek megtalálá­sához szüksége volt erre a nyomo­rúságos bolyongásra. Ezért tűnik va­lószínűnek a rendőrség feltevése is: Z.-nek már nem volt többé szüksége a naplóra. Bizonyosnak látszik, hogy sötétben ásta el, nem tudhatta, hogy éppen egy szántóföld szélén áll. Vé­leményem szerint is Z. számára azon az éjszakán véget ért az utazás, az utolsó estét szerette volna abban az elhagyatott istállóban eltölteni, hogy másnap elinduljon a vasútállomás felé és felszálljon egy vonatra. De másnap reggel már nem volt annyi ereje, hogy megtegye ezt az utat, mely az életét mentette volna meg, hogy elinduljon egy hosszabb, sokkal keservesebb utazásra. Én abban re­ménykedem, hogy nem szenvedett a hi3eg kőpadlón sokáig, hogy gyor­san és fájdalom nélkül végzett vele a sors. Szilágyi Szabolcs: Papírból - mi kár! Idestova leketyeg a nyolcvanas évtized: hipp-hopp ... vehetem az ezredfordulós szilveszteri pezsgőt. Durranása megijeszti majd a haza­térő járókelőt — hajnalban (hajnal — pirkadat, pitymallat, napfelkelte, auróra; Auróra! Auróra...) Mostanában semmi sem történik. Mostanában nincsenek sokdimen­ziós, szélvihartól kavargó esemé­nyek. Egyszerűen nincsenek esemé­nyek. Mondom: mostanában. Értem: har­mincegy' éve. Amikor utoljára futotta ilyesmire, a háborúból ben­nünk rekedt keserűségből meg az utána jócskán összeszedett búbánat­ból kitelt még egy önpusztító, lel­kes roham. Korunk („mostanában”) hiánymo­zaikja: röpcédula, illegalitás, frak­ció, vastaps. És nincs falra kent ló­zung: „Le...!” — „Fel...!” — „Ki... !” - „El... !” Így van. És csak helyeselhető. ^ Ifjú ismerősöm (26 éves) § minősít: pocsékul unalmas a ^ mi világunk. Javaslom, néz­^ zen tévét, olvassa lapjaink $ terrorrovatát. Kevés ez neki. ^ Életidegen. Képernyő- és pa­^ pirszagú. „Hol van ide Dél­^ Amerika.'?" Ugyanez a fiatalember sárgáslila- irigyen leltározza az én 46 évemet; életrajzomat alaposan ismeri. Felhánytorgat ezt is, azt is — tör­ténelemkönyvének kronológiai táb­lázatát követve: Negyvennégyben, kétévesen, mar­havagon tetején, pokrócba csavarva te már menekült lehettél. Erdélyből cipeltek a Dunántúlra. Ettől most magyar állampolgár vagy. Balaton-melléki apácazárda gon­dozott kisdedóvójában akkor, ami­kor még vallás- és közoktatásügyi volt a főhatóságod neve, de te sza­bad akaratodból (ezt nem egészen értem — a szerző) válhattál ateis­tává. Első harcodat a munkásmozga­lomban kék nyakkendős kisdobos­ként vívtad: szürkületkor a göcseji kisváros dombjához lapúlva kiáltoz­tad, hogy „Éljen Vasvári elvtárs!”. Tudtad, mert a ti korosztályotok, a Nagy Nemzedék már gyermekkorán ban, 1948-ban tudta, hogy kiabálá­sával a kommunisták helyi jelöltje mellett korteskedik. Ötödikben kaptad a piros nyak­kendőt, és te már mélyen átérezted nagyiparivá cseperedő hazád céljait, mert így szavaltál: „A dolgozó né­pért, a hazáért Rákosival előre!”. (Apropos! Ez a kopasz bácsi a paj­tásod volt. Rákosi pajtás. Micsoda cimboraság!) Így nem is csoda, hogy már az ötödikben őrsvezető válhatott belőled, s a hatodikban, az egyhetes bentlakásos után még raj­tanácselnök is ... Kis híján csapat­tanácselnökké léptél elő, csakhogy kádereztek. Szüleid értelmiségi (bár haladó értelmiségi!) volta itt állított meg, nagyon helyesen a nomenkla­túrában. Ez lett a te egyetlen sérel­med — hogy neked is legyen ilyes­mid — az ötvenes évekből. Szájharmonika (herfli, pofagyalu)- együttesed is volt, Csasztuskáztatok. Nem múlt el nélkületek beszolgál- tatási örömünnep a Duna-Tisza kö­zén. Nedves szemű öreg parasztok tapsoltak a kultúrházban, ha érzel­mesen megrezegtette zsenge úttörő­ajkatok a Szulikót. Kérted, nem kérted, kaptál egy piros fedelű DISZ-tagsági könyvet — már a nyolcadik cében. Igaz, ahogy ismerlek, te kértél volna, de például ott volt... (Jó, ezt hagy­juk ... Megsértődne. Nem tenne jót a karrierednek.) Hirtelen megnyílt előtted a nagy­világ. A haverok el is indultak, sor­suk in bianco... Ki nem váltott csoportos útlevelükre magad is fel- kéredzkedhettél volna. Itthon ma­radtál, s turkálva válogathattál sok­féle lőfegyver között, meg ha akartál, Molofov-koktélt is készíthettél,.. Hogy mégsem tetted? — lám, te azt is szabad akaratodból tetted ... Romantika, szenvedély vitt az új szervezetbe. Meg a nagyapádtól örö­költ hit. Lecsapoltad a Hanságot. Azt is lelkesen. Jelvényt kaptál ér­te: „Ifjúság a szocializmusért!”. Ké­sőbb az általad is alapított szervezet jubileumain már senki sem. volt kí­váncsi arra, mit tudsz mondani az 57-es tavaszról... Talán igazuk is van! És akkor megint kitárult előtted a világ. A nagyvilág kiskapuja. A ró­zsaszínű betétlappal egyszerre két határt (a csehet is, a lengyelt is) átléphetted. Tetted is, amennyiszer csak akadt két-három heted, két- háromszák forintod, koronád, zlo- tyd. Autóstop közben gyűltek a barátok és a zizegő-sustorgó szó­kincs. Gyönyörűségesen gyönyörű lehetett ez a ti Beatles—Bródy—Szö­rényi—Koncz-féle muzsikás világo­tok! Akkortájt születtem, amikor te legszebb ifjúi álmaid főútvonalán rátapostál a nullkilométerre — 1962. Téged még slapajnak hívtak a szak­ma öregei, ők pedig szerkesztő urazták egymást. Később te is meg­kaptad a művi hierarchiában neked is kijáró „sajtos” titulust. (Ugye, ez volt a bántó és nem a slapajság?!) Még valami: dr. Agy tanítványa is lehettél, s abban a 68 körüli fel­nőttoktatásban a tantárgyat Űj Gaz­dasági Mechanizmusnak nevezték, Az idő múlásával Gazdasági Mecha­nizmussá. végül Mechanizmussá zsu­gorodott... a neve. Ifjú ismerősöm, ez a 26 éves ember tovább nem minősít. Nem tartja sikernek, ami ne­kem szakmai csúcs, ami ne­kem közéleti elismerés. Ne­ki nem kudarc, amit még bu- 7 káékéntJ igázol •»= vissza a mi Nagy Nemzedékünk. A -fiám lehetne — motyo­gom, s mert a fiam mahol­nap tényleg : ennyi idős, itt az idő őt meg nem érteni. Ezt diktálja a nemzedéki konfliktus törvénye. Ezt vár­ják tőlem az öregecskék, ki­ket úgymond nekem kellene váltani. Elvárják tőlem: in­kább nekik, a nagyapóknak hozsannázzanak az unokák. Nem engedem át ezt a ge­nerációt — o Legnagyobb Nemzedékei! A WHO-statisztika kedvelt gyer­mekei vagyunk. Nekünk ágyat és bonyolult elektronikus masinákat tartanak fenn az intenzív osztályo­kon. Minket egyszerre látogatnak, be­tegágyunkhoz á diétás falatot egy­idejűleg hozzák apáink és fiaink. Kettőjük közül a 26 éves fiú azt kí­vánja, hogy épüljünk fel, mert úgy tudja, lenne mondanivalónk. Apánk is tudja, de ő nem akaria hallani. Temetésünkön szép, gyönyörű szép beszédet mond majd a jó öreg. Mi kár: papírból! ; Csanády János: Emlékezés egy régi utazásra Milyen fontos volt az az utazás kalandosan a busz méhébe bújva — míg megejtett az őszi köd-varázs már Nógrád dombjai között gurulva; az ismertből az ismeretlen idő-tenger felé evezni, s salgótarjáni esti füstben város tenyerén megérkezni. — Milyen kalandos volt az az út, pedig csak a sors vetett kockát, s hogy a kocka hatosra fordult, tán csak a város dzsinnjei tudták; fogadásunkra megjelentek esti ezüst köpenyben, és a szobor körül lebegtek áttetszőén és könnyen — ifjú jövőnk, forró szerelmünk, szellem-kezük áldása rajta, ma sem hagy érintetlenül a ködös alkony varázslatja; hiszen, ha csak vándor-diákok lettünk volna, de nem, mi nem akartunk kevesebbet akkor: meghódítani az egész világot! Átvilágítás Baditz Balázs rajzai Főtér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom