Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-25 / 47. szám
Wat « 9! Kd YB! 1988. FEBRUAR 25., CSÜTÖRTÖK „Ex a találmány a csodához hasonló. A fénytan ■ és a kémia valamennyi tudományos elméletét megzavarja, és ha beválik, forradalmasítani fogja a rajzművészetet.” A francia tudományos akadémia tudósai írtak így 1839-ben a Niepce és Daguerre által feltalált képrögzítési eljárásról, a daguerrotípiáról. GEPEK ES KÉPEK A fotográfia felfedezése valóban forradalmi változásokat hozott a képi ábrázolásban. A fényképezés eszközei rohamos fejlődésnek indultak. Ma már a legelterjedtebb hobbi, nincs tudomány, amely nélkülözhetné, s nem utolsósorban egy új művészeti ág született általa. A tárlaton mindez nyomon követhető, s láthatjuk, hogyan fejlődtek a fényképezés eszközei, eljárásai. A tárlókban a legkülönbözőbb kamerák, objektívek, s az ezekkel készített felvételek sorakoznak. A látogató azt is megtudhatja, hogy hazánkfiai nemcsak a hőskorban jeleskedtek a fo- tografálás területén, de még az 1950-60-as években is gyártott a magyar ipar fényképezőgépet. Kamera a hőskorból, Jedlik Ányos 1842-ben készített fényképezőgépe (felső kép). Drezdában gyártott kamerák 1910-ből (alsó kép) (Hancsovszki János felvételei) A gyönyörűen helyreállított egykori parasztház ad otthont a fotótechnika-történeti gyűjteménynek (cím fölötti kép). Iskolai diavetítő a századforduló idejéből (cím melletti kép). Laboratóriumi eszközök Eötvös Loránd hagyatékából, a nagyítógép magyar gyártmány (bal oldali kép) „Aplanát” portréobjektív 1878-ból (jobb oldali kép) BlTv-FIGYELŐlI Okuláré. Végre valahára megtudhattuk, hogy miért visel afféle félszemüveget Vit- ray Tamás. Nos, amint az dr. Szecskő Tamás legutóbbi Tévétükréből kiderült, az ilyen okulárékra azoknak van szüksége, akik ugyan reászorulnak a szóban forgó optikai eszközökre, de akik kötelességüknek érzik, hogy társalkodópartnereikkel Szembenézzenek. Tudván tudják tehát, hogy az a hagyományosan nagykeretes nézőke üvegfalként eltakar, átlátszó pajzsként két ember közé tolakodik, így hát az a millióknak szóló kommunikátor, aki szeretné, ha valamennyi nézője személyes ismerősként inná a szavait, az csak ilyen felébe metszett lencsepárt viselhet. Kicsi dolog ez, apró mesterfogás? Csupán látszólag az, hiszen — s Szecskő doktor okfejtése tulajdonképpen erről szólt — az a televíziós személyiség, aki vállalja a közszereplés megannyi kínját és örömét, köteles még az ilyen kicsiségekkel is törődni. A szemüveg megválasztása mellett pedig ismerni kell még a gesztikulálás szabályait is! Nevezetesen azt, hogyha egy előadót abban az úgynevezett nagytotálban mutatnak, akkor ő szabadjára engedheti kezének, karjának mozdulatait, hiszen így nem zavar a beszédet nyomatékosító kalimpálás. Ha viszont félközeiben szegeződik rá a kamera, akkor már csínján kell bánni a handabandázással. Valóságos tudomány ez a viselkedéstan, a televíziós jelenlétnek ez a koreográfiája — annyira az, hogy már könyvek is születtek e tárgykörben —, s ha már az, akkor kellő tudatossággal, megfelelő alázattal nyilván azok is el tudnák sajátítani, akik ott, a mikrofonok elektronikus világában keresik a kenyerüket Sajnos azonban éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk ennek a kötelességnek. Hogy, hogy nem, újabban valamiféle kimódolt kedélyesség, nagyon természetesnek szánt s ezért éppenhogy természetellenes kedvcsinálás uralkodott el a bemondói körökben. Különösen a hétvégeken, amikor valamicskével gazdagabb a kínálat, s azt barátságosabban lehet az előfizetők figyelmébe ajánlani. Csakhogy éppen ez a szíveskedés csap át önmaga ellentétébe, ha túlédesítik, ha mértéket tévesztve túlkoreog- rafálják. Tetszik, nem tetszik, tudomásul kell venni, hogy a mi televíziónk nyakkendös és gálaruhás televízió, még akkor is, ha a műsorközlőt olcsó trikóba vagy pulóverbe öltöztetik. Ünnep volt egykor minden pillanat, ha abban a kis fényes négyszögben elkezdett valami mocorogni, és egy kicsit ünnep még ma is. Olimpia. Amúgy mostanság Calgaryra, a téli olimpia kanadai színhelyére tekint a nagyvilág. Hála a mi Szabadság téri intézményünknek, a magyar néző hatalmasakat kóstolhat ebből a pazar mutatványsorozatból, hiszen megszámlálhatatlan mennyiségben érkeznek el ide is a képek. És micsoda felvételek! Nincs az a panorámás képeslap, amelyik pompásabb tájképeket, remekebb sziklasziluetteket mutogat, mint amit immár második hete van alkalmunk látni. Technikai bakira talán nem is emlékezhetünk; sokkal inkább arra, hogy zökkenők nélkül bámulhatjuk hol a jéghokit, hol a bobok versenyét, hol meg a műkorcsolyázók piruettjeit. S mindezt ráadásul higgadt és szakszerű magyar kommentárok kíséretében, hiszen a kiküldött riportcsapat tapasztalhatólag minden tud erről a hó- és jégvilágról. Ök még illendően fegyelmezik is magukat... Akácz László Hazánk első fotótechnikatört éneti gyűjteménye két évvel ezelőtt nyílt meg Vácott Gépek és képek a magyarországi fotótechnika történetéből címmel. A méreteit tekintve szerény múzeumban összesen 800 tárgyat és képet állítottak ki az Országos Műszaki Múzeum gyűjteményéből. Az anyag szemmel láthatóan is gazdag, s ez nem jelent mást, mint hogy hazánkban nagy hagyományai vannak a fényképezésnek. A váci születésű Zimmermann Jakab már 1840-ben lefordította Daguerre könyvecskéjét a képrögzítési eljárásról. Ugyanebben az évben a szintén magyar Petz- val József matematikus Daguerre kamerájának lencséjénél tizenhatszor nagyobb fényerejű objektívet szerkesztett. M. NT. P. ■ Heti eilmtegyzeth Hótreál Természetesen minden generációnak meg kell csinálnia a maga generációs filmjét. Valahogyan, valamiképp, el kell mondania, hogyan él, miért él úgy. ahogy, s miért nem másképpen, mit akar vagy mit nem akar, mit lehet akarnia vagy mit nem lehet akarnia, mivégre van a világban, mi köze a világhoz, s annak őhozzá. Természetes, hogy kérdéseket tesz fel és kérdésekre válaszol. Ha tud kérdezni. És ha tud válaszolni. Szabó Ildikó első egész estés filmje, a Hótreál, érezhetően generációs filmnek készült. A rendezőnő, aki Szabó Gabriella néven épp a napokban volt látható Odor Emíliaként a tévé Sándor Pál-sorozatá- ban, a maga nemzedékéről kíván beszélni, vagy inkább e nemzedék egy korábbi életfázisáról, hiszen a film alakjai minimum tíz évvel fiatalabbak, mint a rendezőnő. De az életkor talán nem is olyan nagyon fontos — bár manapság a generációs határok szőkébbek, és tíz év korkülönbség szinte más világot jelent. Azt hiszem azonban, iít a nemzedék tágabban értelmezhető. És ez a húsz és harminc közti kor már többet is jelent, általánosabb tanulságokat hordozhat, ha róla szól valaki, mint ha nagyon beszűkíti témája időhatárait. Az viszont nem biztos, hogy a Hótreál végül is szűkíteni vagy tágítani akarja mondanivalója nemzedéki körét. Hogy miért bizonytalankodom itt alapvető dolgok megítélésében? Mert a film is bizonytalankodik. Nem lehet tudni, végül is éz a nemzedékrajz milyen célzatú, nem lehet pontosan felmérni, a szimpla megmutatás szándékán túl miért is készült a film, s ■nem világos, hogy azzal, amit ennek az ábrázolás témájául választott néhány fiatalnak a sorsából megmutat, rá akar-e ébreszteni bennünket egy bizonyos réteg életvitelének tarthatatlanságára, ellenérzésünket akarja-e kiváltani vagy arra késztet, hogy az okokat és a megoldás lehetőségeit próbáljuk keresni. Valószínűleg egyikről sincsen szó, és ez nagy baj. Nem valamiféle szájbarágós tanmesét hiányolok, nem tanítóbá- csis lám-lámot és ejnye-bejnyét, vagy holmi mintagyerek-» mennybemenetelt. De azt vár* hatnám, hogy megtudjam, eá a Lili, a film központi figu- rája, végül is mitől olyan, amilyen., miért hányódik teljesen céltalanul a világban, miért nem képes normális emberi kapcsolatokra. Vagy hogy a fiúi — mert három is van, akik közül az egyik a bátyja — miért kerülnek börtönbe. mitől lettek bűnözők, mi lökte ki őket a társadalomból, mivel rontotta el őket ez a társadalom, ha elrontott ta, vagy hogy a saját sorsukért ők mennyire felelősek. És arra is kíváncsi lehetnék, hogy ezt a tengődő tenyészetet, melyben senkinek semmi értelmes elfoglaltsága nincs, mindenki — még a felnőttek is vagy főként azok — csak napról napra élnek, mi tartja fönn, miért létezhet, s mi az, ami létrehozta. Egyszóval} ábrázolás és elemzés szükségeltetne. Ábrázolás, mint egy játékfilmben, és elemzés, mint egy valamirevaló dokumentumfilmben. Közlésekből, kinyilatkoztatásokból nem áll össze a deviancia oknyomozása, egy csomó egymás melló rakott mozaikból nem jön létre műalkotássá szervezett film, néhány figurától (akiket más filmekből, tévéjátékokból, vagy éppen az Emke aluljáróból ismerünk, esetleg a Kék fénvben találkoztunk velük) még nem kap társadalmi mélységet ez a munka, nem válik igazzá. A társadalom peremén vagy azon is túl élő fiatalok világa létező világ, ismerősek a problémáik, letagadni létezésüket nem lehet, és hibás elgondolás volna, ha azt hinnénk, hogy ha nem beszélünk róluk, akkor nincsenek is. , Úgy tűnik azonban. Szabd Ildikó ennek a kétségtelenül létező és nagyon sok problémát, indukáló világnak csupán a felszínét ismeri. Ez viszont kevés ahhoz, hogy elhihessem a figuráit, kevés ahhoz, hogy elhihessem a filmjét. Mintha egy érdeklődő fiatal értelmiségi merítkezne meg pár hétre a tőle társadalmilag, kulturáltságban, intelligenciában és civilizációs fokon is fényévnyire lévők köreiben, s ezt a benyomástömkelegét próbálná összerakni, kivetíteni ebben a filmben. Ami lehet érdekes, de nem lehet igazán jelentő^ fontos és hiteles. Czakó Ildikó (Lili), s Hótreál női -főszereplőja Madárka Minden formai ötlet, a fényképezés és a színdramaturgia minden bravúrja mögött, a különleges pszichopatologi- kus szituációk hátterében is egy hatalmas, nemzeti trauma húzódik meg a William Wharton regényéből Alan Parker által rendezett Madárka című amerikai filmben. Ez a trauma pedig nem más, mint a vietnami háború. Tucatnyi amerikai film készült már erről a témáról. Megközelítési módjuk is a legkülönbözőbb volt, az Apokalipszis most-tói a hírhedt Szarvasvadászig. A Madárka sajátos megoldást választ: egy galambszelídségű, s a galambokba, majd a kanárikba be- leszerelmesedett fiú, meg a rámenős, belevaló barátja történetét használja keretül Vietnam sokkoló hatásának a bemutatására. Madárka, ahogyan szenvedélye miatt a barátai becézik, egy iszonyatos légitámadás élményeinek nyomán lép ki végleg e világból, s lesz a katonai kórház csöndes, kataton pózokba merevedő, kommunikációra képtelen, ártalmatlan lakója. A barát, A1 pedig, egy szörnyű sebesülés után kapja a furcsa feladatot, hogy próbáljon meg közel férkőzni Madárka leikéhez. E megrendítő küzdelem során tárulnak fel közös ifjúságuk emlékei, s értjük meg, ki volt Madárka, miért lett Madárkává, és hogyan került abba a reménytelennek tűnő állapotba, melyben ember volta madárlétté transzponálódik. Van-e megváltás Madárka és A1 számára? Nem tudjuk, de a film felcsillant egy picinyke reménysugarat. Csakhogy érdemes-e visszatérni a realitások világába? Takács István
