Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-22 / 44. szám

A ceglédi galéria váci vendége Festmények bársonyfészekben Nagy B. István: Abate Luigi virággal ■Tv-FIGYELÖ« ^ Az elmúlt évben a ceglédi ^ Kossuth Művelődési Köz- ^ pont sokmilliós felújítása j után megnyitotta a kapuit a színház, a kaszinó, majd a galéria is, ahol elsőként ^ a Dél-Pest megyei képző- J művészek, később Szász ^ Endre, az Art’éria Galéria, ^ az omszki alkotók és 2 Barcsay Jenő munkáit lát- i hatták a város lakói. Bar- ? nóth Zoltán grafikus, a ^ galéria vezetője a vendé- ^ gek igényes megválogatá- íj sával kíván tekintélyt sze- ^ rezni a megyében és az or- ^ szágban is ennek a kedve- í ző adottságokkal rendelke- * ző új kiállítóhelyiségnek. Groteszk hangvétel A ceglédi galéria egy hete fogadta be a Vácott élő Mun- kácsy-díjas Nagy B. István festőművész mintegy húsz al­kotását, amelyeknek március 2-ig ad otthont. A képek egy­mást követő korszakok tanú- vallomásai. Egy töprengő, ví­vódó, árnyalt gondolkodású személyiség az, aki összeköti az első látásra talán véglete­sen más látásmódot közvetítő képeket — no meg a keretek. Mit keretek! Bársonyburko­latú felületekkel kialakított meleg fészkek! A mai világ­ban — a művész szavaival él­ve — valami beágyazottság, védelem kell az amúgy kiszol­gáltatott alkotásoknak. Igen, ez a rejtőzködés, az évekre bezárkózott személyi­ség sejthető jó néhány fest­mény témaválasztásában. Ép­pen azokéban, amelyek — legalábbis első közelítésben — közérthetőek. A kiállításon könnyen rájuk ismerhetünk; a barna és a vörös százféle árnyalatában pompáznak. Ka- rikatúraszerűek, ironikusak, groteszk hangvételűek, mint a Kritiszőz és a Kritiszőr, avagy képregényszerűen me- sélőek, mint a Batu kán pesti rokona, a Csendélet túszok­kal vagy az Egy ugródeszka emlékiratai. Azonban éppen az utóbbi két, montázsszerűen felépített, három részre osz­tott táblaképen fedezhetünk fel olyan részleteket, amelyek önállóan is létezhetnének; el­lentétben a felszín szigorú, lineárisan végigvezetett gon­dolatmenetével, mindegyik az irracionális belső világ ok- okozati viszonyokról megfe­ledkező megnyilatkozása. A mesterek hatása Bakonyvári M. Ágnes mű­vészettörténész véleménye szerint, amint azt a kiállítást megnyitó beszédében is hang­súlyozta, á legfrissebb képek Új hangvétele a római tanul­mányút benyomásaiban gyö­kerezik. Igen, 1983 sikereket hozó esztendő volt: Munká- csy-díj, ösztöndíj Rómába, megvalósult köztéri munkák; Miskolcon a gyermekváros­ban és Velencén az üvegmo­zaik fal. Ezt követően az el­ismerések sorozata: 1984-ben a cagliari „Premo deli’ Arte” fesztivál, a Pest megyei tár­lat díja, majd a rákövetkező évben a Művelődési Minisz­térium nívódíja, a II. szegedi biennálén a Művészeti Alap díja, SZOT-ösztöndíj és egyé­ni kiállítás az MSZMP Pest Megyei Bizottságának székhá­zában. Ugyanezt az anyagot mutatták be Vácott. Lehetséges, hogy nemcsak a sikerek adtak bátorságot, motivációt a legbensőbb ér­zelmek tudati szűrő nélküli képi megjelenítéséhez, ha­nem az a bölcsesség, a befelé- nézés, a világi dolgoktól való eltávolodás, ami természetes velejárója egy bizonyos élet­kornak. Nagy B. István 1933-ban született Szilvásváradon. Pá­lyája zökkenőkkel indult. Szándéka ellenére először az Iparművészeti Főiskolára vet­ték föl 1951-ben, s csak négy év múlva kerülhetett át fes­tő szakra a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterei Ferenczy Noémi és Szőnyi István vol­tak, akik éppen akkor haltak meg, amikor a művész kike­rült a főiskola védőszárnyai alól. Így támogatók nélkül maradt. Nagy B. István min­dig közéleti, a közösség, a társadalom gondjai iránti ér­zékenységgel megáldott ember volt. Jelenleg a Magyar Kép­ző- és Iparművészek Szövet­sége Pest Megyei Területi Szervezetének művészeti tit­kára. A társadalmi megbíza­tások, tisztségek napi felada­tai hogyne hatottak volna gondolkodására, s így festé­szetére is! Amikor először nézhettem szembe a műteremben a rend­kívüli igényességet, műgondot tükröző alkotásokkal, kicsit csodálkoztam, hogy nem fe­dezhető fel rajtuk a mesterek hatása. Ilyen hosszú idő után, persze, az ember átszűri sa­ját egyéniségén a példaképek­től tanultakat, az ellesett mesterfogásokat. Ferenczy Noémi azonban még ma is követendő minta — a művész hitvallása szerint — a fegye­lemben, abban, hogy az em­bernek szigorú követelménye­ket kell maga elé állítania. Szőnyi István pedig látás­módjával és gazdag színvilá­gával hatott máig is érezhe­tően. Amikor a ceglédi kiállítá­son ismét találkozhattam a festményekkel, meglepődtem, hogy nem vettem rögtön ész­re: a római tanulmányúton és az azt követően született képek mennyire textilhatá- súak. Olyanok, mint a nagy falikárpitok. Akár szőhették is volna őket! Ezek a római beszélő szobrokat megidéző alkotások s a gyönyörű ké­pek: a három nagyméretű Greco-tanulmány és az exp­resszív hatású, narkózis-suha- násban vonagló, testközelsé­gükben viszolygást keltő, torz emberalakokat ábrázoló, egyszerűen Csoport címet vi­selő festmény. Szembetűnő a változás. A barnás, meleg szí­neket a kékeszöldek és szür­kék szorították le a palettá­ról, a kontúrok elmosódottab- bá váltak, sejtelmesebbé a közölni kívánt érzelem és gondolat. A teljesség töredéke Az a nagy kép, amelyen megjelenik a „lila generális”, aki lehet, hogy talán a mű­vész önmaga, illetve a fluo­reszcensen világító vörös és zöld menyét már szinte ke­resztrejtvényt jelentenek a né­ző számára. Megfejtésükhöz, megértésükhöz nem segítenek a korábban született művek. Szürreális világuk, merész színkompozíciójuk arra enged következtetni, hogy az alkotó személyiségének, érzelmi vi­lágának rejtett tartalékai ki- meríthetetlenek, s amit eddig mutatott meg önmagából, az csak töredéke a teljességnek. Esztétikai élmény, s ugyan­akkor gondolatébresztő ez a kiállítás. Részeseivé válha­tunk egy metamorfózisnak, és így kicsit bepillanthatunk az alkatóműhely titkaiba is. Üjj Írisz Tízezer méternyi filmszala­got, néptáncgyűjtésének teljes archívumát a Magyar Állami Népi Együttes a napokban át­adta az MTA Zenetudományi Intézetének. Az együttes a megalakulása óta folytat tudományos igényű néptáncgyűjtést. Rábai Mik­lós már 1950 szeptemberében öt-öt tagú csoportokat küldött az ország minden részébe, hogy ha jellegzetes táncokat találnak, egy forgatócsoport felvehesse azokat. A felvéte­Elhunyt Ránkí György Életének 58. évében elhunyt Ránki György akadémikus, Kossuth-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadé­mia Történettudományi Inté­zetének igazgatója, az MTA filozófiai és történettudomá­nyok osztályának elnöke. ★ Kánki Gyö.'gy 1930. augusztus 4-én született Budapesten. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett ta­nulmányait követően a Magyar Tudományos Akadémia Történet- tudományi Intézetéhez került, ahol 1953-ban tudományos munka­társ. 1960-ban osztályvezető lett. 1962-től 1981-ig az igazgatóhelyette­si tisztet látta el a tudományos intézetben. Szakterülete a legújabbkori ma­gyar történet és gazdaságtörténet. Ebben a tárgykörben több mo- ncgráfiát, tanulmányt tett közzé. Mindössze 25 éves volt, ami­kor megjelent Berend T. Ivánnal közösen Irt első köny­ve, a Magyarország gyáripara az imperializmus első világ­háború előtti Időszakában, 1900— 1914 címmel. Amikor felkérték, hogy legyen a történettudományi intézetben létrehozott, a XX. szá­zadi magyar történelemmel fog­lalkozó új osztály vezetője, már több sikeres közös publikáció volt mögötte. Tudományos munkássá­ga elismeréséül 31 éves korában megkapta a Kossuth-díjat. 1964-től tanított a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyete­men. 1981 és 1985 között öt éven át volt az amerikai Indiana Egyetem professzora Bloomingtonban, ahol az MTA és az Indiana Egyetem közös alapításában egy magyar tanszéket hoztak létre. A legnépszerűbbnek A második világháború története című köny­ve bizonyult, ez a mű három ki­adást is megért. Berend T. Iván­nal együttműködve több átfogó munkát jelentetett meg, köztük a Magyarország gazdasága az első világháború után 1919—1929. a Kö- zép-Kelet-Európa gazdasági fejlő­dése a XIX—XX. században, a Gazdaság és társadalom, s a na­pokban megjelent Európa gazda­sága a XIX. században című mun­kákat. lek ma már megismételhetet­lenek — a táncban és zenében meghatározó az előadók, az adatközlők hangulata, és so­kan közülük már akkor is Idő­sek voltak. Az elmúlt több mint három évtizedben az Állami Népi Együttes tagjai és mű­vészeti vezetői a magyar nyelvterület minden jelentős néptáncdialektusáról hoztak film- és hanganyagot. Vala­mennyit katalogizálták, és so­kat tánc jegy zéssel át is ír­tak. POF. Nagyon de nagyon messziről kell kezdeni a tör­ténetet ahhoz, hogy elmond­hassuk, miért végződött lát­ványos kudarccal az Űj nyi­tott köny című sorozat má­sodik jelentkezése, Temesi Ferenc Por című regényének televíziós feldolgozása. Vegyük fel ott az igaz mese fonalát, hogy volt egyszer egy szegedi gimnazista, aki nem bizonyult éppen a legkiválóbb tanulónak, de aki egyrészt erősen érdeklődött saját — szintén tősgyökeres szegedi — családjának históriája iránt, másrészt meg remek nyelvér­zéke lévén mégis bölcsész- hallgató lett: néprajzos ihle- tettségű, és persze nyelv sza­kos. Át is vergődött ő min­den kollokviumon és szigorla­ton, de ahogy közeledett a végzés ideje, egyre inkább a nyomtatott betű vonzotta, s újságokba kezdett írogatni. Aztán feljött Pestre, aztán tett egy fogadalmat, hogy mindazt, amit őseiről tud, s mindazt, ami vele kis-, majd nagydiákként megesett, törté­netekbe foglalva megörökíti. De nem úgy, mint egy tisztes­séges regényíró, hanem úgy, mint egy komoly lexikonszer­kesztő, azaz címszavak sze­rint. Így is lett: két vaskos kötetnyi szöveget állított össze többéves kemény munkával, s ezek a szövegek a megszóla­lásig olyanok, mint egy lexi­kon szócikkei. Még a hivat­kozással említett szavakat he­lyettesítő nyilak is ott muto­gatnak benne, akár a Pallas- ban vagy az Üj magyarban. S noha e műnek a Por címet adta, minden odavalósi olvasó és minden egykor ott élt cím­szóböngésző tüstént tudja, hogy ami a sorokból elővillan, az középiskolástul, egyete­mestül, kocsmástul, kollégiu­mostul Szeged, ez a nagyon kedves, de tehetségeit rendre elbocsátó diákváros. Nos, ez a Por országosan nagy síkért aratott. Kapkod­ták, egymás kezébe adogatták az elköltözöttek ugyanúgy mint az otthon maradottak, mert igazán pompás szórako­zás kisilabizálni, hogy me­lyik álnév kit takar, melyik csapszék azonos a fedőnévvel említett italmérések egyiké­vel. Mindehhez ráadásul pedig ott tobzódik a szögedi nemzet folklórja, népismeretének meg­annyi tudományos hitelességű adaléka, ráadásul Tömörkény kedvesen anekdötikus modorár ban, jól kihegyezett csatta­nókkal a példabeszédek vé­gén. Ez tehát a Por, S Bernát László dramaturg ebből az elegyes irodalomból akart ké­pes-hangos mutatványt, afféle kedvcsináló kóstolót kiemelni. A lehetetlenre vállalkozott ő is, az átírásba bevont szerző is meg a rendező, Szőnyi G, Sándor is. A Por — bizony­ság rá a minap levetített jele­netsor — semmi ilyen alak­változtatásra nem alkalmas. Egyszerűen azért nem, mert ha bármit is kiragadnak eb­ből a lexikonos formációból, azonnal megszakad' az ide-oda cikázó mesefonal, azonnal űr támad, logikai hiány keletke­zik. Ezt az a néző, aki már végigízlelgette a porlódi ele» gyet, tüstént megérzi. Hát még micsoda zűrzavart lát az, aki legföljebb csak hallott erről’a sikerregényről! Egyszer ugyebár a századfor­dulós kisváros jellegzetes alakjai kedélyeskednek a re­dakcióbán, avagy a kávéházi asztal mellett, aztán meg nagy hirtelen a legmaibb egyetemisták élik lelki és testi örömökkel egyaránt ke­csegtető diákéletüket. Hol egy keménykalap, hol meg egy koptatott farmer; hol egy urambátyám, hol meg egy szia, haver. És sehol semmi fogódzó, a múlt és a jelen kö­zötti átjárást igazoló drama­turgiai fogás, mindenki szá­mára nyilvánvaló montázs­technika. Bizony ez a kóstoló híján volt ezeknek a szerkesztői le­leményeknek, s így netán még azokat ,is.. elriasztotta a maj­dani, . jj^yfjsástól, akik eskü alatt vallották, hogy ha törik, ha szakad, a Port porrá fog­ják olvasni. Érdeméül csak azt hozhat­juk fel ennek a balul sikerült vállalkozásnak, hogy sok szép és ismeretlen fiatal színész­arcot sorakoztatott fel, java­részt éppen a szegedi társu­lat soraiból szemezgetve. Akácz László Zöld pokol — vörös sivatag Amazónia meghódítása Cokat beszélünk napjainkban a kör- nyezetvédelemről. Most ért a tu­datunkig, hogy mi lesz az emberiség­gel, ha ilyen mértékben károsítja a környezetét, pusztítja a természetet, Íratja az erdőt, és sivataggá teszi a ter­mőföldet. Ezért is izgatja fantáziánkat: mik történnek a nagy zöldterületekkel, a természetes vizeinkkel, a környeze­tünkkel? A Zöld pokol — vörös sivatag című könyv azonban nem egyszerűen környezetvédelmi írás, hanem vallo­más, történelem, izgalmas, érdekfeszítő kalandregény, egy sokat látott, megjárt ember beszámolója élményeiről, egy különös világ történetéről. Híradás ez Brazília ismeretlen vidé­kéről, a jövő országáról, amelyről olyan keveset tudunk. A Kossuth Kiadó gon­dozásában megjelent kötetet Kutasi Kovács Lajos írta, aki nem véletlenül adta könyve alcímének azt, hogy Ama­zónia meghódítása, mert személyes él­mények, tapasztalatok alapján tudósít a zöld pokolról, amelynek területe öt­millió négyzetkilométer, s ha az óriás Brazília térképére fektetjük a zöld infernó mappáját, kétharmadrészt elta­karja. Növény- és állatvilága mérhetet­lenül gazdag; érdekes kérdés, vajon él­nek-e Amazóniában. eddig ismeretlen emlősök, vizeiben ismeretlen halfajok, ha ősköri óriáshüllők nem is, mint Conan Doyle egyik, brazil tárgyú sci-fi kisregényében. Elpusztul-e ez a nagy kiterjedésű te­rület? A szinte járhatatlan dzsungel, amely egyúttal a Föld természetes tü­deje. Az utolsó kőkori eembercsoportok is itt húzódnak meg: apró indián tör­zsek. Kiirtják-e őket is — a sudár tró­pusi fákkal együtt? Az Amazonját megjárt szerző erre keresi a választ, miközben leírja ennek a nagy ország­nak a történelmét is, egyben kutatja; miképpen lehetett leigázni az itt élő népeket, maga alá hajtani a természe­tet, amely még ma is éli a saját életét, követelve jussát a világtól. Kutatja és újra és újra felteszi a kérdést: a jövő országa lenne ez az Európa nagyságú birodalom, amely mindig meghökken­tette gigászi nagyságával az oda utazó embereket? S vajon a jövő pokla-e Amazónia? Az író erre úgy felel, hogy: igen, ha elpusztul, s a helyén rőt siva­tag keletkezik. Minden rajtunk, embe­reken múlik. A szerző leírja, hogy Amazónia mi­lyen felülnézetben, hiszen repülőgéppel haladtak át a roppant dzsungel felett, s rendkívül érdekes látvány a vizek és a zöld fák világa. Az Amazonas folyó a világ leghosszabb és legszélesebb folyó­ja, a mellékfolyói is nagyobbak, mint a Duna, a Volga, vagy a Rajna. Ezután a legendák nyomába szegül és keresi a legendák és a valóság közötti össze­függéseket, az amazonokat, akiket állí­tólag Francisco de Orellana kapitány, aki embereivel végigtutajozott az Amazonason, még látott. Sok mindent megtudunk Eldoradóról, amely valószí­nűleg létezett vagy inkább a hódítók fantáziájában született meg?! Eltűnt kultúrák után kutat a szerző, hogy megtalálja a sziklán termett művésze­tet, és a híres tesókat. Az Előtűnő indiánok című fejezetben a szerző a vasbeton dzsungel peremén találkozott az indiánokkal, Sao Pauló- ban. a hatvanas évek végén, ahol cse- nevész fák alatt és bokrok között kez­detleges kunyhókban laktak az indiá­nok. Az indiánokat ugyanis nagyrészt kiirtotta a fehér ember, s a brazil ős­erdőkben is egyre kevesebbet lehet be­lőlük találni. A brazil indiánok tragé­diája — mint az amerikai kontinens minden indiánjáé — az európaiak meg­jelenésével kezdődött és tart idesto­va ötszáz éve, és máig sem fejeződött be. A mexikói azték és a perui inka birodalom szétzúzása rövid, visszataszí­tóan véres és kegyetlen dráma volt, de hasonló a többi indiáné is. Kutasi Ko­vács Lajos az indiánokkal együttérezve keresi fel az őserdőben még található törzseket, ered a conquistadorok nyo­mába, s beszélget azokkal, akik túlél­ték a hódítókat, pillantást vet a múlt­ba, jár a malocák körül és megmutatja, hogy milyenek is az indiánok. A szerző nemcsak felülnézetben, re­pülővel járta be a dzsungel világát, ha­nem alulnézetben is. Vele együtt ismer­kedhetünk meg az őserdővel, az iga­zi erdővel, a titokzatos állatokkal és a carcique-kal, aki ura a dzsungelnek. Leírja a szerző a kaucsukkorszakot, amikor Henry Ford még arról álmo­dott, hogy a távolkeleti kaucsukkal szemben Brazília őserdeiben termelteti ki a szükséges kaucsukot, hatalmas te­lepítésbe kezdett, de aztán mindent el­nyelt az őserdő. A szerző bebarangolta az Amazonas vidékeit. Amazónia a hetvenes évek elején is — amikor Kutasi Kovács ott járt — nem csupán Brazíliának, hanem a földnek egyik legritkábban lakott területe volt, hanem ma is az. Fővárosa Manaus, a Rio Negro torko­latában települt, ott ahol a két nagy folyam egyesül. A könyvből még sok egyebet is megtudunk. Például azt, hogy Amazónia földünk legcsapadéko­sabb területe, 245 napon át esik az eső egy évben, félelmetesek az amazonasi viharok, vagyis valóban zöld pokol ez a vidék. Persze leírja azt is, ha ezt a „zöld poklot” megszünteti az emberi­ség, akkor elsivatagosodik a táj, s szá­razság, sivatag lesz, kipusztulnak a nö­vények, a fák és az emberek is elpusz­tulnak a sivár világban. Az izgalmasan érdekes könyvet né­hány eredeti fotó és egy rövid brazil- portugál—indián szótár egészíti ki. Gáli Sándor Megismételhetetlen felvételek Tízezer méter néptánc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom