Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
1988. FEBRUÁR 20., SZOMBAT 7 Lázár Ervin: A kovács — Kénszagot érzek — mondta Szűcs Lajos. A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk. Márpedig a méhelben — így nevezték Rácpácegresen a műhelyt — különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böí- íen a fújtatóval izzított szén, keser- \ nyés párákat ^reget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vascsilla- gocskák is illatoznak, fém, égett pata, füst, rozsda és kénszag lebeg itt mindig. A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a műhely aj tó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban, és hosszú malaclopóban. Hogyhogy nem vettük észre, mikor bejött? — ámult magában a legény, s hogy oly hosz- szú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kis- inas is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénjícörébe álljon. — Jó napot, uram — mondta tisz- tességtudóan Szűcs Lajos —, észre sem vettük, hogy bejött. Az úrféle köszönés helyett fölrö- hintett. — Maga az a híres kovács? — kérdezte kényeskedő, báj gúnár hangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban. — Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok — mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja. — Ügy hírlik — mondta az idegen —, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a teremtő. Elhallgatott. Talán kérdésre várt. De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba be- ’kapcsolódtak a tárgyaik is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerékű fúrógép, s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lyukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is — mind-mind súlyosan hallgatott. * így hát kérdés nélkül folytatta az Idegen. — Magát vasból kalapálta, nem igazi? A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja, és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. így már érthető, hogy cingár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van. A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte kurtán. — Na jó — böffent a bájgúnár —, patkolja meg a lovamat. Szűcs Lajos kitárta a kétszárnyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester nagyobb légteret akajt. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek. Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivil- logó szemefehérje? Vagy az, hogy sunyit? Ha a ló ellenségesen hát- racsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyításnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség. Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak — honnan, honnan nem — megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizodalom- mal a mester iránt, aki a jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzasztotta — nyekegett aböhöm fújtató, a két vaspofa között sis- tergett a szél — és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e vagy szűkíteni. — Ezt akarja rá verni? — kérdezte fitymálóan az idegen. „Kompozíció VI.” — Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkolj#m meg?! Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé. — Az én lovamnak rendes patkót csináljon! Olyan csönd lett, amilyen Rác- pácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg a ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj körmös vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata! Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé. — Ne ráncigálj, az apád nemjóját — morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe. — Gépész úr — súgta odabent a gyerek —, ez az ördög! — Azt hiszed, nekem nincs szemem— súgta vissza Szűcs Lajos, és elkiáltotta magát: — Nyomd azt a fújtatót! Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit, amenyiből öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta, nyújtotta, hajlította, bumm- bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg; egy az izzó vasra, egy csilingelő meg az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpáceg- resiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet. Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült minden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé. ^ — Na, ezt tekergesse ősszel Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább, sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott. — Még vasat! ■— mondta. — Nincs több, mester úr — súgta neki a kisinas. — Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat — rendelkezett Szűcs Lajos. A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágókészletet, a fúrógépet lendkerekestül. De ez sem volt elég. — Még vasat! — kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghallják. — Emberek, vasat! A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csíraistállókból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázscsiptetőket, 111 néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, röpi- kéket, gurigákat. Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett. — Nnna! — mondta a mester, és inge ujjával megtörölte a verejtékező homlokát. A segéd egy csuromvíz volt, átizzadt a kisinas inge is. Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kén- kőszag vegyült, a mester beverte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a reszelővei, aztán fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a földre. így szólt: dönn. — Na meg van patkóivá a lova — mondta Szűcs Lajos. Az ördög, ahelyett, hogy megköszönte volna, artikulátlan hangon fölvihogott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőrzacskót, és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami. — Itt a fizetség — mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte, meglepetésében majdnem térdre esett. — Gyia! — ülvöltötte az ördög. Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagy nehezen elmelte a- földről, de vissza is zu- hantotta azonnal, a föld nagy re- csegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesetten üvöltött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld, s mielőtt összezárult volna a rusnya ördög rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította. Aznap nagy bált rendeztek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska cite- rahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rácpác- egresre tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig Is küszködik a sátán Szűcs Lajos patkóival. Fehér házak J&WRKCr 4977. Durko Gábor rajzai Dudás Sándort Kaland Jó költők egyik fő gondja a rím. Presszóban leltem hangulatot, helyet, Kinn ablakmosó, lassú eső esett; tenyerébe ősz vette gondjaim. Kávét rendeltem. (Frissülj, vérnyomás!) Képzeletben már kavartam kanállal, megszédült tüdőm szárnyalt illatával.. I — Nem telt hát tétlen a várakozás! Hozta Is a szép pincérlány... A tálca billent kezében — máshová nézett. Üvegcsörmpölés. Mű-sikoly. „Bocsánat!” Komoly akartam maradni — sértett, de csiklandozta nyelvemet a humor: „Sebaj, kisasszony, megmaradt a cukor!” . Mogyorósi Erika! XXX XX Írógép fölött magasodhatsz míg az ablakon a rácsok csíkokra szabdalják az égitesteket Szeretnél a csillagokhoz hasonlítani ők sértetlenül hatolnak át a réseken Talán ezért szereted az éjszakát Lebben a függöny — Rilke lép elő s te szégyenkezel hogy élösködik rajtad a fájdalom 0 meglocsolja virágaidat letörli a port odaköszön József Attilának majd távozik Szobádat elsötétíted már gyanakszol a hóhullásra Is Most először kulcsra zárod az ajtót Darabokra törsz egy hanglemezt Mezítelenül költözöl az ágyba S holnap újból levelet vársz telefonhívást táviratot Valká Antal versei: to Évforduló Gyökerekből font koronád föld alatti lények viszik el hozzád egyre növekvő meleged a tavaszi szelek hozzák Molnár Vilmos: A megismerés rríuvészete én meghallgatok mindenkit s újrahallgatom ha kell még kétszer, mindezt pedig közbeszólás vagyis szemrebbenés arcrándulás szájblggyesztés vállrándítás nélkül, észrevétlenül mint egy kötőszót ma is ki fogják mondani az igazságot. Törő István! Körhintán Elapadó fényben botladozunk, utunk végén szemsugárok virrasztanak, csak forgunk a körhintán, zene sincsen, de elkísér kárörvendők röhögése, szemünk égő fáklya, elégeti a rálöttyintett pillanatot — kihalásztuk ezt a reggelt is, nagyon mélyről virradt felénk, megesszük frissen sült kenyerét, gázolunk az ősz pazarló, könnyű testén, mégha a közönybe mártott emberek mind elénk állanak; az agyafúrt magyarázkodást, a szennyel megrakott folyót, a megmérgezett levegőt ki kívánja? ha mindent elpazarolunk ha bensőnkben még remeg a tékozlás vágya, mi érdemesít erre a világra? lépünk a bizalom gránitkockáira, ostoba elméleteket összetépttnk, csak minket fényit mégis a szív harangozása, a vacogó tömeg félreértett mozdulatát ki vállalja? most szerveink háborognak, s bezárt ajtók előtt üvöltünk, a napok ijesztően vonulnak, s húsunkba vájó karmaitól vérzik a lelkünk. Hallgatásaim Megvonva tőlem a szó kristályos csendet írt fel az Idő téveszmék szövevényét a múlt palatábláira «
